Guo Changcheng zajt hallott. Hátrafordulva észrevette, hogy Li Qian bármiféle segítség nélkül felkelt. Volt valami furcsa és darabos a mozdulataiban, mintha csak egy marionettbábu lett volna. Leírhatatlanul hátborzongatónak hatott. De mivel csak most ébredt fel és biztosan a korábban kapott nyugtatók hatása alatt állt, a fiú nem kezdett el kombinálni. Még egy megkönnyebbült sóhajt is kieresztett.
– Li-tongxue! Hála az égnek, hogy felébredt!
A lány nem válaszolt. Csak állt és üresen bámult. Guo Changchengnek feltűnt, hogy valami nem igazán stimmel.
– Li-tongxue? – tett egy lépést előre, de Shen Wei kinyújtott karja azonnal megállította.
A lány egyszer csak elmosolyodott. Szája hátborzongató vigyorra húzódott és szokatlan gurgulázás tört elő torkából. Vállai lassan és esetlenül mozdultak, mintha csak berozsdásodott volna. Egész teste megingott néhányszor, de amint Guo Changcheng azon kezdett el töprengeni, hogy vajon lebénult-e, a lány nem-emberi gyorsasággal vetette előre magát. Shen Wei egyből kettejük közé ugrott, Li Qian pedig belerohant és tűzijáték módjára csapódott a mellkasába. Azonnal megpróbált kiharapni egy darabot a vállából.
A telefon fénye az arcára hullott és megvilágította tátott szájában a görbe fogsort. Turcsi orrával és szemeivel – amely oly tágra nyílt, hogy alul és felül is látni lehetett a fehérséget – úgy nézett ki, mint egy bizarr agyaras szörnyeteg.
– Jaj, ne! Megszállta egy gonosz lélek! – Daqing fekete bundája teljesen felborzolódott. – Először megidézett egy éhes szellemet, most pedig magához vonzott egy gonosz lelket?! Shen prof, mi baja van a tanítványának? Mitől vonzza ennyire a tisztátalanságot?
Guo Changcheng elméjében a halk zümmögésen kívül semmi sem maradt. Ösztönösen, mindenféle groteszk technikát használva nekiállt kezeivel és lábaival Li Qiant csapkodni – a haját rángatta és az arcát kaparta. Talán még az is felmerült benne, hogy belemélyeszti a fogait.
Az egyik kutyaúszás-stílusú támadása szerencsével járt. Sikerült elég erősen eltalálnia a lány arcát ahhoz, hogy a feje hátrabukjon. Annyira pánikolt, hogy párszor rá is lépett. Azonban hősies megnyilvánulásai ellenére a fiú a taknyon és könnyein keresztül egyfolytában a maga sajátos, idióta stílusában kiabált.
– Ne gyere ide! Ne gyere ide! Ne gyere ide!
A kettejük közé szorult Shen Wei azon gondolkodott, hogy a helyzet aligha lehetne ennél is kaotikusabb. Csak annyit tehetett, hogy az egyik kezével eltolta Guo Changchenget, a másikkal pedig Li Qian karját hátracsavarva hárította őt. A lány teljesen elvadultnak tűnt, folyamatosan csapkodott, és bármibe beleharapott, amit csak a szájával elért. Shen Wei szabaddá tette a kezét, hogy megragadja őt a tarkójánál fogva, majd megfordult és a karját szorongatva a falhoz préselte őt.
Kint és bent egyaránt felfordulás uralkodott. A tárolóhelyiségben volt egy furcsa, sziszegő lány, egy szellemgyermek, ki lábait egy taknyot-nyálat folyató rendőrtiszt lábai köré fonta, és egy kiabáló, káromkodó fekete macska – odakint pedig egy szörnyeteg karmolászta az ajtót rendíthetetlenül.
Még Shen Wei természetfeletti nyugalma sem tudta megakadályozni, hogy bele ne sodródjon a káoszba.
– Valaki szerezzen nekem egy kötelet, hogy megköthessem – közölte.
De mindenki túlságosan el volt foglalva a szitkozódással és bőgéssel ahhoz, hogy figyeljen rá. Shen Wei türelme fogytán volt, ezért kénytelen volt felemelni a hangját, amikor Guo Changchenghez fordult.
– Ne sírjon, xiao-Guo rendőrtiszt! Ez a csöppség nem harap. Segítsen nekem, kérem!
Mintha csak provokálásnak vette volna szavait, az apró lányszellem kinyitotta a száját, melyben mindössze három fogacska árválkodott, és belekóstolt Guo Changcheng combjába. A fiú azonnal delfin módjára ficánkolni kezdett és homlokon csapta az éppen ráugró macskát.
– Bolond, nézd meg közelebbről!
Guo Changcheng engedelmesen kinyitotta a szemét, hogy lenézzen… és rájött, hogy a kis szellem fogai és kezei átmentek rajta. Még csak hozzá sem tudott érni.
Li Qian egyre keményebben küzdött. Shen Wei a határán volt annak, hogy a haszontalan párosra ripakodjon.
– Xiao-Guo rendőrtiszt!
Guo Changcheng feltápászkodott a padlóról és lekapta az övét. Segített Shen Weinek megkötözni Li Qiant, miközben mindvégig összeszorította a lábát, nehogy lecsússzon a nadrágja. Úgy nézett ki, mint aki éppen majd’ bepisil.
Ekkor azonban ismét megjelent az idős hölgy, akit egy ideje nem láttak. Oldalra lebegett, szinte alig látszott már és sokkal gyengébbnek tűnt. Kétségbeesetten próbálta megérinteni Li Qiant, de keze mindig átszaladt a lány testén. Minden egyes próbálkozással egyre áttetszőbb lett.
A fiú nem tudta szó nélkül hagyni és megpróbálta megállítani.
– Nagyi— kezdte, de a keze átsiklott rajta.
Amikor az idős hölgy visszanézett, Guo Changcheng tisztán látta ábrázatát. A mosolyráncok már mélyen belevésődtek arcába, szeme alatt vaskos táskák ültek. Ritkás, fehér haját nem igazán fogta össze a hamis konty, kilátszott alóla a csúnya, száraz fejbőr. A homlokán lévő barázdák lenyomták a szeme sarkát, míg szemei háromszögekké váltak. Szemgolyói mostanra teljesen elhomályosodtak.
Elkeseredetten próbált kommunikálni, de száján nem jött ki hang. Hiábavaló erőfeszítései, hogy bármit is megérintsen, a kétségbeesést elkeseredettséggé változtatták.
Aztán fokozatosan megnyugodott. Értetlenül Li Qianre nézett és tanácstalanul álldogált, végül hangtalanul zokogni kezdett.
Könnyei szeméhez hasonlóan homályosak voltak, mint a sáros esővíz. Guo Changcheng csak hiábavalóan toporgott mellette. Tehetetlen pillantást vetett Shen professzorra és Daqingra, aztán a lányra mutatott.
– M-Mi a baja pontosan?
Shen Wei lehajtotta a fejét, nem lehetett tudni, hogy mire gondol. Daqing hümmögött.
– Megszállta valami tisztátalan dolog. De éhen hal a bogár, ahol nincs rothadás. Ha őt uralma alá vonta valami, de te jól vagy, akkor még nálad is rosszabb állapotban lehet.
Guo Changcheng nem tudta eldönteni, hogy ez dicséret vagy sértés volt-e, de nem jutott ideje töprengeni. Hatalmas robaj hallatszott, ahogy a tárolóhelyiség kis ajtaján egy óriási lyuk keletkezett, aztán egy sáskasarlós karom nyúlt be.
Shen Wei elegánsan lebukott, miközben Li Qiant oldalra lökte. Az éhes szellem karma elsuhant mellette, épphogy elkerülve a fejét. Aztán kinyílt az ajtó, felfedve a prétát teljes valójában. Úgy tűnt, hogy jó sok súlyt felszedett, mióta legutoljára látták.
A bent lévőkre vetette magát, Li Qian nagymamáján keresztül. Az öreg hölgy lelkének nem volt ideje kitérni és az érintkezéstől egyből elpárolgott. Csak döbbent és ijedt arckifejezése maradt hátra.
– Tűnjetek az útjából! – üvöltötte a macska.
Guo Changcheng a hátsójára esett, ahogy Daqing magasabbra ugrott. Testének mérete hirtelen megkétszereződött, szemei pedig tündöklő arannyá váltak, mint egy leopárdé. Hallhatatlan hanghullám áradt ki szájából láthatatlan energiát hordozva, amely egyenesen a kis helyiségben szaladgáló éhes szellemre irányult.
Az energia tapintható volt. Pengeként hasított végig a fiú orra előtt, aki igencsak aggódott az orra biztonságáért. A levegőbe emelte az éhes szellemet, majd nekicsapta a falnak. A félhomályban látni lehetett az apró repedéseket, amelyeket az ütközés okozott.
Az éhező szellem egyszerre mozdulatlanná dermedt, akár egy falra szegezett gekkó. A következő pillanatban Daqing teste újra visszacsökkent normális macskaméretűre. Előrebotorkált néhány lépést, mielőtt megtorpant és lepottyant volna. Shen Wei gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy elkapja.
A fekete macska úgy nézett ki, mintha a halál küszöbén állna. Öntudatlanul a professzor kezéhez dörzsölte a pofáját, majd lehunyta a szemét és nem moccant többé.
Guo Changcheng remegett a félelemtől. Biztos volt benne, hogy meghalt. Csak akkor jött rá, hogy Daqing csupán alszik, mikor a professzor végigsimított rajta és meglátta szőrös hasának szabályos emelkedését és süllyedését.
– Mit csináljunk? – kérdezte a fiú és feltápászkodott. Ám még mielőtt Shen Wei válaszolhatott volna, eget rengető üvöltés rázta meg a falakat.
Guo Changcheng feneke ismét közeli kapcsolatba került a padlóval.
Mindketten folyamatosan a kilapult éhes szellemet nézték és egy idő után azt vették észre, hogy többé már nem hasonlított egy falhoz csapott palacsintához. Elkezdett újra felfújódni.
Számtalan árnygömb tűnt el szélesre tátott szájában és úgy kerekedett ki gyors iramban a gyomra, mintha csak rossz minőségű pamuttal tömnék, mígnem sikerült leválnia a falról.
A préta könnyedén a lábaira huppant, továbbra is egy megtermett sáskára emlékeztetve. Még imbolygott is kicsit járás közben. Aztán megrázta a fejét és száznyolcvan fokra nyitotta száját, mintha csak egy félbevágott görögdinnye lenne.
Aztán a helyiséget elárasztotta a szél ijesztő hangja és Guo Changcheng érezte, ahogy a lába akarata ellenére előrecsúszik. Döbbenten nézett hátra és egyszerre ráeszmélt, hogy Shen Wei minden másodperccel egyre távolabb kerül tőle.
– Magába szippant! – visított fel a fiú. Ebben a totál zűrzavarban valahogy egy metafora jutott eszébe. – Úgy szív, mintha csak zselé lennék egy vákuumcsomagolásban! Meg fog enni!
Nagy nehezen megfordult és kutya módjára taposni kezdett a levegőben, mozdulatai egyre inkább kicsavarodtak. Ahogy megpróbált a professzor után nyúlni, szavak törtek elő szájából.
– É-Én egy rendőrtiszt vagyok! Meg fog enni! Rendőrtiszt vagyok…!
Csupán most jutott eszébe, hogy ezekkel a szavakkal bátorítsa magát. De úgy tűnt, még az éhező szellem is azt gondolta, hogy ez a falat bizony túlságosan is idegesítő. Újra felüvöltött.
Mintha csak egy láthatatlan kéz szorította volna a nyakát, a fiú hirtelen elhallgatott. Kétségbeesetten rázta meg a fejét, nyakát nyújtogatva ösztönösen odakapott. Kézfején feltűntek az erek. Iszonytató hangot hallatott, mintha csak egy lyukas, ősrégi fújtató lett volna.
Shen Wei megragadta a karját és olyan elképzelhetetlen erővel tartotta, hogy Guo Changcheng attól félt, még a végén szétszakad.
Daqing továbbra is eszméletlen volt, Li Qian pedig üveges szemekkel ficergett a padlón. A préta úgy nézett végig rajtuk, mintha csak zsákmányként tekintene rájuk, mialatt körülöttük az apró kísértetek bámészkodtak. A dolgok aligha mehettek volna rosszabbul.
Aztán süvítő zaj hasította ketté a sötétséget, dobhártyájukba nyilallva.
Hatalmas rémület futott át a szellemlány arcán. Korábban egy sarokban keresett menedéket, most pedig némán sikítva a padlóra vetette magát, aztán eltűnt.
Egy pillanattal később koromsötét tőr szárnyalt át a levegőn Guo Changcheng és az éhes szellem között. Mintha csak egy láthatatlan kötelet metszett volna el, a szellem ismét a falnak csapódott. A fiút húzó erő olyan hirtelen lett semmivé, hogy a lendülettől egyenesen Shen Weibe ütközött.
A padlóra zuhant a hátán landolva és majdnem Shen Weit is magával rántotta… Azonban valaki elkapta a professzort.
Zhao Yunlan karolta a férfi derekát, aztán arrébb húzta egy fél lépéssel. Az öngyújtó fénye megvilágította az arcát: jóképű és komor volt, szinte faragott – habár kissé filigrán – vonásokkal. Tekintete feneketlen kútból csillogott, ahogy az aprócska lángot visszatükrözte.
Zhao Yunlan páváskodva pózolt, majd hangját szándékosan elmélyítve megszólalt.
– Shen prof, jól van? – mormolta mélyen Shen Wei szemeibe nézve.
Közben egyetlen gondolatot sem pazarolt a lábainál jajgató kis gyakornokra.
Néhány pillanatig Zhao Yunlan azt gondolta, hogy Shen Wei arckifejezése érthető módon kábult. De Guo Changchenghez képest az illedelmes professzor maga volt a nyugalom és összeszedettség megtestesítője. Másodpercek alatt magához tért, aztán lenézett és eltávolította derekáról egy bizonyos valaki vándorló mancsát.
– Jól vagyok, köszönöm – tolta feljebb a szemüvegét.
Guo Changcheng még életében nem örült ennyire senkinek. Továbbra is térdelve kinyújtotta a nyakát és felsikoltott.
– Zhao parancsnok, ments meg! – kinézete egyszerre volt nevetséges és szánalomra méltó.
Zhao Yunlan egykettőre felmérte a kis helyiséget és csak azután nyugodott meg, hogy megbizonyosodott róla, senkit sem ért nagyobb baj. A szituáció ellenére is sikerült színháziasan tréfás hangot megütnie.
– Mi lett véletek, jó emberek? Szaporán, ki vele, van-é papíros birtokotokban? Regéljétek el hányattatásotok krónikáit!
Guo Changcheng elterült a padlón, Shen Wei pedig felnyúlt és megdörzsölte orrnyergét, hogy elrejtse kezdődő mosolyát.
Aztán az újra legyőzött éhes szellem ismét összeszedte magát, mintha csak automatikusan újratöltődésre programozták volna. Shen Wei azonnal felkapta a fejét, amikor a lény hatalmas karmaival hadonászni kezdett és Zhao Yunlan háta mögé vetette magát.
– Vigyázzon!
Zhao Yunlan oldalra mozdult. Egyik hatalmas karom a másik után suhant el arca előtt, jegesen süvítve. Alkarját keresztbe fonta feje fölött, hogy blokkolja a támadást rövid pengéjével, majd megragadta a préta csuklóját. A gyors és erőteljes mozdulatok kemény edzésről és alapos tréningről árulkodtak.
Szemeiben még mindig jókedv bujkált, mikor tekintete találkozott az éhes szellemével, arcán pedig jól látszottak apró gödröcskéi. Azonban volt valami fagyos az ajkán elterülő mosolyban.
– Namo Amitábha… – szólalt meg egy mély férfihang az éhes szellem mögött.
A lény úgy reagált, mintha agyonlőtték volna. Kétségbeesett sikoltással hátravetette a fejét, fekete árnyfelhőket ontva magából. Mire Zhao Yunlan elengedte, a szellem csontváz méretűre zsugorodott, csupán gyomra dülledt ki testéből. Gyenge volt, mint egy olyan árnyék, amelyet a legfinomabb szellő elfújhat.
A parancsnok csak ezek után bányászott elő komótosan egy tenyérnyi üvegpalackot. Hideg fény csillant a száján. Az éhes szellem hevesen megrázta magát, mint aki menekülni készül, de mögötte Lin Jing állta az útját. Két tenyerét összetéve fürgén egy vajra kézjelet[1] formált és az átlagos kinézetű férfit egyszerre a megingathatatlanság aurája vette körül. A préta visszapattant az ajtóból, képtelen volt áthaladni.
Zhao Yunlan addigra már eltávolította a parafadugót és az üveg száját az éhes szellem felé fordította. A préta nagy, kopasz feje azonnal Munch, A sikoly festményén lévő alakéhoz hasonló formát vett fel. Aztán a művészetileg is megörökítésre méltó hisztéria eme megjelenését tükröző lényt magába szippantotta az üveg, amely azonnal átlátszóból feketévé vált.
A férfi visszadugta a parafadugót és a füléhez emelte a minden kényelemtől mentes kegyetlen börtönt, aztán alaposan megrázta.
– Ennyi volt – mondta a mögötte álló Lin Jingnek vidáman.
Daqing magához tért annyira, hogy kinyissa szemeit.
– Srácok, már megint erőszakot alkalmaztatok, hogy betartassátok a törvényt! – közölte elhaló hangon. – Nem tudtam tőletek aludni!
Zhao Yunlan a táskájába tömte a panaszkodó macskát, de Daqingot ez sem némította el.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte gyenge, vékony hangon.
– Pusztulat volt a forgalom a második körgyűrű délkeleti részén – veregette meg finoman Zhao Yunlan a szőrös fejét. – Bónusszal jutalmazom majd a kemény munkádat, most aludj!
Daqing szeme lecsukódott, de ugyanúgy nyavalygott tovább, mintha csak álmában beszélne.
– S-Serpenyőben sütött apró árnyékhalacskákat akarok enni…
Zhao Yunlan nem válaszolt.
– E-Ennyi volt? – vetett egy tanácstalan pillantást Guo Changcheng a férfira.
Zhao Yunlan arckifejezése türelmetlenséget sugárzott, de még időben eszébe jutott Shen Wei jelenléte ahhoz, hogy tovább játssza a jófiút, akit jó természettel áldott meg az ég. Mosolyt erőltetett magára.
– Majdnem – válaszolta.
Beszéd közben elhaladt Guo Changcheng mellett és megérintette Shen Wei könyökét.
– Ugye nem sérült meg? Sajnálom, hogy belerángattuk ebbe az egészbe. Jobb lenne, ha velem jönne és kivizsgáltatná magát.
Shen Weit annyira felkészületlenül érte, hogy hagyta Zhao Yunlannak megragadni a kezét.
– Én igazán— hallgatott el, aztán arca egyszerre kifejezéstelenné vált és elvesztette az eszméletét.
Egyenesen Zhao Yunlan karjai közé zuhant, aki könnyedén elkapta őt, majd félig letérdelve egyik karját a térdei hajlatába csúsztatta. Aztán a professzor füleihez hajolva csöndesen odasúgta:
– Ma egy Li Qian nevű hallgató öngyilkosságot megkísérelve leugrott egy épületről, de nem járt sikerrel. Bevitted egy kórházba, ahol egy orvos észrevette, hogy alacsony a vércukorszinted és egy napra bent tartott megfigyelésre.
– Továbbá amikor korábban az ikertornyoknál éltél, ahol az a rengeteg öngyilkosság történt, és találkoztál az ügyért felelős tiszttel, Zhao Yunlannal… Kiderült, hogy az áldozatok egy szektához tartoztak és tömeges öngyilkosság történt. A pletykák ellenére semmi természetfeletti dologról nem volt szó. Jól jegyezd meg!
Lin Jing jelentőségteljes pillantást vetett Zhao Yunlanra és Li Qianre mutatott. A férfi folytatta a motyogást Shen Wei fülébe.
– Ami Li Qiant illeti… Mivel egy gyilkossági ügyben érintett, ezért a rendőrség bevitte őt kihallgatásra. Nem emlékszel semmi másra.
A professzor ferdén álló szemüvege lecsúszott az orrán, felfedve szemének és szemöldökének gyönyörű vonalát. Teljesen eszméletlen volt, feje Zhao Yunlan vállán pihent. A férfi aztán lehajolt, felkapta és elindult kifelé.
Lin Jing felemelte Li Qiant és a vállára fektette. Néhány lépés után azonban észrevette, hogy Guo Changcheng meg sem moccant, ezért visszafordulva udvariasan megkérdezte:
– Jótevőm, ennek az alázatos szerzetesnek két válla is van. Téged is ki kell cipelni innen?
– Nem, nem, nem, nem… – dermedt meg Guo Changcheng. – Nem, köszönöm!
– Amitábha. Szívesen. – Lin Jing kezét mellkasa elé emelte és fejet hajtott. Azzal kisétált a helyiségből.
Később az összes ügyeletes nővér újra megjelent. Zhao Yunlan óvatosan elkerülte őket, miközben visszavitte Shen Weit Li Qian szobájába, ahol óvatosan levette és félretette a férfi szemüvegét. Aztán Zhao Yunlan bedugta az ágyba és feltekerte a fűtést.
Egy pillanatnyi gondolkodás után megfogta Shen professzor jobb kezét és mutatóujjával egy láthatatlan nyugtató szimbólumot rajzolt a kézfejére. Amikor elkészült, önelégülten elmosolyodott és egy könnyű csókot lehelt ugyanarra a helyre. Vidáman szólalt meg, miután ezt a csöppnyi élvezetet megengedte magának.
– Szép álmokat, Csipkerózsika! Ha végeztem az üggyel, annak rendje és módja szerint randira hívlak.
– Gyerünk! – intett Lin Jingnek és Guo Changchengnek. – Egy mélyen tisztelt vendég tesz látogatást ma éjfélkor, nem várakoztathatjuk meg. Ideje lezárni az ügyet!
Miután távolodó lépteik zaja teljesen elhalt a folyosón, Shen Wei – kinek elvileg mélyen aludnia kellett volna – kinyitotta szemeit. Felült, az álmosság minden jele nyomtalanul eltűnt az arcáról. Jobb kezét felemelve ujját finoman végigsimította a bőrén, felfedve a halvány arany szimbólumot.
Sokáig bámulta gyengéd tekintettel, de a szája sarkában megbújó öntudatlan mosoly egyhamar semmivé lett. Összeráncolta a homlokát, mintha csak aggódna vagy fájdalmat érezne. Motyogott valamit az orra alatt, mire a jel egy papírszelet könnyedségével felemelkedett a kezéről és a levegőben lebegett. Óvatosan megfogta és eltette. Aztán felállt, megigazította a kórházi ágyat, könnyedén kiugrott a második emeleti ablakból és nyomtalanul eltűnt az éjszakában.
[1] Vajra kézjel (金刚手印):
