Már majdnem éjfél felé járt, mikor Zhao Yunlanék visszatértek a Fény sugárút 4-be, úgyhogy a portán ismét lao-Wu volt szolgálatban. Guo Changcheng láttán a férfi kinyitotta hatalmas, lepcses száját és lelkesen üdvözölte őt.
– Xiao-Guo! Hát visszatért! Hogy sikerült az első megbízatása?
Egy olyan éjszakán, amikor egy éhező szellem üldözte, mindenfelé rohangált és kúszott-mászott, lao-Wu papírmasé arca kifejezetten szívmelengetőnek tűnt számára. Guo Changcheng elmosolyodott és inkább elhallgatta valódi érzéseit.
– N-Nagyon jó volt… – mondta, mire lao-Wu mindent értve hangosan felnevetett.
– Nem baj, ha még nem szokta meg. Dolgozzon keményen és tanuljon! Hiszen még életben van, bármit megtehet!
A fiú rádöbbent, hogy még ő is bírt előnyös tulajdonsággal a kollégái között: nem volt halott.
Zhao Yunlan intett Lin Jingnek és Guo Changchengnek, hogy menjenek előre Li Qiannel. Leparkolta az autót, megnézte az időt, majd váltott pár szót lao-Wuval.
– Hallottál az esetről, igaz? Egy szökevény a túloldalról. Mivel csak a letartóztatásra van felhatalmazásunk, kihallgatásra vagy ítélethozatalra nincs, a Lélekmetsző küldött személyesen jön majd el érte. Üdvözöld!
Lao-Wu döbbenten húzta ki magát és lehalkította a hangját.
– A-Az a bizonyos úr?
Zhao Yunlan bólintva megveregette a vállát. Aztán kissé fáradtan rágyújtott, hogy felébredjen, mielőtt bement az épületbe.
Lao-Wu nem mert visszatérni a fülkébe, hogy leüljön és újságot olvasson. Mint egy strázsáló katona, vigyázban állt a kapuban.
Zhao Yunlan intett Guo Changchengnek és átvezette az irodán. Egy íróasztalra mutatott és könnyedén közölte:
– Ez a te helyed. Ha semmi szokatlan nem történik, a munkanap általában reggel 9-től délután 5-ig tart. Nem szoktunk csekkolni. Ha néha késel vagy korábban kell elhúznod, csak szólj. Hogy mikor jössz dolgozni, vagy hogy bejössz-e egyáltalán, csak az önfegyelmeden múlik. Az ebédidő déltől egyig tart. A kajálda a második emeleten van, az alkalmazottak ingyen ehetnek és ihatnak. A szabadságodat fizetik és hamarosan a többi juttatásodat is elintézik. Minden szükséges benne lesz, ne aggódj!
Ezek után a férfi elővett egy bankkártyát a zsebéből és átnyújtotta a fiúnak.
– A PIN kód hat darab egyes, változtasd majd meg az automatánál! Fizu minden holdhónap tizenötödik napján van. Az első havit már rá is tették. Ha utazási vagy munkával kapcsolatos költségtérítésre van szükséged, keresd Wang Zhenget. Töltsd ki a nyomtatványt napközben és csatold a nyugtákat, aztán hagyd az asztalán – majd a többiek elmondják, hogyan kell. Ő éjszaka elintézi és reggel megtalálod a pénzt az asztalán.
Guo Changcheng két kézzel vette át a kártyát. Abban a pillanatban eszébe sem jutott, hogy a félelmetes nőre gondoljon, kinek fejét úgy varrták vissza a nyakára. Helyette csak megmagyarázhatatlan büszkeséget érzett. Egy kártya a fizetésével! Bizonyíték arra, hogy életében először valóban volt munkája!
– M-Már van saját k-keresetem! – dadogta csillogó szemekkel.
Nemcsak bolond, de pénzimádó is? Érdekes kombináció. – Zhao Yunlan fanyarul elmosolyodott.
– Te beleszülettél a tisztviselőségbe, a nagybátyád is kormánytisztviselő. Nem mintha annyira szükséged lenne a pénzre, akkor mire fel ez a nagy izgalom?
– Szükségem van rá! Nagyon is! – nézett fel a fiú komoly arccal.
De hogy pontosan miért, azt nem mondta el. Csak figyelmesen bedugta a kártyát a pénztárcájába, mintha valami ritka kincs lenne. Zhao Yunlan már majdnem mondott valamit, amikor hirtelen hófehér fény cikázott át Guo Changcheng testén.
A férfi döbbenten nézett rá. Hogy lehet ennek a kölyöknek ennyi érdeme[1]? Talán az ősei áldása lenne? Vagy egy figyelemre méltó személy volt előző életében?
Elnyomta a cigijét, majd összehúzott szemekkel nézte az örömében fel-alá járkáló Guo Changchenget. Aztán a folyosó túloldalán lévő parancsnoki irodára mutatott.
– Általában ott vagyok bent. Ha bármi kell, csak kopogj.
Egyik kezével megdörzsölte az arcát, amellyel egyből felhívta Guo Changcheng figyelmét a szeme alatti sötét karikákra.
A férfi véletlenszerűen megragadott egy széket és leült, majd kutyamód elterült az asztalon.
– Szunyálok egyet. Ébressz fel, amikor ideért!
Guo Changchengnek fogalma sem volt, kiről beszél, de Lin Jing is ott volt. Szegény gyakornok az elmúlt huszonnégy órában le sem hunyta a szemét és folyamatosan stressznek volt kitéve. Nem sokkal később ő maga is durmolni kezdett a légkondicionált irodában.
Pihenése nagyon rövidnek tűnt. Amikor hirtelen felébredt, azonnal leírhatatlan hideg vette körül.
Természetellenesen és hátborzongatóan hűvös volt, a levegő pedig teljesen mozdulatlanul állt. Miután a hőmérséklet az egész épületben lezuhant, az irodai klíma leállt és többé már nem ontotta a zimankót. Még az ablakok is deresek voltak. Az ott dolgozó szellemek egyszerre felhagytak minden munkájukkal és lehajtott fejjel, udvariasan várakoztak. Mintha csak sorban álltak volna, hogy egy rendkívül fontos személyt üdvözöljenek.
Zhao Yunlan már korábban felébredt és most egyenes háttal üldögélt forró teát töltögetve az előtte álló négy csészébe. Látva, hogy Lin Jing óvatosan feláll, Guo Changcheng követte a példáját. Fogalma sem volt, mi történik.
Halk zaj hallatszott, miközben a klíma automatikusan fűtésre kapcsolt.
Lassú léptek hangzottak fel az üres folyosón, amelyek nem sokkal később elhaltak a Különleges Esetek Osztálya előtt. Az ajtó kinyílt és lao-Wu bevezetett valakit, olyan tisztelettel, amely már-már teljes hódolattal volt határos. Egészen az iroda belsejébe kísérte és kihúzott neki egy széket. Közben egész idő alatt mélyen lefelé tekintett, még a fejét sem merte felemelni.
– Nagyságos uram, erre parancsoljon! – mondta.
– Köszönöm – mondta udvariasan a vendég.
Egy rendkívül kellemes férfihang volt. Beszédmódja szelíd és előzékeny, némi ünnepélyes fennköltséggel, amelytől mindenki gondolkodás nélkül hajtott fejet.
Guo Changcheng valószínűleg még mindig nem térhetett teljesen magához. Habár körülötte mindenki teljesen megdermedt, ő tett valami egészen merészet: bátorságát összeszedve felnézett, hogy egy pillantást vessen a látogatójukra.
A vendég karcsú testét tetőtől talpig fekete köntös burkolta, mely még kezeit és lábait is elrejtette, arcát pedig fekete ködfátyol takarta. Az éjfeketeségen keresztül semmit sem lehetett kivenni. Először megtorpant az ajtónál, aztán kezeit összetéve fejet hajtott Zhao Yunlan előtt. Ruhájának hosszú ujja a lábfejét söpörte, miközben beszélni kezdett.
– Elnézést a kellemetlenségért!
Zhao Yunlan felemelt egy sárga papírtalizmánt, meggyújtotta, majd hagyta, hogy a hamu az egyik csésze forró teába hulljon. A hamu egy pillanat alatt feloldódott, magával ragadva a csésze minden hőjét. Ugyanabban a pillanatban egy gőzölgő csésze jelent meg a fekete köpenyes férfi kezében.
– Nem kell úgy kapkodni. Biztosan dermesztően fagyos volt az idevezető út. Kérlek, helyezd magad kényelembe, Lélekmetsző küldött – mondta Zhao Yunlan. – Igyál egy forró italt, hogy felmelegítsd a kezeidet!
Guo Changcheng végignézte, ahogy a férfi elégeti a talizmánt, hogy átadja a teát, amiről egyből a szellempénz égetése jutott eszébe.[2] Aztán feszült idegei feldolgozták, amit a parancsnok mondott.
Dermesztően fagyos volt az út? –gondolta zavartan. Hogyan lehetnének az év legforróbb napjai hidegek? Honnan jött ez az ember?
Hirtelen eszébe jutott valami, amitől hevesen megborzongott. Amikor fiatal volt, a nagyanyja beszélt vele a halálról. Világossá tette, hogy amikor az idősek eltávoznak, gondoskodnia kell arról, hogy bőven ellássa őket meleg étellel és ruházattal. Különben az alvilágba vezető hosszú úton lelküket átjárja a dermesztő fagy.[3]
Lehetséges lenne, hogy a látogatójuk…
– Nagyon ízletes ez a tea, köszönöm! – kortyolt egyet a Lélekmetsző küldött fejét lehajtva.
Aztán elsétált Guo Changcheng előtt és leült a Zhao Yunlannal szemközti székre. Ahogy elhaladt, a fiú orrát megcsapta valami… Nem az a rothadó szag, amivel a kórházban találkoztak, semmi undorító nem volt benne. Egy friss illatot érzett, amely a tél közepére emlékeztette a Daxinganling-hegy lábánál a messzi északon. Egy illatot, amely az első lélegzetvételt kíséri, amikor az ember reggel kinyitja az ajtót és kimegy az egész éjszakai havazás után. A végtelen és soha ki nem olvadó hó illatát: tiszta és hihetetlenül ropogós, a haldokló virágok utolsó kipárolgásával keveredve. Messzire szállt, egészen az életút végéig kísérve az embert.
A Lélekmetsző küldött halkan és ékesszólóan szavalt, mintha valami tanító lenne egy történelmi drámában. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, az arcát elfedő hátborzongató fekete ködtől eltekintve semmi figyelemre méltó nem volt benne. Ám, amikor Guo Changcheng végre teljesen magához tért, olyan félelem töltötte el, amit utána soha többé nem tudott elfelejteni. És habár ez a félelem alaptalan és irracionális volt, mélyen a lelkében gyökeredzett.
A fiú végre megértette, hogy a szellemek miért viselkedtek úgy, mint az egerek, akik macskát láttak.
Nyilvánvalóan a déli féltekéről jött – mondta magának Guo Changcheng. Ott most tél van. Lehunyta a szemeit, túlságosan félt, hogy továbbra is a Lélekmetsző küldöttet nézze. Az alapvető szocialista értékek logikájára gondolva próbált menedéket keresni: higgy a tudományban, a szabadságban, a demokráciában, a harmóniában…
Négyen voltak az irodában, plusz a szellemek. Mivel a fekete macska teljesen magánkívül volt, Zhao Yunlan vele nem számolt. Mindössze négy csésze forró teát készített elő. És habár a nedű illata teljesen átjárta a szobát, sem Lin Jing, sem Guo Changcheng nem mert előlépni, hogy elvegye a csészét. Egyedül a parancsnok üldögélt teljes nyugalomban az asztal mögött.
Miután a Lélekmetsző küldött a teljes csésze tartalmát elfogyasztotta, Zhao Yunlan megkérdezte:
– Minek köszönhető, hogy nagyuram személyesen jött intézkedni egy szökött éhes szellem ügyében?
– Egynek s másnak – válaszolta a küldött. – A Szellemfesztivál ideje alatt szignifikáns számú szökés történt a börtönből. Mindez annak köszönhető, hogy egy bizonyos tárgy a halandók birodalmában került elő újra.
Zhao Yunlan fejében egyszerre kigyulladt egy villanykörte.
– Az Újjászületés napórája? – kérdezte, mire a küldött bólintott.
– Ááá, szóval az Őrző már tisztában van vele. Így igaz. Az Újjászületés napórája, amely egyike a négy megszentelt tárgynak, korábban hosszú időre elveszett. Túl korai lenne megmondani, hogy a hirtelen felbukkanása szerencséhez vagy szerencsétlenséghez vezet-e. Nem engedhetem, hogy a jelenléte elsikkadjon, ezért magam járok utána az ügynek.
– Mi pontosan ez a négy alvilági megszentelt tárgy? – kérdezte a parancsnok.
– Egy pecsét – felelte a küldött némi hallgatás után.
– Egy pecsét?
– A legenda úgy írja le őket, mint egy nagy pecsétet, amely a yin és yang egyensúlyához és a reinkarnáció hat ösvényéhez[4] kapcsolódik. A pecsét híre időtlen idők óta száll generációról generációra és nagyon sok forrást már lehetetlen ellenőrizni. Talán valósak, de az is előfordulhat, hogy a történetet az idők során eltúlozták. Ettől függetlenül tényleg tagadhatatlan, hogy az élő és halott lelkek egyaránt ellenállhatatlanul vonzódnak az Újjászületés napórájához annak életkölcsönző tulajdonsága miatt. Ez máris megzavarta a reinkarnáció rendjét. Ha olyasvalaki kezébe kerül, kinek hátsó szándékai vannak, az eredmény minden képzeletet felülmúl majd.
Nem is csoda, hogy Li Qian magához vonzott egy éhes szellemet és egy gonosz lelket is, miután megérintette a tárgyat. Zhao Yunlan arca elkomorodott.
– Menjünk át a szomszédos kihallgatószobába – állt fel.
A Lélekmetsző küldött egyetlen szó nélkül követte. A félelemtől elnémult emberek és szellemek között haladva úgy szólalt meg, mintha csak csevegni próbálna.
– Mintha kissé rossz színben lennél, Őrző! Biztosan éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgozol a mi ostobaságunk miatt. Kérlek, vigyázz az egészségedre!
– Minden rendben – intett lustán Zhao Yunlan. – Nem fogok belehalni, hogy időnként éjszakázom kicsit. De ha megtörténne, akkor sem lenne baj. Majd csatlakozom köztisztviselőként az alvilághoz.
– Az élet és a halál hatalmas jelentőséggel bír! – ellenkezett a küldött. – Nem kéne ilyen komolytalanul viccelődnöd vele, Őrző!
Zhao Yunlan könnyedén rámosolygott, majd betaszította a kihallgató ajtaját.
„Li Qian”, akit korábban a kihallgatószobába zártak, mostanra magához tért és folyamatosan sikoltozott. De abban a pillanatban, amint a Lélekmetsző küldött belépett, egyszerre elhallgatott. Amikor meglátta, úgy viselkedett, mint egy nyakánál fogva megragadott tyúk. Az egész teste remegni kezdett, közben pedig megkövülten meredt az ajtónyílásra. Aztán szemei visszafordultak az üregükbe és összecsuklott.
A mögötte haladó Guo Changcheng érezte, hogy valami egyenesen a képébe repül. Ijedten hátralépett néhányat. A küldött kinyújtotta a karját, hosszú ruhaujja hatalmas fekete ívet írt le a levegőben. Egy szellem ködös alakja tűnt fel: egy hosszú hajú nőé, földig érő, rongyos ruhában. Az arca eltorzult, vonaglott és megállás nélkül sikoltozott szorult helyzetében. Egy pillanat alatt fekete füstté oszlott és eltűnt a küldött ruhájának ujjában.
– Nem volt hajlandó belátni tévedését és megpróbált véglegesen birtokba venni egy élő testet – közölte szelíden a küldött. – Az ítélet megsemmisítés! – olyan gyengéden beszélt, mintha csak kedveskedne.
Guo Changcheng megborzongott.
Zhao Yunlan annyira közömbösnek tűnt, mintha az ilyesmi teljesen megszokott dolog lenne. Oldalra fordult és intett egyet. Négy széket hoztak be a szobába. Li Qian az asztal mellett volt lekötözve, arca egészen sápadtnak tűnt.
Lin Jing odalépett hozzá egy öntözésre használt szórófejes flakonnal, majd könyörtelenül lespriccelte egy adag hideg vízzel. Egyértelműen látszott, hogy nem fog vele csak azért kesztyűs kézzel bánni, mert nőnemű.
Mikor Li Qian lassan magához tért, pókerarccal beszélni kezdett.
– A rendőrségtől vagyunk. Lenne néhány kérdésünk. Jobban teszi, ha őszintén válaszol, különben beláthatatlan következményei lesznek!
A lány szemei üvegesek voltak. Megremegett, ahogy szétnézett. Amikor felismerte Guo Changchenget és Zhao Yunlant, már éppen készült megszólalni, aztán rájött, hogy egy székhez kötözték. Döbbenten nézte a kötelet, aztán megkérdezte:
– M-Mi történt velem?
Lin Jinghez képest Zhao Yunlan akár szóvivő is lehetett volna a tévében. Sokkal megközelíthetőbbnek tűnt és lágyabban is beszélt a másik férfinál.
– Elfogtuk a személyt, aki megtámadta és meggyilkolta az iskolatársát. Arra lenne szükségünk, hogy az incidens beszámolóját megerősítse egy rutinnyilatkozattal. Meg tudja tenni, ugye?
A szituáció egyáltalán nem engedett arra következtetni, hogy csak egy rutinnyilatkozatról van szó. Sokkal inkább úgy érezte, mintha egy hivatalos kihallgatáson lenne.
Li Qian nem volt bolond. Egy pillanatra megdermedt, aztán gyorsan újra visszanyerte a higgadtságát.
– Akkor miért kellett megkötözniük?
Zhao Yunlan felvonta a szemöldökét, majd csettintett egyet az ujjaival. A kötelek úgy hullottak le, mintha hangra aktiválódtak volna. Li Qian megdöbbent, de a férfi figyelő szemeinek kereszttüzében nyugalmat erőltetett magára. Képtelen volt megállni, hogy ne pimaszkodjon kicsit.
– Ha elkapta a tettest, mit akar tőlem? Már elmondtam, amit tudok. Mennyi az idő? Haza akarok menni!
Lin Jing az asztalra csapott és telibe tolta a rossz zsaru szerepét.
– Hagyja a süketelést és válaszoljon! Vagy falazni próbál valakinek? Mi az indítéka? Milyen kapcsolatban áll az elkövetővel?
Mivel Lin Jing játszotta a rosszfiút, Zhao Yunlan ennek megfelelően könnyedén a vállára tette a kezét, mintha próbálná visszatartani.
– Augusztus 31-én 22 óra 20 perckor összefutott az áldozattal, Lu Roumeijel az iskola bejárata előtt – mondta kedvesen. – Látta, hogy az a valami követi őt. Már mindent megerősítettünk és megvan az elképzelésünk a történtekről. De lenne még néhány kérdésem. Először is, mikor kezdte el látni őket? Miután megérintette a napórát a szülővárosában? Mármint azt, amelyikbe bele van vésve a reinkarnációs körforgás.
Li Qian óvatos pillantást vetett Lin Jingre, majd lenézett és megadta magát az elkerülhetetlennek. Gyorsan bólintott egyet.
Zhao Yunlan karcsú ujjai finoman kopogtak az asztalon.
– Az a szóbeszéd járja, hogy az Újjászületés napórája a Három-élet kövéből készült, a hátát pedig a Felejtés folyójából származó fekete hal pikkelyei díszítik. Visszahozhatja a halottakat, visszarántva az eltávozott személyt az élők világába. De ha egy élő ember az életét adja egy halottért, az olyan, mintha belemártaná a kezét a Felejtés folyójába. Azóta a yin és a yang átfedésben van a szemei előtt, ugye?
Li Qian válla enyhén remegett. A férfi ujjára meredt és némán bólintott.
– Milyen jó, kötelességtudó gyermek – dőlt hátra székén Zhao Yunlan szemét félig lehunyva. Vastag szempillái és mély szemgödre kissé ködössé varázsolták a tekintetét. Szinte sóhajtva folytatta: – Olyan sokan hangoztatják, hogy egy gyermek otthon legyen kötelességtudó, a világban pedig illedelmes. De vajon hány olyan ifjú létezik, aki az Újjászületés napórájához jutva tényleg képes lenne az életét adni valaki másért?
– Az Újjászületés napórája az alvilág négy megszentelt tárgya közé tartozik – szólalt meg a Lélekmetsző küldött. – Megzavarhatja a yin és a yang egyensúlyát, nem arra való, hogy halandók használják.
A többiekhez hasonlóan Li Qian is félt felnézni a követre. Ujjai összekulcsolódtak beszéd közben, küszködött azzal, hogy a szavakat mondatokká fűzze.
– N-Nem tudtam, mi az. Csak azt hallottam, hogy egy régi ereklye, ami teljesíti a kívánságokat. Mivel én épp iskolában voltam, mikor a nagyinak agyvérzése lett, senki sem vette észre. Mire megtaláltam, már túl késő volt a kezeléshez. M-Mire felfedeztem, addigra… addigra már… Ő nem csak egy jelentéktelen személy volt, akivel véletlenül épp együtt laktam. A szüleim mindketten feleslegesnek tekintettek, ő nevelt fel. Függtünk egymástól. Érti, milyen érzés ez? Még csak sírni sem tudtam. Egyszerűen nem hittem el, hogy itt hagyott. Hogy halhatott meg?! Hogy halhat meg csak úgy valaki?!
– Aztán megtaláltad az Újjászületés napóráját… – vonta le a következtetést Zhao Yunlan.
– Én magam is azt gondoltam, hogy biztosan tök hülye vagyok, hogy ilyesmiben hiszek – motyogta Li Qian. – De mégis mitől kellett volna félnem?! Még olyan fiatal vagyok. Akár száz évig is élhetek. Még akkor is megélem a nyugdíjat, ha odaadok belőle ötvenet. Annyi időm van még, miért ne adhatnék neki valamennyit? Ha a halandók nem nyúlhatnak az alvilágból származó cuccokhoz, akkor miért volt pont ott?! Miért válaszolt a hívásomra?!
Kérdése mindenkit elnémított. Végül a Lélekmetsző küldött szólalt meg.
– Mert abban a pillanatban őszintén azt óhajtottad, hogy újra éljen. Bármi áron. Előfordul, hogy egy ember akarata elég erős ahhoz, hogy bármi megtörténjen. De bizonyos dolgokat lehetetlen helyrehozni, bármennyire is szeretnénk.
Li Qian szeme kivörösödött. Makacsul elfordította a tekintetét, mintha a sérelem érzése olyan sebezhetőség lenne, amelyet senki másnak nem szabad megmutatnia.
– Igen, én csak egy hétköznapi ember vagyok – közölte egy idő után fojtott hangon. – Ugyan mit számít, hogy milyen lapokat oszt nekem az élet? Hirtelen meghal az egyetlen személy, akit igazán a családomnak tekinthetek, olyan szülőkkel hagyva magamra, akik utálnak. Senki sem ismeri el az erőfeszítéseimet. Minden évben kétségbeesetten próbálom összekaparni a tandíjat és még egy rendes munkát sem tudok találni Sárkányvárosban. Biztosan azt gondolják az emberek, hogy hihetetlenül szánalmas vagyok, nem igaz? Folyamatosan el kell viselnem mindazt a rosszat, ami árad felém. Talán sosem kellett volna visszahoznom a nagyit. Talán csak meg kellett volna halnom vele.
Zhao Yunlan nyugodtan nézett rá, nem szakította félbe.
– Úgy érzem magam, mint egy teknős, aki küszködve kúszik a földön – folytatta alig hallhatóan. – Ha valaki elhalad mellettem és belém rúg, a hátamon kötök ki. Mindenki békésen szemléli az elgyötört csapkodásomat, aztán amikor végre sikerül kimerülten visszafordulnom, újra belém rúgnak. És ezzel minden korábbi küszködésemet semmivé teszik. Vicces, ugye?
Bármennyire is próbálta eltitkolni, a lányban leírhatatlan harag és elégedetlenség lakozott.
Guo Changcheng arca forró volt. Kicsit sem tartotta magát intelligensnek vagy szorgalmasnak. Mindig is csak sodródott az életben, soha nem tudta, mi történik körülötte. Aztán egyszer csak ölébe hullott egy munka. Felállt és extra kedvesen dadogni kezdett.
– M-Megyek, hozok egy k-kis vizet.
Li Qian saját érzelmeiben elveszve teljesen figyelmen kívül hagyta.
– Tehát az Újjászületés napórája válaszolt neked – forszírozta Zhao Yunlan. – A nagymamád visszatért, de az egészségi állapota többé sosem volt a régi. Neked kellett felügyelni rá, ugye?
– Ki másnak? – kérdezte a lány kifejezéstelen hangon. – Már az is hatalmas áldozat volt a szüleim részéről, hogy idehozatták őt. Csak azért tették, mert fent kellett tartaniuk a látszatot.
A parancsnok bólintott.
– Tanultál, meg kellett keresned a tandíjat, a megélhetési költségeket és mindezeken felül még a nagymamádról is gondoskodnod kellett. Nehéz lehetett.
Lin Jing ekkor meglepődve nézett a felettesére. Eleinte azt hitte, hogy Zhao Yunlan azért kérte erre a kis szerepjátékra, hogy kicsalja az igazságot a fiatal nőből, aki hazudott az éhes szellem ügyében. De a kérdéseket hallgatva már fogalma sem volt, hogy főnöke mit akar megtudni. Hogy tértek el ennyire a témától?
A Lélekmetsző küldött egyenes háttal és végtelen türelemmel üldögélt. Lin Jing nem volt olyan helyzetben, hogy beleüsse az orrát, úgyhogy csak kuporgott és zavartan hallgatott.
Guo Changcheng buzgón töltött egy csésze forró vizet és átnyújtotta Li Qiannek. A lány egyetlen köszönőszó nélkül átvette. Szemöldöke idegesen megrándult, ahogy a kezében lévő csészére bámult. Nyugodtnak tűnt, de a külső burok már repedésnek indult.
– Minden reggel képes volt fél ötkor felkelni, hogy reggelit készítsen nekem. Az idő múlásával egyre zavarodottabbá vált. Egyszer tejet melegített és észre sem vette, hogy már rég kifutott és kioltotta a lángot. Majdnem gázszivárgás lett a vége. Többé nem akartam, hogy reggelit készítsen nekem, de csak a falnak beszéltem. Egyik nap mondtam neki valamit, másnapra elfelejtette. Úgyhogy nekem is fel kellett kelnem fél ötkor és reggelit csinálni.
– Napközben nem voltam otthon. Ügyeskednem kellett az óráimmal, segítenem az iskolában és dolgoznom. Bármerre is jártam, az út nagyjából negyven-hatvan perc volt busszal, úgyhogy kapkodva ebédet kellett főznöm, vizet melegítenem és rávenni, hogy bevegye a gyógyszereit. Enni már nem is volt időm, mielőtt visszarohantam. Miután este hazaértem, először vele kellett foglalkoznom, csak utána tudtam tanulni egy kicsit. De alig haladtam. Öreg volt, folyamatosan beszélgetni akart, nem érdekelte, hogy mennyi az idő, vagy hogy hol van. Állandóan félbeszakított. Miután este tíz körül elaludt, végre tudtam a fordítói munkámmal foglalkozni, nagyjából éjfélig, időnként picit tovább is. Néha már túl kimerült voltam és elnyomott az álom az asztalomnál. Azt akarja tudni, hogy nehéz volt-e?
Li Qian mély lélegzetet vett. Hatalmas fáradtság árasztotta el az arcát, mintha még a beszélgetés is óriási terhet jelentett volna a számára. Aztán egy keserű mosoly váltotta fel a kimerültséget, ahogy belekortyolt a vízbe, hogy elrejtse érzelmeit.
– Semmi értelme erőltetni a témát – mondta jeges hangon. – Essünk túl rajta. Milyen kérdései vannak még az üggyel kapcsolatban? Gyerünk, tegye fel őket!
Zhao Yunlan finoman megütögette a dossziét az ujjával.
– Talán szívtelennek tűnhet, de minden sokkal könnyebb lett, miután a nagymamája meghalt, ugye?
– Ezt meg hogy érti?! – csattant fel a lány fürkésző szemekkel.
– Ahogy mondtam – közölte a férfi érzelemmentesen.
Li Qian ajkai megremegtek. Váratlanul talpra szökkent, csészéjét kiborítva. Mindent beterített a víz.
– Hát így működik a rendőrség?! Fogva tartja az ártatlan polgárokat, aztán tetszése szerint rágalmazza őket?!
– Üljön le! Nem kell heveskedni – Zhao Yunlan előbányászott pár zsepit, hogy letörölje az asztalt. – Csak az emberi természetet jellemeztem, nem önt rágalmaztam. Még ha a Pentagont is szeretné lebombázni, addig senki sem vádolhatja semmivel, amíg ténylegesen meg nem teszi. Mi itt nem törődünk elképzelt bűnökkel.
– Haza akarok menni! – jelentette ki emelt hangon. – Nincs joguk bent tartani!
Zhao Yunlan ránézett és bólintott.
– Oké, térjünk vissza az eredeti témára. Rágjuk át magunkat a mai reggelen. Azt mondta, hogy látta Lu Ruomeit az iskola bejáratánál, majd az őt követő árnyékot is. Fel tudja idézni, hogy nézett ki?
– Nem láttam tisztán – ráncolta a homlokát a lány. – Nem igazán emlékszem.
A férfi felnevetett, felfedve az arcán lévő apró gödröcskéket. De a mosoly nem érte el szemeit, tekintete élessé vált.
– Előfordul, hogy az ember nem emlékszik a mellette elhaladó kinézetére. Vagy arra, hogy az autóbalesetben lévő személy férfi volt-e, vagy nő. Ez teljesen normális. De hogy olyasmit felejtsen el, ami ennyire megrémítette… Miért remeg, ha nem rémlik?
Li Qian lefagyott, vékony ujjai idegesen rándultak össze. Zhao Yunlan hangszíne jéghideggé vált.
– Ma reggel még közölte velünk a magasságát, hogy teljesen fekete volt, egy kissé alacsony és kövér.
Az összes vér kifutott Li Qian arcából.
– Tongxue, nem jó szokás csak úgy megváltoztatni egy vallomást – húzta össze a szemét a férfi. – Most akkor pontos volt az a leírás, vagy nem?!
Lin Jing nagyon sokszor dolgozott már együtt a férfival. Miközben a lány döbbenten üldögélve a gondolatait próbálta rendezni, megragadta az alkalmat és az asztalra csapott.
– Bökje már ki!
Zhao Yunlan addig-addig gyakorolt nyomást Li Qianre, amíg a lány elérte tűrőképességének határát, most pedig Lin Jing megadta neki az utolsó lökést.
– És— És akkor mi van?! – fakadt ki a lány.
– Szóval mégsem volt magas, kövérkés? – hangsúlyozott minden szót a parancsnok. Hátradőlt a székén és összekulcsolta a kezeit az asztalon. – Férfi volt vagy nő? Öreg vagy fiatal?
A teremben tartózkodók közül csak Li Qian nem tudta, hogy néz ki egy éhes szellem. Ezen szavak – férfi, nő, fiatal, idős – egyike sem vonatkozott rá. Még csak nem is volt emberszerű. Gyakorlatilag csupa csont és bőr volt, kivéve a hatalmas, domború hasát. Mérete egy emberéhez hasonlított, de karjai sáskaszerűek voltak.
Guo Changcheng zavarodottan pillantott a lányra, a Lélekmetsző küldött pedig továbbra is nyugodtan üldögélt kísértetiességet sugározva. Li Qiannek nem volt túl sok élettapasztalata, úgyhogy olyan volt, mint egy nyitott könyv.
A lány úgy érezte, mintha mindenki hideg arccal, fürkészve és gúnyolódva bámulná őt. És hogy habár azt hitte, sikerült titkát jól lepleznie, mégis mindenki átlátott rajta. Pánikolni kezdett.
– Hazudtam – Zhao Yunlan hangja szinte olyan volt, mintha suttogna. – Az ember memóriája összezavarodhat, különösen egy hatalmas sokk hatására. Ezért megbízhatatlanok sokszor a szemtanúk beszámolói. Az a dolog ijesztőbb volt, mint amivel az agya képes lenne megbirkózni, ezért igyekszik megvédeni magát azzal, hogy kitörli azokat a pillanatokat. Utána az elméje pedig automatikusan kitöltötte valamivel az ürességet. Tehát amit leírt, az csupán a képzelet játéka – a legfélelmetesebb dolog, amit ki tudott találni.
Guo Changcheng megkésve jött rá, hogy ez távolról sem egy rutin kikérdezés. Sokkal inkább egy valódi kihallgatás. Habár butus volt, nyúlszívű és nem igazán tudta, mi is történik, mégis kellemetlen érzés kerítette hatalmába. A Lélekmetsző küldött mozdulatlan jelenléte és a könyörtelen vallatás közepette szinte levegőt sem kapott.
Li Qian halálsápadt arca hamuszürkévé vált, Zhao Yunlan arcáról pedig eltűnt a meleg, kellemes mosoly.
– Most pedig elmondaná, hogy miért akart öngyilkos lenni ma reggel? – kérdezte. Li Qian mellkasa megremegett. – Nem tudott aludni múlt éjjel, igaz? Aztán amikor felszaladt a tetőre, egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán hagyhatná az egészet a picsába és megölhetné magát. Akkor többé nem kellene félnie. Bármi történt is, minden eltörlődne. – A férfi arckifejezése egyszerre tükrözött mosolyt és szánalmat. – Hölgyem, jó pár évvel idősebb vagyok önnél, úgyhogy nyugodtan nevezhetem akár gyereknek is. Sok önnel egykorú gyerek gondolja azt, hogy nem fél a haláltól. Elég fiatal ahhoz, hogy ne értse meg igazán, mit is jelent valójában. Pláne, ha valaki olyan makacs, határozott és lobbanékony, mint ön. Azt hiszi, a halál egyáltalán nem ijesztő.
Li Qian ösztönösen visszavágott éles, de gyenge hangon.
– Ho-Hogy merészel ilyet mondani?! Honnan tudja, hogy valaki megérti-e a halált vagy sem? Tökéletesen tisztában vagyok vele! A saját szememmel láttam! Egyik nap még beszélnek, aztán egyszerre azt veszed észre, hogy összegömbölyödtek valahol, ahol nem is látod… A szívük és a lélegzetük megáll, lassan olyan hidegek lesznek, mint egy hulla. Az a dolog pedig már nem is ember többé és te soha többé nem leszel képes megtalálni vagy látni őt—
– Li Qian! – szakította félbe Zhao Yunlan. – Amit ön megért és fél, az nem a halál. Hanem az elválás. Egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy a nagymamája hirtelen elhagyta.
Az egész szoba halálos némaságba burkolózott. Li Qian úgy remegett, mint egy lehullott levél, amelyet az őszi szél ide-oda dobált.
Zhao Yunlan törte meg a csendet.
– Az árnyék, amely azon az éjszakán az iskola bejáratánál követte az osztálytársát… Egy nagyon öreg hölgy volt, egyszerű pamutruhában, hamis konttyal a fején, ugye?
Ahogy a szavak elhagyták a száját, az asztal körüli arcokon a zavarodottságot döbbenet váltotta fel. Li Qian torkából rövid, rekedt sikoly tört fel. Vonásai ijesztővé torzultak.
Megtébolyodott? – gondolta Guo Changcheng tágra nyílt szemekkel és szájjal. Egyáltalán nem értette, hogy mi történik. Amikor főnökére nézett, látta, hogy a férfi öntudatlanul összedörzsöli ujjait. Mintha kétségbeesetten vágyna egy cigire, de minden erejével igyekezne ellenállni a sóvárgásnak.
Tekintete komoly volt, de nyugodt. A fény, amely gyűrött, de még mindig hófehér ingére és arcára vetült, hirtelen túlvilági aurával burkolta be. Egy képet húzott elő a zsebéből: egy öregasszony fotóját. Kedves, jóindulatú arca volt, szája sarkában mosoly bujkált, arckifejezése békét tükrözött. Guo Changcheng azonnal felismerte benne az idős hölgyet, aki a legveszélyesebb pillanatban vetette magát Li Qian kórházi ágya elé.
Zhao Yunlan Li Qian felé tolta a fényképet. Ujjait a több napos állandó túlórázásnak köszönhetően borostás álla alá szorította és megszólalt.
– Ő itt Wang Yufen asszony, 1940 tavaszán született. A múlt hónap végén elhunyt. A halál oka: tévedésből hipoglikémiás gyógyszert[5] fogyasztott.
A lány úgy meredt a fotóra, hogy Guo Changcheng attól tartott, még a végén kiesnek a szemei.
– A nagymamája nevelte fel – folytatta Zhao Yunlan. – Mindig is közel álltak egymáshoz. Az Újjászületés napóráját használva még a fél életét is nekiadta. De amint visszatért az életbe, az öreg hölgy tudata elkezdett kikopni. Egész idő alatt önnek kellett gondoskodnia róla. Egyik kollégám elmondta, hogy a vásárlási előzményében csupa idősek számára készült termék volt. Az orvosai szerint azután sem lett erőszakos, hogy az agya elkezdett kihagyni. Akkor világosítson fel, mégis miből gondolta, hogy a nagyanyja ártani fog önnek a halála után? Miért fél tőle annyira?
Li Qian annyira semmi reakciót nem mutatott, hogy akár viaszbábúnak is nézhették volna.
– Miért nem szólal meg? – érdeklődött a parancsnok. – Li Qian, még egyszer utoljára megkérdezem. Ha most nem mondja el az igazat, soha többé nem lesz rá alkalma. Hiába szeretne majd megszabadulni ettől a tehertől, képtelen lesz rá. A hazugság mindig is hazugság marad. Amint egyszer felelőtlenül kimondja, egész életében kísérteni fogja.
Épp aznap mondott neki valami hasonlót valaki. A lány tompa tekintete fokozatosan feljebb emelkedett, centiről centire.
Zhao Yunlan kissé előrehajolt. Mélyen a szemébe nézett, majd minden szót külön hangsúlyozva megszólalt:
– A kollégám állítása szerint az a két lélek, amelyet az Újjászületés napórája köt össze, együtt él és hal. Ön valahogy mégis életben van, holott az öreg hölgy már halott. Tehát valószínűleg azelőtt történt, hogy az ideje lejárt volna. Először képtelen voltam rájönni… Hogy halhatott meg idő előtt? Hibázott volna az egyik kaszás, vagy valaki fű alatt próbálta megszerezni a lelkét? Aztán rájöttem, hogy létezik egy nyilvánvaló magyarázat. Az élete és az Újjászületés napórája közötti kapcsolat hirtelen megszakadt. Másszóval az ölte meg, aki életet adott neki.
– Amikor egy idős ember elbutul, olyanná válik, mint egy gyermek. Haszontalan, mindenfélét a szájába vesz és hajlamos bármit megenni, amit otthon talál. Megmondaná, hogy vajon ki tette a hipoglikémiás gyógyszert amellé a doboz mellé, amelyből cukorkát szokott eszegetni?
Az ezt követő csendben még a gombostű lehullásának zaját is hallani lehetett.
Néhány másodperc leforgása alatt Li Qian arca átalakult. Kezdeti rendkívüli rémülete úgy növekedett, ahogy egy lufi felfújás közben. De mire az ember azt gondolta volna, hogy többé már képtelen visszatartani magát, vonásait meglepő nyugalom öntötte el.
Guo Changcheng visszatartotta a lélegzetét.
Li Qian enyhén rekedt hangja áthatotta a csendet.
– Én voltam! – közölte csendesen.
[1] Érdem: Az emberek jótetteikért cserébe érdemeket gyűjtenek számtalan életük folyamán. Minél több érdeme van valakinek, annál jobb a karmája, ami befolyással van az elkövetkezendő életeire.
[2] Szellempénz égetése: Kínában az élők szellempénzt égetnek a halottaknak, hogy azok a túlvilágon is békében és gazdagságban élhessenek. A hiedelem szerint az elégetett felajánlási pénz (szellempénz, joss-papír, tömjénpapír, szellempapír) a túlvilágon az elhunyt birtokába kerül, ahol az alvilági élethez szükséges dolgokat veheti meg belőle.
[3] A kínai hiedelem szerint a halott ember lelke elindul a Sárga-forráshoz (黄泉, Huangquan), hogy újjászülethessen.
[4] A reinkarnáció hat ösvénye a létezés hat különböző birodalma, ahol egy lélek minden új életbe beléphet: istenek, félistenek, emberek, állatok, erőszakos kísértetek és a pokol.
[5] Hipoglikémiás gyógyszer: olyan hatóanyagokat tartalmazó gyógyszer, amely csökkenti a vércukorszintet.