Amint beköszöntött a tél, a hőmérséklet Sárkányvárosban gyakorlatilag egyik napról a másikra leesett. A levelek még épphogy csak sárgulni kezdtek, máris lehullottak. Zhao Yunlant egyáltalán nem érdekelte. Végre sikerült összehoznia egy randit Shen Weijel, amitől egész nap úgy szárnyalt, mintha a tavaszi szellőben sodródna.

Már korán belőtte a frizuráját, térdig érő kabátját pedig ropogósra vasalta. Stílusos megjelenése kiemelte széles vállait és karcsú derekát, úgy nézett ki, mintha csak egy széllel szemben vitézül álló halhatatlan fa lenne. Már éppen indulni készült, amikor a fa nemzettség eme remekbe szabott példányának eszébe jutott, hogy utolsó simításként egy kis Oud Wood[1] kölnit spricceljen magára. Elégedetten konstatálta, hogy most már aztán tényleg szem-szájnak ingere, majd elindult, hogy a világot a nyakába vegye.

Pontosan a megbeszélt időben ért az étterembe, amely egy előkelő, nyugatias stílusú hely volt, kiváló ízléssel berendezve. Az egyik sarokban egy aprócska együttes játszott, kellemes, visszafogott zenével árasztva el a termet. Az asztalokat úgy helyezték el, hogy meghitt élményt nyújtsanak étkezés közben. A terem félhomályos volt, de minden asztal egy fénytócsában csücsült, amely kiemelte a vázában található Peach Avalanche rózsákat[2]. A nyugati ünnepek időszaka volt. A hálaadás és a karácsony beköszöntével megkezdődött a forgalmas szezon az éttermek számára, és habár a hely egyáltalán nem kímélte az emberek pénztárcáját, mégis millióan nyüzsögtek. Minden egyes fénysugár egymásnak suttogó párokat világított meg.

Zhao Yunlan azonnal észrevette partnerét. Shen Wei egy eldugott sarokban üldögélt és gondolataiba mélyedve az abrosz szélét bámulta. Úgy tűnt, hogy a fények és a zene nem igazán ér el hozzá. Arcának egyik fele árnyékba burkolózott, csupán a másik látszott kissé elmosódva. Annyira magányosnak és búskomornak tűnt, hogy Zhao Yunlannak elakadt lélegzete.

Ahogy a hegedű tempóját követve néma léptekkel odasétált, érkezése darabokra zúzta a professzort körbevevő béke auráját.

– Régóta vár? – kérdezte.

Shen Wei megugrott, azonnal feszültség vette át a korábbi nyugalmát. Zhao Yunlan kissé előrehajolva ült le, ügyelve arra, hogy a sálja által átvett meleg, fás illat betöltse a másik férfit körülvevő levegőt. Aztán azonnal hátra is dőlt és kigombolta a kabátját.

– Hát ennyire ijesztő vagyok? Miért tűnik ilyen idegesnek, csak mert lát engem?

Shen Wei, aki a fénykörön kívülről tekintett rá, mosolyt kényszerített magára. Lopott néhány gyors pillantást, aztán elfordította a tekintetét.

– Zhao parancsnok, ön mindig ugrat engem.

Zhao Yunlan lazán átvette az étlapot a pincértől.

– Ennek az étteremnek kellemes hangulata van, de nem tudom, hogy megfelel-e az ízlésének, Shen prof. Van olyasmi, amit esetleg nem eszik?

Shen Wei megérintette az átnyújtott menü egyik sarkát és lejjebb tolta.

– Hmm? – Zhao Yunlan felnézett a kínálat tanulmányozása közben és felvonta a szemöldökét. Nagyon határozott vonásai voltak; amikor szemét beárnyékolta az orrnyerge és szemöldöke, egészen gyengéd benyomást keltett.

Shen Wei arca megfeszült. Úgy tűnt, hogy döntésre jutott. Felemelt valamit maga mellől és óvatosan letette az asztalra. Az a doboz volt, amelyben Zhao Yunlan a régi könyveket adta neki előző nap.

Zhao Yunlan okos ember volt. Már ebből a szótlan nyitányból tudta, hogy mi következik. Egyszerre nehezére esett korábbi vagánykodó magabiztosságát megőriznie.

– Én… Szóval… – Shen Wei hangja megremegett. – Minden tiszteletem az öné, Zhao parancsnok – kezdte, aztán megköszörülte a torkát. – De lehetséges lenne, hogy akaratlanul is félreérthető voltam? Nagyon sajnálom.

Egészen idáig Zhao Yunlan öntelt feltételezése egyetlen pillanatra sem ingott meg. Most pedig hirtelen elszégyellte magát, hogy ez az egész ügy csak az ő fejében létezett.

Shen Wei szemüvege bizonyára antik darab lehetett. Csillogásgátló bevonat nélkül éppen elég fényt vert vissza ahhoz, hogy a szemei rejtve maradjanak.

– Nem nagy ügy – folytatta. – De szörnyen érzem magam attól, hogy ennyi pénzt költött. Jobbnak láttam… Jobbnak láttam, ha a lehető leghamarabb tisztázzuk a dolgokat.

Jaj – gondolta Zhao Yunlan. – Minden csak az én agyam szüleménye volt… Félreértettem, amikor próbált lekoptatni.

Már az általános iskola mini-társadalmában is okosnak és éles eszűnek tartotta magát – szakértőnek abban, hogyan bánjon másokkal. Alig néhány szóból is megértette bárki szándékát. És sosem tévedett. Évek óta nem került ilyen kínos szituba.

Mintha csak egy jégdarab akadt volna a torkán, egy kemény és fagyott csomó, amelyet sem lenyelni, sem kiköpni nem tudott. Az Oud Wood illatjegyei most nyirkos rothadásszagot árasztottak. Hogy legalább a látszatot fenntartsa, könnyedén felnevetett és kezét a könyveket tartalmazó dobozra tette.

– Nem költöttem sok pénzt, komolyan mondom. Tényleg mástól kaptam és valóban nem tudom hova tenni őket. Kérem, tartsa meg! Nem lenne jó valami ilyen értékeset elpazarolni.

– Én— kezdte a professzor, mire Zhao Yunlan felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Hallotta már valaha, hogy a zavar és a szégyenkezés a két legnegatívabb emberi érzelem? – kérdezte félig viccelődve. – Mindkettő egyszerre öntött el, amikor rájöttem, hogy az egész dolog kettőnk között csak az én képzeletem játéka volt. Ezért aztán extra nehéz lenyelni ezt a keserű pirulát. Adna egy kis időt, hogy megemésszem? És könyörüljön rajtam – még kínosabb lenne ezeket hazavinni. Talán odaadományozhatná őket az egyetem könyvtárának. Úgy gondolok majd rá, mintha támogattam volna az oktatási rendszert.

– … Sajnálom – mondta Shen Wei.

– Ne tegye, oké? Csak még rosszabbul érezném magam miatta. Most már tökéletesen értjük egymást, úgyhogy minden döfi. – Ahogy hátradőlt, Zhao Yunlan testbeszéde finoman megváltozott. Nyoma sem volt többé a kétértelmű kacérságnak. Egyetlen egyszerű mozdulattal kedves és barátságos bátyuskává változott. – Miután olyan sokáig zaklattam, az a legkevesebb, ha megvendégelem egy vacsorával. – Shen Wei már éppen nyitotta a száját, de Zhao Yunlan egyetlen intéssel elhallgattatta. Aztán ujjaival csettintve odahívta a pincért, nem hagyva teret a további visszautasításnak. – Ne vitatkozzon, kérem!

Zhao Yunlan igazi szakértője volt annak, hogyan irányítsa a hangulatot. Néhány szóval témát váltott, és Shen Wei, aki eleinte rettenetesen zavarban volt, hamarosan egészen bőbeszédű lett. Egy idő után Li Qian ügye is szóba került, és mire befejezték az étkezést, már valódi jó barátoknak tűntek. A korábbi kínos és kellemetlen hangulat teljesen a semmivé lett.

Amikor útjaik elváltak, Zhao Yunlannak még viccelődnie is sikerült.

– Ön is iszogatott kicsit, úgyhogy igazából haza kellene vinnem. De mivel nem kíván közelebbi kapcsolatba kerülni velem, csupán figyelmeztetem. Hívjon egy sofőrt és vitesse haza magát és az autóját. Zsaruként mondom: iszik, vagy vezet! Ha vezetni akar, legközelebb ne igyon! Az év végén kifejezetten háklisok az ilyesmire. Ne kelljen önért mennem a rendőrségre.

Zhao Yunlan a végsőkig megőrizte a könnyedség látszatát és remek formában távozott. Ám amint a kocsijába ült, azonnal leengedett. Csalódottan túrt bele zselézett hajába, aztán három cigit is elszívott egymás után. A lelke legmélyéig felkavarodott. Tökéletesen meg volt róla győződve, hogy felcsípi Shen Weit, és az igazság megismerése felért egy arcon csapással.

Egyben az is világossá vált számára, hogy a professzor iránti érzelmei őszinték voltak.

De nem nagy cucc beleszeretni valakibe, emlékeztette magát. A nagyvárosban akár naponta nyolcszor is előfordulhat. Ha valaki nem akar kavarni, nem forszírozod. Nem tapadsz rá vagy csinálsz jelenetet. Ez az alapvető társadalmi etikett.

– Rohadt szívás! – jelentette ki.

Amikor a lámpa zöldre váltott, elnyomta a cigijét az autó hamutartójában. A vacsora erősen megülte a gyomrát, egyszerre érezte magát kényelmetlenül és bosszúsan. Mivel kissé későn taposott bele a gázba, a mögötte haladó autós többször is beletenyerelt a dudába. Zhao Yunlan szitkozódott, lehúzta az ablakot és felmutatta a középső ujját.

Az ezt követő napokban Zhao Yunlannak egyszerűen nem volt kedve sehová sem kimozdulni. Munka után egyből hazabattyogott és lustálkodott.

Meglehetősen fiatal volt, amikor elköltözött a szüleitől és vett magának egy kis lakást – nagyjából negyven négyzetmétereset – a nagyváros szívében. Tipikus legényéletet élt. A világ szemében igyekezett szalonképesnek mutatkozni, a lakása azonban katasztrófa sújtotta övezetre hasonlított. Az otthona minden szempontból trehány volt.

Miután a férfi egész héten át mindentől elzárkózott a munkán kívül, amint eljött a hétvége, a barátai magukkal rángatták. Egészen addig ittak, amíg azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Miután hazavonszolta magát, másnap délig észhez sem tért.

Aztán eljött a vasárnap. Mivel nem tervezett semmit, csak elcsócsált egy kis több napos szikkadt kenyeret vízzel, és azzal le is tudta a reggelit és az ebédet. Aztán kényelmesen elhelyezkedett a babzsákfotelén, amelyen hat vagy hét páratlan zoknival osztozott, majd játszani kezdett. Csak jócskán vacsoraidő után kapott észbe.

Már teljesen besötétedett odakint, mire ismerős fájdalom járta át a gyomrát. Elszakadt az internettől és visszatért a való világba.

Kapott rá gyógyszert és általában volt is neki otthon, de most éppen kifogyott. Túl lustának érezte magát ahhoz, hogy mozogjon, ezért csak ivott egy kis meleg vizet. Úgy döntött, hogy nem csinál belőle nagy ügyet. Sajnos a gyomrának más tervei voltak. A görcsök egyre rosszabbak lettek, egy idő után már hideg verejtékben fürdött. Nem maradt más választása, minthogy előkotorja a kabátját és a nadrágját. Egyenesen a pizsamájára húzta fel őket, és anélkül, hogy a zoknikkal bajlódott volna, elég vállalhatatlan állapotban vette nyakába a nagyvilágot.

A szokásos útvonalat követve eljutott egészen a környékén lévő étterem bejáratához, ahol is rendelt egy tál sertéshúsos rizskását száznapos tojással, meg néhány apróbb falatot. Mialatt a rendelését elkészítették, ő meglátogatta a közeli boltot és a gyógyszertárt, hogy cigit és gyógyszert vegyen. A távolság a gyógyszertár és az étterem között mindössze nyolc-kilencszáz méter lehetett.

Zhao Yunlan rettenetesen lengén öltözött, a jeges szél folyamatosan beszökött a ruhája ujja és a gallérja alatt, ezért úgy döntött, hogy átvág egy szélárnyékos kis utcán. Léptei egy szűk sikátoron vezettek át, hol a három utcai lámpácska közül csupán az egyik világított. Ahogy dideregve haladt a sötétben, hirtelen hangokat hallott.

– Elő a zsével! Igyekezz! Ne húzd az időnket! – szitkozódott egy erősen ittasnak tűnő hang.

– Ne minket hibáztass! – mondta egy másik. – Nehéz időket élünk! Amilyen kikent-kifent vagy, biztos van mit a tejbe aprítanod! Majdnem holdújév van. Gondolom mindannyian szeretnénk biztonságban megúszni, nem igaz?

Zhao Yunlan a homlokát ráncolta. Közeledett az újév, Sárkányvárosnak pedig mindenféle lakosa volt, jó és rossz is. A közbiztonsági szolgálat nyilvánvalóan nem állt a helyzet magaslatán, ha sikerült egy rablásba futnia.

Összehúzta a szemeit. Három-négy lókötőt számolt, akik a tiltás ellenére mindannyian kést tartottak a kezükben, és egy egyedül lévő férfit vettek körül. Egy egyedül lévő férfit, akit a legkevésbé akart látni: Shen Weit. Micsoda rohadt véletlen!

Shen Wei egyértelműen túlságosan engedékeny volt. Az csak egy dolog, ha valaki előzékenyen bánik a barátaival. De az már más tészta, ha akkor is hasonlóan reagál, amikor megtámadják. Felnőtt emberként miért nem ellenkezett?! Nem is tiltakozott, csak engedelmesen elővette a pénztárcáját.

A huligánok egymásra pillantottak, amint rájöttek, hogy egy született áldozat akadt a hálójukba. A helyzet azonnal fokozódott.

– Az órádat is!

Shen Wei – továbbra is szótlanul – lecsatolta a karóráját.

Zhao Yunlan felsóhajtott. Nem tudta tovább nézni a történéseket. Kezeit zsebre vágva odalopakodott, léptei némák voltak, és közeledtét a sötétség leple takarta.

Az egyik rabló megragadta Shen Wei óráját és ellökte, amitől megbotlott. Mikor háttal a falnak tántorodott, gallérja alól előkandikált egy vörös zsineg.

– Hé! – kiáltott fel az egyik. – Mi van a nyakában?

A másik megragadta Shen Wei ingét és széttépte. A professzor kulcscsontjai között egy kis medál lengedezett. Mérete egy hüvelykujj körméhez hasonlatos, anyaga sosem látott. A halvány lámpafényben millió színárnyalatban pompázott vakítva.

Ezzel azonban még Shen Wei szerint is túl messzire mentek, holott eddig határtalan türelmet tanúsított. Kezét a medál köré fonva szólalt meg.

– Odaadtam minden pénzemet és az órámat. Ne kísértsétek a szerencséteket!

Arckifejezése hirtelen elsötétedett, mintha csak fellegek ereszkedtek volna a városra. A gallérját markoló fickó túl későn vette észre, hogy a rászegeződő szemekből feneketlen feketeség néz vissza rá dermesztő izzással. Tekintete megmagyarázhatatlan módon félelemmel töltötte el, és azon kapta magát, hogy gondolkodás nélkül elengedi Shen Weit.

Ezt látva társa egyből felemelte a kezét a professzor fejét célozva. Tapasztalatai szerint ez volt a legjobb módja annak, hogy megbirkózzon a szemüveget viselő emberekkel. Egy váratlan ütés a fejre, aztán jöhet egy hasba rúgás, miután röppályára állította az okulárét.

Mindazonáltal ez a terv meghiúsult, amikor valaki heves rúgást mért a hátára, még mielőtt meglendíthette volna a kezét Shen Wei irányába. Fájdalom tépett a mellkasába és majdnem vért köhögött. Ütött egyet, de Shen Wei abban a pillanatban oldalra fordult, hogy elkerülje. A gazember palacsintaként terült szét a falon, még a végtagjai is szanaszét álltak.

A professzor felnézett és megdöbbenve látta, hogy Zhao Yunlan hidegtől sápadt arccal csupán három lépésnyire álldogál tőle. A parancsnok megborzongott, majd kezeit lehelgetve próbált némi melegséget csempészni ujjaiba.

– Biztos sok szabadidőtök van, ha ebben a fagyban ilyesmit csináltok, skacok.

Korábbi rúgása elég erős volt ahhoz, hogy az egyiket megtántorítsa. A csirkefogók egy ideig döbbenve hallgattak, aztán valamelyik végül kinyitotta a száját.

– K-Ki vagy te? Figyelmeztetlek, törődj a magad dolgával!

Zhao Yunlan oldalra hajtotta a fejét, a nyaka megroppant. Jeges mosoly terült el az arcán, gödröcskéit felfedve.

Öt perccel később már a közeli rendőrséget hívta, hogy siessenek és szedjék össze a tetteseket. Miután letette a telefont, lábfejével megrúgta az egyiket.

– Én már akkor az utcákat róttam, mikor te még pelenkába vizeltél. Legközelebb jobban válaszd meg, hogy kinek a területére teszed be a lábad!

A gazfickó felsírt.

– T-Tesó, mi… mi csak… Áúúú!

– Kit nevezel tesónak?! – rúgta meg újra. – Ahhoz aztán van eszed, hogy kifogásokat keress! Vedd le az öved! Gyerünk!

Hozzákötözte őket az utcai lámpához, majd visszaszerezte Shen Wei pénztárcáját és óráját.

– Ön jól van? – nyújtotta át a tárgyakat a professzornak.

– Köszönöm. – Shen Wei elegánsan leporolta magát, aztán elvette a holmiját.

Zhao Yunlan tekintete akaratlanul is megpihent a medálon. Egy üreges kristálygömb volt, amelyet mintha belülről megvilágított volna valami. Talán fluoreszkáló anyagból készült. A férfi még sosem látott ennyire meleg, különleges fényt. Szinte úgy érezte, mintha élne a gömbben lévő láng. Minden különösebb ok nélkül szívét elöntötte a meghittség és szeretet érzése.

Csak akkor jött rá, hogy túl sokáig bámulta, amikor Shen Wei letakarta a kezével. Gyorsan félrenézett.

– Micsoda véletlen! – mondta könnyedén. – Simán azt hihetné az ember, hogy én magam terveltem ki az egészet.

Shen Wei zavartan nézett rá, mint aki nem érti a tréfát, mire Zhao Yunlan szélesre tárta a kezét.

– Hiszen így én lehetek a csillogó páncélos lovag, aki megmenti a bajba jutott leányt, hogy biztosan emlékezzen a létezésére!

Shen Wei nevetésben tört ki, majd a huligánokra nézett, akiket Zhao Yunlan kebabként feszített ki az oszlopra. – Nekik is nehéz az életük.

– Ha nem leckéztetem meg őket, a végén még azt hiszik, hogy büntetlenül lehúzhatnak mindenkit. Ne aggódjon miattuk. Általában alig van hely a fogdában, nem lesznek bent sokáig – mondta, majd a csirkefogókhoz fordult. – Meg ne lássalak többé titeket, különben komoly bajban lesztek! Hallottátok?!

Miután rájuk ijesztett, Zhao Yunlan megfordult. Karja Shen Wei válla felé mozdult, hogy maga mellé húzza őt, közben figyelmesen elkerülte a közvetlen érintést.

– Hazakísérem. Ön is a környéken lakik? Hogyhogy sosem láttam még errefelé?

Shen Wei szeme elfelhősödött.

– Egy ekkora városban bármikor előfordulhat, hogy két ember sosem találkozik, hiába laknak ugyanazon a környéken – mondta csendesen. – Szerintem ez azt jelenti, hogy a sorsunk valószínűleg nem fonódik össze.

Beszéd közben Shen Wei fél lépéssel lemaradt. A másik látóteréből kikerülve valami különös költözött a tekintetébe; szemüvege mögött szeme sötétté és megfejthetetlenné vált. Szinte sóvárogva meredt Zhao Yunlan hátára, mint aki kétségbeesetten próbálja mohóságát rejtegetni. Az ajkát elhagyó szavak mégis nyugalomról tanúskodtak.

– Ez a terület mindig is meglehetősen biztonságosnak minősült. Most először fordult elő, hogy ilyesmi történt velem. Semmi szükség arra, hogy ebben a hidegben hazakísérjen, Zhao parancsnok.

A férfi nem erősködött, csak kivezette a sötét sikátorból egy olyan helyre, ahol a lámpák kicsit több fényt adtak. Alkalomadtán elhaladt mellettük egy autó, vagy egy késő este hazasiető gyalogos; a távolban pedig időnként neonfény villant fel az üzleti negyedben.

– Jól van. Innentől már nem olyan vészes, úgyhogy nem kísérem tovább. Vigyázzon hazafelé! – mondta Zhao Yunlan, majd intett egyet.

– Köszönöm. – Shen Wei aktatáskájával a kezében búcsúzóul biccentett egyet, továbbra is tartva az udvarias távolságot.

Egy útkereszteződésben váltak el és mindketten különböző irányba tartottak. Mint két egyenes vonal, amely soha többé nem találkozik. A régi időkben az emberek apró, sivár falvakban éltek, vagy épp várfalak között, és mindenki ismert mindenkit. De most száz évnyi érdemre volt szükség, hogy a végzet összehozzon két embert, akár néhány pillanatra is. A modern világban emberek milliói éltek ugyanabban a városban anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. A kapcsolatok egy idő után leértékelődtek. Shen Wei egy ideig hűvös arckifejezéssel haladt előre, a sarokra érve aztán nem bírt ellenállni egy utolsó pillantásnak. Azonnal rájött, hogy Zhao Yunlan egyáltalán nem távozott. Továbbra is ott állt, egyik kezével a falnak támaszkodva, másikkal hasának bal oldalát szorítva.

---

[1] Az Oud Wood egy valóságban is létező parfüm, amely meleg, földes, fás illatáról híres. Szó szerinti jelentése agárfa/sasfa, amelyet az istenek fájának is neveznek…

[2] A Peach Avalanche rózsának különleges jelentést nyilvánítanak, az őszinte szerelem, a valódi érzelmek és a gondoskodás/törődés jelképeként tartják számon.