Sárkányvárosban gyakorlatilag egyik napról a másikra lecsökkent a hőmérséklet, ahogy beköszöntött a tél. A levelek épphogy csak sárgulni kezdtek, máris lehullottak. Zhao Yunlant egyáltalán nem érdekelte. Végre sikerült összehoznia egy randit Shen Weijel, amitől egész nap úgy szárnyalt, mintha a tavaszi szellőben sodródna.
Már korán belőtte a frizuráját, térdig érő kabátját pedig ropogósra vasalta. Stílusos megjelenése kiemelte széles vállait és karcsú derekát, egy szélben álló halhatatlan fa méltóságát kölcsönözve neki. Már éppen indulni készült, amikor a fa nemzettség eme remekbe szabott példányának eszébe jutott, hogy utolsó simításként egy kis Oud Wood[1] kölnit spricceljen magára. Elégedetten konstatálta, hogy most már aztán tényleg szem-szájnak ingere, majd elindult, hogy nyakába vegye a világot.
Pontosan a megbeszélt időben ért oda az étterembe, amely egy előkelő, nyugatias stílusú hely volt, kiváló ízléssel berendezve. Az egyik sarokban egy aprócska együttes játszott, kellemes, visszafogott zenével árasztva el a termet. Az asztalokat úgy helyezték el, hogy meghitt élményt nyújtsanak étkezés közben. A placcon félhomály uralkodott, de minden asztal egy-egy fénytócsában csücsült, amely kiemelte a vázákban található Peach Avalanche rózsákat[2]. A nyugati ünnepek időszaka volt. A hálaadás és a karácsony beköszöntével megkezdődött a forgalmas szezon az éttermek számára, és habár a hely egyáltalán nem kímélte az emberek pénztárcáját, mégis millióan nyüzsögtek. Minden egyes fénysugár egymásnak suttogó párokat világított meg.
Zhao Yunlan azonnal észrevette partnerét. Shen Wei egy eldugott sarokban üldögélt, és gondolataiba mélyedve bámulta az abrosz szélét. Úgy tűnt, hogy a fények és a zene nem igazán ér el hozzá. Arcának egyik fele árnyékba burkolózott, csupán a másik látszott kissé elmosódva. Annyira magányosnak és búskomornak tűnt, hogy Zhao Yunlannak elakadt lélegzete.
Léptei nesztelenek voltak, ahogy a hegedű ütemére mozdulva odasétált, de érkezése megtörte a Shen Weit körülvevő csend buborékát.
– Régóta vár? – kérdezte.
Shen Wei megugrott, azonnal feszültség vette át a korábbi nyugalmát. Zhao Yunlan kissé előrehajolva ült le, ügyelve arra, hogy a sálja által átvett meleg, fás illat betöltse a másik férfit körülvevő levegőt. Utána azonnal hátra is dőlt, és kigombolta a kabátját.
– Hát ennyire ijesztő vagyok? Miért lett ennyire ideges attól, hogy meglátott engem?
Shen Wei, aki a fénykörön kívülről nézett rá, mosolyt kényszerített magára. Lopott néhány gyors pillantást, aztán elfordította a tekintetét.
– Zhao parancsnok, ön mindig ugrat engem.
Zhao Yunlan lazán átvette az étlapot a pincértől.
– Ennek az étteremnek kellemes hangulata van, de nem tudom, hogy megfelel-e az ízlésének, Shen prof. Van olyasmi, amit esetleg nem eszik?
A férfi megérintette az átnyújtott menü egyik sarkát, majd lejjebb tolta.
– Hmm? – Zhao Yunlan felnézett a kínálat tanulmányozása közben, és felvonta a szemöldökét. Nagyon határozott vonásai voltak; és ahogy szemét beárnyékolta az orrnyerge és szemöldöke, egészen gyengéd benyomást keltett.
Shen Wei arca megfeszült. Úgy tűnt, hogy döntésre jutott. Felemelt valamit maga mellől, és óvatosan letette az asztalra. Az a doboz volt, amelyben Zhao Yunlan a régi könyveket adta neki előző nap.
Zhao Yunlan okos ember volt. Már ebből a szótlan nyitányból tudta, hogy mi következik. Egyszerre nehezére esett korábbi vagánykodó magabiztosságát megőriznie.
– Én… Szóval… – Shen Wei hangja megremegett. – Minden tiszteletem az öné, Zhao parancsnok – kezdte, aztán megköszörülte a torkát. – De lehetséges, hogy akaratlanul is félreérthető voltam. Nagyon sajnálom.
Egészen idáig Zhao Yunlan öntelt feltételezése egyetlen pillanatra sem ingott meg, most azonban azzal a kijelentéssel szembesült, hogy az ez egész csak az ő fejében létezett.
Shen Wei szemüvege bizonyára antik darab lehetett. Csillogásgátló bevonat nélkül éppen elég fényt vert vissza ahhoz, hogy a szemei rejtve maradjanak.
– Nem nagy ügy – folytatta. – De rendkívül kínosan érzem magam amiatt, hogy ekkora összeget áldozott rá. Jobbnak láttam… Jobbnak láttam, ha a lehető leghamarabb tisztázzuk a dolgokat.
Jaj – gondolta Zhao Yunlan. – Minden csak az én agyam szüleménye volt… Félreértettem, amikor próbált lekoptatni.
Már az általános iskola mini-társadalmában is okosnak és éles eszűnek tartotta magát – szakértőnek abban, hogyan bánjon másokkal. Alig néhány szóból is megértette bárki szándékát, és sosem tévedett. Évek óta nem került ilyen kínos szituációba.
Mintha csak egy jégdarab akadt volna a torkán, egy kemény és fagyott csomó, amelyet sem lenyelni, sem kiköpni nem tudott. Az Oud Wood illatjegyei most nyirkos rothadásszagot árasztottak. Hogy legalább a látszatot fenntartsa, könnyedén felnevetett, és kezét a könyveket tartalmazó dobozra tette.
– Nem költöttem sok pénzt, komolyan mondom. Tényleg mástól kaptam, és valóban nem tudom hova tenni őket. Kérem, tartsa meg! Nem lenne jó valami ilyen értékeset elpazarolni.
– Én— kezdte a professzor, mire Zhao Yunlan felemelte a kezét, hogy megállítsa.
– Hallotta már valaha, hogy a zavar és a szégyenkezés a két legnegatívabb emberi érzelem? – kérdezte félig viccelődve. – Mindkettő egyszerre öntött el, amikor rájöttem, hogy az egész dolog kettőnk között csak az én képzeletem játéka volt. Ezért aztán extra nehéz lenyelni ezt a keserű pirulát. Adna egy kis időt, hogy megemésszem, Shen professzor? És könyörüljön rajtam, sokkal kínosabb lenne ezeket hazavinni. Talán odaadományozhatná őket az egyetem könyvtárának. Úgy gondolok majd rá, mintha támogattam volna az oktatási rendszert.
– … Sajnálom – mondta Shen Wei.
– Ne tegye, oké? Attól csak még rosszabbul érezném magam. Most már tökéletesen értjük egymást, úgyhogy minden döfi. – Ahogy hátradőlt, Zhao Yunlan testbeszéde finoman megváltozott. Nyoma sem volt többé a kétértelmű kacérságnak, egyetlen egyszerű mozdulattal kedves és barátságos bátyuskává változott. – Miután olyan sokáig zaklattam, az a legkevesebb, ha megvendégelem egy vacsorával. – Shen Wei már éppen nyitotta a száját, de Zhao Yunlan egyetlen intéssel elhallgattatta. Aztán ujjaival csettintve odahívta a pincért, nem hagyva teret a további visszautasításnak. – Ne vitatkozzon, kérem!
Zhao Yunlan igazi szakértője volt annak, hogyan irányítsa a hangulatot. Néhány szóval témát váltott, és Shen Wei, aki eleinte rettenetesen zavarban volt, hamarosan egészen bőbeszédű lett. Egy idő után Li Qian ügye is szóba került, és mire befejezték az étkezést, már valódi jó barátoknak tűntek. A korábbi kínos és kellemetlen légkör teljesen a semmivé lett.
Amikor útjaik elváltak, Zhao Yunlannak még viccelődnie is sikerült.
– Ön is iszogatott kicsit, úgyhogy igazából haza kellene vinnem. De mivel nem kíván közelebbi kapcsolatba kerülni velem, csupán figyelmeztetem. Hívjon egy sofőrt, és vitesse haza magát autójával. Zsaruként mondom: iszik, vagy vezet! Ha vezetni akar, akkor inkább ne igyon! Az év végén kifejezetten háklisok az ilyesmire. Ne kelljen önért mennem a rendőrségre.
Zhao Yunlan elegánsan távozott, és a végsőkig megőrizte a könnyedség látszatát. Ám amint a kocsijába ült, azonnal leengedett. Csalódottan túrt bele a zselézett hajába, aztán három cigit is elszívott egymás után. A lelke legmélyéig felkavarodott. Tökéletesen meg volt róla győződve, hogy felcsípi Shen Weit, és az igazság megismerése felért egy arcon csapással.
Egyben az is világossá vált számára, hogy a férfi iránti érzelmei őszinték voltak.
De nem nagy cucc beleszeretni valakibe – emlékeztette magát. A nagyvárosban akár naponta nyolcszor is előfordulhat. Ha valaki nem akar kavarni, nem forszírozod. Nem tapadsz rá vagy csinálsz jelenetet. Ez az alapvető társadalmi etikett.
– Rohadt szívás! – jelentette ki.
Amikor a lámpa zöldre váltott, elnyomta a cigijét az autó hamutartójában. A vacsora erősen megülte a gyomrát, egyszerre érezte magát kényelmetlenül és bosszúsnak. Mivel kissé későn taposott bele a gázba, a mögötte haladó autós többször is beletenyerelt a dudába. Zhao Yunlan szitkozódott, lehúzta az ablakot, és felmutatta a középső ujját.
***
Az ezt követő napokban Zhao Yunlannak egyszerűen nem volt kedve sehová sem kimozdulni. Munka után egyből hazabattyogott, és lustálkodott.
Meglehetősen fiatal volt, amikor elköltözött a szüleitől, és vett magának egy kis lakást – nagyjából negyven négyzetmétereset – a nagyváros szívében. Tipikus legényéletet élt. A világ szemében igyekezett szalonképesnek mutatkozni, a lakása azonban katasztrófa sújtotta övezetre hasonlított. Az otthona minden szempontból trehány volt.
Miután a férfi egész héten át mindentől elzárkózott a munkán kívül, amint eljött a hétvége, a barátai magukkal rángatták. Egészen addig ittak, amíg azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Miután hazavonszolta magát, másnap délig észhez sem tért.
Aztán eljött a vasárnap. Mivel nem tervezett semmit, csak elcsócsált egy kis több napos szikkadt kenyeret vízzel, és azzal le is tudta a reggelit és az ebédet. Aztán kényelmesen elhelyezkedett a babzsákfotelén, amelyen hat vagy hét páratlan zoknival osztozott, majd játszani kezdett. Csak jócskán vacsoraidő után kapott észbe.
Már teljesen besötétedett odakint, mire ismerős fájdalom járta át a gyomrát. Elszakadt az internettől, és visszatért a való világba.
Általában tartott otthon gyógyszereket, de most pont teljesen kifogyott belőlük. Túl lustának érezte magát ahhoz, hogy mozogjon, ezért csak ivott egy kis meleg vizet. Úgy döntött, hogy nem csinál nagy ügyet az egészből, a gyomrának azonban más tervei voltak. A görcsök egyre rosszabbak lettek, egy idő után már hideg verejtékben fürdött. Nem maradt más választása, minthogy előkotorja a kabátját és a nadrágját. Egyenesen a pizsamájára húzta fel őket, és anélkül, hogy a zoknikkal bajlódott volna, elég vállalhatatlan állapotban vette nyakába a nagyvilágot.
A szokásos útvonalat követve eljutott egészen a környékén lévő étterem bejáratához, ahol is rendelt egy tál sertéshúsos rizskását száznapos tojással, meg néhány apróbb falatot. Mialatt a rendelését elkészítették, ő meglátogatta a közeli boltot és gyógyszertárt, hogy cigit és gyógyszert vegyen. A távolság a gyógyszertár és az étterem között mindössze nyolc-kilencszáz méter lehetett.
Zhao Yunlan rettenetesen lengén öltözött, a jeges szél folyamatosan beszökött a ruhája ujja és gallérja alatt, ezért úgy döntött, hogy átvág egy szélárnyékos kis utcán. Léptei egy szűk sikátoron vezettek át, ahol a három utcai lámpácska közül csupán az egyik világított. Ahogy dideregve haladt a sötétben, hirtelen hangokat hallott.
– Elő a zsével! Igyekezz! Ne húzd az időnket! – szitkozódott egy erősen ittasnak tűnő hang.
– Ne minket hibáztass! – mondta egy másik. – Nehéz időket élünk! Amilyen kikent-kifent vagy, biztos van mit a tejbe aprítanod! Majdnem holdújév van. Gondolom mindannyian szeretnénk biztonságban megúszni, nem igaz?
Zhao Yunlan a homlokát ráncolta. Közeledett az újév, Sárkányvárosnak pedig mindenféle lakosa volt, jó is, és rossz is. A közbiztonsági szolgálat nyilvánvalóan nem állt a helyzet magaslatán, ha sikerült egy rablásba futnia.
Összehúzta a szemeit. Három vagy négy lókötőt számolt, akik a tiltás ellenére mindannyian kést tartottak a kezükben, és egy magányos férfit vettek körül. Egy magányos férfit, akit a legkevésbé akart látni: Shen Weit. Micsoda rohadt véletlen!
Shen Wei egyértelműen túlságosan engedékeny volt. Az csak egy dolog, ha valaki előzékenyen bánik a barátaival. De az már más tészta, hogyha akkor is hasonlóan reagál, amikor megtámadják. Felnőtt ember volt, akkor miért nem ellenkezett?! Nem is tiltakozott, csak engedelmesen elővette a pénztárcáját.
A huligánok egymásra pillantottak, amint rájöttek, hogy egy született áldozat akadt a hálójukba. A helyzet azonnal fokozódott.
– Az órádat is!
Shen Wei – továbbra is szótlanul – lecsatolta a karóráját.
Zhao Yunlan felsóhajtott. Nem bírta tovább nézni, ami történik. Kezeit a zsebébe süllyesztve odasétált, léptei némák voltak, közeledtét pedig a sötétség leple takarta.
Az egyik rabló megragadta Shen Wei óráját és fellökte, amitől a férfi megtántorodott. Mikor háttal a falnak csapódott, egy piros zsinór villant ki a gallérja alól.
– Hé! – kiáltott fel az egyik. – Mi van a nyakában?
A másik megragadta és széttépte Shen Wei ingét. Egy kis medál bukkant fel a kulcscsontjai között. Köröm nagyságú volt, és ismeretlen anyagból készült. A halvány utcai fényben káprázatos színekben tündökölt.
– Miféle drágakő ez? – A bűnöző nem tudta levenni a szemét róla. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja.
Habár eddig gyermeki engedelmességet tanúsított, ezzel még Shen Wei szerint is túl messzire mentek. Kezét a medál köré fonva szólalt meg:
– Odaadtam minden pénzemet és az órámat. Ne kísértsétek a szerencséteket!
Arckifejezése hirtelen elsötétült, mintha csak fellegek ereszkedtek volna a városra. A gallérját markoló fickó túl későn vette észre, hogy a rászegeződő szemekből feneketlen feketeség néz vissza rá dermesztő izzással. Tekintete megmagyarázhatatlan módon félelemmel töltötte el, és azon kapta magát, hogy gondolkodás nélkül elengedi őt.
Ezt látva társa egyből felemelte a kezét Shen Wei fejére célozva. Tapasztalatai szerint ez volt a legjobb módja annak, hogy elbánjon a szemüveget viselő emberekkel. Egy váratlan ütés a fejre, aztán jöhet egy hasba rúgás, miután röppályára állította az okulárét.
Mindazonáltal ez a terv meghiúsult, amikor valaki egy erőteljes rúgást mért a hátára, még mielőtt meglendíthette volna a kezét Shen Wei irányába. Fájdalom tépett a mellkasába, és majdnem vért köhögött. Előrecsapódott, Shen Wei pedig oldalra fordult, hogy elkerülje. A gazember palacsintaként terült szét a falon, még a végtagjai is szanaszét álltak.
Meglepetten nézett fel, és látta, hogy Zhao Yunlan hidegtől sápadt arccal csupán három lépésnyire álldogál tőle. A férfi megborzongott, majd kezeit lehelgetve próbált némi melegséget csempészni ujjaiba.
– Biztos sok szabadidőtök van, ha ebben a fagyban ilyesmit csináltok, skacok.
Korábbi rúgása elég erős volt ahhoz, hogy az egyiket megtántorítsa. A csirkefogók egy ideig döbbenten hallgattak, aztán valamelyik végül kinyitotta a száját.
– K-Ki vagy te? Figyelmeztetlek, jobb lenne, ha a magad dolgával törődnél!
Zhao Yunlan oldalra hajtotta a fejét, a nyaka megroppant. Jeges mosoly terült el az arcán, gödröcskéit felfedve.
Öt perccel később már a közeli rendőrséget hívta, hogy siessenek, és szedjék össze a tetteseket. Miután letette a telefont, lábfejével megrúgta az egyiket.
– Én már akkor az utcákat róttam, mikor te még pelenkába vizeltél. Legközelebb jobban válaszd meg, hogy kinek a területére teszed be a lábad!
A gazfickó felsírt.
– Jajj már, t-tesó, mi… mi csak… Áúúú!
– Kit nevezel tesónak?! – rúgta meg újra. – Ahhoz aztán van eszed, hogy kifogásokat keress! Vedd le az öved! Gyerünk!
Hozzákötözte őket az utcai lámpához, majd visszaszerezte Shen Wei pénztárcáját és óráját.
– Ön jól van? – nyújtotta át a tárgyakat.
– Köszönöm. – Shen Wei elegánsan leporolta magát, aztán elvette a holmiját.
Zhao Yunlan tekintete akaratlanul is megpihent a medálon. Egy üreges kristálygömb volt, amelyet mintha belülről megvilágított volna valami. Talán fluoreszkáló anyagból készült. A férfi még sosem látott ennyire meleg, különleges fényt. Szinte úgy érezte, mintha élne a gömbben lévő láng. Valami ismeretlen oknál fogva szívét elöntötte a meghittség és szeretet érzése.
Csak akkor jött rá, hogy túl sokáig bámulta, amikor Shen Wei letakarta a kezével. Gyorsan félrenézett.
– Micsoda véletlen! – mondta könnyedén. – Simán azt hihetné az ember, hogy én magam terveltem ki az egészet.
Shen Wei zavartan nézett rá, mint aki nem érti a tréfát, mire Zhao Yunlan szélesre tárta a kezét.
– Hiszen így én lehetek a csillogó páncélos lovag, aki megmenti a bajba jutott leányt, hogy biztosan emlékezzen a létezésére!
Shen Wei nevetésben tört ki, majd a huligánokra nézett, akiket Zhao Yunlan kebabként feszített ki az oszlopra. – Nekik is nehéz az életük.
– Ha nem leckéztetem meg őket, a végén még azt hiszik, hogy büntetlenül lehúzhatnak mindenkit. Ne aggódjon miattuk. Általában alig van hely a fogdában, nem lesznek bent sokáig – mondta, majd a csirkefogókhoz fordult. – Meg ne lássalak többé titeket, különben komoly bajban lesztek! Hallottátok?!
Miután rájuk ijesztett, Zhao Yunlan megfordult. Karja Shen Wei válla felé mozdult, hogy maga mellé húzza őt, közben udvariasan elkerülte a közvetlen érintést.
– Hazakísérem. Ön is a környéken lakik? Hogyhogy sosem láttam még errefelé?
Shen Wei szeme elfelhősödött.
– Egy ekkora városban bármikor előfordulhat, hogy két ember sosem találkozik, hiába laknak ugyanazon a környéken – mondta csendesen. – Szerintem ez azt jelenti, hogy a sorsunk valószínűleg nem fonódik össze.
Beszéd közben Shen Wei fél lépéssel lemaradt. A másik látóteréből kikerülve valami különös költözött a tekintetébe; szemüvege mögött szeme sötétté és megfejthetetlenné vált. Szinte sóvárogva meredt Zhao Yunlan hátára, mint aki kétségbeesetten próbálja mohóságát rejtegetni. Az ajkát elhagyó szavak mégis nyugalomról tanúskodtak.
– Ez a terület mindig is meglehetősen biztonságosnak minősült. Most először fordult elő, hogy ilyesmi történt velem. Semmi szükség arra, hogy ebben a hidegben hazakísérjen, Zhao parancsnok.
A férfi nem erősködött, csak kivezette a sötét sikátorból egy olyan helyre, ahol a lámpák kicsit több fényt adtak. Alkalomadtán elhaladt mellettük egy autó, vagy egy késő este hazasiető gyalogos; a távolban pedig időnként neonfény villant fel az üzleti negyedben.
– Jól van. Innentől már nem olyan vészes, úgyhogy nem kísérem tovább. Vigyázzon hazafelé! – mondta Zhao Yunlan, majd intett egyet.
– Köszönöm. – Shen Wei aktatáskájával a kezében búcsúzóul biccentett egyet, továbbra is tartva az udvarias távolságot.
Egy útkereszteződésben váltak el, és mindketten különböző irányba indultak. Mint két egyenes vonal, amely soha többé nem találkozik. A régi időkben az emberek apró, sivár falvakban éltek, vagy épp várfalak között, és mindenki ismert mindenkit. De most száz évnyi érdemre volt szükség, hogy a végzet két embert összehozzon, akár csak néhány pillanatra is. A modern világban emberek milliói éltek ugyanazon a helyen anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. Úgy tűnt, hogy a sors idővel elértéktelenedett. Shen Wei egy ideig hűvös arckifejezéssel haladt előre, de a sarokra érve aztán nem bírt ellenállni egy utolsó pillantásnak. Azonnal rájött, hogy Zhao Yunlan egyáltalán nem távozott. Továbbra is ott állt, egyik kezével a falnak támaszkodott, másikat pedig hasának bal oldalára szorította.
[1] Az Oud Wood meleg, földes, fás illatáról híres. Szó szerinti jelentése agárfa/sasfa, amelyet az istenek fájának is neveznek.
[2] A Peach Avalanche rózsának különleges jelentést nyilvánítanak, az őszinte szerelem, a valódi érzelmek és a gondoskodás/törődés jelképeként tartják számon.