Zhao Yunlan rossz állapotát látva Shen Wei kiszabadította az egyik kezét, hogy megérintse a homlokát.
– Lázas kissé, miért álldogál itt? Menjen vissza az ágyba és bújjon be a takaró alá!
A szédelgő férfit egykettőre betaszigálták a hálószobába, aztán Shen Wei megragadta a csuklóját. Zhao Yunlant annyira váratlanul érte a dolog, hogy ösztönösen megpróbálta elrántani a kezét, de nem tudott kiszabadulni a professzor erős szorításából.
Már másodjára történt ilyesmi. Először azon a bizonyos napon, amikor Shen Wei a Sárkányvárosi Egyetem tetején felhúzta őt. Kezei egyáltalán nem voltak annyira gyengék, amit egy tanárból kinézne az ember. Inkább jéghidegek és ijesztően acélosak, bőrkeményedéssel a hüvelyk- és mutatóujja között. És nem azzal a fajtával, ami a túl sok egérhasználattól alakul ki.
Zhao Yunlan feje korábban kába volt a láz miatt, a megdöbbenéstől pedig újra kiverte a hideg verejték. Egy kissé magához tért. A professzor semmi szokatlant nem cselekedett, csak egy rendkívül tapasztalt ember magabiztosságával leellenőrizte a pulzusát, aztán letett egy kis meleg vizet, egy doboz lázcsillapítót és egy doboz gyomornyugtatót az éjjeliszekrényére.
– Igyon egy kis vizet, vegyen be egy tablettát a gyomrára és pihenjen. Ne is törődjön velem. Csinálok valamit enni, hogy aztán a maradékot is be tudja szedni.
Zhao Yunlan csendben emésztette a hallottakat. Mégis milyen keleti kuruzsló ír fel nyugati orvosságot, miután megnézte az ember pulzusát?
De a Shen Wei által hozott gyógyszerek mind vény nélkül kaphatóak voltak és Zhao Yunlan maga is jól ismerte őket, mivel oly gyakran betegeskedett. Miután vetett egy gyors pillantást a címkékre és megállapította, hogy azok beszedése nem fogja megölni őt, jó sok vízzel legurított egy pirulát.
Shen Wei hosszú ideig szorgoskodott, mire elpakolta, amit magával hozott. Amint a hűtő már félig tele volt, elővett egy agyagedényt, elmosta és előkészítette a hozzávalókat. Miután az egészet összekeverte és felforralta, lejjebb vette a hőfokot, hogy mindent alaposan összefőzzön. Végül megmosta és a radiátornál megmelengette kezeit.
A lakás túloldalára átnézve észrevette, hogy Zhao Yunlan csukott szemekkel a fejtámlának dőlt. Öntudatlanul is visszatartotta a lélegzetét és magába itta a látványt a távolból.
Zhao Yunlan ajkai kissé kiszáradtak, valószínűleg rossz egészségi állapota miatt. Arcát a párnába temette, haja a szokásosnál is puhábbnak tűnt, ahogy a homloka körül lengedezett. Shen Wei végigkövette szemöldökének vonalát, mintha ecset helyett a pillantásával próbálná gondosan megfesteni azt.
Aztán egyszerre kizökkent az álmodozásból, ahogy a hotpot felforrt mellette. Sietve lenézett és lekapta a tetejét, közben észre sem vette, hogy Zhao Yunlan szemei kinyíltak.
– Shen Wei, mit—
A váratlan hang hallatán a professzor kis híján eldobta a kezében tartott fedelet.
– Sajnálom, nem akartam megijeszteni – jegyezte meg Zhao Yunlan kissé karót nyelten.
– Beteg és nincs senki, aki vigyázzon önre – jelentette ki Shen Wei, de a rögtönzött magyarázata nem tette kevésbé kínossá a szituációt. – Arra jutottam, hogy ha már összefutottunk tegnap, akkor az a legkevesebb, hogy önre nézek. Főleg, miután megmentett.
– Szóval azért jött, hogy lerója a tartozását?
– Ez a legkevesebb barátok között – nyögte ki egy kis szünet után a professzor.
Zhao Yunlan alaposan megrágta a szavakat, és bármilyen következtetést is vont le belőlük, nevetésre késztette. Shen Wei idegességben azt sem tudta, mit csináljon, egyre csak a tűzhelyen lévő edényt nézte.
Miután a másik továbbra is csak hallgatott, a professzor végül összeszedte a bátorságát, hogy felnézzen. Kiderült, hogy Zhao Yunlan megint elaludt. Valószínűleg a betegségnek és a kimerültségnek köszönhetően ájult be újra, na meg persze a gyógyszer miatt is.
Shen Wei némán kifújta a levegőt és az ágy mellé sétált. Zhao Yunlan feje kissé oldalra billent, szempillái árnyékot vetettek az arcára. Úgy tűnt, hogy nagyon mélyen alszik. A professzor kinyújtotta a kezét és végigsimította az arcát, aztán óvatosan elfektette az ágyon.
Volt valami áhítat a tekintetében. Szorosan összekulcsolta a kezeit, mintha csak Zhao Yunlan testének melegét próbálná megőrizni a tenyerén. Egy idő után önmagát gúnyolva elmosolyodott, majd lehajolva felvette a másik által félredobott kabátot.
Ekkor látta meg a szokatlan kerámiaedényt a padlón, melynek alját hamuréteg borította. Shen Wei felcsippentett egy picikét és szétdörzsölte az ujjai között. A bőrével érintkező majd lehulló hamu fehérré változott, mintha elszívták volna a lelkét.
– Egy kaszás? – Shen Wei megigazította a szemüvegét és a szorosan összehúzott függönyökre pillantott.
Zhao Yunlan nem számított rá, hogy bealszik, de a kimerültség végül legyőzte. Mire újra kinyitotta a szemeit, már napfény szűrődött át a függöny szövetén. Egész testében megizzadt és a takaró vizesen ragadt a bőréhez. Egyáltalán nem találta kellemesnek, és ráadásul szédült is.
Egy idő után ráébredt, hogy főtt étel illatát érzi. Felnézett és meglátta, hogy Shen Wei a közeli kanapén ül és csendesen egy természetfeletti történeteket tartalmazó öreg könyvet lapozgat. Olvasnivalójába temetkezve földöntúlian gyönyörűnek tűnt, arca mintha csak egy életre kelt festmény lett volna.
Amint a professzor meghallotta, hogy Zhao Yunlan mocorogni kezd, mosolyogva nézett fel.
– Hát ébren van! Jobban érzi magát?
Az ébren kicsit túlzásnak tűnt, mert még mindig szédelgett, de a férfi bólintott. Shen Wei kinyújtotta a kezét és megérintette a homlokát.
– A láza mindenesetre lement. Fáj még a hasa?
Ahogy Zhao Yunlan megrázta a fejét, észrevette, hogy a korábban szanaszét hagyott ruhái most egy takaros kupacban összehajtogatva sorakoznak az éjjeliszekrényén. Kíváncsian megérintette őket. Mindegyik kellemes meleget árasztott, mintha korábban a radiátoron pihentek volna.
– Gondoltam, hogy hamarosan felébred – mondta a professzor. – Bekapcsoltam a hősugárzót a fürdőben. Zuhanyozzon le, egyből jobban érzi majd magát, miután lemosta az izzadtságot. Főztem néhány egyszerűbb ételt, amivel nem erőlteti majd meg a gyomrát – közölte, majd felsóhajtott. – Jobban kellene vigyáznia magára!
A váratlan fejleménynek köszönhetően Zhao Yunlan kissé zavarban érezte magát. A ruháit magához ölelve felkelt és szótlanul a fürdőszoba irányába indult.
Zhao Yunlan túl fiatalon költözött ki a szülői házból. Egész életében máshová járt kajálni és társasági eseményeken vett részt, egyébként pedig csak gyorsan házhoz rendelt valamit. Nem is emlékezett rá, hogy mikor ébredt utoljára a házi koszt illatára, vagy mikor unszolta utoljára valaki, hogy menjen el lemosakodni.
Miután lezuhanyozott és friss ruhákban kilépett a fürdőből, döbbenten vette észre, hogy a lakásában uralkodó disznóólat feltakarították. Függönyei teljesen széthúzva, csak úgy tódult befelé a napfény a szobájába. Az ablakot is biztosan kinyitották korábban, hogy kiszellőztessenek, mert a szoba hőmérséklete lehűlt kissé, de a levegő friss volt és tiszta.
Shen Wei éppen azokat a pálcikákat halászta ki a forrásban lévő vízből, amelyekhez ő eddig egyetlen ujjal sem nyúlt. Leöblítette őket hideg vízzel és elpakolta a pálcikatartóba. Aztán kinyitotta az apró agyagedényt és egy kiskanállal megkóstolta annak tartalmát. A hotpot gazdag illata azonnal szétterjedt a lakásban.
Egy pillanatig Zhao Yunlan szíve oly hevesen vert, mintha csak szárnyakat növesztett volna.
A professzor lekapcsolta a tűzhelyet és kihozott két egyszerű, házi készítésű ételt a konyhából. Zhao Yunlan már mozdult is, hogy átvegye, de aztán helyette inkább Shen Wei kezeit ragadta meg.
Habár forró tányérokat tartott, a professzor kezei természetellenesen hidegek voltak. Zhao Yunlan ösztönösen igyekezett némi melegséget csempészni beléjük és beborította őket a tenyerével, mire Shen Wei hevesen megborzongott és megpróbált elhúzódni.
– Elnézést— kezdte.
– Továbbra is azt mondod, hogy nem kedvelsz? – nyomult egyre közelebb Zhao Yunlan. Félretette a tányérokat, aztán újra átfogta a kezét, hogy a professzor ne tudjon elmenekülni. – Shen Wei, nézz rám! Nézz a szemembe és mondd ki újra! Mondd, hogy nem érzel irántam semmit!
Amikor Shen Wei felnézett, a szokásos szelídség hiányzott a tekintetéből. Mivel sarokba szorították, szavai szinte durván csattantak.
– A férfi feladata az, hogy megházasodjon és gyermeket nemzzen! Még olyan fiatal, nem kéne a dolgok normális rendjével és az emberi alaptermészettel szembe mennie! Ez képtelenség!
Zhao Yunlant padlóra küldték a másik szavai.
– Hogy jutottunk el odáig, hogy a dolgok normális rendjéről és az emberi alaptermészetről dumáljunk?!
Shen Wei kiszabadította a kezét.
– Hogyan fogod elmagyarázni a szüleidnek, hogy kikezdtél egy férfival? Hogy a családod vérvonala veled ér véget? És amikor belépsz életed alkonyába, gyermek nélkül ugyan ki fog gondoskodni rólad?!
– Mit magyarázni kiknek? – kérdezte hitetlenkedve Zhao Yunlan. – Ha megöregszem, majd szépen felveszem a nyugdíjat és eléldegélek egy nyugdíjas otthonban. Nem az én feladatom megakadályozni az emberi faj kihalását, Shen Wei! Nem lehet, hogy csak nem akarod beismerni a saját érzelmeidet? Ébredj már fel! Nem a Qing-dinasztiában[1] élünk!
Shen Wei válasz helyett csak némán meredt rá.
Zhao Yunlan tüzetesen szemügyre vette őt. Képtelen volt elhinni, hogy valaki, aki ennyire gyönyörű, aki a testnek és léleknek egyaránt megnyerő, hogyan lehet ilyen régimódi és vaskalapos.
– Nem biztos, hogy az ember megtalálja a párját, csak mert heteró! A házasságkötés sem garantálja a gyermekáldást. És ha valakinek gyereke születik, ki tudja, hogy megéri-e a felnőttkort. De ha mégis, sosem lehet tudni, hogy milyen ember lesz belőle. Mi értelme van ezt a hatalmas kockázatot vállalni, amikor a végeredmény egyáltalán nem biztos, csak azért, hogy megtiszteljük a szüleinket, és hogy valaki gondoskodjon rólunk öregkorunkban?! Ha annyira fontosnak tartod a gyerekeket, simán kisegíthetsz néhány rászoruló kölyköt. Akkor biztosan lesz valaki, aki ünnepek alatt rád néz!
Shen Wei képtelen volt felelni ezekre a nevetséges felvetésekre, arckifejezése egyszerre fásulttá vált.
– Mindannyian emberek vagyunk – folytatta Zhao Yunlan. – Amikor szenvedünk, alaposan el kell gondolkodnunk a helyzeten, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat. De amikor boldogok vagyunk, minél kevesebbet kell agyalni, nehogy tönkretegyük a pillanat örömét. Képzeld el, hogy a világ véget ér és mindenki zombivá válik! Képzeld el az érzést, amikor halálod előtt utoljára hunyod le a szemeid, és rájössz, hogy sosem engedted meg magadnak, amit igazán szerettél volna! Szívás lenne, nem igaz?!
– Az ember ritkán engedhet utat a vágyainak – felelte Shen Wei alig hallható hangon.
– De hiszen pont erről van szó! – tárta szét a karjait a másik. – A világ rengeteg dolgot megtagad tőlünk! Miért akarod te is ugyanezt tenni magaddal? Akkor mi értelme az életnek? Akkor miért nem purcantod ki magad, hogy túl legyél rajta?!
– Ne beszélj badarságokat!
– Szóval mégiscsak kedvelsz! – közölte Zhao Yunlan most már magabiztosabban.
Shen Wei válaszadás nélkül megfordult, a másik férfi pedig hiába próbálta visszatartani, kitépte magát kezeinek szorításából.
– Shen Wei, mi értelme elfutni?! Persze, figyelmen kívül hagyhatod a szavaimat, de vajon képes leszel megszökni a saját szíved elől is?!
A professzort megrémítették a Zhao Yunlan által kertelés nélkül kimondott tények, legszívesebben azon nyomban a világ végére menekült volna.
Amint kiviharzott, Zhao Yunlan az ablakhoz lépett és várt. Nagyjából három perccel később látta, ahogy Shen Wei kisiet az épületből. A hidegről tudomást sem véve kinyitotta az ablakot is kihajolt. Biztos volt benne, hogy a másik vissza fog nézni.
Alighogy végigfutott az agyán a gondolat, a férfi valóban felpillantott és észrevette őt. Zhao Yunlan szívecskét formázott a kezeivel és felmutatta. Szája sarka önkéntelenül is felfelé húzódott, sápadt arcát pedig elöntötte egy ragyogó mosoly. Shen Wei, aki védtelen volt a szívét elöntő szenvedélyes érzelmek ellen, azonnal elkomorult.
Zhao Yunlan egészen addig álldogált az ablaknál, amíg a másik teljesen eltűnt a horizonton. Aztán elfogyasztotta a gőzölgő étkeket, amelyek némi vigaszt nyújtottak számára.
Még rengeteg időnk van – gondolta. – Nem futhatsz el előlem!
[1] Qing-dinasztia, vagy Csing-dinasztia: 1644–1911.