Shen Wei egyetlen hangot sem adott ki egy ideig. Zhao Yunlan nem siettette, csak ült a sarokban mozdulatlanul, és várt. A szoba annyira csendes volt, hogy még a Tisztánlátás Órájának ketyegését is hallani lehetett.

Egy idő után Shen Wei felsóhajtott. Egyetlen legyintéssel eltüntette a kórházi köpenyt, és hatalmas, fekete köntösére cserélte. Kezében egyszerre megjelent a Lélekmetsző Penge, majd a látszólag jelentéktelen fegyvert a derekához rögzítette. Ezúttal azonban nem rejtette el az arcát.

– Honnan tudtad?

Zhao Yunlan csak nézte őt, tekintete elgondolkodónak tűnt. Mikor végre kinyitotta a száját, mindössze ennyit válaszolt:

– Nem tudtam. Blöfföltem.

Shen Wei arcát leírhatatlan érzelmek öntötték el.

A másik felnevetett.

– Nem, igazából nem volt teljesen blöff. Volt néhány nyomom. Például, hogy a kis bábod gyakorlatilag abban a pillanatban megjelent, amint beléptem a hanga törzs barlangjába. Vagy, amikor megemlítettem, hogy egy lámpást hordozó kaszással találkoztunk a hegyen, egyetlen szóval sem utaltam rá, hogy mit csinált. Te ennek ellenére közölted, hogy lelkeket kísért. Egyszerre eszembe jutott, hogy az a kaszás kétszer hajolt meg az autó előtt, mielőtt folytatta az útját. Nem hiszem, hogy rosszul láttam. Ó, és amikor visszatértem a kunyhóba és megkérdeztem Zhu Hongtól, hogy hova tűntél, az arca totálisan kifejezéstelenné vált. Mintha csak teljesen elfeledkezett volna a létezésedről, egészen addig, amíg meg nem jelentél előtte. És aztán…

Aztán ahogy engem bámultál egész éjszaka a kunyhóban.

Zhao Yunlannak szüksége volt egy pillanatra ahhoz, hogy visszanyelje ezeket a szavakat. Hangszíne megváltozott.

– Aztán amikor nem vettél levegőt, és nem éreztem a pulzusodat, megkérdeztem rólad az Élet és Halál Könyvét. Azt mondta, hogy Shen Wei egy lélektelen lény, és egy elmondhatatlan helyről származik.

– Nyilvánvalóan gondatlan voltam – közölte a férfi. Sűrű csend ereszkedett közéjük.

Zhao Yunlan borzasztóan kínosan érezte magát, különösen, ha eszébe jutott, hogy milyen kanosan járt Shen Wei nyomában. Szeretett volna elájulni, és elveszíteni az emlékezetét.

– Öhm… – kezdte, aztán felköhögött. – Shen professzor, soha nem jutott eszembe, hogy te… Mármint, elnézést kérek, ha túlzásba vittem a flörtölést, vagy túl erőszakos voltam! Kérlek, ne vedd a szívedre, nagyuram!

Shen Wei szótlanul megrázta a fejét.

A helyzet rendkívül kellemetlen volt. Zhao Yunlan kabátostul ledőlt a pótágyra, amelyet a kórház a betegeket látogató családtagok számára bocsátott rendelkezésre. Rövid és keskeny volt, mindössze egyetlen személyre szabott. Össze kellett gömbölyödnie, hogy elférjen rajta, amitől eléggé szánalmasan nézett ki. De még siralmas helyzetében is eszébe jutott, hogy megjegyezze:

– Késő van, pihenned kellene. És szólj nyugodtan, ha bármire szükséged lenne!

Shen Wei beleegyezően felnyögött.

A férfi azonnal megbánta szavait. Nem mintha Shen Wei tényleg beteg lett volna. Úgy érezte, hogy bármit is mondott aznap, rosszul jött ki. Ezért inkább befogta a száját, oldalra fordult, behunyta a szemét, és aludni próbált.

De mindent félretéve… Ha Shen Wei volt a Lélekmetsző Küldött, mégis hogyan érezhette magát, miközben állandóan Zhao Yunlan oldalán állt? Miféle tekintet rejtőzött a fekete köd mögött, amely eltakarta előle a múltját, a jövőjét és az arcát?

Egy álmatlan éjszakának néztek elébe.

***

A Különleges Esetek Osztályának Zhao parancsnoka egycsapásra elkezdett jól viselkedni.

Többé már nem járt el szórakozni, nem dőlt belőle a szó a kissé hájas Lang-ge társaságában, és felhagyott azzal is, hogy minden alkalmat megragadva Shen professzort ugrassa. Amikor a csapata azt kérte, hogy látogassanak ki az esti vásárra az osztály költségén, ő csak beleegyezően intett a kezével. Nem szitkozódott, és nem is mutatott érdeklődést aziránt, hogy csatlakozzon.

Shen Wei a kórházban maradt további megfigyelésre, Zhao Yunlan pedig azzal töltötte az idejét, hogy a betegszoba keskeny pótágyán görnyedve az interneten szörfözött, vagy mindenféle furcsa dolognak járt utána a tabletjén.

Homályosan utalt rá, hogy Shen Weinek valahogy „együtt kellene működnie” a kórházzal. Fogalma sem volt, hogyan csinálta, de két nappal később súlyos alkoholallergiát diagnosztizáltak a férfinél, amely a szíve leállásához vezetett. Amikor Lang-ge – aki a reptérre vitte ki őket – meghallotta ezt, azonnal a földet taposta és a mellét verte a megbánástól. Aztán megragadta Shen Wei kezét és így szólt:

– Testvérem, ha ez a laoge tudta volna, hogy nem ihatsz, soha egyetlen kortyot sem engedett volna!

Zhao Yunlan szemhéja megrándult, miközben azon tűnődött, hogy Lang-ge hirtelen kinek a testvérévé is avanzsált. Megragadta a Shen Wei csomagjait, majd közölte:

– Ideje átmenni a biztonsági ellenőrzésen!

– Tudom vinni a táskáimat – fordult oda nyomban Shen Wei.

Zhao Yunlan egyetlen szó nélkül kitért előle, és megindult a poggyásszal a kezében.

A csapat többi tétlen tagja Lin Jinggel, a főkolompossal egyetemben jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. Mintha nem lett volna már amúgy is eléggé rossz a helyzet, grimaszolni kezdtek.

– Hé, xiao-Guo, neked van valakid? – bökte meg a fiút könyökével Zhu Hong.

Guo Changcheng elpirult, és megrázta a fejét.

– Ha a jövőben szeretnél társat találni, a főnökünktől sokat tanulhatsz – jegyezte meg Zhao Yunlan hátát bámulva. – Az ő példáját követve biztosan te leszel az újkor legkapósabb agglegénye. De emlékezz rá, ha egy hosszan tartó párkapcsolatra vágysz, jobb, ha nem minden szokását veszed át. Erősen indít, aztán ha a dolgok végre a vágányra kerültek, a viselkedése nem éppen utánzásra méltó.

Továbbra is vörös fejjel a fiúnak az az érzése támadt, hogy Zhu Hong-jie bizony éppen a parancsnokukat ócsárolta.

A férfi megfordult, és egy szúrós pillantást vetett rájuk, amitől Lin Jing és Chu Shuzhi csak még jobban nevetett.

Az odavezető úton Zhao Yunlan külön megkérte az egyik utaskísérőt, hogy helyet cserélhessen. Az egész utazás során szúnyog módjára követte Shen Weit, folyamatosan kínos helyzetbe hozva magát. Most, hogy hazafelé tartottak, már esze ágában sem volt ezt tenni… Az ülőhelyéhez érve azonban ráébredt, hogy a jegyekért felelős Lin Jing roppant segítőkészen egymás mellé ültette őket, jó távol mindenki mástól.

Az álszerzetes segített neki elhelyezni a csomagokat, közben megragadta az alkalmat, hogy Zhao Yunlan fülébe suttogjon.

– Nem kell megköszönnöd, főni!

– Majd a rohadt őseidnek fogok köszönetet mondani! – szorította össze fogát a férfi.

De munkatársai túlbuzgósága nem merült ki ennyiben. Amint a háromórás repülőút véget ért, Lin Jing rádöbbent, hogy Shen Wei nem autóval ment ki. Az álszerzetes hatalmas lelkesedéssel minden diákot taxiba ültetett, aztán egyesével útnak indította őket. Amint ezen ténykedését befejezte, kerítői képességeit megcsillogtatva Shen Weihez fordult.

– Shen professzor, ön Zhao parancsnok közelében él, igaz? Miért nem megy haza vele?

Zhao Yunlan egyetlen szót sem szólt, de fejében éppen egy Lin Jingnek elnevezett vudubabába döfködte hevesen a tűket, míg az egészen egy sündisznóra kezdett emlékeztetni.

Úgy tűnt, hogy valamit sikerült is elérnie vele, ugyanis a másik megfordult, és görcsösen tüsszögni kezdett.

– Semmi szükség rá, taxival is meg tudom oldani – mosolygott Shen Wei.

Mivel mások is jelen voltak, Zhao Yunlannak nem sok választása maradt. Újra magához vette a férfi táskáját.

– Hadd vigyelek haza – közölte. – Már sötét van, velem sokkal—

„Velem sokkal nagyobb biztonságban leszel”, akarta mondani. De még mielőtt a szavak kicsúszhattak volna a száján, eszébe jutott annak a napnak az emléke, amikor a sikátorban egy csomó embert szarrá vert a férfiért. Ráadásul úgy játszotta az agyát, mint valami idióta páva, amelyik egyre villogtatja a faroktollait, közben észre sem veszi, hogy már az egész feneke kilátszik.

Hihetetlen erőfeszítésébe került, hogy továbbra is mosolyogni tudjon. A múlt felidézése igazán elviselhetetlen volt.

***

Zhao Yunlan nem tudott miről beszélgetni az úton. Eleinte saját otthona felé tartott, aztán magabiztosan Shen Wei lakása felé kanyarodott, és megállt az épület előtt.

– Megérkeztünk.

– Honnan tudtad, hogy itt élek? Kutattál utánam? – kérdezte a másik mozdulatlanul.

Zhao Yunlan szárazon felnevetett.

– De nem találtam semmit. Az álcád egyszerűen tökéletes, nagyuram!

– Bizonyára sok kérdésed van, Őrző – pillantott rá Shen Wei.

Zhao Yunlan nem válaszolt. Tekintetük találkozott a visszapillantó tükörben.

Végül Shen Wei megtörte a szemkontaktust és megszólalt.

– Akkor miért nem teszed fel őket?

A másik egy darabig hallgatott, aztán kinyögte:

– Nem hinném, hogy hivatalos ügyekre használod ezt az identitásodat a halandók világában, nagyuram. Van esetleg valami… különleges oka is?

– Nincs – felelte Shen Wei kissé zavartan. – Mindössze a saját önzőségem. Csak… valaki miatt.

Ezek után Zhao Yunlannak már nem kellett megkérdeznie, hogy ki is az a valaki.

Shen Wei azonnal megbánta szavait. Mit ért el azzal, hogy kimondta? Mit remélt nyerni vele? Abban a pillanatban nevetségesnek és megvetendőnek érezte magát.

Megszokta, hogy mindig tartózkodó és visszafogott legyen, szavaival pedig lényegében feltépte a saját mellkasát, és feltárta a szívét. Ráébredt, hogy inkább nem is szeretné tudni, hogyan reagál Zhao Yunlan.

Sietve lehajtotta fejét, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Köszönöm. Akkor bemegyek.

Zhao Yunlan nem válaszolt. Még mindig a visszapillantó tükörbe nézve figyelte, ahogy Shen Wei szinte pánikolva kiszáll az autóból, és ráeszmélt, hogy kissé bosszúsnak érzi magát.

Majdnem fél évig szó szerint mindent megtett, hogy felszedje ezt a férfit, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy a kezei közé kaparintsa. Nem hagyta, hogy a szégyen vagy a méltósága visszatartsa. Teljesen igaznak érezte magára a mondást: még a csillagokat is lehozta volna számára az égről. Mostanra Shen Wei már akkor is megadta volna magát neki, ha ízig-vérig heteró. De a Lélekmetsző Küldöttel nem mert ugyanúgy bánni, mint egy egyszerű professzorral.

Ők ketten már évek óta ismerték egymást. Talán nem álltak egymáshoz szuper közel, de jó volt a kapcsolatuk. Ha valakibe csak egy cseppnyi ész és éberség is szorult, automatikusan tisztelettel adózott neki, miközben okosan tartotta a két lépés távolságot. A küldöttet nem a képességei tették félelmetessé, végül is azok egyszerűen csak vele születtek. Hanem inkább a személyisége.

A Lélekmetsző Küldött az alvilág legsötétebb és legmélyebb pontjáról származott. Az olyan helyek csak szörnyetegeknek adnak életet. Már önmagában is könnyű eltévelyedni, amikor valaki a mélyponton van, ez pedig még inkább elkerülhetetlen az abszolút sötétség teremtményei számára, akik karmokkal és agyarakkal születtek. Az idők hajnala óta a Lélekmetsző Küldött volt az egyetlen, akinek sikerült abból a tisztátalanságból istenné válnia.

Ha egy napon a küldött – Shen Wei – teste a darabjaira hullna és a mocsokba zuhanna, akkor is páratlanul nemes és tiszta maradna. Senki sem merné megszentségteleníteni.

De most, ahogy kiszállt az autóból, Shen Wei arcát szörnyű reményvesztettség borította. Zhao Yunlan szíve összeszorult. Gondolkodás nélkül áthajolt, és megragadta az ajtót.

– Még sosem voltam a Lélekmetsző Küldött otthonában. Nem hívsz fel?

– Örömmel – bólintott Shen Wei némi szünet után.

Zhao Yunlan bezárta az autót, és követte a másikat az emeletre, be a lakásába. Kissé bizonytalannak érezte magát.

– Ülj le, kérlek! – mondta Shen Wei.

A hely gyönyörűen nézett ki, de hiányzott belőle az otthon melegsége. A makulátlan kanapét látva Zhao Yunlan szinte sajnált ráülni. Azon kapta magát, hogy rendkívül udvariasan helyezkedik el.

Shen Wei megnyitotta a vízadagolóját, kivette a hozzá tartozó vízforralót, és megtöltötte hideg vízzel. Aztán anélkül, hogy felmelegítette volna, csak odasétált a kannával. Kezeiben tartva a benne lévő víz hamarosan forrni kezdett. Elővette a teát és a teáscsészéket, utána a gyakorlottak rutinjával elkészítette és kiöntötte a nedűt.

– Csak ritkán járok erre, és általában nem is maradok sokáig. Attól tartok, nincs friss teafüvem. Remélem, ez is megfelel.

Zhao Yunlant cseppet sem érdekelte. Nem mintha meg tudta volna különböztetni a friss és az állott teát. Miközben a teáscsésze hőt sugárzott az ujjaiba, hirtelen kiszakadt belőle a kérdés:

– Nagyuram, miért titkoltad el előlem a személyazonosságodat egész idő alatt?

Shen Wei nem válaszolt azonnal.

– Kínos lett volna, ha elárulom.

– Mármint úgy érted, hogy megkímélted magad a kínos helyzettől, helyette inkább végignézted, ahogy én kínlódom, igaz? Hát ennyire boldoggá tett, hogy végignézhetted, ahogy egy rakat butaságot csinálok?!

Shen Wei a válasz helyett csak szelíden elmosolyodott. Zhao Yunlan nyers és szókimondó szembesítése enyhítette kissé a kettejük között lévő feszélyezettséget.

Amikor megszólalt, teljesen másról kezdett el beszélni.

– Az ördögmaszkos illetővel kapcsolatban, akivel a minap találkoztunk… Légy óvatos, ha újra látod.

Zhao Yunlan lehajtotta a fejét, és megfújta a teája felszínén lebegő teafüvet.

– Ő is a négy szent ereklyét akarja?

– Igen.

– Mi történik, ha valakinek sikerül összegyűjtenie őket?

– Azok a tárgyak még a yin és yang, az ég és a föld egyensúlyba kerülése előtt készültek – magyarázta Shen Wei. – A káosz kezdetén mindennek volt lelke, de magasabb szintű tudata nem. Volt élete, de halála nem. Az emberek istenek voltak, míg az istenek csak hangyák. A négy szent ereklye a káosz erejét hordozza. Ha valaki összegyűjti és felhasználja őket, akkor az véget vethet az általunk ismert világnak. Éppen ezért mindent meg kell tennem, hogy ezt megakadályozzam! Előbb pusztítanám el az alvilági szent ereklyéket, minthogy hagyjam rossz kezekbe kerülni őket!

Zhao Yunlan hallgatott, ami nyugtalanná tette a küldöttet. Nem a férfi kérdéseitől félt, hanem inkább azok hiányától. Zhao Yunlan pontosan tudta, hogyan kell megfelelően viselkedni, és azt is, hogy mikor kell abbahagyni valamit. Talán sosem mond vagy kérdez olyasmit, amit nem kéne, de attól még levonja a megfelelő következtetéseket. Shen Wei leginkább attól tartott, hogy mennyit sejthet máris a másik.

– Az ördögmaszkos egy álarcot viselt, és elég szembetűnően tartottál attól, hogy lejön – mondta végül Zhao Yunlan. – Talán azért, mert ismerem az eredeti arcát?

Shen Wei elsápadt, amint megerősítést nyert benne, hogy a férfi valóban észrevette. Tehát tényleg szándékosan irányította az ostorát a maszkra!

Reakcióját látva Zhao Yunlan azonnal leállította magát.

– Oké, nem kell válaszolnod. Már tudom. Nem kérdezek többet. Csak… – felsóhajtott. – Csak ne ráncold a homlokod!

Hangja az utolsó néhány szóval öntudatlanul is lágyabb lett, mintha így mutatta volna ki a törődését a maga tétova, nehezen meghatározható módján. Shen Wei torka azonnal kiszáradt, szíve pedig úgy fájt, mintha sebet ejtettek volna rajta.

Zhao Yunlan egy hajtásra lehúzta az egész csésze teát. Kissé rosszul érezte magát, amiért túllépte a határokat, csak hogy információt szerezzen. A talpára ugrott.

– Alig voltunk távol, és annyi mindent történt. Pihenned kellene, nagyuram! Magadra hagylak.

Ahogy az ajtó felé indult, Shen Wei utánaszólt.

– A minap, amikor ivás után furán viselkedtem… Tettem bármit is azon kívül, hogy elhagytam a testem? Mondjuk valami gyalázatos dolgot?

Zhao Yunlan megtorpant. Shen Wei az asztalt bámulta, rá sem mert nézni.

Zhao Yunlan mosolyogva fordult vissza. Arca legtöbbször rideg vagy beképzelt mosolyt tükrözött, ez a mostani azonban más volt. Szándékosan gyengédnek és megnyugtatónak hatott. Magára mutatva félig tréfásan megjegyezte:

– Ó, naná, de még mennyire! Roppant lelkesen rám vetetted magad. Még mindig lenyűgöz, hogy nagyuram milyen kegyet tanúsított irányomban!

Elbúcsúzott, és lesétált a földszintre. Nem bírta megállni, hogy ne nézzen fel, mielőtt beszáll az autóba. Shen Wei lámpája még mindig égett. A lakás csupán néhány emelettel volt magasabban, Zhao Yunlan éles szeme pedig kiszúrta, ahogy egy alak némán figyeli távozását az ablakból.

Valamiért az az érzése támadt, hogy Shen Wei mindig is csak csöndesen nézte, ahogy ő továbbáll.

Zhao Yunlan mosolya mögött nehéz volt a szíve.

A legenda szerint a Lélekmetsző Küldött a rettenetes kegyetlenség kaotikus időszakából való. Egy rendkívül gonosz, lélektelen lény, aki a Sárga-forrás alatt született, és kinek pengéje olyan, mint a hó… De Zhao Yunlan leginkább csak arra emlékezett, hogy a küldött mindig a sötétből érkezett, majd a sötétbe tért vissza. Csupán az örökös magány jutott neki, még akkor is, amikor a metszően hideg holtak útján haladt a megszámlálhatatlan lélekkel.

Mindig egyedül volt, és Zhao Yunlan hatalmas szánalmat érzett iránta.

Bármiféle kapcsolat is volt közöttük az előző életei során, a küldött nyilvánvalóan nem akarta, hogy megtudja. Éppen ezért nem is próbálta kiszedni belőle. Megijesztette az az elfojtott érzelem, amelyet Shen Wei szemeiben látott a hotelszobában. Volt benne valami, amit nem mert piszkálni.

Nekidőlt az autónak és elszívott egy egész szál cigit, majd beszállt, és lassan elhajtott.

***

Daqing már jó ideje a hűtő előtt ücsörgött, mire Zhao Yunlan hazaért. Első dolga volt, hogy a királyi többesszám használatára váltott.

– Hol van a macskaeledelünk?! Nem is telt el olyan sok idő, mióta utoljára kegyeskedtünk eljönni hozzád! Hogy merészelted kidobni a vacsoránkat?! Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!!

Valójában Shen Wei dobta ki, mert már lejárt a szavatossága.

Zhao Yunlan nem válaszolt, csak levette a cipőjét. Aztán öntött egy kis tejet az egyik edénybe, felvágott néhány darab kolbászt, majd az egészet bedobta a mikróba, hogy Daqing számára felmelegítse. Az is Shen Wei volt, aki telepakolta a hűtőjét.

A macska megdöbbent. Zhao Yunlan bokája köré tekeredett, aztán közel hajolva megszaglászta.

– Mi van veled? Úgy nézel ki, mint aki patkánymérget evett.

A férfi hátradőlt a kanapéján, és kinyújtotta a lábát. Aztán az ölébe emelte Daqingot, és a szemébe nézett.

– Tízéves koromban találtál meg, és bíztad rám a Lélekőrző Dekrétumot.

A macska zavarodottan bólintott.

– Annyira vénnek érzed magad, hogy máris az emlékirataid megírására készülsz?

– Csak egy boldog, ostoba gyerek voltam. Azt hittem, hogy én vagyok Sailor Moon férfi változata – Zhao Yunlan önmagán élcelődve felnevetett, és megsimogatta a kövér macska fejét. – Daqing, mondd meg nekem az igazat! Ki vagyok én valójában?!

Daqing megdermedt.

– Azt állítottad, hogy te egy macska alakváltó vagy, aki a Lélekőrző Dekrétumot szolgálja. Hogy minden generációban neked kell megtalálnod az Őrzőt. Mindig azt hittem, hogy a dekrétum olyan, mint egy ősi kard szelleme. Hogy az Őrző bárki lehet, aki megfelel a követelményeknek. De a valóság az… hogy mindvégig csakis egyetlen Őrző volt, igaz?

Daqing kerek szemekkel bámult rá. Néha nagyon rosszul ment neki a színlelés, abban a pillanatban pedig tekintete kicsit sem emlékeztetett egy macskáéra.

– Jó lenne, ha nem lennél ennyire fene öntudato—

– Hova tűnt Szamádhi Igaz Lángja a bal vállamról?

– Hát visszatért az emlékezeted? – borzolódott fel Daqing hátán a szőr.

Zhao Yunlan kivett egy cigit a zsebéből, és fáradtan hátradőlt.

– Csak egy trükk volt, te idióta!

A fekete macska hallgatott.

– Szóval ez azt jelenti, hogy tényleg voltak korábbi életeim.

Daqing halkan felnyávogott, és tétován közelebb hajolt. Mintha csak egy valódi háziállat lenne, fejét a férfi hasához dörzsölte, és dorombolni kezdett. Az a rohadt dagadék ritkán viselkedett ilyen szeretetre méltóan. Zhao Yunlan felkapta, és megsimogatta a hátát.

– Fogalmam sincs, mi lett a lángoddal – mondta a macska. – A kultiválásom akkoriban még gyerekcipőben járt. A viselkedésed nagyon hasonló volt a mostanihoz – egy dölyfös barom voltál. Aztán egy nap csak úgy… eltűntél. Nagyon sokáig, talán évtizedekig, senki sem tudta, hová mentél. Amikor visszatértél, az igaz láng már hiányzott a bal válladról. A karjaidba vettél, és halat sütöttél nekem. Miután megettem, elővetted az ostorod, három papírtalizmánná változtattad, és átadtad.

Daqing összegömbölyödött a férfi meleg ölelésében, és behunyta mélyzöld szemeit.

– Mit mondtam? – faggatta tovább.

– Az mondtad… Azt, hogy valamit nagyon elrontottál, és hogy valószínűleg képtelen leszel valaha is újra visszatérni. Onnantól kezdve folyamatosan magammal hordoztam a Lélekőrző Dekrétumot, és fáradhatatlanul kultiváltam. Öt egész évszázadon át kerestelek!

Zhao Yunlan egy pillanatra azt hitte, hogy az érzéketlen fekete macska sírva fakad. A szíve majd’ elolvadt. Felsóhajtott, és már éppen megszólalt volna, mikor Daqing kikászálódott a karjaiból, megrázta fényes, fekete bundáját, és a combjain állva parancsolgatni kezdett.

– Szóval itt az ideje, hogy jobban bánj velem! A mikró már legalább ötször vagy hatszor jelzett! Hozd ide a tejemet és a kolbászkáimat!