Sziasztok! Ahogy már az első kötet végén is említettem, nagyon sok munka volt hirtelen azt a sok fejezetet egyszerre kipakolni, úgyhogy a második kötetet egyesével kapjátok.
Azonban előre jelzem, hogy hetek, néha hónapok fognak eltelni egy-egy fejezet között, úgyhogy ha egyben akarjátok elolvasni, ne álljatok neki! Sokkal-sokkal kevesebb időm jut a Guardianra jelen pillanatban, és bármennyire is szeretnék, sajnos nem fordításból élek.
3. történetív
Az Érdem ecsetje
Már leszállt az éjszaka, mire Guo Changcheng kilépett az Autista Gyermekotthonból. Sárkányváros utcáit friss hó borította, az utak pedig rendkívül alattomosak voltak. Csigalassúsággal kellett vezetnie, és csak remélni merte, hogy még zárás előtt odaér a postára. Kopott autója színültig volt mindenféle könyvvel – tankönyvekkel, munkafüzetekkel, mesekönyvekkel, hogy csak néhányat említsünk. Mindegyik csomagolópapírba és nejlonba burkolva, mert szerette volna még az év vége előtt elpostázni az általa támogatott általános iskolának.
Félénkségének és közepes vezetési képességeinek köszönhetően úgy közlekedett a nedves, csúszós úton, mintha az autója egy óriási teknős lett volna. De a nap valószínűleg rendkívül kedvezőtlen lehetett az utazáshoz, mert óvatossága ellenére is majdnem elütött valakit. Egy szürke ruhás emberke rohant ki elé, elesett, és gyakorlatilag a kocsi kerekei alatt landolt.
Számtalan autós taposott bele a fékbe. Csak annak köszönhetően sikerült elkerülniük a teljes zűrzavart, hogy a hó és a csúszós utak miatt mindenki nagyon lassan haladt.
– Mi a fasz van veled?! Ha ki akarsz cseszni valakivel, nem tudnád egy kicsit kihaltabb helyen tenni?! – szitkozódott egy felpaprikázódott férfi, miután lehúzta az ablakot.
Guo Changcheng kikászálódott a kocsijából.
– J-Jól van? Nagyon sajnálom! De tényleg!
A földre esett illető rendkívül sovány volt, csupa csont és bőr. Aszott arcát félig eltakarta kalapjának karimája, ami pedig kilátszott alóla, elég viaszsárgának látszott. Úgy tűnt, fekete aura veszi körül az illetőt, bár az is lehet, hogy csak a képzelete űzött tréfát a fiúval.
A feldühödött bámészkodó még mindig tombolt.
– Minek vesződsz vele?! Jobb lett volna, ha csak simán áthajtasz rajta!
Az összezavarodott Guo Changcheng bocsánatkérően intett a mérgelődőnek, aztán kinyújtotta a karját, hogy felsegítse a földön heverőt.
– F-Fel tud állni? B-Bevigyem a kórházba?
Azonban a férfi mindössze úgy reagált a kedvességére, hogy félrecsapta a kezét, aztán feltápászkodott és elsétált.
Közben tekintetük véletlenül találkozott. A fiú döbbenten bámult a rémisztően üres szemekbe, amelyekből az élet leghalványabb szikrája is hiányzott. Ahogy a férfi elhaladt mellette, Guo Changcheng megpillantott valamit a füle mellett: egy ujjlenyomat alakú koromsötét foltot.
– Biztos, hogy jól van? – kiáltott utána a fiú. – Megadjam esetleg az elérhetőségeimet? Nyugodtan felhívhat, ha történne valami. A nevem—
De a kalapos férfi befordult egy kis mellékutcában és semmivé lett.
A korábban kiabáló sofőr szintén távozott, bár előtte még odavetett pár keresetlen szót a fagyos szélben az utca közepén álldogáló Guo Changchengnek.
– Tesókám, neked tényleg elmentek otthonról?!
A fiú felsóhajtott, megfordult és kinyitotta a kocsi ajtaját. Már éppen beszállt volna, amikor hirtelen megpillantotta valaki tükörképét az autó ablakában. A korábbi kalapos fickó tűnt fel újra. Az utca sarkán álldogált, és úgy nézett ki, mint aki rosszban sántikál.
Két nő haladt el a leselkedő férfi mellett. Ahogy keresztezték az útját, szája egyszerre kitárult, és kinyúlt belőle egy csaknem tizenöt centiméter hosszú nyelv. Nagyokat szívott, miközben nézte őket.
Az egyik nő váratlanul megtántorodott, mintha csak lezuhant volna a vércukorszintje. Úgy tűnt, hogy az ájulás határán áll, de társának sikerült megtartania – aztán hirtelen kirepült valami az ajkai közül, egyenesen bele a férfi szájába!
Guo Changcheng megpördült, de nem látott semmi mást, csak a havas, gyalogosoktól nyüzsgő utcákat.
A kocsijába roskadt, szíve hevesen kalapált. Gyorsan kivette a táskájából a kis gumibotot, amelyet Zhao Yunlan adott neki, aztán kabátja belső zsebébe dugta. Határozottan megpaskolta, mintha csak a bátorságának forrása lenne, aztán kihajtott az útra.
Ahogy Guo Changcheng másnap reggel belépett a munkahelyére, máris Zhu Hong étkezési kártyája repült a képébe.
– Xiao-Guo, a nővérkéd ma marhahússal töltött cipót szeretne – mármint azt, amelyet olyan ropogósra sütnek! És hozz nekem egy pohár joghurtot is, ha már arra jársz!
A fiú mostanra megszokta, hogy folyamatosan ugráltatják. Így egyszerűen csak letette táskáját, beleegyezően hümmögött egyet, majd elvonult az étkezdébe. Éppen akkor ért az ajtóhoz, amikor Chu Shuzhi egy fél tojásos kolbászos palacsintával a szájában befordult. Azonnal magára vonta a fiú figyelmét.
– Jó reggelt, Chu-ge!
– Hmmm – vetett rá egy közömbös pillantást a férfi szemének sarkából, majd tovább sétált.
Aztán néhány lépés után hirtelen visszafordult és megragadta Guo Changchenget a grabancánál fogva, még mielőtt elhagyhatta volna az irodát.
– Maradj veszteg! Miféle mocsokba futottál?
A fiú egy értetlenkedő pillantást vetett rá.
A férfi palacsintaillatú keze mintha megmarkolt volna valamit a vállánál, aztán egyetlen mozdulattal megpördítette. Miután fürgén végigütögette a hátát és a dereka mindkét oldalát, elővett egy szalvétát és megtörölte a kezét. Ezek után megtaszajtotta, és így szólt:
– Teljesen beterített a balszerencse! Megtisztítottalak, most már mehetsz!
A fiú feje vöröslött a tapizástól, miközben apró lépésekkel totyogva kilőtt. A palacsinta ropogós töltelékén rágódva a férfi agyalni kezdett.
– Mégis hova kultivál még ez a gyerek?! Annyi érdeme van, hogy csak úgy csöpög az olajtól.
Zhu Hong, aki aznap még nem reggelizett, nagyot nyelt. Mintha a férfi egy levágásra készen álló disznót jellemzett volna.
– Van valami kaja? – robbant be Zhao Yunlan a nyomozócsoport ajtaján. Ahogy megpillantotta Chu Shuzhit, egyetlen szó nélkül alaposan átkutatta, majd amikor az egyik zsebében egy főtt tojásra bukkant, szó nélkül magáévá tette.
A férfi felháborodott, de egyszerű beosztottként nem volt mersze tiltakozni.
Ezek után Zhao Yunlan kivett egy doboz tejet a hűtőből, kinyitotta és magába döntötte.
– Az az enyém! – visított fel Daqing. – Még egy macska kajáját is képes vagy ellopni?! Hát semmi szégyenérzet nincs benned?
– Miért nem mész át az étkezőbe? – kérdezte Zhu Hong.
– Sietek! – Tojással és tejjel a szájában Zhao Yunlan céltudatosan megindult— egyenesen a falnak.
Abban a pillanatban tért vissza Guo Changcheng a marhahúsos töltött cipóval. Még csak sokkot sem kaphatott rendesen, a parancsnoka már el is tűnt a falban.
– Oké, csukd be a szád! – Zhu Hong átvette tőle a reggelijét. – Van ott egy láthatatlan ajtó, ami a könyvtárba vezet. Te csak egy halandó vagy, még nem kultiváltál eleget, így hiába is tudnál belépni azon az ajtón, akkor sem értenél semmit. Így hát nem is látod.
Habár Chu Shuzhi csak most fejezte be a palacsintáját, tojása hiányában továbbra is éhesnek érezte magát. Gyorsan letört egy darabot a nő kezében lévő reggeliből.
– Én látom, de nem mehetek be. Ki vagyok tiltva.
– M-Miért? – kérdezte Guo Changcheng.
– Mert priuszom van – közölte Chu Shuzhi baljós vigyorral.
A fiú ráharapott az ajkaira. Hiába, még mindig félt a férfitól.
Öt perccel később Zhao Yunlan kirobbant a falból kezében egy régi, rongyos könyvet tartva. A tojáshéjat és a tejesdobozt Guo Changcheng kukájába dobta, aztán felkapott egy zsebkendőt Zhu Hong asztaláról. Olyan gyorsan távozott egyetlen szó nélkül, hogy szinte porzott az út a nyomában.
Azon a napon nem is látták többé.
Már fél hónap is eltelt, mióta visszatértek a havas hegyekből. Az újesztendő egyetlen szempillantás alatt megérkezett, majd el is múlt. A sárkányvárosi hőmérséklet lezuhant, egy érkező hatalmas szélvihar pedig élőket és holtakat egyaránt szépen belefújt a holdújévbe.
Az ünnep közeledtével Zhao parancsnok annyira elfoglalt volt, hogy még a saját neve is alig jutott az eszébe. Lefoglalták a véget nem érő kötelezettségei az emberek, szellemek, alakváltók és egyéb természetfeletti lények felé. Minden nap reggeltől estig folyamatosan csörgött a munkahelyi telefonja, mintha csak forródrót lenne. Az asztalokra minden osztályon új naptárak kerültek, és mivel a tél beköszöntével egyre korábban sötétedett, az éjszakai műszak tagjai már jóval a nap vége előtt szabadon mozoghattak.
Egy szép napon Sangzan lebegett be a nyomozóosztályhoz.
A sors korábban nem hordozta őt a tenyerén. Élőként könyörtelen összeesküvővé vált, halála után pedig magába zárta a Hegyek és folyók árja. Napok, évek, majd évszázadok teltek el, miközben a külvilág nélküle haladt tovább. És most, hogy végre kiszabadult és jó útra tért, készen állt rá, hogy új ember legyen. Vagyis inkább új szellem. Ám szembe kellett néznie a kegyetlen valósággal: az egykori ravasz összeesküvő egyszerre túl tudatlan volt ahhoz, hogy bárkit is megértsen maga körül.
Csak Wang Zhenggel tudott kommunikálni, és habár a lány anyanyelve a hanga volt, nem változtatott azon a tényen, hogy húszéves kora óta nem használta. Az azóta eltelt háromszáz évben a mandarin rejtelmeiben mélyült el. Így mikor Sangzan rájött, hogy a lánynak könnyebb más emberekkel és szellemekkel beszélgetnie, úgy döntött, hogy ő is beleveti magát a megtanulásába.
A férfi könyörtelen volt. Mi sem bizonyította jobban, minthogy egykor még a saját feleségét és gyermekét is megmérgezte. Egyszerűen semmi sem állhatott az útjában! Éppen ezért ezalatt az elmúlt fél hónap alatt folyamatosan véletlenszerű szótagokat motyogott Wang Zheng fülébe, ezzel kis híján idegösszeroppanást okozva a lánynak.
Viszont lassan kezdett ráérezni a kiejtésre, és képessé vált arra is, hogy másokat utánozzon. Már egy könnyed csevegés is ment neki.
Továbbá a tőle telhető legnagyobb alapossággal sikeresen közvetítette a rábízott üzeneteket, alaposan odafigyelve az egyes szótagok megformálására, egyik szót lassan ejtve a másik után.
– Gelen asz móntta… az éfes bónyuszon kífül lesz más juttás is. És… És szejetné, ha minki elkésztene egy lisztet.
Nem sikerült tökéletesen megjegyeznie a szöveget. Csak a felét értette annak, amit mondott, a másik felét mindössze papagájként igyekezett leutánozni.
– Amitábha, minek készítsünk lisztet? – kérdezte Lin Jing. – Talán sütit sütünk a holdújév alkalmából rendezett ünnepi vacsira?
– Nem sütit – gesztikulált szélesen Sangzan. – Lisztet. Minél hosszabb, anál jobb.
– Zhao parancsnok azt mondta, hogy az éves bónuszon felül mindenki kap ötezer yuant extra juttatásként. Gyertek az irodámba és vegyétek át még a hétvége előtt! A jövő héten pedig kérek egy hosszú listát, hogy milyen számlákat tudtok adni a pénz elszámolásához. Lehetőleg utazásról, de munkahelyi biztosításról szóló is megfelel – közölte Wang Zheng, aki éles pillantást vetve Sangzanra sietve lelebegett az emeletről. – Hát ennyit is képtelen vagy rendesen megjegyezni?!
A férfi általában szigorú és ádáz tekintete ellágyult a lány láttán. Szerelmes mosollyal az arcán odasiklott hozzá és megragadta a kezét.
– Ne most! Nem érek rá! – szidta meg csendesen Wang Zheng, aztán megkérdezte: – Kihez ment Zhao parancsnok? Sürgősen alá kellene írnia valamit.
– M-Majd én… – kezdte Sangzan, de a lány elhúzta a kezét és elhúzódott tőle.
– Még hogy te?! Csak megrémítenéd az ivócimboráit.
A férfi nem kapta fel a vizet, hogy elutasították. Csupán egy hatalmas kutya módjára a nyomába szegődött, miközben a lány zavartan végigsietett a sötét folyosókon. Időnként megállt és mondott neki valamit azon a mások számára ismeretlen nyelven, amitől aztán a férfi arcát békés és elégedett mosoly öntötte el.
– Piszkosul utálom azokat, akik mindenki előtt kérkednek a szerelmükkel. Főleg, ha idegen nyelven teszik – panaszkodott Zhu Hong. – Az a szégyentelen végre abbahagyta, hogy fűvel-fával kikezd, erre most ők ketten próbálják meg elvenni az ember étvágyát.
– Buddha irgalmazzon – kántálta az álszerzetes. – Ó, hajadon hajadon, szabadítsd fel magad az irigység, a féltékenység és gyűlölet béklyója alól!
Zhu Hong már éppen azon volt, hogy lekever neki egyet, amikor megszólalt az asztalán lévő telefon. Így inkább felvette.
– Igen, tessék. Mi? Hová?
Széles mozdulattal intett egy nagyot, hogy senki se menjen sehová.
Mindenki végignézte, ahogy kitép egy cetlit és firkálni kezd.
– Ühüm. Mondhatod… Sárga kőszírt út 26… Sárga Kőszírt Templom Kórház… Ühüm… Sárga Kőszírt Templom Kórház, ugye? Oké, szólok nekik. Ó, és ugorj be este az irodába, ha van időd. Wang Zheng alá akar írattatni veled valamit.
Egyértelmű volt, hogy Zhao Yunlan van a vonalban. Miután letette a telefont, a többiekhez fordult:
– Osztályunk nemes hagyományai közé tartozik, hogy miután egész nap a lábunkat lóbáljuk, a munkaidő lejártával lehetőségünk van túlórákat felhalmozni. Nos, öt perccel ezelőtt végre lejárt a munkaidőnk, úgyhogy a drágalátos górénk természetesen éppen most adott nekünk egy újabb megbízatást.
Még mielőtt bárki is észbe kaphatott volna, Lin Jing azonnal kirohant az ajtón.
– Nem hallottam, nem hallottam! Semmit sem hallottam!
Zhu Hong falhoz vágta a címet tartalmazó cetlit, sálát az arcára csavarta, majd követte az álszerzetest.
– Hidegvérű állat vagyok, félek a hidegtől. Agyő!
– A téli bundácskámnak még nyoma sincs – surrant ki Daqing a csukódó ajtón.
Az irodában mindössze a kissé késve reagáló Chu Shuzhi és az oktondi Guo Changcheng maradt.
– A rohadt életbe! – káromkodott a férfi.
Tíz perccel később a férfi Guo Changcheng autójának anyósülésén ücsörgött, a páros pedig épp a Sárga Kőszírt Templom Kórház felé tartott.