Az összes ember közül Guo Changcheng Chu Shuzhitól félt a legjobban. Még Zhao Yunlannál is rémisztőbbnek tartotta. Habár parancsnokuk kétségkívül erős volt, általában elég kedvesen viselkedett. Ugyanúgy viccelődött és szórakozott, mint más, normális emberek. Maximum annyira volt ijesztő, mint mondjuk egy apa vagy egy báty.

Chu Shuzhi azonban más lapra tartozott. A fiú úgy érezte, hogy folyamatosan hideg, rejtélyes aura veszi körül, mint valami megközelíthetetlen bölcset.

Szokásos kis jegyzetfüzetével a kezében egyetlen szó nélkül sietett be a férfi után a kórházba.

Egy fiatal rendőr várakozott az ajtóban, és miután kölcsönösen szemügyre vették egymás igazolványát, a betegszoba felé vették az irányt.

– A mi főnökünk is itt van – mondta a tiszt, xiao-Wang séta közben. – Nemrég beszélt telefonon Zhao parancsnokkal. Elég súlyos a helyzet, valaki mérgezett élelmiszert árul. A kórház egyelőre nem tudta kideríteni, mivel mérgezték meg az áldozatot.

– Mérgezett élelmiszert? – kérdezte Chu Shuzhi. – Mit evett?

– Gyümölcsöt – válaszolta xiao-Wang. – A családja szerint vásárolt egy narancsot az út szélén és megette. Azonnal összeesett, amint végzett. Egyből behozták és hívták a rendőrséget.

Ahogy beszéd közben kinyitotta a betegszobába vezető ajtót, egy kétségbeesett, dermesztő sikoly fogadta őket. Guo Changcheng lábujjhegyre állt, és Chu Shuzhi háta mögül pipiskedve leskelődött befelé.

Az ágyon egy harminc-negyven év körüli férfi feküdt, folyamatosan vonaglott és küzdött az őt lefogni próbáló orvosok és nővérek ellen. Egy zokogó nő álldogált mellette, minden bizonnyal az egyik családtagja.

A beteg vasmarokkal szorította az egyik orvos kezét, miközben hangosan óbégatott és kiabált.

– A lábam! Eltört a lábam! Jaj, a lábam! Áááááá!

– A lába? – fordult Chu Shuzhi a fiatal rendőrtiszthez. – Hát nem azt mondta, hogy ételmérgezést kapott?

– Az a helyzet, hogy a lábának semmi baja – válaszolta a kérdezett. – Sehol egy horzsolás és a röntgen sem mutat semmit. Az egésznek semmi értelme.

A férfi odasétált az ágyhoz és megveregette az egyik nővér vállát, hogy engedje oda. Aztán felhúzta a beteg szemhéját, megvizsgálta a pupilláit, majd miután a füle mögé is benézett, az orra alatt kántálni kezdett. Kinyúlt, mintha megragadna valamit, utána ökölbe szorított kezét erősen a férfi mellkasához szorította.

A küszködő beteg egyszerre megnyugodott.

– Még mindig fáj? – kérdezte tőle Chu Shuzhi.

A beteg végre levegőhöz jutott, és egy hálás pillantás közepedte megrázta a fejét.

Az orvosok és a nővérek ellenben mind furcsa, bíráló tekintettel méregették, valószínűleg azt gondolták, hogy valami szektás dolog áll a háttérben.

Amikor Chu Shuzhi elengedte, a férfi azonnal folytatta kétségbeesett sikoltozását és fetrengését, ő azonban ügyet sem vetett rá. Helyette inkább Guo Changchenghez fordult és csettintett az ujjával.

– Végeztünk, indulás! Vissza kell mennünk riportot írni.

A fiú tátott szájjal bámulta. Ennyi volt? Ezzel le is zárták az ügyet? Mi is történt pontosan?

Shen Wei befejezte az utolsó óráját, és megvárta, hogy diákjai távozzanak. Aztán holmiját összepakolva elindult otthonába, amelyet a halandók birodalmában tartott fenn. Útközben képtelen volt megállni, hogy ne pillantson rá többször is a telefonjára, habár annak csak három funkciója volt: telefonálás, üzenetküldés és az idő kijelzése.

Nem igazán rajongott a technológiáért. Nyugodt természetű, régimódi embernek vallotta magát, és sokkal kényelmesebbnek tartotta a levélírást. Ha valami sürgős volt, gyorsan lefirkanthatott pár sort. Ha pedig nem, akkor ráérősen papírra vethette gondolatait, még ha kissé tovább is tartott. Ami pedig a telefonhívásokat illette, nos, ott az ember a percekért fizetett. Ettől pedig az a borzasztóan kellemetlen érzése támadt, hogy valaki beszéd közben figyeli őt.

Mindemellett ott volt a boldogság és a várakozás érzése, amelyet levélbontáskor érzett, főleg, ha annak írója különleges helyet foglalt el a szívében. Minden egyes szó tele volt élettel, ráadásul örökre megőrizhette őket.

Azonban Zhao Yunlan sosem írt. Azzal sem bajlódott, hogy a csomagjait rendesen aláfirkantsa, csak rajzolt egy karikát és annyi.

Shen Wei telefonjában még mindig ott sorakozott minden egyes üzenet, amit valaha is küldött neki. Egyetlen egyet sem tudott kitörölni.

Mióta visszatértek a havas hegyekről, a férfi egyszer sem zaklatta őt.

Talán még mindig kényelmetlenül érezte magát – ami kicsit sem volt meglepő. Ki ne érezné magát kényelmetlenül egy olyan baljós aurát árasztó személytől, mint a Lélekmetsző küldött?!

És ez így jó, mondogatta magának Shen Wei. A halandók legfeljebb néhány tucat évig élnek, amely számára csupán egy szempillantás. A halál érkezésekor az emberi élet gyertyalángként alszik ki, ez alól pedig Zhao Yunlan sem kivétel. Halála után a férfi újra elfelejti őt és ezt a kínos közjátékot.

A Shen Wei hálószobájába vezető ajtó mindig zárva volt. A férfi egyetlen mozdulattal nyitotta ki, mire a lámpák automatikusan felkapcsolódtak. Egy bútorozatlan szoba tárult a szemei elé. Mindössze a falak voltak tele portrékkal, keretük és rögzítésük módja meghazudtolta korukat.

A festmények egyértelműen ugyanarról az emberről készültek: elölről, oldalról, hátulról… Habár ruházata az évek múltával más lett, a férfi mindig, a legapróbb arcvonásáig teljesen ugyanaz maradt. Egyik életet élte a másik után, de egy cseppet sem változott.

A régi festményeket aztán különféle nagyságú fényképek váltották fel. Az egyiken még csak gyermek volt, a másikon már felnőtt. Képek, amelyeken nevetett, ahol aggodalmasan vonta össze a szemöldökét, ahol bolondozott, vagy éppen belemerült egy beszélgetésbe. Még egy olyan pillanat is megörökítésre került, amikor egy macska ugrott a fejére.

Mindegyik Zhao Yunlant ábrázolta.

Nem baj, ha csak én tudom! Nem baj, ha csak én emlékszem! – gondolta Shen Wei. Ha elérkezik az idő, ő maga is egyszerűen eltűnik majd. Senki sem fogja észrevenni.

Egy hozzá hasonlónak egyébként sem szabadott volna léteznie.

Idáig mindössze egyetlen dolgot engedett meg magának… Hogy időnként Zhao Yunlan tudomása nélkül pillantást vessen rá. Néha besurrant az otthonába éjszaka, de sosem mert sokáig maradni. A parancsnok nagyon éber volt.

Szerencséjének hála Zhao Yunlannak számtalan vacsorán kellett részt vennie mostanában, és mindig félrészegen esett haza. Csupán ilyenkor kockáztatta meg, hogy egy kicsit közelebb merészkedjen.

Ő volt az egyetlen ember, akinek védelméért bármire képes volt – és az egyetlen, akihez sohasem érhetett hozzá. Erre azoknak az alakoknak volt mersze—

Arcán fagyos düh cikázott át, aztán a férfi eltűnt egy fekete ködfelhőben.

A Lélekmetsző küldött végigsuhant a Sárga-forráshoz vezető úton, felriasztva az alvilágot. A főbíró remegve parancsolta ki Heibai Wuchangot¹ és a többi kaszást, hogy üdvözöljék őt a Felejtés folyójának hídjánál. Amint Shen Wei megérkezett, a bíró a legnagyobb tisztelettel köszöntötte.

– Nem is sejtettem, hogy a Nagyságos úr megtisztel minket a jelenlétével.

A küldött nem reagált a kijelentésre, csak megjegyezte:

– A Hegyek és folyók árja előkerült, sikerült is szert tennem rá. Az Érdem ecsetje sem lehet olyan messze.

A bíró alaposan szemügyre vette és megállapította, hogy rossz kedve van. Mosolyogva, óvatosan szólalt meg.

– Nagyuram módszerei nyilvánvalóan rendkívül—

A küldött egy jeges pillantással elhallgattatta.

– Csupán azért jöttem, hogy közöljek valamit. Akár hiszitek, akár nem, én a Nagy pecsét védelmezőjének tartom magam. Egyetlen egyet sem fogok elszalasztani a négy megszentelt tárgy közül, és mindenképpen teljesítem a kötelességemet! De ha valaha is arra készülnék, hogy megszegjem a fogadalmamat, semmi sem állíthatna meg! Még az sem, ha felébresztitek Kunlun-junt, vagy életre hívjátok az ősi isteneket. Hagyjatok fel a piszkos trükkökkel! Higgyétek el, nem akartok feldühíteni!

A bíró mélyen meghajolt.

– Attól tartok, hogy a Nagyságos úr félreértette. Az Érdemek jegyzékének és az Élet és halál könyvének összekapcsolása az Őrző ötlete volt. Ezért siettünk elkészíteni és odaadni neki. Eszünkbe sem jutott, hogy elárulhatja Nagyuram kilétét. Rettenetesen sajnáljuk, hogy nem gondoltuk át alaposabban…

– A ti érdeketekben remélem, hogy igazat szólsz – válaszolta gúnyos mosollyal a Lélekmetsző küldött. – Legközelebb ne cselekedjetek felelőtlenül! Távozom!

Ezzel el is tűnt egy fekete ködfelhőben. Egy idő után az őt kísérő hideg és harag is szertefoszlott, mire a kaszások végre fellélegeztek. A bíró ruhájának ujjával megtörölte verejtékező homlokát.

– Uram – suttogta az egyik kaszás, miután előrelépett. – A küldöttnek igaza van. Mindketten a megszentelt tárgyakat keresik a káosz démonkirályával, ő pedig szerencsére a mi oldalunkon áll. Még ha fel is ébredt Kunlun-jun, jelenleg akkor is csak egy halandó. Mit tehetne? Nem lenne jobb inkább megbízni a küldöttben?

– Tisztában vagy vele, hogy milyen árat kell fizetnie a védelmezőnek, ha a pecsét feltörik? – kérdezte a bíró csendesen. – Még az ősi isteneknek is fel kellett áldoznia magát, ő pedig csak egy félisten. Több száz év gyötrelmébe és évszázadokba telt, mire a démoni sötétségből fizikai testet kultivált magának. Tényleg azt hiszed, hogy képes lenne több tízezer év erőfeszítését eldobni és feláldozni magát?!

A kaszás megborzongott, újra elöntötte az aggódás és a szorongás érzése. A bíró halk hangon folytatta.

– Az lenne a legjobb, ha az illetékes maga vonná vissza az óhaját. Maga Kunlun-jun nevezte ki a Lélekmetsző küldöttet a pecsét védelmezőjének, így jelen pillanatban nincs más választásunk, minthogy felébresszük őt.

– De Kunlun-jun halhatatlan lelke évezredeken keresztül reinkarnálódott, mostanra már csak egy halandó, semmi más. Szinte semmi isteni ereje nem maradt.

– Jól mondod. Szinte! semmi – nézett fel a bíró. – Hallottál már a mennyei szemről²?

Lábjegyzet:

1. Heibai Wuchang: két kínai istenség, akik a halottak szellemeit kísérik az alvilágba, egyikük tiszta fekete, míg a másik tiszta fehér ruhát visel.

2. Mennyei szem: a buddhisták szerint a mennyei szem segítségével olyan dolgokat is megláthatunk, amelyek a fizikai szem számára láthatatlanok.