Zhao Yunlan egy pillanatra a földbe gyökerezett, de nem utasította el automatikusan a látottakat.

– Mondjátok csak, melyik évben is volt renwu? – kérdezte végül.

– Legutoljára 2002-ben – felelte a fekete macska. – Az előtte lévő pedig hatvan évvel korábban – jóval a születésed előtt. Mit csináltál 2002-ben?

– Azzal kínlódtam, hogy teljesíteni tudjam titkos őrzői feladataimat, közben pedig órákra is be tudjak járni – gondolkodott el a férfi. – Szinte majd’ megfulladtam a suli és a küldetéseim közepette. Már épp készültem feladni az egyetemet, hogy hamis jövendőmondóként keressem a kenyérre valót, de apám megállított. Abban az évben talált rá a régóta elárvult Különleges Esetek Osztályára, és sikerült elérnie, hogy odahelyezzenek. Vagyis várjunk csak— Vajon tényleg az apám tette? Vagy esetleg…

– Hmm? – Daqing egyáltalán nem volt tudatában annak, mire jött rá Zhao Yunlan, ezért teljesen összezavarodott.

– Majd beavatlak, miután visszatértünk – közölte a férfi, majd a vegyeskereskedést vezető kislányhoz fordult. – Hogyan ellenőrzöd a vásárlók személyazonosságát? Vagy hagyod, hogy bárki bármit odaírjon, aztán elhiszed?

Egy rejtélyes mosoly suhant át a gyermek merev arcán. Más helyzetben talán komikus lett volna egy hét-nyolc éves kislány, kinek arckifejezése olyan volt, mintha egy wuxia regényből előlépett erős és hatalmas nő lenne. Ám itt, az alvilág Szellemvárosában inkább vérfagyasztónak hatott.

– Természetesen rendes és pontos nyilvántartást vezetek – mondta. – Minden vásárló teljes nevét és személyazonosságát összevetem az Élet és halál könyvével. Talán kétségeid vannak, Őrző?

Zhao Yunlan meghányta-vetette magában a dolgot, aztán rájött, hogy ennél többet úgysem fog megtudni, úgyhogy eltette az Ősi titkok feljegyzéseit.

– Emlékszel, hogyan nézett ki az az „én”, aki bejött és megvette a könyvet tizenegy évvel ezelőtt?

A lány mélyvörös ajkainak sarka felfelé görbült.

– Korábban nem tudtam felidézni, de most, hogy az Őrző említette, újra az eszembe jutott – mondta jelentőségteljesen. – Te magad vagy az a múltbeli látogató, aki most visszatért. Ha nem teszed szóvá, hogy azóta tizenegy év telt el, talán észre sem vettem volna.

Zhao Yunlan némaságba burkolózott, miközben feldolgozta a hallottakat: a lány arra célzott, hogy a könyvet megvásárló Zhao Yunlan ugyanúgy nézett ki, ahogy most ő. Gondolataiba mélyedve lehajtotta a fejét.

– Köszönöm – közölte végül, majd megfordult, és Zhu Honggal a háta mögött elindult kifelé.

A lány halkan kiszólt a pult mögül, megállítva őket. Éles, gyermeki hangja úgy elhalkult, hogy szinte kimondhatatlanul baljóslatúnak tűnt.

– Nem szokásom beleszólni mások dolgába, de most kivételt teszek. Előfordulhat, hogy véres katasztrófát szenvedsz majd az elkövetkező napokban, Őrző. Jobban teszed, ha rendkívül óvatos leszel.

Zhao Yunlan alig mutatott némi reakciót, Zhu Hong viszont azonnal visszakérdezett.

– Véres katasztrófát? Mit értesz ezalatt?

A kislány azonban csak bámult rájuk fekete, már-már műanyagnak ható szemeivel. A nő megmozdult, és éppen indult volna újabb kérdéseket feltenni, de Zhao Yunlan megállította. Odabólintott a lánynak, aztán magával rántotta Zhu Hongot.

– Várj már! – kiáltott fel. – Az előbb azt mondta—

– Csak azért figyelmeztetett, mert küldtem a bátyának szárított húst holdújévkor. Mit gondolsz, mekkora szívességet vehet néhány kiló hús? – A férfi gyorsan kisétált az üzletből és Zhu Hongra pillantott. – Még ha hajlandó is lenne többet mondani, én akkor sem szeretném tudni. Az udvariasság és illem nem érvényes Szellemvárosban, sőt, néha még a logika sem. Mit gondolsz, miért nem zárta le az alvilág ezt a senkiföldjét? Emlékezz, nem jó a halottak adósává válni.

– Ezt most miért mondod nekem? – kérdezte Zhu Hong.

– Csak tanítani próbállak. Nem sok nőnemű dolgozott eddig nekem, te vagy a kevesek egyike. Sosem akartalak titeket arra kényszeríteni, hogy egész nap szaladgáljatok, vagy hogy mindenféle furcsa alakkal érintkezzetek. De most azt gondolom, hogy talán kellett volna – jelentette ki Zhao Yunlan. – Még csak eszembe sem jutott, hogy egy napon lelépsz. Ha belegondoltam volna, talán több lehetőséget adtam volna arra, hogy tanulj és képezd magad. Ne feledd, gyakorlati tapasztalat nélkül hiába kultiválod magad akár Nüwa istennő szintjére. Akkor is csak egy nekem dolgozó technikai elemző leszel, aki képtelen kiérdemelni a ködös tekintetű idősek tiszteletét, akik nem hajlandóak feldobni a talpukat.

Zhu Hong orra és szeme egyszerre vörösödött ki.

– Shh… Tartsd a levelet a szádban és ne pityeregj! Annyit bőgsz majd, amennyit akarsz, mikor az osztályunk összegyűlik a búcsúbulidra. Szellemváros nem a legmegfelelőbb hely az ilyesmire.

Zhao Yunlan hirtelen elhallgatott, és kinyújtott kezével megragadta a nőt, aki mögötte sétált. Úgy tűnt, hogy miközben odabent voltak, egy… személy… jelent meg a vegyeskereskedés ajtaja előtt, és most a hosszú kőlapokon guggolt.

Kopasz volt, olyan hosszú karokkal, hogy még a térdén is túlnyúltak. A földön kucorogva úgy nézett ki, mint egy szőrtelen pávián. Nyaka csaknem harminc centi hosszú; eléggé ahhoz, hogy ha lehajtotta a fejét, álla hozzáért a hasához. Felnézett Zhao Yunlanra, és képe fültől fülig mosolyra húzódott – szó szerint. Felállt, kinyújtotta a nyakát, majd feje 180 fokos fordulatot tett. Ami eddig hátul volt, hirtelen előre került, olyan ádáz vonásokat felfedve, amelyeket leginkább csak a klasszikus horrorfilmekben láthatott az ember. Aztán mindenféle előzetes jel nélkül hirtelen feléjük vetette magát.

Zhao Yunlan előhúzta a fegyverét és ujját a ravaszra simította. Már éppen lőni készült, amikor a kétarcú szellem megállt a levegőben és a földre zuhant. Kétoldalú feje ismét átfordult, hátborzongató vigyort villantva, amely feltárta két, sárguló elülső fogát, melyek között hatalmas rés tátongott.

Fejét ide-oda lengetve tanulmányozni kezdte a férfit, majd előre és hátra ringatózva kuncogásban tört ki.

Zhao Yunlan nem akart bajt keverni. Fegyverét a szellemen tartva intett Zhu Hongnak, hogy induljon el a másik irányba. A távolságtartás tűnt a legjobb megoldásnak.

De ahogy a kétarcú szellem meglátta, hogy el akarnak menni, sziszegő hang tört ki a torkából.

– Az emberek és a szellemek külön utakon járnak – közölte. – Az emberek és a szellemek nem tartoznak össze.

A szavak tőrdöfésként érték Zhao Yunlant, kinek egyből Shen Wei jutott az eszébe. Elsötétült az arckifejezése, felkapta a fejét, és a kuncogó szellemre meredt.

– Igyekszem visszafogni magam, mert nem akarok nyíltan szembeszállni az alvilággal, de ti újra és újra visszaéltek a jóindulatommal.

A kétarcú szellem mosolya eltűnt, oldalra hajtotta a fejét, és hátborzongató kifejezéssel meredt rá. Zhu Hong végül nem bírta tovább, és megrántotta a férfi ruhaujját.

– Zhao parancsnok, induljunk.

Zhao Yunlan kezén kidudorodtak az erek. Már épp tett volna egy lépést, amikor a szellem újra megszólalt.

– Emberséget vagy embertelenséget akarsz? Döntened kell! A halandó birodalmat óhajtod járni, vagy a szellemvilág ösvényét taposni? Döntened kell! A fenti világot vagy a lenti mélységet választod? Döntened kell!

Hangja egyre erősödött, míg végül fülsiketítővé vált. A „döntened kell” szavak szétterjedtek Szellemváros hideg, sivár utcáin, visszhangot verve, akár egy elkerülhetetlen rendeltetés.

Számtalan szellem és lélek kandikált ki a rozoga zsindelyeken, a repedezett köveken és a föld résein keresztül. Kutató szemük hátborzongató fénnyel csillogott, ahogy egymás között sutyorogtak. Mivel Zhu Hong is vele volt, Zhao Yunlannak a szokásosnál is nagyobb óvatossággal kellett eljárnia. Lenyugtatta a szívében érzett dühöt és útnak indult.

A kétarcú szellem feje ismét átfordult, most ádáz vonásokkal nézett előre. Hangja felrikoltott, úgy hasítva át a levegőn, ahogy egy bagoly huhogása a sötét éjszaka végtelenjében.

– Élő lelkek! Élő lelkek járnak közöttünk!

Szavai olyanok voltak, akár a forró olajra öntött víz – sistergés, amelyből végül egy egész tűzvész kerekedett. Zhao Yunlan tüzet nyitott, és átlőtt a szellem fején. A különleges golyó azonnal kigyulladt a bőre alatt, és vállától felfelé hamuvá változtatta a lényt.

De már túl késő volt. Az „élő lelkek” kiáltás számtalan alacsonyabb szintű szellemet idézett meg, kiknek arca üres volt, de mohó. Kiéhezett vad kutyafalkaként törtek előre, szemük égett a mély és kielégíthetetlen vágytól. Még a fekete macska sem tudta eltántorítani őket.

Zhao Yunlan az orra alatt káromkodva lerobbantotta az egyik szellem fejét a csoport élén, mire az hisztérikus sikollyal a semmivé lett. De mégsem sikerült elrettentenie a többieket. Egyetlen pillantást sem vetettek a társukra, miközben az visszavonhatatlanul elpusztult. Nem maradt bennük sem félelem, sem értelem.

Az utcák, melyek korábban oly üresnek tűntek, mostanra teljesen felbolydultak. Egyre több és több szellem mászott elő mindenfelől, és számuk egyre növekedett.

A férfi nem volt rendesen felfegyverkezve, hiszen csak egy rejtély kinyomozására érkezett, így pillanatok alatt kifogyott a golyókból. Egy hatalmas piton jelent meg az oldalán, ahogy Zhu Hong felvette az igazi formáját, majd a nyüzsgő szellemek közé vetette magát, és egyszerre ötöt-hatot is lenyelt egyetlen harapással. De a szellemek hada végtelennek tűnt. Néhányan még fel is másztak rá, és beleharaptak kemény pikkelyeibe, mire erőteljesen megrázta magát. Miután sikerült ledobnia őket, farkával – amely olyan széles volt, akár egy felnőtt dereka – azonnal rájuk ütött.

De túl sokan voltak. Ahogy a mondás tartja: könnyebb elkerülni a Yanluo Királyokat, mint szembenézni a kis szellemek áradatával.

Ezek a megtébolyodott lények olyanok voltak, mint a dzsungel élősködői: kétségbeesetten vágyakoztak az élők húsára és vérére… Magára az életre! Négyen vagy öten egyszerre támadtak Zhu Hongra, aki ugyan lerázta őket, de csak azért, hogy azonnal ismét rátörjenek. Az egyik még a hét hüvelykkel a feje alatt található érzékeny pontjára is rálépett, és hosszú körmeivel kitépett egy pikkelyt.

Egy pillanattal később heves szélroham süvített végig, és egy tenyérhosszúságú tőr hatolt át a szellem fején, amely a véres pikkelyt tartotta kezében. De még ekkor is hátradöntötte a fejét és kinyújtotta a nyelvét, hogy megízlelje a friss vért és húst, miközben semmivé lett a hatalmas szélben.

Zhao Yunlan kezében a pengével megrántotta a nő farkának végét.

– Zsugorodj összébb egy kicsit! Gyerünk!

Vízszintesen csapott egyet, amivel szellemek hosszú sorát változtatta porrá és hamuvá, majd gyorsan visszahúzta a karját. Aztán veszély ellenére nekiállt levenni a kabátját, majd szorosan a mellkasához ölelt.

Akár még viccesnek is tűnhetett volna, hogy mennyire becsüli azt a ruhadarabot, de az okokat ismerve Zhu Hong valahogy mégsem tudott nevetni.

A nő egy jóval kisebb, mindössze egy ujj szélességű kígyóvá változva becsúszott Zhao Yunlan ingujjába. A férfi ekkor lehajolt, és megragadta a rongyos szőrgombóc Daqingot.

Egyik kezével felemelt egy szél kölcsönző talizmánt, és az öngyújtójából származó Samadhi igaz lángjával meggyújtotta azt. A viharos szél és a tomboló lángok azonnal összefonódtak, hatalmas tűzsárkányként söpörve végig a Szellemvároson. Mindenfelé sikoltozás tört ki, ahogy az óriási tűzvész lecsapott. Zhao Yunlan egyetlen percet sem mert vesztegetni. Az igaz láng menedékében sietve elindult kifelé, a kapuk irányába…. ám azokat megmagyarázhatatlan módon zárva találta.

Zhao Yunlan megpördült, és látta, hogy az éhségtől megvadult haragvó szellemek egy része még a lángokat is képes lenyelni. Majd szárnyatlan madáremberekké válva hatalmasra puffadt hassal a levegőbe emelkedtek és felrobbantak. Mindez azonban szemernyit sem csillapította a többiek falánkságát.

Mint a molyok, kiket megidézett a táncoló tűz fénye, úgy rontottak rá a szellemek Samadhi igaz lángjára, és sikerült valahogy kettőbe harapniuk a tűzsárkányt.

Daqing élesen felnyávogott, és apró karmait ösztönösen Zhao Yunlan hátába mélyesztette.

– A francba! Most mit csináljunk?

– Nem sok választásunk van – mondta a férfi, miközben megdörzsölte a karját, ahol az egyik alacsony szintű szellem három véres nyomot hagyott. – Ki kell törnünk valahogy.

Samadhi igaz lángja gyengülni és zsugorodni kezdett, a tűzsárkány darabokra szakadt. Aztán egyszer csak megjelent a lélekőrző ostor, és hangosan csattant Szellemváros évszázados némaságában.

Amint Zhao Yunlan kézbe vette az ostort, valami furcsa energia járta át a testét – először teljesen ismeretlennek tűnt, aztán már egyre kevésbé. Mintha az általa érzett erő mindig is a része lett volna, mintha valami régóta szunnyadó dolog épp most ébredne fel benne.

Abban a pillanatban a városkapu hatalmas dörrenéssel beszakadt a hátuk mögött, rajta egy ember formájú lyukkal. Fejét magasan tartva egy fekete ruhát viselő személy sétált keresztül a résen, aztán megragadta Zhao Yunlan ostort tartó kezét. A fegyver a férfi csuklójára csavarodott, Zhu Hong pedig egyetlen harapással elkapta a végét.

Egy hosszú penge vált láthatóvá az újonnan érkezett kezében, amely egyetlen könyörtelen csapással végigsöpört Szellemvároson, és megsemmisítette a város lakosainak majdnem felét. Még az utca kőlapjai is beleremegtek, mialatt számtalan haragvó lélek lett semmivé.

Aztán a férfi átfogta Zhao Yunlan derekát, hogy kirángassa őt a kapun lévő lyukon keresztül. A szellemek és azok lakhelye egyetlen szempillantás alatt a messzeségbe veszett a hátuk mögött.

Zhu Hong örömmel és megdöbbenéssel vegyesen vette vissza emberi formáját, mihelyt biztonságos helyre értek.

– A Lélekmetsző küldött! Uram—

Megmentőjük azonban egyetlen legyintéssel belefojtotta a szót és egyből Zhao Yunlanhoz fordult.

– Miért vagy itt?!

A kifejezéstelen álarc, amelyet a férfinak egészen idáig sikerült fenntartania, és amely szinte hátborzongatóan nyugodtnak mutatta őt, végül a semmivé lett. Teljesen kimerülten engedte el Daqingot, és hagyta, hogy a macska a földre pottyanjon. Aztán anélkül, hogy akár egy fikarcnyit is törődött volna a körülötte állókkal, karjait a fekete köpenyes köré fonta, és ölelésébe húzta a mindenki által oly’ rettegett és tisztelt alakot.

– Gyere haza velem! – motyogta rekedten.

Szegény Zhu Hong, aki éppen csak akkor tért vissza az emberi formájába, amúgy sem állt túl magabiztosan a lábán. Az általa látottak annyira lesokkolták, hogy azonnal seggre pottyant.