Amikor Chu Shuzhi visszatért Sárkányvárosba, a legelső dolog, amit meglátott, Guo Changcheng arca volt. Végre megszabadult a béklyóitól és visszaszerezte a cuccait, amiket az alvilág sok-sok évvel ezelőtt elkobzott tőle. Kifejezetten jól érezte magát. Ennek eredményeként keresett egy üres sírhalmot, és a holdújév első néhány napját visszavonultan töltötte. De amint megkapta Wang Zheng üzenetét arról, hogy Zhu Hong elhagyni készül a Különleges Esetek Osztályát, azonnal állójegyet vett a vonatra és visszaszáguldott, csatlakozva a hazafelé tartó emberek áradatához.
A pályaudvar zsúfolásig megtelt élettel, a férfi pedig körbe-körbe járkált taxit keresve. Helyette azonban Guo Changchengre lelt, aki majd’ megszakadt egy hatalmas szőtt nejlontáska súlya alatt. Annyira előregörnyedt, hogy teste majdnem egy kört formált, miközben lassan vánszorgott előrefelé.
Bárki egyetlen pillantással megállapíthatta, hogy a fiú nem volt hozzászokva a fizikai munkához. Az óriási táska alatt úgy nézett ki, mint egy csiga, kinek vállára az egész világ súlya nehezedik. Mindenki visszabámult rá, aki elhaladt mellette.
Nem lehetett tudni, mi van benne, de miközben Chu Shuzhi elnézte, annak tartalma igyekezett utat törni magának a sűrűnek ható nejlon külsején.
– Hé, fiatalember! Mindjárt szétszakad a táskája! – kiáltotta kedvesen egy nő, aki kukoricát árult az út szélén.
Guo Changcheng hátranézett, de terhe túl nehéz volt. Közben ráadásul azt sem figyelte, hogy mi van a lába alatt, és megbotlott egy fiatal nő guruló bőröndjének kerekében. A fiú zavarodottan lépett párat, aztán megpróbálta összekapni magát. Ám még mielőtt bocsánatot kérhetett volna, a lány mellett álló fiatal férfi meglökte.
– Nézz az orrod elé!
Guo Changcheng már a kezdettől fogva bizonytalanul állt a lábán. Ahogy most újra megbotlott, a háta tetején lévő hatalmas csomag teljesen megadta magát, és tartalma kiömlött. Elképesztően sokféle dolog szóródott szét a földön: fazekak, tálak, merőkanalak, tányérok, nejlonzacskóba csomagolt élelmiszerek, ruhák – és ami a legfurcsább, egy hatvan centiméter átmérőjű és nyolc centi vastag nagy fa vágódeszka. Gyakorlatilag egy miniatűr Walmartot cipelt a vállán.
Az őt meglökő fickó valószínűleg éppen próbálta kiküzdeni magát a pályaudvarról, talán ezért is érezte magát annyira indulatosnak. Ciccegett egyet, szemöldöke felszaladt a megvetéstől. Vetett egy pillantást a fiú kopott szürke ruháira, és egy vidéki bugrisnak nézte, aki vidékről érkezett az egyik gyárba dolgozni. Utálatához a felsőbbrendűség érzése társult, ennek hatására elkezdett kiselőadást tartani, miközben félrehúzta a lányt.
– Te barom, mi a fenének hozol magaddal ennyi mindent, amikor tudni lehet, hogy itt mekkora tömeg van állandóan?! Mi van, ha összetöröd valakinek a bőröndjét? Megengedheted magadnak, hogy kifizesd?!
Guo Changcheng újra és újra bocsánatot kért, miközben igyekezett összeszedni a holmiját. A nejlontáska olyan vehemensen adta meg magát, hogy nem csupán az egyik, hanem mindkét végén felszakadt. A fiú teljesen leizzadt az idegeskedéstől. Abban a pillanatban egy pár csontos kéz jelent meg előtte, és ügyesen duplacsomóba kötötte a táska végeit. Miután batyut varázsolt belőle, Chu Shuzhi az összes tárgyat belepakolta, majd egy kézzel felemelte. Olyan könnyedén tartotta ama furcsa tárgyak gyűjteményét, mintha az teljesen üres lenne.
– Chu-ge! – kiáltott fel Guo Changcheng, majd felnézett. Ha lett volna farka, olyan erősen csóválta volna, hogy bárki simán ventillátornak nézi. Az ő szemszögéből a Halottak Királya olyan volt, mint egy megváltó, ki a mennyekből ereszkedett le.
De Chu Shuzhi figyelmen kívül hagyta őt. Szemei a goromba fiatalra szegeződtek, aki még mindig a közelben tartózkodott. A hatalmas nejlont a kezében tartva felkiáltott.
– Hé, te! Most azonnal gyere vissza, és kérj bocsánatot!
Amikor a férfi arcán feltűnt ez a sötét, fenyegető kifejezés, különösen félelmetesnek tűnt. Egy olyan bűnöző vadsága sugárzott belőle, aki még a saját életét sem féltette. A korábban még oly arrogáns és fennhéjázó fiatalember igyekezett minél jobban felfújni magát, hogy elrejtse félelmét.
– Mit akarsz?!
Chu Shuzhi már éppen belemászott volna az illető képébe, amikor Guo Changcheng elkapta a karját és megállította.
– Chu-ge, Chu-ge! Hagyd, én nem vettem észre őket! Az én hibám volt! – ragadta meg a férfi jéghideg kezét, és nyugtalanul rámosolygott a párra. – Az én hibám volt! – ismételte meg újra.
Az előttük álló két ember szitkozódva elsétált, és fogalmuk sem volt, hogy milyen nagy veszélytől is menekültek meg.
Chu Shuzhi hátrafordult, és a szemét forgatva Guo Changchengre nézett. A fiú agyával egyértelműen más gondok is voltak, nemcsak a végzetes, vak erényessége. Mégis hogyan lehetne valaki emberi lény – sőt, ráadásául egy fiatal, heves vérmérsékletű fiatalember –, aki ennyire képtelen felkapni a vizet, és aki ennyire vérszegény?
A férfi kihúzta kezét Guo Changcheng markából és a táskájára mutatott.
– Talán annyira szegény a családod, hogy ki kell jönnöd árulni holdújév idején?!
– Nem, ezeket éppen viszem valakinek. Nem számítottam rá, hogy a táska félúton elszakad. – A fiú lelkesen követte, miután sikerült felülkerekednie zavarán. –H-H-Hadd vigyem én. Nem megyek messzire.
Chu Shuzhi türelmetlenül elkerülte a nyúlkáló mancsokat, és felvonta a szemöldökét.
– Mutasd az utat!
Guo Changcheng engedelmesen előresietett. Miután áthaladtak az állomás előtti utcán, és befordultak jó néhány kisebb utcácskába, végül a virágzó város egy lepusztult részére jutottak. Mindenfelé omladozó egyszintes házak álltak, és kicsit beljebb egy lófarkas diáklány söprögetett az egyik ajtóban. Amint meglátta a fiút, egyből örömmel odakiáltott neki. Egy „Téliszünetes Önkéntes” feliratú címke lógott a nyaka körül az egyik egyetemről.
Guo Changcheng kicsit mindig zavarba jött, amikor lányokkal kellett érintkeznie, ezért most is sikerült a szükségesnél mélyebbre hajolnia.
– Helló! – jegyezte meg cérnavékony hangon.
Az élesszemű lány egyből észrevette a nagy táskát Chu Shuzhi kezében. Félretette a seprűt, és kitárta neki az ajtót. Befelé menet megkérdezte:
– Regisztráltál már? És kinyomtattad? Fel kell vinni mindenkit, és meg kell köszönni.
A fiú sietve bólintott, majd előhúzott egy adag papírlapot. Legalább hét vagy nyolc oldal volt, amely pontosan részletezte, hogy ki és mit adományozott, valamint a lakcímét, a telefonszámát, az online azonosítóját és az e-mail-címét. Az adományok sokfélék és időnként igencsak furcsák voltak – különböző összegű pénzajándéktól kezdve káposztáig minden előfordult.
Mint kiderült, ez a téliszünetes önkéntes program – amely egyébként a „Tiszteld az időseket, óvd a fiatalokat” nevet viselte – egy összefogásnak köszönhetően jött létre, amelyet Sárkányváros egyetemei és társadalmi szervezetei közös erőfeszítéssel hívtak életre. Guo Changcheng a mozgalomban kifejezetten az elszegényedett, idős emberek megsegítésére összpontosított, akik többé már nem voltak képesek ellátni magukat. Az önkéntesek minden csoportja néhány éltes korúnak nyújtott hosszútávú gondoskodást.
Mivel a fiú kommunikációs képességei nem voltak éppen a legkiválóbbak, nem számított ideális jelöltnek arra, hogy társaságot nyújtson vagy adományokat gyűjtsön. Ezért aztán keményen dolgozott, és magára vállalta a kemény, fizikai munkát és a nehéz tárgyak cipelgetését. Az egész szünetet lótifutiként és kiszállítólegényként töltötte.
Chu Shuzhi letette a terhét, majd Guo Changcheng kocsiját befoglalva a Fény sugárút 4. felé indultak. A fiú tenyerét kidörzsölte a nejlontáska, most pedig némán ült az anyósülésben, és egy nedves kendővel törölgette.
A férfi kivételesen szószátyárnak tűnt.
– Te aztán tényleg igyekszel mindenkinek a gondját viselni, mi?! Mi a terved, az egész emberiséget megszabadítod a gyötrelemtől és a szenvedéstől?
Guo Changcheng zavartan bámult rá naiv szemekkel.
– A családod tudja, hogy ezt csinálod? – kérdezte a fejét csóválva.
– Sosem került szóba.
Chu Shuzhi nem igazán értette őt.
– Elmentél a templomba füstölőt égetni a holdújév első napján? A hozzád hasonlók kívánsága általában valóra válik.
A fiú ismételten megrázta a fejét. Ő már most is rendkívül elégedett volt az életével. Nem kívánt semmi többet, mint hogy a családja és a barátai egészségesek és biztonságban legyenek. És mivel jelenleg mindenki jól volt, úgy gondolta, jobb nem zavarni a bódhiszattvákat felesleges kívánságokkal.
Chu Shuzhi vetett rá egy pillantást, miközben arra várt, hogy zöldre váltson a közlekedési lámpa. Guo Changcheng nem volt magas, sem pedig erős, vagy jóképű. Senki sem vádolhatta azzal, hogy kifejezetten vonzó tulajdonságokkal rendelkezne. Továbbá nem birtokolt egyetlen márkás ruhát sem, az általa hordott darabok valószínűleg használtak voltak, amelyek ki tudja hányszor cseréltek már gazdát életük során. Lényegében azt a típust képviselte, akit soha többé nem talált meg az ember, ha szem elől tévesztette a tömegben. Önbizalma teljes hiányának hála pedig a személyes varázsnak is híján volt.
De amikor csak csendben üldögélt, békés arckifejezése egyfajta megmagyarázhatatlan és veleszületett békét sugárzott. Guo Changcheng csak egy életét élő halandó volt, evett és ivott. Azt sem tudta, hogy mi fán terem a kultiválás. Egyetlen buddhista szöveget sem tudott elolvasni, és a világ összes bódhiszattvája és arhatja közül mindössze csak kettőt ismert: Guanyint[1] és Rulait[2]. És őket is csak a Nyugati Utazásból készült népszerű televíziós feldolgozásának köszönhetően.
Mindezek ellenére Chu Shuzhi valahogy úgy érezte, hogy a fiú csak úgy egymagában, csendesen kultivál valamit. Nem az evilági boldogságot kereste, sem a túlvilági érdemeket. A férfi éleslátása és tapasztalata ellenére sem tudta pontosan megfogalmazni, mire gondol – csak egy homályos érzése volt. Nem értette Guo Changcheng gondolkodását, mégis egyre növekvő kényelmetlenséget tapasztalt – valamiféle düh, talán némi igazságtalanságérzet járta át.
Ha minden és mindenki egyenlő, akkor nem kellene a kölyök érdemeinek határtalan szerencsét és boldogságot biztosítania? Miért született ilyen balszerencsésnek, amely folyamatosan beárnyékolta az életét? Mindenki tudta, hogy az Élet és halál könyvében található érdemek és bűnök nem sokat jelentettek, de tényleg szükség volt rá, hogy az alvilág ennyire nyilvánvalóan elbánjon vele?
Chu Shuzhi elhallgatott, odaadó rajongójának pedig nem volt bátorsága, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Szép csendesen haladtak a Fény sugárút 4. irányába.
Mostanra már beköszöntött az éjszaka. Gyakorlatilag a teljes személyzet – nappali és éjszakai egyaránt – a központban volt, amikor besétáltak az irodába.
Rögtön feltűnt neki munkatársai szemének kifejezéstelensége, mintha csak villámcsapás érte volna őket. Még mielőtt megkérdezhette volna, hogy mi történt, Wang Zheng szembefordult vele.
– Chu-ge, te tudtad, hogy Shen professzor… h-hogy Shen Wei… hogy ő a Lélekmetsző küldött?
A férfi egy pillanatra megdermedt, aztán nyugodt hangon válaszolt.
– Zhao Yunlan egy idióta, bármit kinézek belőle?! Hol van most? Csak nem bajba került, aztán nyakába szedte a lábát?!
– Beleugrott a Felejtés folyójába – nyávogott fel mellette Daqing.
– Megszakadt a szíve? – kérdezte Chu Shuzhi. – Csak nem öngyilkos akart lenni?
Mostanra Daqing és Zhu Hong kezdeti pánikrohama is elmúlt, és nagyjából mindketten lenyugodtak. A nő tudta, hogy a férfi viseli a vízisárkány-gyöngyöt, hiszen ő maga tette fel rá, mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Az pedig megóvja attól, hogy bármi baja essen a vízben. Ha egy kicsit is gyanakvóbb természettel van megáldva, még azt is hihette volna, hogy a nagybátyja előre sejtett valamit.
– Azt hiszem, a küldött után ment – mondta.
Chu Shuzhi tekintete végigsepert a szobán, és megállapította, hogy a vidéken tartózkodó Lin Jing kivételével mindenki jelen van. Zsebébe dugta a kezét, és az iroda ajtajának dőlt.
– Vegyük át, hogy mit is tudunk pontosan. A dolgok kissé zűrzavarossá váltak mostanában. Amiben egészen biztosak lehetünk, hogy—
Aztán hirtelen elhallgatott, arckifejezése rémültté vált, amitől mindenki hátán felállt a szőr.
– Mi a baj, Chu-ge?
– Várjatok csak… Shen Wei a Lélekmetsző küldött? – kérdezte, és arca egészen bezöldült. Néhány pillanat múlva aztán motyogva folytatta. – Egy csomót ugrattam őt.
Nyilvánvaló, hogy néha csak a késleltetett reakcióidőnek köszönhető, hogy olyan nyugodtnak tűnik valaki…
Eközben Zhao Yunlan már rég elvesztette minden tér- és időérzékét. Ugyanolyan vaknak érezte magát a Felejtés folyójának vizében, mint a hatalmas Szent fában, de valahogy mégis más volt. Úgy érezte, hogy egy leírhatatlan nyomás préseli össze a halántékát, émelygett és fáradt volt, mintha teljesen leesett volna a vércukorszintje. A szíve majd’ kiszakadt a mellkasából, a pulzusa pedig szinte elviselhetetlenül hangosan dobogott a fülében. Nem merte túlságosan mozgatni a fejét, mert félt, hogy egyszerűen elájul.
Már épp a teljes összeomlás határán volt, amikor fényt látott.
Derengése még egy szentjánosbogár izzásánál is halványabb volt, de a sötétséghez szokott szeme számára egészen metszőnek hatott. Leárnyékolta a szemét, miközben a világosság továbbra is ellenállhatatlanul magához vonzotta.
Ahogy közelebb ért, rájött, hogy egy hatalmas ősi fához érkezett. Mintha ágai az égig értek volna, törzsének átmérője pedig akár több száz méter is lehetett. Azonban teljesen ki volt száradva. Szikkadt, göcsörtös ágain egyetlen levelet sem lehetett látni, kérge azt az érzést keltette, hogy már eonok óta ebben az állapotban leledzett.
Zhao Yunlan lelke mélyéig megrendült. Ez lenne az ősi Érdemfa?
Összeszedte minden erejét, és merült még nagyjából ezer métert annak törzse mentén. Végre meglátta a gyökereit, és lábai oly hosszú lefelé ereszkedés után földet érhettek. Először is elindult, hogy tegyen egy hatalmas kört az ősi Érdemfa körül, és nemsokkal később egy régi kőtáblával került szembe. A fa halvány fénye elég volt ahhoz, hogy tisztán lássa a kőbe vésett szavakat. Olyan nyelven íródtak, amelyet korábban még sosem látott, de valahogy mégis el tudott olvasni.
A menny és Houtu által kinyilatkoztatik, hogy a gonosz démonok lakhelye A nagy tiszteletlenség földjévé nyilvánnítatik! – állt a táblán.
– Nüwa… – szakadt fel a név Zhao Yunlanból.
Hangja úgy hullámzott tova, mint egy vízbe ejtett kő, majd sóhajként oszlott szét. Válaszul megmozdult valami a sötétben. A férfi megbabonázva kinyújtotta a kezét és megérintette a kődarab szélét.
Fehér fény öntötte el az elméjét, és egy pillanatig semmit sem látott. Aztán mintha tekintete áthatolt volna téren és időn, észrevett egy kígyófarkú nőt. Hosszú haja a földet seperte, arca gyönyörű volt, és a férfit akaratlanul elárasztotta valami élet bölcsőjéből származó megmagyarázhatatlan meghittség: ahogy egy anyát vagy egy nővért felismer az ember.
Hangja idegenül, mégis ismerősen csengett a fülében.
– Kunlun, mi van, ha Shennong tévedett? Mi van, ha mindannyian tévedtünk? – kérdezte.
Tévedtek? Shennong? Mit csinált Shennong?
– De… már nincs visszaút – folytatta.
Micsoda?! Várj!
Azt hitte, hogy könnyeket lát a másik szemében. A nő arca feneketlen bánattal telt meg közelgő távozása miatt, karját kitárta a férfi felé. Zhao Yunlan kinyúlt…
De még mielőtt megérinthette volna, a nő számtalan szilánkra tört, mintha csak egy levegőbe vetített kép lett volna.
– Ne! – A férfi szája ösztönösen kitárult, de ajkait hang nem hagyta el.
A következő pillanatban az idő folyása megindult körülötte. Zhao Yunlan egyszerre a múltban találta magát, nem tudva pontosan, hogy ki is ő igazán: Kunlun-jun, vagy egy több ezer évvel később élt halandó. Aztán elméjét emlékek járták át.
Egyre a pecsét koromfekete nyílása felett őrködött a nagy kőtáblának ülve, és meditált. Amikor unatkozni kezdett, egy egész napon keresztül az ősi Érdemfát bámulta. Később egy bájos, de nyugtalanító fiatal csatlakozott hozzá – egy állandóan jelenlévő árnyék.
Kunlun-jun eleinte figyelmen kívül hagyta, de aztán megadta magát és beszélni kezdett hozzá.
– A te területeden vagyunk. Miért jársz még mindig a sarkamban?
– Mert tetszel nekem – érkezett a másik válasza azonnal kertelés nélkül.
A férfi az egész létezése során folyamatosan azt hallgatta, hogy milyen abszurd és szemtelen. Most megragadta a lehetőséget, hogy ő mondja ugyanezt valaki másnak.
– Milyen szemtelen vagy – szidta, bár egyáltalán nem volt mérges.
A fiatal démonkirály csak zavartan nézett rá, fogalma sem volt, hogy mégis mitől vált szemtelenné.
Kunlun-jun éveken át őrködött a pecsét felett unatkozva, így hát ugratni kezdte.
– Mégis mi tetszik bennem?
Az ifjú király Kunlun-jun iránti vágya egyszerű volt, elméjében még nyoma sem volt elveknek és erkölcsnek.
– Szép vagy – közölte nyersen. – El akarlak rejteni, és ölelni minden nap.
A férfi képtelen volt levenni a tekintetét a rettenthetetlen ifjúról. Egyáltalán nem sértődött meg, sőt, kifejezetten szórakoztatónak találta.
– Mi a fene? – kérdezte tréfásan. – Mégis miket beszélsz?
A fiatal démonkirály nem értette, hogy a másik miért szidja megint. De úgy gondolta, hogy biztosan nem mondana ilyesmit ok nélkül, ezért szégyenkezve lesütötte a tekintetét.
– Gyere ide, hadd tanítsak neked egyet s mást az erkölcsről és az igazságosságról, te kis tudatlan!
[1] Guanyin (观音) a könyörületesség és az irgalom bódhiszattvája.
[2] Rulai (如来 如来) több buddhát is jelenthet, itt valószínűleg Gautama Sziddhártha személyére vonatkozik.