Amikor a káosz először lecsillapodott, a nagy bölcs, Shennong személyesen szállt alá a halandók birodalmába. Több száz gyógynövényt megkóstolt és számtalan életet megmentett, majd egy öreg füvész képében terjeszteni kezdte tanításait az emberiség körében. Kunlun-jun csatlakozott néhányszor az őt körülvevő tömeghez, most pedig a korábban hallottakat igyekezett átadni. Ám mivel leginkább mindössze az unalmát próbálta elűzni, mondatainak néha semmi értelme sem volt. Az ifjú démonkirály azonban tudatlan volt és csüggött minden szaván, így bármilyen butaságot is mondott a férfi, számára a világ igazságát jelentette.
Lassacskán valamiféle kölcsönös ragaszkodás alakult ki közöttük a pokol szájánál.
Habár az ifjú király Kunlun-jun iránti rajongása egyáltalán nem halványult az idő múlásával, születésétől kezdve képes volt átélni a zavarodottságot és szégyenkezést. Miután a férfi megtanította neki, hogy nem helyénvaló hangosan beszélni az érzelmeiről, mélyen a szívébe rejtette azokat. Helyette folyamatosan a módját kereste, hogyan tehetné boldoggá őt. De bármennyire is próbálkozott, sajnos nem sok ötlete támadt. A Nagy tiszteletlenség földjén semmi szórakoztató dolgot nem lehetett csinálni, annak több ezer li nagyságú területén még egy fűszál sem nőtt. A lehetőségek kimerültek annyiban, hogy elkapjanak két alacsony rangú alvilági ivadékot, aztán végignézzék azok halálra menő küzdelmét.
Ez a fajta mulatság azonban még a fiatal démonkirálynak sem tetszett, nemhogy maga Kunlun-jun örömét lelje benne.
A fiú egészen odáig ment, hogy összeszedte harminchat alvilági ivadék elülső fogát, amely szerinte azt a harminchat fenséges hegyet képviselte, amely Kunlunnál kezdődött. Aztán hajának néhány hosszú szálával egy rendkívüli nyakláncot fűzött belőlük, és a férfinak adta.
Kunlun-jun arckifejezése nagyon furcsának tűnt, amikor átvette – még magánál a nyakláncnál is furcsábbnak. A férfi úgy érezte, mintha a saját foga fájt volna – mégis sikerült egy mosolyt kicsikarnia magából, majd összeszorított szájjal megköszönte az ajándékot. Reakciójából az ifjú arra következtetett, hogy valószínűleg annyira nem örült neki. Egyetlen alkalommal sem viselte, és amint szóba került, azonnal témát váltott.
De a fiatal démonkirály élete annyira unalmas és érdektelen volt, hogy semmi mást nem tudott kitalálni.
Egy napon aztán, miközben az ősi Érdemfa hatalmas, kiugró gyökerein üldögélt, eszébe jutott a halandók birodalmában töltött röpke időszaka.
– Van az a csengőnek tűnő virág – mondta hirtelen. – Amelyik mindenféle színben megtalálható, ha pedig közelebb lépsz és megszagolod őket, nagyon friss illatuk van.
– Hmmm? – Kunlun-jun odafordította a fejét, hogy ránézzen.
A nyílt, őszinte fiatal arca felragyogott a vágytól.
– Annyira szépek! Ha abból fontam volna nyakéket neked, az tetszett volna, ugye?
A férfi egy időre némaságba burkolózott.
– Amíg őrt állok itt, egyetlen démon sem távozhat. Csak nem azért próbáltál közel kerülni hozzám, hogy a halandók birodalmába szökhess?
A fiú hirtelen ráeszmélt, hogy a másik félreértette a szándékát, és gyorsan megrázta a fejét. Zavarát látva Kunlun-jun nem tudta megállni, hogy ugratni ne kezdje.
– Igazán? Akkor miért?
Azért, mert… A fiatal démonkirály megértette a férfi szándékát, és nem tudta, hogyan válaszoljon. Képtelen volt kifejezni a mellkasában feltörő ismeretlen érzelmeket. Úgy érezte, ha hangot ad a csodálatának, szavai durvának és faragatlannak hatnak majd. És valószínűleg töredékét sem lenne képes átadni annak, amit érzett.
Kétségbeesett. Körmei öntudatlanul is karmokká nyúltak, arckifejezése pedig komorrá és agresszívvá vált idegességében.
Az emberek úgy tartják, hogy ha valaki egyszer a világra születik, elszenvedett fájdalmainak nagy része – a sors nehézségein kívül – abból fakad, hogy túl sokat gondolkodik, és túl keveset olvas. A könyveket bölcsek örökítették kézről kézre a történelem során, de a távoli múlt bölcsei a káosz idejében születtek. Mivel akkoriban még nem volt semmi, amit bárki is elolvashatott volna, vagy akár tanulhatott volna belőle, kénytelenek voltak egyedül botorkálni a kérdésekkel teli világban. Gyötrelmes és szorongó időszak lehetett, amikor az ember még azt sem tudta, hogyan ossza meg érzelmeit a kedvesével.
Kunlun-jun hangosan felnevetett. Egy ujját gyengéden a fiú álla alá helyezte, megcsókolta tiszta, gyönyörű homlokát, majd felugrott a fa ágai közé.
A történtek után a fiatal démonkirály egy ideig dermedten üldögélt. Erőszakos aurája egycsapásra a semmivé lett, arca elvörösödött, a pír pedig szép lassan átterjedt az állára és a fülére is. Végül megpróbált felállni, de mintha csak részeg lett volna, lábai teljesen elgyengültek, és kiürült elmével leesett az ősi Érdemfa hatalmas gyökereiről.
Habár teljesen máshogy nőtt fel, mint a fajtája, akkor is démonnak született. Korábban csak az alvilági ivadékok állati, kéjes párzását látta és hallotta, így a csók fogalma teljesen új volt a számára. Miután megtapasztalta, úgy érezte, mintha meleg levegőbe burkolták volna, teste pedig szinte lebegett.
Még a Felejtés folyójának vizében sem élte át ezt a könnyedséget.
Az ifjú démonkirály egyszerre megfordult, és egyetlen szó nélkül a Nagy tiszteletlenség földjére rohant a Nagy pecséten keresztül.
Évtizedek teltek el, ő pedig egyáltalán nem mutatkozott. Amikor végre újra megjelent Kunlun-jun előtt, már kissé idősebbnek tűnt. Szinte egymagas volt a férfival, és az arcán lévő gyermeki vonások is határozottabbá váltak. Csak a szeme és szemöldöke maradt olyan, amilyen volt – gyönyörű és festői.
Megállt Kunlun-jun előtt, kezében egy sugárzó arany tűzgolyóval.
– Hát ez? – nézett rá a férfi.
– A lélektűz a bal válladról, ami a Nagy pecsét alatt szóródott szét. Ötven évet töltöttem azzal, hogy összegyűjtsem a lángjait. – Rendkívüli óvatossággal finoman hozzádörzsölte az arcát, látszott, hogy nehezen válik meg tőle. De aztán mégis Kunlun-jun felé nyújtotta. – Visszaadom neked.
A mosoly Kunlun-jun ajkának sarkában fokozatosan elhalványult.
– És mit akarsz tőlem cserébe? – kérdezte végül.
– Azt… – A fiatal király nem tudta, hogyan fejezze ki magát. Fogalma sem volt, milyen nevet adjon annak, amit szeretne. Végül félénken a saját homlokára mutatott. – Azt… Meg tudod csinálni még egyszer?
Kunlun-jun hosszasan fürkészte őt, intenzív tekintete alatt az ifjú zavartan és tehetetlenül nyugtalankodni kezdett. Egy idő után a férfi kinyúlt és felemelte az állát, majd hihetetlenül gyengéden csókot lehelt az ajkaira. Aztán megragadta a kezét, és a fiú karcsú, hosszú ujjait a vakítóan fényes lélektűz köré fonta.
– Enyém a világ összes híres hegye és folyója, de mégis mit érek vele?! Csak egy halom kavics és néhány hegyi patak. Az egész valómban talán csak az odaadó szívem ér valamit. Ha akarod, a tiéd!
A fiatal démonkirály hirtelen megvilágosodott. Akkor értette meg, hogy létezik neve annak a dolognak, ami után mindig is annyira vágyott, de sosem tudott megmagyarázni: odaadó szív. Csak két szó, mégis örökre a mélybe taszíthat valakit.
A démonok nem éltek igazán, de abban a pillanatban szinte hallotta a saját, nemlétező szívverését.
– És ez is… Ha akarod, a tiéd! – érintette meg Kunlun-jun a kezét. – A szívem vére megalkotta a Lélekőrző lámpás kanócát, testem pedig magává a lámpássá változott. Mivel már csak a szellemem őrzi ezt a helyet, semmi szükségem rá. Megvan még az a szál, amit adtam neked?
Az ifjú sietve bólintott.
– Vedd elő, hadd lássam – mondta a férfi szelíden.
A fiatal démonkirály felhúzta kezdetleges ruhadarabjait, és elővette azt legbelsőbb rétegéből.
– Tudod, mi ez? – kérdezte, de az ifjú nem válaszolt. – A valódi formájában a gerincem.
A démonkirály keze megremegett, majdnem elejtette, amit a markában tartott. De a hatalmas vadon ősi istene könnyedén megfogta a csuklóját, és finoman végigsimította testének darabját, amelyet egykor saját maga tépett ki.
– A Kunlun-hegységből születtem, ha pedig még régebbre tekintünk vissza, akkor egyenesen Pangu fejszéjéből származom. A csontom és az inak a testemből Kunlun erezetéhez kapcsolódnak, az ég oszlopához. Egyetlen rezdülésére a hegyek és a földek is megremegnek.
Miközben beszélt, ujjaival gyors egymásutánban egy sor bonyolult kézjelet formázott. Az isteni szál arany fénysugárrá változott, amely ujjainak egyetlen mozdulatára egyenesen a démonkirály homlokába hatolt.
A fiú azonnal hallani vélte az óceánok apályát és dagályát, valamint a tízezer hegy morajlását. Mintha csak egy kimondhatatlanul magas csúcsra emelkedett volna, ahonnan minden a szemei előtt terült el. Tisztán látta a hegyek emelkedését és süllyedését, a végtelenül távolba ömlő folyókat, és azok heves hullámzását.
Mindeközben a háttérben megszólalt Kunlun-jun.
– Mostantól tízezer hegy engedelmeskedik a parancsodnak. Bár nem tudsz megszabadulni démoni eredetedtől, testem darabkájának köszönhetően félig halhatatlan vagy. Mostantól szabadon utazhatsz a három világ között, én sem tartalak vissza.
Az ifjú szíve hevesen feldobogott, miközben egy szörnyű gyanú fészkelte magát az elméjébe.
– Nem megyek el! – saját hangjának hallatán kiszabadult a hegyek és folyók illúziójából, visszatérve a valóságba. – Amíg te itt vagy, nem megyek sehová!
– Már nem maradhatok sokáig – mondta Kunlun-jun halkan, elnézve a Felejtés folyójának több ezer zhangjának végtelen vizét. – Pusztán töredéke vagyok az eredendő szellememnek. Nem távozhatok, de nem is maradhatok sokáig. Az utóbbi időben egyre inkább azt érzem, hogy hamarosan lejár az időm.
– Miféle időd? Hová akarsz menni? – kérdezte az ifjú?
– Nem megyek sehová. Meghalok – válaszolta Kunlun-jun nyugodtan.
– Az lehetetlen! Egy isten nem halhat meg!
– Dehogynem. Pangu, Fuxi, Nüwa, Shennong… Ők is mind meghaltak, nem igaz? Most rajtam a sor.
A fiatal démonkirály némán megdermedt, majd arckifejezése haragossá vált.
– Ha nem létezne a Nagy pecsét, ha nem te zártad volna le Nüwa helyett a négy égi oszlopot, és ha a tested nem alakult volna a Lélekőrző lámpássá, akkor nem kellene meghalnod, igaz? Akkor hát darabokra aprítom ezt a fát, és szétzúzom azt az átkozott pecsétet!
A démonkirály időnként olyan volt, mint egy gömbölyű, bolyhos kisfarkas – úgy is nézett ki, és úgy is viselkedett. Ha valaki végigsimított a bundáján, azonnal a hátára hemperedett, és hasát simogatásra kínálta. Ugyanakkor szájában továbbra is ott voltak a hegyes szemfogak. Egyetlen óvatlan pillanat, és máris nekiugrott bárki torkának, annak végzetét okozva.
Kunlun-jun már rég megszokta, hogy a fiú vad természetét nehezen lehet megszelídíteni. Zavartalanul a fejére tette a kezét és gyengéden megszólalt.
– Örökké élni és soha meg nem halni… Gyermekem, a semmiben lebegő kő is örökké létezik – de végül mégiscsak egy darab kő marad. Érted? Shennong egyszer azt mondta: „Nem válhatsz istenné, ha nem halsz meg és leszel semmivé!”. Korábban azt hittem, hogy butaságokat beszél, de most kezdem végre érteni…
A fiatal démonkirály lerázta magáról a kezét. Egyáltalán nem akarta tudni, hogy mit is értett meg a férfi.
– Ne merészelj!
Kunlun-jun széttárta a karjait, amelyek máris kissé átlátszónak tűntek. A dühös fiú rémülten odakapott és megragadta őket, mintha csak próbált volna meggyőződni, hogy a férfi még mindig mellette van.
– Mi történne, ha kivágnám az ősi Érdemfát? – kérdezte elkeseredetten, mire a férfi felnevetett.
– Már megörökölted a hatalmas vadon hegyi istenének erejét, azt tehetsz, amit csak akarsz. Még a fát is kivághatod, de semmin sem változtatna.
– Akkor szétzúzom a Nagy pecsétet és azt az idióta követ, amit az a nő hagyott hátra!
– Megteheted, de lehet, hogy akkor még gyorsabban a semmivé leszek – nevetett ismét Kunlun-jun.
– Akkor… – A fiú elhallgatott, majd dühösen vicsorogva folytatta: – Akkor megölöm a világon az összes embert! Minden élőlényt képes vagyok elpusztítani! Minden zöldet eltűntetek a hegyeken, és megállítom a legkisebb patakok folyását is. Holttestekkel szórom tele a földet, amíg életnek nyoma sem marad, amíg a szem ellát.
– Ó, tényleg ennyire hatalmas lennél? – húzta fel a szemöldökét Kunlun-jun az ifjút ugratva.
A démonkirály megszorította a kezét.
– Nem halhatsz meg! Bármit megteszek, amit csak kell!
– Shennongnak még valamiben igaza volt. Már régen meg kellett volna ölnünk téged, hogy ne okozz több gondot – keményedett meg a férfi arca, és vetett egy rideg pillantást a fiúra.
A fiatal király összeszorította a száját, és makacsul visszabámult.
Kunlun-jun azonban hirtelen elmosolyodott, oly’ melegen, mint az első csobogó patak, amely a tél jegének olvadása után utat talál, visszatükrözve a partján sarjadó zöld életet.
– Jól van, nem ijesztgetlek. Figyelj rám. Mióta Shennong kölcsönvette a lélektüzet a bal vállamról, sőt, mióta megtörtént Chiyou és a Sárga Császár nagy háborúja, mióta Nüwa megteremtette az embereket, vagy talán mióta Pangu kettéválasztotta az eget és a földet – ez az egész előre meg volt írva. Az a sorsom, hogy itt és most meghaljak. Még ha újra egyesítenéd is az eget és a földet, csak annyit érnél el vele, hogy a halálom értelmetlenné válna – de semmin sem változtatna.
Az ifjú démonkirály szemei kivörösödtek.
– Te ezt nem értheted – mondta a hatalmas vadon hegyi istene. – A sors nem valami misztikus, isteni végzet. Hanem inkább egy pillanat, amikor tisztán látod: ezernyi választási lehetőséged van – felemelkedhetnél az egekbe, vagy alászállhatnál a földre –, számodra mégis csak egyetlen út létezik. Gyermekként nekem sem volt világos, de talán ráébredsz majd, amikor felnősz.
A fiú végül felfogta saját tehetetlenségét. Csak arra volt képes, hogy öljön, pusztítson, és mindent felemésszen maga körül. A világok megremegtek születésekor, szellemek és istenek egyaránt féltek tőle – de mire ment vele?!
Hiszen mégis elveszíti azt, aki a legfontosabb a számára.
Kunlun-jun végignézte, ahogy a fiú arcán a harag lassan semmivé lesz. A fiatal démonkirály még nem tanulta meg, hogyan kell elrejteni az érzelmeit, így amint megdöbbenése múlni kezdett, könnyek árja vette át a helyét, és szívet tépő zokogásban tört ki.
A férfi szinte szeretetteljes részvéttel és sajnálkozással nézett rá. Milyen kár, hogy sosem fogom látni, milyen szépséggé cseperedik majd.
Több ezer évnyi szél, fagy, eső és hó tűnt tova egyetlen szempillantás alatt, a hely ugyanaz maradt, de az emberek megváltoztak.
Zhao Yunlan úgy rántotta el a kezét a Nagy pecsét kövéről, mintha áramütés érte volna. Aztán megérezte, hogy valaki áll mögötte. Az illető könnyedén felnevetett. A férfi azonnal előrántotta a Lélekőrző ostort és megfordult, majd hátát a kőnek vetve óvatosan figyelni kezdte a tőle tíz lépésre állót.
A démonképű szemügyre vette őt, majd megrázta a fejét. Maszkja mosolyra húzódott.
– Úgy hallottam, hogy Nüwa összes emlékét belezárták. Mit láttál?
– Miért mesélném el? – válaszolt a férfi gúnyos mosollyal.
A démonképű lassan odasétált hozzá, és mozdulatát utánozva ő is kinyújtotta a kezét, hogy a kőtáblára tegye.
– Ötezer évvel ezelőtt mind a ketten a démonok ikerkirályai voltunk, nem volt különbség közöttünk. És mégis, neki valahogy sikerült elnyernie Kunlun-jun— mármint a te tetszésedet. Most, évezredekkel később, az egyikünk bent van, míg a másik odakint. Egyikünk rab, a másikunk börtönőr.
A mosoly felfelé görbülő sarkai lekonyultak. A démonképű lehalkította a hangját, szünetet tartva minden szó után.
– De a Nagy pecsét hamarosan darabokra hullik, ezért jöhetek és mehetek kedvem szerint. A végén mindenkinek meg kell halnia, ez alól te sem vagy kivétel. Kunlun, ha az az idióta testvérem nem csal csapdába akkoriban, nem ejti fogságba az eredendő szellemed, és nem kényszeríti azt a reinkarnáció örökös körforgásába hétköznapi emberként, a többi istenhez hasonlóan már te is rég elenyésztél volna. Semmi sem tart örökké ezen a világon, az egyetlen állandó dolog a halál és káosz!
Beszéd közben megérintette Zhao Yunlan arcát jéghideg ujjaival. A belőle feltörő sóhaj szinte nyögésnek tűnt.
– De a halált épp a te lelked tüze lobbantotta lángra, és alkotta meg belőlünk ezeket a… teremtményeket, amelyek nem élők és nem is halottak. Micsoda lenyűgöző fordulata a sorsnak!
Zhao Yunlan összeráncolta a homlokát, majd fejét kissé félrefordítva kitért a démonképű érintése elől. Mostanra már túl sok verziót hallott arról, hogy miként veszítette el a lélektüzét, fogalma sem volt, hogy melyiket higgye el.
– Nem Shennong vette kölcsön a lélektüzemet? Akkor hogy lehet, hogy később a Nagy tiszteletlenség földjére került? És hogy érted azt, hogy lángra lobbantotta a halált?[1]
Úgy tűnt, hogy a kérdés kizökkenti a másikat. Maszkjának arckifejezése egy pillanatra érzelemmentes lett, mintha nem is értené, hogy mit kérdez a férfi. Aztán átvillant rajta a felismerés, és hátravetett fejjel hangosan felkacagott.
– Szóval erről van szó? És én még azt hittem, hogy a testvérem egy ártatlan és tiszta lélek, holott valójában—
Hangja hirtelen elhalt, amikor a Lélekmetsző penge lesújtott rá a levegőből, hogy kettévágja őt. A démonképű félreugrott előle, a pengéből áradó szél azonban olyan erős, hogy még Zhao Yunlant is megtaszajtotta.
– Shen Wei? – kiáltott fel.
Shen Wei tekintete ölni tudott volna, amikor kinyújtotta a kezét, hogy megragadja őt.
– Hogy jöhettél ide egyedül?! Teljesen elment az eszed?!
De még mielőtt Zhao Yunlanhoz érhetett volna, a démonképű hirtelen előugrott és megragadta a karját. Aztán fekete füstgomolyaggá változott, és belecsapódott a férfi mellkasába, megakadályozva, hogy az ostorát használja. Ezt követően számtalan fekete füstfoszlánnyá szakadt, és hangosan kacagva tetőtől talpig beburkolta Zhao Yunlant.
A következő pillanatban nevetése hirtelen elhallgatott. A fekete füst eloszlott, ő pedig ott állt valódi alakjában, ám Zhao Yunlan már sehol sem volt.
– Valaki elvitte őt. De ki? – kérdezte döbbenten a démonképű.
[1] SPOILERES magyarázat: Mielőtt Kunlun elvesztette volna a lélektüzét, a halál csak egy állapot volt, amelyben minden létező lény osztozott. Egy volt-nincs állapot. Ám a lélektüze segítségével létrejött a reinkarnáció, amitől a halál teremtő erővé vált – hiszen új életet adott az elpusztult lelkeknek. Viszont a démonok nem képesek az újjászületésre, így Kunlun lélektüzének köszönhetően kitaszított, se nem élő, se nem holt lényekké váltak.