Amikor a démonképű fekete ködje elnyelte Zhao Yunlant, olyan érzése támadt, mintha egy zsákot rántottak volna a fejére. Miután végre sikerült kiszabadulnia belőle, rájött, hogy valahogy máshova teleportált. De képtelen volt rájönni, hogy hova.

Ha másban nem is, abban teljesen biztos volt, hogy többé nincs a Felejtés folyója alatt. A körülötte lévő világ hófehér volt. Feltekerte az ostorát, és elindult valamerre. Ahogy hunyorogva szétnézett a vakító világosságban, egyszerre meglátott egy magányos alakot, aki a távolban haladt előtte.

Zhao Yunlan magas volt és hosszú lábai voltak, így gyorsan utolérte. A távoli sziluettről hamar kiderült, hogy egy alacsony öregemberé, aki alig a mellkasáig ért. Gerince úgy ívelt, akár egy főtt garnélaráké, hátán pedig egy kosarat cipelt – olyanfajtát, amelyet a Yunnan-Guizhou-fennsíkról származó emberek oly’ előszeretettel használnak. Amint belekukkantott, látta, hogy teljesen üres. Az öreg mégis úgy mozgott, mintha több száz kilót cipelne, és még ahhoz is túl nehéz lenne, hogy a fejét felemelje. Arccal a földet bámulva, hátát az égnek mutatva cammogott egyenesen előrefelé.

Zhao Yunlan kinyújtotta a kezét és megemelte a nagy fonott kosarat.

– Ennyire nehéz? – motyogta.

Az öregember végre megállt és letörölte a homlokán patakzó verejtéket, aztán felemelte tekintetét. Ahogy felnézett, látni lehetett lebarnult, megöregedett arcát. Teljesen olyan volt, mint a vizet tartó férfi Luo Zhongli híres olajfestményén, amely az Apa címet viselte. Fáradtan rámosolygott Zhao Yunlanra.

– Gyere, kövess engem!

– Hová megyünk? – kérdezte a férfi. – Hol vagyunk? És maga kicsoda?

Az öreg nem válaszolt. Csak újra lesütötte a szemét, és nagy nehezen megindult előre, akár egy ekét húzó, elaggott ökör. Az üres kosár a vállába mélyedt, élesen kiálló öreg kulcscsontjai kikandikáltak ruhájának gallérja alól.

– Maga hozott ide? – sóhajtott a férfi. – Miért? Végre sikerült megtalálnom a feleségem, erre félbeszakított mindent, még mielőtt egyetlen szót is válthattam volna vele.

Az öregember halványan elmosolyodott a panaszkodására, de nem magyarázkodott és nem válaszolt.

– Hová visz engem? Mi van abban a kosárban? – kérdezősködött tovább Zhao Yunlan.

Az öreg egyetlen szót sem szólt, csak folytatta tovább útját a saját tempójában, aztán az orra alatt halkan énekelni kezdett.

– Hozz megnyugvást az élők lelkének, töltsd meg békével a holtak szívét, tisztítsd meg a bűnösök lelkét, és zárd le az örök körforgást…

Hosszan elnyújtott szavakkal, szinte éneklő hangon ismételgette a sorokat, mintha csak kántált volna. Hangja azokra az emberekre emlékeztetett, akik a múltban a temetés közben szellempénzt dobálva egyre hajtogatták: „ez a család 120 ezüst taelt adományoz”.

Zhao Yunlan ráeszmélt, hogy nem kap választ. A kezében lévő ostor fekete papírra vetett vörös szavakkal tarkított Lélekőrző dekrétummá változott. Felcsavarta, akárha egy cigi lenne, majd a szájába tette, miközben türelmesen követte az öreget.

Egy idő után ráébredt, hogy már túl régóta sétálnak, de az úti céljuk még mindig nem látszik. Hirtelen az a különös érzés kerítette hatalmába, hogy egyenesen a mennyekbe vezető úton járnak…

Várjunk csak… A mennyekbe vezető út? Hát nem Buzhou volt a mennyekbe vezető út? De a Buzhou-hegy már rég leomlott, nem?

Ahogy ezt végiggondolta, egy hatalmas sóhaj hallatszott valahonnan a semmiből. Zhao Yunlan elméjében a kirakós egyik darabja a helyére került.

– Te Shennong vagy, ugye? – kérdezte az öreget bámulva.

A másik léptei megtorpantak. Lassan hátrafordult, és egyetlen szót sem szólva a férfira nézett. Zhao Yunlan testében minden izom megfeszült.

Amióta biztos volt benne, hogy a hatalmas Szent fában látott emlékek hamisak, valami állandóan ott motoszkált az elméjében. Végül is a Kunlun-hegy csúcsára nem juthatott fel csak úgy akárki, arról nem is beszélve, hogy az illető még a fa emlékeit is manipulálni tudta. Egy kezén meg tudta volna számolni, ki lehetett képes ilyesmire. Számtalanszor pörgette már végig azokat a képeket, amiket akkor látott. A bal lélektüzével kapcsolatos részek különösen homályosak voltak, a Buzhou-hegy leomlásáról szólók pedig meglehetősen hamisnak és mesterkéltnek tűntek.

Ki próbálta meg félrevezetni őt?!

Shennong tűnt a legkézenfekvőbb jelöltnek. A fában látottak alapján mindig a legalkalmasabb pillanatban bukkant fel, és a kezdetektől fogva hűvös távolságtartással nézte végig az eseményeket a távolból. Tisztessége első pillantásra megkérdőjelezhetetlennek tűnt, de miután alaposabban végiggondolta, valahogy mégsem stimmelt minden vele kapcsolatban.

Azok az emlékek egy teljes történetet meséltek el. Ha bárki is máshogy játszotta volna a szerepét, a dolgok is máshogy végződtek volna. Tehát minden cselekedetük közvetlenül összefüggött a megmagyarázható események láncolatával. Ez alól csupán egyetlen személy volt kivétel: Shennong. Ha ő nem lett volna része az egésznek, akkor is minden ugyanúgy kezdődött és végződött volna.

Tovább erősítette a gyanúját, hogy meglátta Shennong kőmozsarát az apja testében, és hogy a démonképű elszólta magát: a Shennongnak kölcsönadott lélektűznek köszönhetően „lobbant lángra a halál”. Ráadásul folyton visszatért Nüwa homályos és megmagyarázhatatlan szavaihoz, amit a Nagy pecsét kövénél hallott, miszerint Shennong tévedett.

Zhao Yunlan ökölbe szorította a kezét.

– Szóval te manipuláltad a hatalmas Szent fát?

Az öreg továbbra sem válaszolt, de arcán aggodalom tükröződött. Zhao Yunlan egy pillanatra szinte hallotta, ahogy fúj a szél a Buzhou-hegyen.

Aztán a hófehér világ hirtelen darabjaira hullt, és vakító fény öntött el mindent. Zhao Yunlan ösztönösen a szeméhez kapott és eltakarta azt. Tekintete elhomályosult a könnyektől, majd rájött, hogy valahogy visszatért a halandók birodalmába.

Felmérte a környezetét, amely egyszerre tűnt ismerősnek és ismeretlennek is. Beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy hol van.

A szeme egyből tágra nyílt, amint felismerte a sarkon lévő fagyizót. De… az a fagyizó már réges-régen bezárt, és öt-hat évvel ezelőtt egy hot-pot étterem nyílt a helyén. Egy ideig dermedten álldogált, majd lassan közelebb ment, és kevés aprópénzéből vett magának egy tál jégkását. Valahogy sikerült helyet találnia a középiskolás lányokkal teli üzletben, majd egyszerre a falinaptáron virító 2002-es dátumra esett a pillantása. A számokat bámulva lendületesen falni kezdte a jégkását, amely csak úgy ropogott a fogai között. Úgy nézett ki, mint egy bűnöző, aki épp a védelmi pénzt jött beszedni.

Valahogy visszatért 2002-be!

Az egész csak egy álomnak tűnt, vagy mintha egy silány filmet nézett volna, ami hirtelen jelenetet váltott. A főszereplő az egyik pillanatban még az égen volt, aztán a föld alatt, majd végül sikerült visszajutnia a halandók birodalmába – pontosabban tizenegy évvel korábbra a múltban.

Zhao Yunlan hirtelen megpillantott valamit a szeme sarkából. A kirakat üvegén át látta, ahogy egy ismerős autó hajt ki az ő lakónegyedéből. Egy régi autó, amelyhez számtalan gyerekkori emléke fűződött, és amelyet az apja oly szívtelenül lecserélt.

Az asztalon hagyva a félig megevett jégkását olyan elképesztő sebességgel rohant ki az üzletből, mintha csak a párját kapta volna rajta a titkos szeretőjével. Leintett egy taxit, előkotorta rongyos munkahelyi igazolványát, és meglóbálta a sofőr előtt a rendőrségi jelvényt.

– Kövesse azt az autót! Maradjon végig a közelében!

A taxis sosem gondolta volna, hogy valaha is lehetősége lesz egy 007-es sofőrjét alakítani. A soha vissza nem térő alkalomnak köszönhetően elragadtatva taposott a gázba. Az autó versenylóként ugrott meg, és majdnem ledöntötte Zhao Yunlant a hátsó ülésen.

Előttük az apja a Régiségek utcája felé tartott, amelynek üzletekkel teli utcácskáiba autók nem hajthattak be. Zhao Yunlan végignézte, ahogy az apja száz méterrel arrébb leparkol az út szélén, és bemegy az egyik sikátorba. Arcán az a fajta hatalmas napszemüveg csücsült, amelyet a hírességek viseltek, hogy elkerüljék a lesifotósokat.

– Álljon meg itt! Most azonnal! – Szeme apja alakjára tapadt. Előkotorászta a pénztárcáját, de a sofőr megtagadta, hogy fizessen.

– Ne vesztegesse az időmet! – kiáltott fel Zhao Yunlan. – Vegye már el! Mindjárt eltűnik a szemem elől!

De a sofőr csak tisztelgett, és erőteljesen kezet rázott vele.

– Menjen csak, uram! Nem veszem el a pénzét, szeretném legalább ennyivel a népemet szolgálni – mondta, és hangjából egyértelműen hallatszott, hogy nem fog engedni.

Zhao Yunlan egy pillanatig szóhoz sem jutott, majd úgy döntött, hogy nem udvariaskodik tovább, és határozottan kiugrott a kocsiból.

Tizenegy évvel korábban a Régiségek utcája sokkal kevésbé volt szabályozva. A keskeny utcácskákban rengeteg bódé sorakozott az út mentén, és az ékszerektől kezdve a jádén és az ősi festményeken keresztül a kalligráfiákig bármit meg lehetett vásárolni. Minden elképzelhető dolog megtalálható volt, legyen az eredeti vagy hamis, a hely pedig folyamatosan nyüzsgött az élettől.

A férfi gyorsan a szájába vett egy sárga papírtalizmánt, hogy elrejtse jelenlétét. Egyike volt azoknak, amelyeket vakon rajzolt, és mivel a jól sikerülteket mind eladta, csak hibás darabok voltak nála. Előtte egyértelműen Shennong kőmozsara irányította az apja testét. Zhao Yunlan igyekezett tisztességes távolságot tartani, attól félve, hogy a tökéletlen talizmán nem tudja teljesen elfedni őt.

Ennek eredményeként egy idő után rá kellett döbbennie, hogy miután befordult az egyik sarkon, sikeresen el is veszítette célpontját.

Zhao Yunlan óvatosan bekukkantott minden üzletbe, de sehol sem látta őt. Aztán tekintete a pagodafára tévedt, amely összekötötte a halandók birodalmát az alvilággal. Vett egy hatalmas lélegzetet, és más választása nem révén, aznap már másodszorra indult el a Sárga-forráshoz vezető ösvényre. Legszívesebben szétrúgta volna annak az idióta kőtálnak a hátsóját. A holtak útja egyáltalán nem volt kellemes élmény egy élő számára. Még egy Zhao Yunlanhoz hasonló gazember is nehezen bírta a csontig hatoló, szúrós hideget, aki pedig télen is simán kimerészkedett zokni nélkül a szabadba.

Az „apja” ott álldogált a kezeit dörzsölgetve, miközben a homloka egyre ráncosabb és ráncosabb lett. Úgy tűnt, vár valakit.

A Sárga-forráshoz vezető út egy hosszú, keskeny ösvény volt, ahol sem az élők, sem a holtak nem tudtak elrejtőzni. Zhao Yunlan ezért nem mert előlépni, inkább összegömbölyödve elrejtőzött a pagodafában, amitől az az érzése támadt, mintha a yin és yang világa között rekedt volna.

Teste már éppen zsibbadni kezdett, amikor egy ismerős alak közeledett az út mentén a másik világból. Az illető rendkívül feltűnő volt, mert ahol megjelent, a szellemek szétszéledtek. Még az egyébként rezzenéstelen arcú kaszások is önként fejet hajtottak és elhátráltak előle – mintha csak Mózes választotta volna ketté a Vörös-tengert.

Zhao Yunlan azonnal meglehetősen kényelmetlenül érezte magát – ami bárkivel előfordulhatott volna, ha rájön, hogy „felesége” tizenegy évvel ezelőtt titokban találkozott leendő apósával. Shen Wei a Lélekmetsző küldött hosszú köntösét viselte, arca pedig teljesen rejtve maradt. Öt lépésre megállt Zhao Yunlan apjától, de egyetlen szót sem szólt. A körülötte terjengő fagy még az alvilág hidegénél is metszőbb volt.

Az idősebb férfi abbahagyta a toporgást és kezeinek dörzsölgetését. Ott álltak egymással szemben némán, mintha csak versenyeztek volna, hogy ki tud tovább hallgatni. Az egész légkör feszültséggel telt meg.

Végül Zhao apuci törte meg a csendet.

– Érezni lehetett a jelenlétét az újságon, amit Yunlan tegnap este hazahozott.

Shen Wei hidegen felkacagott. Zhao Yunlan még sosem hallotta így nevetni, egy pillanatra még az is átfutott a fején, hogy a feketeruhás alak nem is ő, hanem a passzív-agresszív démonképű.

Habár Zhao Yunlan apja egy igencsak kivételes lelket hordozott, végső soron mégiscsak egy halandó volt. Rövid idő elteltével ajkai lilulni kezdtek, teste pedig láthatóan többször is megremegett a hidegtől. Ennek ellenére hangja egyáltalán nem árulta el a gyengeségét.

– Ne felejtse, hogy mit ígért a mesteremnek, amikor annyira ragaszkodott hozzá, hogy Kunlun-jun lelke a reinkarnációs körforgásba kerüljön!

– Hmm? – szólalt meg végre Shen Wei. – Csak távolról vetettem rá egy pillantást, de elrejtőztem, amikor elhaladt mellettem. Ha bennem nem is bízol, és szerinted ilyen könnyedén megszegném az adott szavam, legalább a bölcs Shennonggal kötött szent megállapodás erejében hinned kéne, nem?

Válasza ugyanolyan tiszteletteljesnek és udvariasnak tűnt, mint általában, de Zhao Yunlan mindig is könnyedén olvasott a sorok között. Ez a néhány szó félreérthetetlen lenézést és gúnyt hordozott.

– Akkor magyarázza meg, hogy mi történik a pecséttel! – követelte a másik. – Miért gyengül Houtu Nagy pecsétje?!

– Az eredeti, Fuxi által készített pecsét is csupán néhány száz évig bírta, aztán az ég oszlopai ledőltek és elpusztították. Ezért kellett megjavítani. A Nüwa által megalkotott viszont már évezredek óta kitart, ami máris jóval több, mint amire számítottunk – közölte Shen Wei kimérten. – Egy idő után még a csepegő víz is átfúrja a hatalmas sziklát. A Nagy pecsét gyengül, mert lejárt az ideje. És ezt senki sem tudja megakadályozni, még én magam sem!

– Houtu Nagy pecsétje Nüwa életébe került, ráadásul Kunlun-jun szíve és lelke is benne van. Természetesen nem arra céloztam, hogy bármi rosszat is tervezne vele, de mi lesz, ha teljesen összeomlik? Mik a szándékai?

– Pontosan – jegyezte meg könnyedén Shen Wei. – A kérdés, hogy mik a szándékaim – vagy hogy szándékozom-e egyáltalán tenni bármit is! Habár végtelenül ostoba vagyok, végre megértettem, hogy mit is jelentenek a bölcsek szavai: „Nem válhatsz istenné, ha nem halsz meg és leszel semmivé!”. Csak hát valljuk be, ha jobban belegondolok, soha nem voltam egy mindenki által tisztelt és imádott isten.

– Eszébe se jusson a gondolat, hogy amikor a pecsét végre megsemmisül, többé nem köti majd a Shennongnak adott szava. Ha a fiam—

Az idős férfi hangja hirtelen elnémult, mintha csak a film lejátszása közben meghibásodtak volna a hangszórók. A szája ugyan mozgott, de hang nem jött ki belőle.

Habár Shen Wei arcát fekete köd takarta, Zhao Yunlan biztosra vette, hogy mosolyog. Aztán megszólalt.

– A fiad? Ez ezért túlzás, nem gondolod?! Te aztán tényleg belejöttél ebbe az apaszerepbe. Szerinted elfogadna a „fiad”, ha rájönne, hogy egy korábban gondtalan életet élő halhatatlan vagy, aki alászállt a halandók birodalmába, és sikerült pont az apja testét elfoglalnia? Gondolod, hogy barátként tekintene rád?

Az idősebb férfi torkából gurgulázó hang tört elő. Kidülledő szemekkel megmarkolta a saját nyakát, de képtelen volt megszólalni. Shen Wei egy darabig teljesen zavartalanul figyelte, végül felnevetett, és egyetlen kézmozdulattal hátrataszította Zhao Yunlan apját – aki tett néhány lépést, mire végre sikerült stabilan megállnia.

– Maga—

Shen Wei eligazgatta hosszú ruhaujját, majd szinte alig láthatóan fejet hajtott.

– Vigyázz a szavaidra! Vannak dolgok, amiket jobb nem kimondani, nem igaz? A bölcs Shennong nagy tiszteletnek örvend. Természetesen én magam is becsülöm őt, de ha még élne, akkor mi ketten az ellenkező oldalon állnánk. Még a három fenséget sem tartom túl sokra, nemhogy egy egyszerű kőmozsarat. Nem hinném, hogy sikerült Shennong szintjére kultiválnod magad.

Miközben az idős férfi tetőtől talpig reszketve állt, Shen Wei szelíden folytatta.

– Nem óhajtok erőszakos és durva lenni, ezért próbálok nyugodtan és ésszerűen társalogni. Csak remélni tudom, hogy tiszteletben tartod a határokat, és nem avatkozol bele a dolgomba. Ha mindössze ennyit akartál, akkor itt az ideje, hogy távozz. Nem kísérlek ki.

Shen Wei egyetlen további pillantás nélkül megfordult, és a Felejtés folyóján keresztül elindult lefelé az alvilág mélyére.

Zhao Yunlan teljesen megbénult a sokktól. Miért állna ellenkező oldalon Shen Wei és Shennong? Nem csoda, hogy Shennong kőmozsara magyarázat nélkül elmenekült azon a napon. Túlságosan félt megszólalni Shen Wei jelenlétében. Mégis hogyan változhatott az ő finom, kedves és örökké szelíd szerelme hirtelen valakivé, aki még a hamis apját is szó szerint képes elnémítani?!

Mi volt a bölcs Shennonggal kötött szent megállapodás?

Továbbá… ha Shennong vette kölcsön a lélektüzét, és ha a kőtáblánál látott dolgok igazak, akkor hogyan került a tűz végül a démonokhoz? Ha a hatalmas Szent fa emlékeit valóban Shennong plántálta bele, akkor mégis mit próbált elrejteni?

Észrevette, hogy közeledik az „apja”, ezért sietve felmászott a fára, és megbújt a pagodafa dús levelei és ágai között. Csak akkor merészkedett elő, amikor az idős férfi eltűnt a távolban.

Aztán újra megindult lefelé az alvilágba, miközben folyamatosan azt az irányt figyelte, amerre Shen Wei eltűnt. Valahogy még mindig valótlannak érezte az egészet. Olyan sokszor becsapták már, hogy szinte üldözési mániája lett, és mostanra mindenben kételkedett.

Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy az Ősi titkok feljegyzései továbbra is a mellényzsebében lapul feltekerve, ezért gyorsan elővette és kinyitotta. A könyv lapjai azonban teljesen fehérek voltak. A borítója és annak minden oldala teljesen üres volt, egyetlen betű sem maradt benne.

Zhao Yunlan tekintete elkomorult. 2002. pontosan tizenegy évvel ezelőtt volt, a korábban emlegetett renwu évében.

Ha az imént látott események valóságosak voltak, vajon mi lenne, ha most ellátogatna Szellemvárosba, és megvenné ugyanezt a könyvet? Vajon ugyanaz a könyv lenne, mint ami tizenegy évvel később megjelenik a Fény sugárút 4. alatt?