Sziasztok! A végső hajrában vagyunk, úgyhogy a mostani fejezetek és az újabb benyomásaim alapján elkezdtem (ismét) visszamenőleg átnézni a regényt az elejétől. Mivel biztos vagyok benne, hogy lesznek még módosítások, ezért nem áll módomban az oldalon lévő összes fejezetet folyamatosan cserélgetni. (Sajnálom, arra végkép nincs időm, hogy minden egyes cserénél újrapakoljam az egészet.) Amint a végére értem a fősztorinak, egységesíteni fogom a művet. Addig nézzétek el, ha időnként máshogy látjátok a megszokott szavakat - bár hozzáteszem, hogy semmi nagy változás nem történt, leginkább csak újragondoltam néhány kifejezés írásmódját. Köszi! :)
Guo Changcheng telefonja folyamatosan rezgett. A kijelzőn megjelenő szám nemcsak ismeretlen volt, hanem fura is. Nem úgy nézett ki, mintha egy mobilhoz vagy egy vezetékes telefonhoz tartozna, és rögtön az elején egy baljós négyesek[1] sorakoztak. Még az is megfordult a fejében, hogy talán egy telemarketinges keresi. Feje felett kollégái komoly dolgokról társalogtak, ő pedig szerette volna, ha azt látják, hogy ő is mindent megtesz az ügy megértésének az érdekében. Éppen ezért nem is törődött tovább vele, csak hagyta, hadd rezegjen.
Már egy jó ideje beszélgettek. Habár a csapat semmiféle következtetést nem tudott levonni, Chu Shuzhi elég nagy felhajtást csinált negyedik bácsi vízisárkány-gyöngye miatt. A férfi ideje nagy részét sírokban töltötte és a nekromanta utat járta, így alapvetően sem volt kedélyes természettel megáldva. Időnként még az átlagosnál is komorabbnak tűnt, sőt, imádott összeesküvés-elméleteket gyártani.
– A bácsikád határozottan többet tud, mint amennyit elárul – közölte határozottan. Mi másért próbálna meg pont most magával vinni, és ezzel egyidőben rajtad keresztül eljuttatni a gyöngyöt Zhao parancsnoknak?
Zhu Hong felhúzta a szemöldökét, és mellkasa előtt keresztbe fonta a karját. Mindenki elhallgatott, emberek és szellemek egyaránt.
Ekkor a portán dolgozó lao-Li szólalt meg.
– Igazából… van némi információm – közölte, mire mindenki felé fordult. Egyből zavartan elmosolyodott, úgy tűnt, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát a hirtelen támadt figyelemtől. – Én csak egy vén agglegény vagyok, de szeretek elmenni a Régiségek utcájába, hogy xiangqit[2] játszak és az öreg cimboráimmal teázgassak. A minap az egyik sakktársam megemlítette, hogy a kígyók, akikhez az otthona védelmének érdekében imádkozni szokott, mind elmentek. Még a felajánlásait sem ették meg. És ugyanez történik más háztartásokban is. Úgy tűnik, hogy a kígyók törzse teljesen elhagyja a várost.
– Ezt nem tudtam – dermedt meg Zhu Hong.
– És nem csak a kígyók törzse – közölte Daqing. – Gondoljatok bele. Mindjárt itt a tavasz, de láttok-e egyetlen varjút is? Azok a gazfickók a varjak törzséből a baj legapróbb jelére is gyorsabban menekülnek, mint a patkányok a süllyedő hajóról.
A patkányok szóra a macska megvetően fintorgott egyet, mintha maga a szó egyet jelentene minden megvetendővel a világon.
– A bácsikám, ő… – Zhu Hong elhallgatott, homlokán a barázdák egyre mélyültek. Az idős férfi nevelte fel, úgy tekintett rá, mint aki bármire képes a világon. Sosem látta őt küszködni semmilyen helyzetben. Úgy gondolta, hogy a kígyók törzsét semmi baj sem érheti, amíg ő ott van.
Azt is megértette, hogy valószínűleg azért nem mondott neki semmit, mert attól tartott, túlságosan mélyek az érzései Zhao Yunlan iránt. Ha minden rendben lett volna, talán csak simán lelép, amikor az érzelmei nem találnak viszonzásra. De mégis hogyan távozhatna a törzsével, miután rájött, hogy a férfi veszélyben van.
Vajon milyen súlyosnak kell lennie a helyzetnek ahhoz, hogy az egész törzs máshová költözzön?
Az irodában mindenki úgy érezte, mintha az agyára sűrű köd telepedett volna, csupán Daqingot járta át valami halvány sejtelem. Az alvilág abnormális viselkedésétől kezdve a tizenegy évvel ezelőtti furcsa könyvön keresztül ,minden az ősmúlt eseményeire utalt – amikor az égbolt megrepedezett, a föld megrengett és az istenek a semmivé váltak.
Zhao Yunlan sosem volt a kemény munka híve. Figyelemreméltó adottsággal gyűjtötte maga köré az embereket, de egyből semmirekellő lett, amint ténylegesen csinálnia kellett valamit. Az a naplopó csak ahhoz értett, hogy másokat ugráltasson, és bárkinek parancsolgatni kezdett, aki hajlandó volt szót fogadni neki. Néha még arra is túl lustának érezte magát, hogy elolvassa a beosztottjai jelentését, ilyenkor csak lecsücsült a székébe, és hangosan felolvastatta velük.
Bármivel is nézett szembe Zhao Yunlan – vagyis leginkább a Lélekőrző Dekrétum – annak részleteit megtartotta magának. Egyáltalán nem kérte fel a beosztottjait egy kis vizsgálódásra. Valószínűleg úgy gondolta, ha ők belekeverednek, csak áldozatok lehetnek, és ezért egyedül akarta viselni a terheket.
A fekete macska megértette a férfi szándékait, és talált egy ürügyet, hogy félbeszakítsa a találgatásokat.
– Xiao-Guo, a telefonod mindjárt felrobban! Nem zsibbad még a kezed? Vedd már fel! – aztán a többiekhez fordulva folytatta: – Ezzel a találgatással semmire sem megyünk. A nappali műszak menjen haza pihenni. Ami az éjszakai műszakot illeti… Sangzan és Wang Zheng, ti menjetek el és nézzétek meg, hogy Zhao parancsnok visszatért-e már. Ha nem ér vissza napkelte előtt, magam megyek le a holtak útján megkeresni őt. Nem jön el a világvége, ha időnként én kérek segítséget az alvilágtól!
Ezzel az asztalra ugrott, majd egy helyettes auráját árasztva magából kiadott még egy parancsot.
– Zhu Hong, hívd majd fel Lin Jinget. Kérdezd meg, hogy a vonaton van-e már, és hogy pontosan mikor ér vissza.
– Ó, oké – válaszolta a nő, majd kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a bundáját és megvakarja az állát. Daqing a fennhéjázó, agresszív állatok királyából azonnal egy lusta kiscicává vált. A vakarászástól elkényelmesedve elülső mancsára támaszkodott, és dorombolni kezdett.
Elfojtott gúnyos nevetés hangja tört fel a többiekből, mire a macska azonnal felkapta a fejét, és elcsapta Zhu Hong kezét.
– Micsoda pofátlanság! Férfiak és nők nem érintkezhetnek nyíltan fényes nappal! Én egy férfi vagyok! Mutass egy kis tiszteletet irányomban!
Mellettük lao-Li öntudatlanul megdörzsölte az ujján lévő csontgyűrűt.
– Daqing, egész nap olyan elfoglalt volt. Szeretne egy kis szárított halat? Tegnap csináltam otthon… – közölte hízelegve.
A macska próbált érdektelennek látszani, de felálló fülei elárulták. Végül intett a mancsával, és kegyesen megengedte a férfinak, hogy elvigye magával. Olybá tűnt, mintha csak egy anyacsászárnő jelzett volna a szolgájának.
Guo Changcheng végre felvette a hívást, amely ennyire kitartóan zaklatta. Az övéhez hasonló olcsó, hazai gyártású telefonok nagyon hangosak voltak, akár két lépésnyire is hallani lehetett a vonal másik végén lévő személy hangját. Az illetőnek erőteljes akcentusa volt, és szinte a gravitációt meghazudtoló sebességgel beszélt. A fiú udvariasan hallgatott, amíg be nem fejezte, aztán erőtlenül megszólalt.
– Sajnálom, nem igazán értettem… Megismételné esetleg… lassabban?
Néhány másodpercre csend lett, majd szívet tépő zokogás hallatszott. Talán csak a telefon rossz minősége miatt, de a hüppögés igencsak különlegesnek tűnt. Hangja hullámként terjedt szét az egész irodában. Chu Shuzhi, aki épp csomagolt és távozni készült, azonnal visszafordult. Kikapta a telefont Guo Changcheng kezéből, kihangosította, és az asztalra tette.
A fiú megdermedt. Chu Shuzhi az ajkához emelte az ujját, figyelmesen hallgatott, majd előkapott egy tollat és felírta egy cetlire: „Ez egy szellem!”
A fiú libabőrös lett.
– Mondd meg neki, hogy hagyja abba a sírást! Aztán kérdezd meg tőle, hogy mi baja! – közölte suttogva.
Guo Changcheng mindent megtett, hogy megnyugtassa a hívót. Hosszú idő után a zokogás végre enyhülni kezdett, az illető pedig mindent megtett, hogy a hüppögések közepedte érthetően beszéljen.
– Guo tanár úr, emlékszik még rám? Három évvel ezelőtt ellátogatott az otthonomba, amikor itt tanított. A lányom neve Cui Xiuyun. Egy tál zöldséges tofuval vendégeltem meg önt.
Ezúttal a fiú végre megértette, hogy mit mond a másik. Egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt is.
– Ááá, hát persze, hogy emlékszem! Üdvözlöm, Cui Xiuyun anyukája!
– Xiuyun eltűnt – kezdett újra zokogni a nő.
A fiatal lány, akivel három évvel ezelőtt találkozott, mostanra valószínűleg betöltötte a tizenötödik vagy tizenhatodik évét. Nem volt elég fiatal ahhoz, hogy elveszett gyereknek minősítsék.
– Hogy tűnhet el egy hozzá hasonló nagylány? Nem csak felment a hegyre, hogy elüsse az idejét?
Chu Shuzhi lenyűgözve figyelte a társalgást. Feltűnt neki, hogy amikor Guo Changcheng rászoruló emberekhez beszélt, hangja sokkal természetesebbnek tűnt, és a szavak is gördülékenyebben törtek elő ajkai közül.
Amint a vonal túloldalán lévő nő megint zaklatottá vált és sírva fakadt, azonnal újra nyelvjárásban kezdett el magyarázni. A vele való kommunikáció olyan volt, mint amikor egy csirke egy kacsához beszél. Guo Changcheng alaposan leizzadt, mire felfogta a helyzetet.
A lány apja városon kívüli munkával keresett egy kis pénzt, és vett neki egy mobiltelefont. Habár nem volt egy minőségi, import márka, helyi mércével így is elég divatosnak számított. A korábban védett életet élő lány gyorsan beleveszett az okostelefonjába, megtanult internetet használni, ahol aztán szerzett magának néhány új „barátot”. Az egyikük jó messziről meglátogatta, aztán felajánlotta neki, hogy elviszi magával Sárkányvárosba munkát találni. Nem kellett hozzá sok, hogy a bolond lányt magával csábítsa, aki mindössze egy cetlit hagyott hátra a családjának.
– Kérdezd meg, hogy ide tud-e jönni Sárkányvárosba – utasította Chu Shuzhi.
Guo Changcheng megtette, mire a nő hebegni-habogni kezdett.
– Öhm… Nem igazán – mondta. – Kissé… lebetegedtem…
A férfi egyből megértette. Ha nem hagyhatta el a halál helyét, akkor egy alacsony rangú, röghöz kötött szellemnek kellett lennie.
– Van még otthon valaki? – próbálkozott újra a fiú.
– Csak a nagyi… Guo tanár úr, kérem, ön az egyetlen, akit ismerek a városban! Segítsen, könyörgöm! Segítsen megtalálni! A lányom még olyan fiatal, nem tud semmit a világról…
Sárkányváros hatalmas volt, tele emberekkel és autókkal. Itt megtalálni bárkit is olyan nehéz feladatnak tűnt, mint tűt keresgélni a szénakazalban. És ráadásul fogalmuk sem volt, hogyan néz ki a lány három évvel később – pont, miután a pubertás beütött. Guo Changcheng talán még akkor sem ismerte volna fel, ha közvetlenül előtte áll. Chu Shuzhi megrázta a fejét.
– Ne egyezz bele! – írta.
Az élőknek sosem szabad csak úgy rábólintania egy szellem kérésére, ezzel kapcsolatban számtalan babona létezik. Csak bajt hozol magadra, ha aztán mégsem vagy képes teljesíteni azt. Ám mire a férfi befejezte az írást, a fiú már válaszolt is.
– Hát persze, Xiuyun anyukája! Ne aggódjon! Megígérem, hogy megtalálom és visszaviszem őt.
Chu Shuzhi tollának hegye hosszú nyomot hagyva végigsiklott a papíron. Már éppen készült leteremteni Guo Changchenget, hogy mekkorát csalódott benne, amikor a fiú fehéren felragyogott az érdemeitől – aztán úgy tűnt, mintha a belőle kiáradó fénynek kissé megváltozott volna a színe. Egy pillanatra lángszerű narancssárga villanás járta át az egész testét.
A férfi döbbenten ragadta meg a vállát. Guo Changcheng már letette a telefont, és most zavartan nézett rá.
– S-Semmi. Biztosan tévedtem – motyogta a másik. Végiggondolta a helyzetet, majd letette a táskáját. – Hogyan akarod megtalálni? Segítek.
Pontosan ekkor érkezett meg Wang Zheng és Sangzan Zhao Yunlan lakására. Udvariasan kopogtattak, ám amikor bentről egyetlen pisszenés sem hallatszott, a lány megindult egyenesen előre az ajtón keresztül. A lámpák nem égtek, de a dohányzóasztalt elmozdították. Úgy tűnt, hogy a széken és az ágyon is ültek korábban, a teáskanna pedig mostanra szinte teljesen kiszáradt, miután elforrt belőle a víz. Ennek ellenére senkit sem láttak.
Sangzan odahajolt, és megvizsgálta az elhagyatott teástálcát. Aztán ügyesen lekapcsolta a tűzhelyet anélkül, hogy annak módját el kellett volna neki mondani.
– Jönni vissza, aztán megint menni – összegezte. – Sötét előtt el.
A teázás hosszas beszélgetést jelzett. De vajon miről…?
„Bármi is hagyja el az ajkaidat, sosem tudna rábírni, hogy meggyűlöljelek érte!”
Miután Zhao Yunlan kimondta ezeket az ünnepélyes, szinte fogadalomnak tűnő szavakat, Shen Wei hosszú ideig nézett rá. Szinte teljesen beleveszett a másik tekintetébe.
– Rendben van – egyezett bele halkan.
De aztán csak bámult kissé elveszetten a teáskannából felszálló fehér gőzbe, és ahogy több tízezer éves emlékein rágódott, az idő múlásának nyoma szinte láthatóvá vált rajta.
– Öhm… Fogalmam sincs, hol kezdjem – mondta végül. Vett egy mély lélegzetet, majd a kezét nyújtva a másiknak szomorú mosollyal az arcán folytatta. – Mi lenne, ha inkább megmutatnám?
Zhao Yunlannak minden oka meg lett volna rá, hogy óvatos legyen a férfival. Ennek ellenére automatikusan elfogadta a felkínált kezet, még mielőtt végiggondolhatta volna, hogy mit tesz. Shen Wei szorosan megmarkolta és maga felé rántotta őt. Először azt hitte, hogy bele fog csapódni a másikba, ezért az ágykeret felé kapva ösztönösen csökkenteni próbálta a lendületét. Ujjai azonban egyszerűen áthaladtak a bútordarabon, mintha ott sem lett volna. A következő pillanatban aztán az az érzése támadt, mintha beleesett volna valamibe. Megbotlott, de azonnal gyengéd kezek ragadták meg.
Zhao Yunlan kinyitotta a szemét, de semmit sem látott. Nem volt más lehetősége, minthogy erősen belekapaszkodjon az őt tartó kezekbe.
– Shen Wei? – kérdezte, mire a másik halkan felhümmögött.
A teljes sötétség ellenére a környezetük egyáltalán nem volt nyugodt. Üvöltő, sikoltó szélhez hasonló hang hallatszott, de Zhao Yunlan mégsem érezte, hogy mozogna a levegő. Elhallgatott, és csöndesen figyelni kezdett. Valahogy olyan volt, mintha jajgatás és ordítás lenne. Néha hangosabb lett, néha elhalkult, időnként egészen közelről szólt, időnként a távolba veszett.
– Mi ez? – Zhao Yunlan végül nem bírta megállni, és faggatózni kezdett.
– Várj egy kicsit – szorította meg a kezeit Shen Wei.
Még mielőtt szavai elhalhattak volna, az egész világ kivilágosodott. Egy sárkány távoli, gyötrelmes kiáltása zendült, a föld pedig rázkódni kezdett. A következő pillanatban egy naphoz hasonló tűzgömb hullott le az égből, elképesztő forróságot árasztva. Zhao Yunlan szemei égni kezdtek, ahogy a sötét hirtelen világossá változott, de még a könnyek fátyolán keresztül is elviselte a fájdalmat. Semmilyen körülmények között nem volt hajlandó lehunyni a szemeit.
Úgy érezte, mintha a világ teremtését látná.
Amikor a hatalmas tűz becsapódott, számtalan darabra hasadt. A földről visszaverődő töredékek szinte aranypelyheknek tűntek, azt az érzést keltve az emberben, hogy a Tejútrendszeren sétál. A fények és a színek lélegzetelállító tánca bárkit ámulatba ejtett volna.
Aztán a lángfoszlányok alól számtalan kéz nyúlt fel, mintha csak a sárból sarjadnának. Lassacskán lények bukkantak elő, menet közben alakítva kinézetüket, miközben nagyjából embermagasságúra nőttek, és kimásztak.
Senki sem teremtette őket. A sárból és az iszapból jöttek létre.
Senki sem tanította meg nekik, hogyan éljenek vagy szaporodjanak. Botladozásukból gyaloglás, majd futás lett, miközben megtanultak vándorolni a hatalmas, fényszilánkokkal teli földön. Aztán ösztöneiknek engedve rájöttek, hogyan kell megölni és felfalni egymást.
Ők voltak a démonok, akik a fény és sötétség közötti repedésekben születtek.
A tűzgolyó becsapódásának helyén egy hatalmas máglya keletkezett. Miközben lángolt, az alatta lévő föld fokozatosan duzzadni kezdett, mígnem lassan egy hatalmas bimbóvá formálódott. Aztán egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, mialatt a rajta égő tűz fokozatosan zsugorodni kezdett, míg végül annak utolsó lángját is magába szippantotta. Abban a pillanatban az összes vágtázó, gyilkolászó vagy táplálkozó démon önkéntelenül abbahagyta, amit csinált, és egyszerre odafordította a fejét.
A bimbó felszíne hangos reccsenéssel megrepedt, majd a virágbimbó szirmokra törött, akár a kerámia a kemencében. Annak belsejéből két koromfekete alak emelkedett ki. Azonnal magukhoz vonzották és elfogyasztották a hozzájuk legközelebb álló démonokat, akiknek esélye sem volt a küzdelemre. Minél többet táplálkoztak, körvonalaik annál kivehetőbbé váltak. Fokozatosan formát öltött a fejük, a nyakuk, a törzsük, a végtagjaik, az arcvonásaik, sőt, még a hajuk is.
Nüwa csak meglengette a sárba mártott kötelet, és ezzel megteremtette az embereket. A démonok is sárból születtek. Mintha mindent, ami abból kelt volna életre, valami rejtélyes erőtől hajtva ugyanabba az irányba növekedett volna – pontosan úgy, ahogy a fenségek és az istenek.
Vagy talán az égből és a földből született istenek és fenségek is ugyanígy jöttek létre egykoron.
– A lélektüzem volt az, ami az előbb leesett, igaz? – kérdezte Zhao Yunlan. – És a virágban te és a démonképű növekedtek, ugye?
– Igen, mi vagyunk azok. Akkoriban te a sámánokat és az alakváltokat védted, akiket Chiyou bízott rád – magyarázott Shen Wei közvetlenül a füle mellett halk és nyugodt hangon. – Senki sem tudhatta, hogy néhány tucat évvel Chiyou és a Sárga Császár nagy háborúja után a vízisten Gonggong és Zhuanxu is csatározni kezd. A vízisten közel állt a sárkányok törzséhez, így szövetséget kötött az alakváltókkal. Aztán Houyi keletről megtalálta Fuxi íját, összegyűjtötte Chiyou egykori híveit és összeállt a sámánokkal. Ezzel az alakváltókat, a sámánokat és az embereket is belevonták a háborúba, amely véget nem érő küzdelembe torkollt.
– Akkoriban még nem volt megszilárdult rend – folytatta. – Nem telt el olyan sok idő, mióta Nüwa megteremtette az első embereket. Tehetetlenül nézte, ahogy szaporodnak, megszületnek és meghalnak. Mielőtt Nüwa Houtuvá vált, a túlvilág még nem létezett. Nem volt élet és halál vagy reinkarnáció. A halál a fajok számára mindennek a végét jelentette. Ahogy Shennong is mondta, a halál visszatérés a káoszba, a Nagy Tiszteletlenség Földjére, ahol semmi sincs. Akkoriban mindenki rettegett tőle. Különösen azok, akik haraggal a szívükben haltak meg, és nem tudtak megnyugvással távozni eme világból – a lét és nemlét határán rekedve lelkük örökre a halandók világában maradt.
A két hatalmas háborúban annyi vér folyt, hogy óriási folyókká duzzadt. A távozni nem akaró lelkek csak kóboroltak és szüntelenül jajveszékeltek. Napközben a perzselő nap gyötörte őket, néhányan el is olvadtak, és visszatértek a káoszba. Akik átvészelték, csak az éj leszálltával találtak némi enyhülést, hogy aztán a következő nap újra ugyanaz a kín várja őket.
Shen Wei elhallgatott, és a születésének helyét bámulta. Egy idő elteltével újra beszélni kezdett.
– Nüwa ekkor értette meg, hogy a teremtése nem érdem, hanem bűn. Tavaszi virágéhoz hasonló ragyogó, de múlékony létet adott az embereknek. És miután rövid életük véget ért, át kellett élniük a világ összes nyomorúságát: a perzselő nap kínját, az örök bolyongást és az örökké tartó halálfélelmet.
A férfi Zhao Yunlanra pillantott.
– Egyesek azt mondják, hogy az újszülött azért sír fel, mert egy lépéssel közelebb került az elrendelt halálhoz. Ezért kellett az isteni mivoltjától megfosztott Shennongnak kétségbeesésében kölcsönkérnie a lelked tüzét. Azt akarta felhasználni, hogy megmentse a háborúkban elesett nyugtalan lelkeket, hogy csökkentse a szenvedésüket, és így mielőbb békére találhassanak. Ezért nevezték el később a hátrahagyott fatáblát Lélekőrző Dekrétumnak.
Ekkor fejük felett a hasadék egyre szélesebbre nőtt, míg végül egy vékony sávban előtűnt az égbolt. Halvány holdfény szűrődött be. Zhao Yunlant valahogy az az érzés fogta el, hogy a Buzhou-hegy összeomlása közeledik. Shen Wei újra magyarázni kezdett.
– Egy napon Shennong éppen a lélektüzedet hordozta, hogy kiszabadítsa vele az élő lelkeket, amikor elhaladt a Buzhou-hegy mellett. Gonggong pont akkor lovagolta meg az égi sárkányt, és nekicsapódott. A sárkány farka súrolta Shennongot, és kiütötte a lélektüzedet a kezéből. Az pedig véletlenül éppen a hegy lábánál lévő Nagy Tiszteletlenség Földjére esett. – Elhallgatott, majd gúnyosan felnevetett. – Legalábbis ezt mondtad nekem. Ki tudja, hogy igaz-e. Talán valóban a véletlen műve volt, talán szándékosan ejtette el. Fogalmam sincs.
Zhao Yunlan ekkor két alakot pillantott meg, ahogy a Nagy Tiszteletlenség Földjére érkeznek, amely mostanra a halandók birodalma számára is láthatóvá vált: Kunlun-junt és Shennongot. Végül is Shen Wei emlékében jártak, minden az ő szemszögéből történt. A másik szemein keresztül figyelte, ahogy a jóképű, sőt, egyenesen gyönyörű és fiatal hatalmas vadon hegyi istene kíváncsian körülnéz. Az arcáról szinte gyermeki ártatlanság sugárzott.
Kunlun-jun kissé elveszettnek tűnt, ahogy a szörnyektől és démonoktól nyüzsgő földet bámulta.
– Mik ezek? – kérdezte.
– A természetes rend részei – válaszolta Shennong.
[1] A 4-es szám (四, sì) Kínában balszerencsésnek számít, mert a kiejtése nagyon hasonlít a „halál” (死, sǐ) szó kiejtéséhez.
[2] Xiangqi: kínai sakkjáték.