Ahogy a nap felkúszott a láthatárra, jelezve, hogy a Fény sugárút 4. alatt dolgozó szellemek számára véget ért az éjszakai műszak, az aggódó Daqing elindult Zhao Yunlan lakásához. Kövér kis teste ide-oda billegett futás közben. Amint odaért, felugrott a folyosón lévő ablakpárkányra, majd onnan előrelendülve hevesen rávetette magát az ajtóra, és elülső mancsaival tökéletes pontossággal megnyomta a csengőt. Amint a művelet sikerrel zárult, laposra préselt palacsintamacskaként csúszott le a padlóra.
Dallam csendült fel az ajtó túloldalán.
Zhao Yunlan időnként fülhallgatóval játszott, amikor egyedül volt otthon. Hogy mégse maradjon le a látogatókról, egy különösen lendületes dallamot állított be csengőhangnak. Egyetlen gombnyomásra A legkáprázatosabb népstílus[1] című lélekrengető muzsika játszódott le teljes egészében, olyan hangosan, hogy még az utcáról is hallani lehetett.
De ezúttal már jó ideje szólt, válasz azonban továbbra nem érkezett. Talán még mindig nem értek haza?
A fekete macska idegesen toporgott az ajtó előtt, majd fekete forgószélként egy helyben pörögve öntudatlanul kergetni kezdte a saját farkát. De nem adta fel. Néhány kör után újra nekirugaszkodott és felugrott. Amint elülső mancsai elérték az ablakpárkányt, hátsó lábaival a levegőben kapálózva megpróbálta magát felhúzni. Abban a pillanatban az ajtó egy halk kattanással kinyílt, ő pedig a meglepetéstől azonnal elvesztette az egyensúlyát és lepottyant.
Földet érve gurult egyet, majd hatalmas kerek szemekkel felnézett. Amikor meglátta, hogy ki nyitotta ki az ajtót, nemrégiben visszanyert egyensúlya újfent odalett. Mancsai megcsúsztak a fényes padlón, erőteljes állkapcsa pedig beleremegett az esésbe. Egy idő után összeszedte magát: visszahúzta a karmait, majd egyenes háttal, kidüllesztett mellkassal, és behúzott hassal rendkívül méltóságteljesen leült.
– Nagyuram! – nyávogott fel.
Shen Wei egyetlen ujjmozdulattal elnémította a véget nem érő csengőszót. Daqing önkéntelenül is kiegyenesítette a nyakát, majd nagy nehezen nyelt egyet, miközben tekintete a férfi ruházatára esett, amely túlságosan is ismerősnek tűnt számára. Az általa viselt ing kétséget kizáróan Zhao Yunlanhoz tartozott!
Az a fura fickó mindig feltűrve hordta az ingujját. Még külön kérte is a mosodai dolgozókat, hogy a visszahajtva vasalják ki a cuccait. Daqing akarata ellenére is látta maga előtt, hogy mi történhetett. Először levetkőztették egymást… aztán… aztán…
A fekete macska lehajtotta nagy, kerek fejét, és igyekezett kiverni a képeket a fejéből.
– Mi történt? – kérdezte Shen Wei.
– Ó, én csak… öhm… jöttem megnézni, hogy Zhao parancsnok visszatért-e már. Nagyon aggódtunk miatta, mióta beugrott a Felejtés folyójába.
– Visszatért, de most pihen. Hagyhatsz üzenetet, ha szükséged van valamire. Majd átadom neki, amint felébredt – mondta nagyon halkan Shen Wei.
Daqing azonnal átlátta a helyzetet és sietve hátrálni kezdett.
– Ááá… Akkor nem is zavarok tovább. Nincs semmi fontos. Csak emlékeztetni akartam, hogy írja meg az új beosztást, és az osztályunk újévi beszédét. Ennyi. Úgyhogy akkor el is köszönök és megyek.
– Várj egy pillanatot – mondta Shen Wei, kissé zavartan mosolyogva. Majd udvariasan hozzátette: – Szeretnék tőled kérni valamit…
Daqing értelmes macska lévén azonnal visszaugrott, aztán magasre emelte a fejét.
– Megteszek bármit, ami tőlem telik!
Tíz perccel később a földszinti reggeliző ajtaját egy elképesztően kövér macska lökte be. Arca túlságosan is kerek volt, szemeit szinte teljesen eltakarta a hája, ami kissé gonosz aurát kölcsönzött neki. Az egyik pincérnő majdnem átesett rajta, és azonnal kiabálni kezdett.
– Hé! Hogy került ide ez a macska?! Valaki dobja már ki! Gyerünk, tüntessétek el innen!
De a nagy fekete macska csak felemelte a fejét, és vetett rá egy lenéző pillantást. Aztán egyenesen felugrott a kiszolgálópultra, majd elülső mancsával megkocogtatta azt. A pénztáros döbbenten figyelte, ahogy kiköp egy papírdarabot. Remegő kézzel hajtotta ki a cetlit, amelyen rendezett kézírással a következő sorok álltak: „Fél liter szójatej, egy kosár gőzgombóc, három csavart fánk. Legyen szíves, tegye az egészet egy jó erős zacskóba. A pénzt a macska nyakában találja, csak vegye ki a termékek árát. Köszönöm.”
A pénztáros felpillantott, és megpróbálta megtalálni a macska nyakát. Az állat forgatni kezdte a szemét, majd felemelte a fejét, felfedve a tokája alól kibukkanó nyakörvet. A bolyhos szőr alatt 30 yuant rejtettek el.
– Emberek, ezt nézzétek! – kiáltott fel a pénztáros. – Ez elképesztő! Már a macskák is tudnak vásárolni!
Daqing, akit minden jelenlévő alaposan megbámult, annyira elkeseredett és dühös volt, hogy szerette volna, ha egyszerűen megnyílik alatt a föld. Hihetetlenül ostobának érezte az embereket.
Zhao Yunlant az ajtó hangja ébresztette fel. Kinyitotta a szemét.
– Ki volt az?
– A macskád – válaszolta Shen Wei, miközben becsukta az ajtót. – Jött, hogy megnézzen téged. Megkértem, hogy vegyen nekünk reggelit. Aludj még egy kicsit.
Miközben beszélt, gyengéden visszanyomta a férfit a takaró alá, majd a kezét is alátuszkolta. Aztán lehajolt, homlokon csókolta, és ujjbegyével kisimította az ébredéstől összeráncolódott homlokát. Amint a légzése ismét egyenletessé vált, Shen Wei az ablakhoz lépett, és ránézett az ablakpárkányon sorakozó növényekre, amelyek az elhanyagoltságtól már félig elpusztultak. Az egyik cserepet két kezébe fogta, tenyereiből tejfehér fény kezdett sugározni.
A kókadozó növény úgy reagált, mintha a hosszú szárazság után végre édes eső hullott volna a földre. Egykettőre felélénkült, szára kiegyenesedett, és hamarosan ismét kecsesen, elegánsan állt.
Shen Wei csendben elmosta a flakont, majd óvatosan permetezni kezdte a leveleket.
Sárkányváros lakóinak többsége már visszatért a munkába, az utcák újra zsúfoltak voltak a reggeli csúcsforgalomban. A férfi kinézett a függöny résein keresztül. A nyüzsgő világ egy távoli pontján, még az ég pereménél is messzebb, egy fekete füstfoszlány emelkedett fel a föld mélyéből. Shen Wei csupán egyetlen pillantást vetett rá, aztán úgy tett, mintha észre sem vette volna, és folytatta a tevékenységét. A Nagy Pecsét pusztulása közel járt, de a szívében különös béke honolt. Az egész testét nyugodtnak és ellazultnak érezte, mintha még az sem számítana, ha most azonnal meg kellene halnia.
Már majdnem dél volt, amikor Zhao Yunlan újra felébredt, ám ezúttal a forró szójatej illatára, amelyet Shen Wei az ágya mellé helyezett. Egy darabig csak bámulta a krémes italt, majd hirtelen megfordult és felült.
– Mit is mondtál ma reggel? Mire kérted Daqingot?
Shen Wei szemüvegben éppen egy kézzel írt óravázlatot böngészett.
– Hogy vegyen nekünk reggelit – közölte nyugodtan.
Zhao Yunlan teljesen megdöbbent, arcán leírhatatlan kifejezés tükröződött. Talán éppen azt próbálta meg elképzelni, ahogy Daqing a Forrest Gump főszereplőjéhez hasonlóan kóborol az utcákon. Aztán határozottan megrázta a fejét, könyökét a térdére támasztotta, és kezét a homlokához nyomva nevetni kezdett.
– Mi olyan vicces? – kérdezte a másik.
– Épp azon gondolkodtam, hogy egész eddigi életem során én voltam a nagy csábító. Aztán jöttél te, és a vonzerőd úgy foglyul ejtett, ahogy a Majomkirályt az Öt Elem Hegye[2]. Te aztán tényleg tudsz valamit, Shen Wei elvtárs.
Zhao Yunlan hangja csöpögött az iróniától, de nem volt egyértelmű, ki ellen is irányult. Shen Wei mindenesetre úgy tett, mintha észre sem venné, és továbbra is szendén mosolygott.
– Jaj már, bébi! Könyörgöm, hagyd abba ezt a színjátékot. Vagy legalább ne legyél ennnnnyire szende. Az agyam nem bírja. – Shen Wei negédes álarcától még a foga is megfájdult. Egyik kezét a derekára szorítva kivonult a fürdőbe, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Valamivel később Zhao Yunlan már épp nekiesett volna a reggelinek, amikor csörgött a telefonja. Zhu Hong hívta.
– Halló? Zhao parancsnok? Daqing azt mondta, hogy visszatértél. Minden rendben van?
– Ühüm – válaszolta a férfi, miközben hatalmasat harapott az egyik csavart fánkba. – Mi a helyzet?
– Emlékszel, hogy Lin Jing elment kivizsgálni azt az életkölcsönzős ügyet? A jegye tegnap estére szólt visszafelé. Éjfél után akartam is hívni, hogy megérkezett-e már, de a telefonja ki volt kapcsolva. Először azt hittem, csak a hegyi alagutak miatt nincs térereje, de a vonatja már órákkal ezelőtt megérkezett, ő viszont továbbra sincs sehol. Most próbáltam újra felvenni vele a kapcsolatot, de még mindig azt mondja be a géphang, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető.
Zhao Yunlan rágása lelassult.
– És az irodát sem kereste?
– Nem.
– Hmm… – a férfi homloka ráncba szaladt.
A Különleges Esetek Osztályának szabályzata kimondta, hogy sem egy ügy felmérése során, sem pedig a hivatalos nyomozás alatt nem dolgozhat senki egyedül. Mindig legalább két főnek jelen kellett lennie, és természetesen Daqing is teljes jogú tagnak számított. Ha valakinek kivételes körülmények miatt mégis egyedül kellett eljárnia, akkor is köteles volt naponta legalább kétszer kapcsolatba lépni az irodával, hogy tudassa a tartózkodási helyét.
Lin Jing talán nem tűnt a legmegbízhatóbbnak, amikor apróságokról volt szó, de a fontos dolgokra mindig is odafigyelt. Sosem tűnne el csak úgy önszántából.
Zhao Yunlan bontotta a vonalat, majd maga is megpróbálta megcsörgetni a férfit. Nem meglepő módon ugyanazt a választ kapta. Elővett egy Lélekőrző Dekrétumot, evőpálcikáját a szójatejbe mártotta, majd ráírta vele Lin Jing nevét.
A Lélekőrző Dekrétum úgy viselkedett, mint egy iránytű: először jobbra-balra ingadozott, aztán beállt egy irányba. Lin Jing neve alól egy vékony, vörös szál indult útjára, de ahogy egyre távolabbra nyújtózott, a színe is annál jobban elhalványult. Mire az asztal alá ért, szinte már teljesen szürkévé vált.
Aztán elszakadt.
Shen Wei, aki eddig elmélyülten tanulmányozta az óravázlatát, most felnézett, és pillantást váltott Zhao Yunlannal. Ezután lehajolt, felvette a megszakadt fonalat, ám amint hozzáért, az hamuként hullott szét. Visszahúzta a kezét, és óvatosan megszagolta az ujjbegyét.
– Egyelőre nincs baja. Nem érzek sem halálszagot, sem bármiféle orrfacsarót. Még él. Csak épp nem tudsz vele kapcsolatba lépni. Próbálj meg nem aggódni.
Zhao Yunlan magába tömte az utolsó gombócot anélkül, hogy akárcsak az ízét érezte volna, majd előhúzott egy jegyzetfüzetet az asztal alól. Bár életére a teljes káosz volt a jellemző, az időbeosztását illetően meglepően precíznek bizonyult. A füzetből három cetli lógott ki, „sürgős,” „fontos” és „elintézve” felirattal.
Az utolsó blokk üresen ásítozott. Az utóbbi időben borzasztó aggodalom és rohanás uralta az életét, így nem jutott ideje a lényegtelen dolgokra.
Kézírása leginkább egy rakétán rázkódó sebész firkájára emlékeztetett, Shen Wei ennek ellenére nagy nehezen ki tudta silabizálni a sürgős rovatban szereplő két tételt. Az első a saját neve volt, a második pedig: „kitalálni, hogyan űzzük ki azt az idióta edényt apám testéből”. A fontos kategóriában egy hosszú lista szerepelt munkával kapcsolatos feladatokról, hol rövidebb, hol hosszabb sorokkal. Zhao Yunlan pipát tett Shen Wei mellé, majd felírta harmadiknak a sürgős listára: „azonnal előkeríteni Lin Jinget”.
Zhao Yunlan írás közben beszélni kezdett.
– Lin Jing egy patinás, zen buddhista tanokat oktató iskolából származik, és ha őszinte akarok lenni, a többiek közül senkinek sincs hozzá hasonló tiszta és makulátlan vérvonala. Ráadásul elég erősnek és félelmetesnek tűnik ahhoz, hogy a szelfijei még a gonoszt is elűzzék. Nagyon megbízható. Nem keverne bajt csak úgy a semmiért. A csapatból nagy általánosságban őt tartom a legmegbízhatóbbnak. Ha egy ilyen egyszerű életkölcsönzős esetnél is problémába ütközött, akkor… az azt jelenti, valami sántít. Muszáj utánanéznem. Velem jössz?
Shen Wei mostanában túlságosan el volt foglalva a saját terveivel, így nem figyelte, mivel is foglalatoskodnak a Lélekőrző Dekrétum szolgálatában álló emberek. Amint a kérdést meghallotta, felnézett a jegyzetfüzetben lévő kipipált nevéről, és ajkának sarkában megjelent egy halvány mosoly. Semmi jele nem volt annak, hogy zavarná Zhao Yunlan rendezetlen macskakaparása.
– Hmm… Életkölcsönzés?
Zhao Yunlan elővette a telefonját, és megnyitotta Wang Zheng e-mailjét.
– Ez lenne az. Kegyeskedne a Hatalmas Halhatatlan egy pillantást vetni rá?
Shen Wei, aki afféle élő kövületnek számított, még soha nem használt okostelefont. Szemével végigfutott Wang Zheng írásán, aztán alaposan megnézte a helyszínen készült fotókat is. De mivel nem szokott hozzá az érintőképernyőkhöz, többszöri próbálkozás után sem boldogult a készülékkel.
Vetett egy pillantást Zhao Yunlanra, aki épp nagy kortyokban itta a szójatejet.
– Fordulj el egy pillanatra. Ne leskelődj! – figyelmeztette.
Shen Wei tenyerét a telefon kijelzője fölé emelte, majd úgy tett, mintha megragadná és kihúzná a rajta lévő képet. A holttest fotója kiemelkedett, és úgy lebegett a levegőben, mint egy 3D-s vetítés. A látvány rendkívül gyomorforgatóan hatott. Egy pillanatra olyan érzést keltett, mintha a padlizsánlila arcú holttest tényleg ott feküdne az étkezőasztalon.
Zhao Yunlan kíváncsiságból nem fordult el, és most meg is kapta érte a magáét. Azonnal félrenyelt egy korty szójatejet, hogy aztán a holttest arcára köpje. Ez volt a kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a feudális kor babonái látványosan lekörözik a modern technikát.
Shen Wei alaposan megvizsgálta a holttest arcát, majd kinyújtotta a kezét, hogy „összecsípje” a szemét – mintha a levegő maga vált volna egy háromdimenziós érintőképernyővé, amin tetszőlegesen nagyíthatott.
– Nem biztos, hogy egy balul elsült életkölcsönzés ölte meg – mondta, miközben az immár tenyérnyi méretűre nagyított szemre mutatott. – Nézd csak!
– Épp most ettem… – fogta Zhao Yunlan a hasát gyötrődve, ám végül Shen Wei ujját követve a hatalmasra növelt szem felé fordult. Közelebbről megvizsgálva úgy tűnt, mintha a haláltól kitágult pupillában valakinek a tükörképe látszana. Azonnal ledermedt, és megszorította a másik kezét.
– Rá tudsz még jobban közelíteni?
Shen Wei megrázta a fejét.
– Ez csak egy fénykép. Ha tovább nagyítok, már nem lesz éles.
– Hmm. Sebaj. – Zhao Yunlan elővett egy papírzsebkendőt az asztal alól, gyorsan megtörölte a száját, aztán letépett egy öntapadós cetlit a jegyzetfüzete hátuljáról, és nagyjából felvázolta az alak körvonalait.
– Már ez is több, mint amit a béna részmunkaidős technikai elemzőnknek sikerült elérnie.
– Az meg ki? – kérdezte Shen Wei csak úgy mellékesen.
– Zhu Hong.
Az étkezőasztal lába csikorogva súrolta végig a padlót, és Zhao Yunlan érezte, hogy egy fagyos tekintet szegeződik a csupasz tarkójára. Úgy tett, mintha észre sem venné, buzgón az asztal fölé hajolt, és zselés tollával gondosan elkezdte körberajzolni a holttest szemében tükröződő alakot. Shen Weinek hátat fordítva titokban elmosolyodott.
– Régen úgy tartották, hogy a gyilkosnak meg kell semmisítenie az áldozata szemét a bűntett után, különben megőrzi az utoljára látott személy alakjának körvonalait, és így a rendőrség meg tudja oldani az ügyet – mondta Zhao Yunlan, miközben tovább rajzolt. – De hát ez nyilvánvalóan képtelenség. Ha igaz lenne, a nyomozóknak másra sem lenne szükségük, csak szemgolyókra. Úgy tűnik azonban, hogy ez a szóbeszéd mégsem teljesen alaptalan. A halandók világában néha nem ok nélkül terjednek a szóbeszédek. Na de akkor mi az, ami a halott szemében tükröződik?
Mivel a másik egyáltalán nem válaszolt, mosolygó szemekkel hátrapillantott.
– Hmm?
Shen Wei sötét arckifejezése egyértelművé tette, hogy egyáltalán nem szívesen hallja Zhu Hong nevét. Néhány másodperces csend után végül ridegen megszólalt.
– Azoknak a holttesteknek, akiknek a lelkét kaszások vitték el, tiszta marad a szemük. De ha valaki élete természetellenes módon ér véget, vagy lelkét a Sárga-forrás alól ragadja el valami, a támadó alakja belevésődik a retinájába.
– Hm… Akkor szerinted ez micsoda? – kérdezte Zhao Yunlan.
– Honnan kellene tudnom?
– Ó, istenkém. Mi a baj? Csak nem mérges vagy? Esetleg féltékeny? – Zhao Yunlan úgy vigyorgott, mint aki nyert a lottón. – Imádom, ha valaki féltékeny! Csak így tovább, kápráztasd el a férjecskédet!
De Shen Wei csak hallgatott.
– Régen pontosan úgy viselkedtél, mintha valami isten lennél a halandók között, aki felülemelkedett az emberi gyarlóságokon. De a falra mászom attól, hogy folyton szerepet játszol. Komolyan mondom, már én is kifekszem ettől a nagy erőlködéstől! – mondta Zhao Yunlan hanyagul, miközben ráragasztotta a cetlit Shen Wei egyik óravázlatának hátoldalára. – Gyerünk, Adonisz, ott van egy szkenner a számítógép mellett az asztalon. Szkenneld be nekem ezt a rajzot, és küldd el az irodába. Kérd meg a többieket, hogy mire megérkezem, derítsenek ki róla minél többet.
Shen Wei odasétált a papírdarabbal, de a számítógép bekapcsolása után csak mereven álldogált, tehetetlenül bámulva az asztalon lévő eszközöket. Az úgynevezett „isten a halandók között” csak annyit tudott kezdeni a modern technika eme vívmányaival, hogy be- és kikapcsolta őket, meg elindította a számára készített PowerPointban készült prezentációkat. Minden mást a tanársegédje intézett. Még azt sem tudta biztosan, melyik a nyomtató és melyik a szkenner.
Zhao Yunlan hirtelen mögé lépett. Ölelésbe vonta, majd kezét irányítva végigvezette a teendőkön, kezdve azzal, hogyan kell a papírt betenni a szkennerbe. Miután végeztek, a gép zúgása közepedte szándékosan belefújt a fülébe.
– Szólnod kellett volna, ha nem tudod használni. Miért nem kérted meg a férjecskédet, hogy tanítson meg rá?
Shen Wei továbbra sem méltatta válaszra.
Zhao Yunlan kajánul elvigyorodott és belemarkolt a fenekébe, mire arca és fülei elvörösödtek. Ám mielőtt haragra gerjedhetett volna, a férfi már arrébb is lépett, és átlapozta az asztalon lévő naptárt. Ujjával a hátoldalán felírt e-mail-címre és a jelszóra bökött.
– A többit nem kell elmagyaráznom, ugye? Keresd meg a munkatársak kategóriát a névjegyek között, és küldd el nekik a beszkennelt képet – közölte, majd felhívta a Fény sugárút 4. alatti irodát.
– Wang Zheng? Még mindig ébren vagy? Értékelem a kemény munkádat! De ügyelj rá, hogy a függönyök teljesen be legyenek húz— Igen, én is tudom. Valami történt Lin Jinggel. Átküldök egy képet, mindenki nézze meg az irodában. Talán valaki rájön, mivel van dolgunk. Szólj lao-Linek, hogy készítsen elő két autót. Félóra múlva indulunk a helyszínre.
Abban a pillanatban a város alatt megmozdult a föld, amitől a mennyezeti lámpa finoman lengésnek indult. Ahogy az apró rengés elült, értesítés hangja csendült fel mindkét telefonon.
– Várj, Zhao parancsnok! – mondta Wang Zheng. – Érkezett egy e-mail Lin Jingtől.
A telefon másik végén Shen Wei a férfi felé fordult, és rápillantott.
– Úgy tűnik, hogy a keresett személy e-mailt küldött.
– Ne tedd le! – mondta a férfi Wang Zhengnek.
Lin Jing egy saját magáról készült videót juttatott el hozzájuk. Habár önimádó szelfikirály lévén kiváló felvételeket tudott készíteni, a kamera most folyamatosan rázkódott. A férfi erősen zihált, úgy tűnt, hogy éppen fut. Aztán feltűnt az arca, és látni lehetett, ahogy a szája mozogni kezd, de egyetlen hang sem hallatszott.
Zhao Yunlan a homlokát ráncolva próbálta leolvasni ajkairól a szavakat.
– El… vesztettem a hangom… és nem hall— hallok rendesen… Az újai… nem, az ujjaim merevek. Rossz… előérzetem van.
Lin Jing keze megremegett, miközben a kamera elmozdult az arcáról, és az előtte lévő épületek irányába fordult. Az üdülőközpontban volt, ahol a lélekkölcsönzéses ügy történt. A kis házak igazán szépnek tűntek első pillantásra, de Zhao Yunlan azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel velük.
Majd hallani lehetett, ahogy a férfi megütögeti a telefonja hátulját. A hangos, éles kopogás is jól mutatta, hogy milyen síri csend honol az egész helyen.
A kamera előtt Lin Jing az ujjával a levegőbe írta: „kihalt, egy lélek sincs itt”. Zhao Yunlan felfigyelt rá, hogy mutatóujja második perce megdermedt, és furcsa, kékesszürke szín jelent meg rajta. Egy pillanatra megállt, a lencséket előbb az arcára, majd a fülére irányította, és erőteljesen megrázta a fejét. Aztán komoly arccal elővette buddhista imafüzérét, lehunyta a szemeit, és elkezdett szent szövegeket mormolni, hogy megnyugtassa magát.
Ezután hirtelen kinyílt a szeme, és arcán döbbenet futott keresztül. Összeszűkítette a tekintetét, mintha fókuszálni próbálna, majd a kamera hirtelen rázkódni kezdett és a videó véget ért.
– Valószínűleg rájött, hogy kezdi elveszíteni a látását, ezért gyorsan elküldte a felvételt – mondta Zhao Yunlan. – De előfordulhat, hogy a gyengülő szemei miatt véletlenül sikerült beidőzítenie. Ez lehet az oka, hogy csak most kaptuk meg. Vagy pedig…
– Vagy pedig valamilyen okból az e-mailnek csak most sikerült eljutnia hozzánk – fejezte be Shen Wei.
A két férfi összenézett.
– Az az előbbi földrengés! – szólaltak meg egyszerre.
Alighogy elhallgattak, egy újabb finom remegés futott végig az épületen. Akárcsak egy átlagos utórengésnél, azonnal lépések és beszélgetés zaja hallatszott a folyosóról. Zhao Yunlan lakása elég magasan volt, így odafent valószínűleg még jobban lehetett érezni. Amint a föld másodszor is megmozdult, az emberek pánikszerűen rohantak ki.
Zhao Yunlan a falra tette a kezét, és óvatosan figyelni kezdte a rezgéseket.
– Neked nem tűnik furcsának? Mintha nem is a földkéreg mozogna. Inkább olyan, mintha… mintha odalent remegne valami.
– Úgy tűnik, hogy az alvilágból ered – mondta Shen Wei.
Zhao Yunlan különleges golyókkal töltötte meg a fegyverét, majd egy szimbólumokkal díszített tőrt csúsztatott nadrágszára alá. A pénztárcájában lévő pénzt a zsebeibe gyömöszölte, a helyükre pedig egy vastag köteg talizmánt tett. Végül a fiókból előhúzott egy vékony, faragott fadarabot – az eredeti Lélekőrző Dekrétumot, amely a Hatalmas Szent Fa kérgéből készült. Amint megérintette, a Lélekőrző Dekrétum szavak azonnal vakító fénnyel szikráztak fel rajta.
– Induljunk – mondta Shen Weinek, és zsebre vágta a fadarabot.
Húsz perccel később megérkeztek a Fény sugárút 4. alá, hogy felszedjék a többieket. Két autóval indultak el arra a helyre, ahol Lin Jing bajba került.
Sárkányváros kevesebb mint háromszáz kilométerre terült el az eset helyszínétől, az odavezető utat nagyjából négy óra alatt tették meg az autópályán. A hegyek és meleg források között fekvő terület klasszikus üdülőhelynek számított. A közeli falvakat mind elköltöztették, hogy ne rontsák a táj szépségét, és legfeljebb a személyzet vagy a vállalkozások számára bevásárló alkalmazottak fordultak meg ezen a helyen.
Az üdülőhely túl csendes volt, szinte kísértetiesen üresnek tűnt. Egy nagy teherautó parkolt az út kellős közepén, amely friss gyümölccsel és zöldséggel volt tele, de láthatóan semmit sem vittek el belőle… kivéve a sofőrt. A vezetőülés ajtaja nyitva állt, de senki sem volt a közelben.
– Rengetegen járhatnak ide a közeli falvakból – mondta Zhao Yunlan. – Xiao-Guo, ugorj be az egyik autóval a körzeti rendőrkapitányságra, és érdeklődd meg a munkatársaktól, hogy kaptak-e eltűnt személyre vonatkozó bejelentést az elmúlt pár napban.
Guo Changcheng számára egyértelműen kísértetiesnek tűnt az egész hely. Már attól is remegett a lába, hogy ott állt. Zhao parancsnok nyilvánvalóan védeni akarta azzal, hogy elküldte, amitől kissé megkönnyebbült – bár valamiért mégis úgy érezte, a szíve egyre hevesebben dobog a torkában.
– Zhu Hong veled megy – tette hozzá Zhao Yunlan.
Zhu Hongot viszont egyáltalán nem volt olyan könnyű irányítani, azonnal tiltakozni kezdett.
– Nem megyek sehová! Veled tartok! Nem hagylak magadra!
A férfi elővett egy cigit, és a szájába tette.
– Mi van, még le sem mondtál hivatalosan, máris megtagadod a parancsot?
– Én…
A másik lehetőséget sem adott a vitára, egyből visszaült az autóba, és becsukta az ajtót.
– Lao-Chu, te velem jössz.
A nő dermedten állt, és dühösen meredt Zhao Yunlanra. Chu Shuzhi az autóból intett neki.
– Indulj már! Zhao parancsnoknak igaza van. Itt nem sok hasznodat vennénk, xiao-Guónak viszont nem túl jó a beszélőkéje. Elkelhet neki a segítség.
Zhu Hong még csak ki sem nyithatta a száját, az a rohadék Zhao Yunlan máris a gázra taposott és elhajtott.
[1]A legkáprázatosabb népstílus (凤凰传奇-最炫民族风): A kínai Főnix legendája című duó egyik száma. Dalaikban a hagyományos kínai népzenét ötvözik a rap és hip hop elemeivel.
[2] Öt Elem Hegye (五指山): a Nyugati utazásban megjelenő hegy, időnként Wuxing-hegyként is hivatkoznak rá. Ez alá zárja be Buddha ötszáz évre Sun Wukongot büntetésből a tetteiért, és hogy alázatosságot tanuljon.