Zhao Yunlan tenyere tiszta vér volt. Egy idő után a Bíró már nem bírt tovább csendben maradni, és megköszörülte a torkát.

– Öhm… Őrző…

Zhao Yunlan megrándult, mintha hangjától hirtelen magához tért volna. Ahogy felé pillantott, szemének sarkai felfelé húzódtak. Volt valami kimondhatatlan, baljós vörösség a tekintetében. Pupilláiban a mélység félelmetes sötétsége ült, szempillái pedig feneketlen árnyékot vetettek a szemére.

Egy pillanatra teljesen idegennek tűnt a Bíró számára, libabőrös lett a férfi tekintetétől.

– Kérnék egy szívességet, Bíró uram – mondta halkan Zhao Yunlan. – Elvinnél az alvilágba, hogy megnézzem a Reinkarnációs Körforgást?

Annak kell semmissé tennie a tettét, aki megcselekedte azt. Shennong zárta le Kunlun-jun ősszellemét, mielőtt a Reinkarnációs Körforgássá vált. Ha a férfi fel akarta ébreszteni Kunlun lelkét, ez tűnt a legjobb választásnak.

– Na mi van, nem mehetek? – kérdezte, mivel a másik nem válaszolt.

A Bíró sietve hebegni kezdett:

– Én… Ez az alázatos szolgája azt hitte, hogy az Őrző inkább a Lélekőrző Lámpás felől fog érdeklődni…

– A Lélekőrző Lámpás felől? – kérdezte Zhao Yunlan, miközben bal szemöldöke alig észrevehetően megrándult. Bal kezének ujjaival ösztönösen a sérült jobb tenyerét nyomkodta, amitől ujjbegyeit vörösre festette a vér.

A Bíró rémülten figyelte, de Zhao Yunlan csak lesütötte a szemét.

– Mutasd az utat, kérlek! – mondta végül.

– Zhao parancsnok! – csendült fel egy női hang a háta mögött. A férfi hátra sem nézett, anélkül is felismerte Zhu Hong hangját.

– Hmm? – Zhao Yunlan arcán nem látszott sem harag, sem más érzelem. Mintha teljesen megfeledkezett volna róla, hogy Zhu Hong a parancsát megszegve jött ide. – Ha találkozol Chu Shuzhival és Daqinggal, mondd meg nekik, hogy folytassák Lin Jing keresését – mondta. – Nekem el kell intéznem valamit. Hamarosan visszajövök.

– Hova mész? Veled tartok!

Zhao Yunlan kifejezéstelen pillantást vetett rá.

– Nem kell. Csak hátráltatnál. Még rád férne néhány év kultiválás, kígyócska.

Zhu Hong szinte füstölgött a dühtől.

– Kígyócska?! Én vagyok kígyócska?! És te mégis mi vagy? A törzsemben egy veled egykorú még a tojáshéjat majszolja, te halandó kölyök!

Zhao Yunlan ajka sarkában hideg mosoly jelent meg, miközben vissza sem nézve távozott.

***

Lin Jing eközben meditált – vagy legalábbis igyekezett. Amikor érzékei végre rendesen működni kezdtek, rájött, hogy elrabolták. Fogalma sem volt, hol van, de érezte, hogy egy hatalmas sziklának dől. A szikla mellett egy égbe nyúló fa állt, olyan magas, hogy a koronája nem is látszott a földről. Körülötte mindenfelé víz kavargott, de őt magát valamilyen láthatatlan burok vette körül, ami megóvta a fulladástól… legalábbis egyelőre.

Emellett minden oldalról alvilági ivadékok zárták le az útját. A lények minden irányból rátapadtak és a nyálukat csorgatták, már a puszta látványuktól is borzongás futott végig rajta. Csak annyi telt tőle, hogy behunyja a szemét, és szent szövegeket kezdjen el kántálni. De alig mondott el két sort, máris észrevette, hogy a buddhista szútrák csak felbőszítik a körülötte ólálkodókat. Az ivadékok zaklatottá váltak és morogni kezdtek, semmi jelét nem mutatva annak, hogy terveznék abbahagyni.

Lin Jing nyelt egyet, majd szomorú mosolyt erőltetett az arcára.

– Öhm… É-Én csak most kerültem ide. Nem tudtam, hogy tilos szútrákat kántálni. Elnézést, már abba is hagytam.

A legközelebbi ivadék mohón még közelebb csúszott, és éhesen beszippantotta a friss hús és vér illatát. Lin Jing sírni tudott volna.

– Három napja nem fürödtem! Elvtárs, kérlek, viselkedj civilizáltan!

A lény harapásra készülve kitátotta a száját— ám ekkor egy emberibb kinézetű társa hirtelen megragadta a nyakánál fogva, mintha csak zavarná, hogy pofátlanul megpróbálja megkaparintani a zsákmányt. Ez a magasabb rendű ivadék egyetlen mozdulattal leszakította a másik fejét, ami ezek után úgy lógott a nyakán, mint valami torz szélcsengő.

A korábban oly könnyedén gyilkoló lény szép nyugodtan letépte az áldozat fülét, majd mindenféle szójaszósz vagy ecet nélkül egyszerűen bekapta. Ezután nagylelkűen arrébb hajította a holttestet, mire azonnal rázúdultak a többiek, mintha csak ünnepi lakomához gyűltek volna össze. Fél percen belül alig maradt egy darabka a lemészárolt lény bőréből vagy csontjaiból.

– A-Amitábha Buddha… Igazán elgondolkodhatnátok a helyes étkezési szokásokról, jótevőim – motyogta tátott szájjal Ling Jing.

„Jótevői” egyszerre üvöltöttek rá – kétség sem fért hozzá, hogy szívesen gyakorolták volna rajta, hogyan kell illedelmesen étkezni. A férfi megtörölte hideg verejtékben úszó homlokát.

– Jól van, jól van… Csak nyugodtan, ahogy jónak látjátok.

Ekkor éles fütty hallatszott a távolból. Az összes alvilági ivadék – vagyis démon – egy csapásra elhallgatott. Félelem torzította el az arcukat. Úgy széledtek szét, mint a szél által elfújt köd – és Lin Jing valóban érzett is egy erős széllökést elsivítani maga mellett.

A következő pillanatban valakit lehajítottak felülről, majd a mellette lévő különös fa törzséhez szögezték. Négy koromfekete bilincs nőtt ki egyetlen szempillantás alatt a fából, és az illető végtagjai köré zárult.

Lin Jing közelebbről megnézve látta, hogy az alak mellkasába egy méteres jégcsap fúródott – vagyis gyakorlatilag halott volt. Már épp el akarta fordítani a fejét a szörnyű látványtól, amikor az alak kinyitotta a szemét… és ő azonnal felismerte.

– Shen professzor! – kiáltott fel megdöbbenve, rekedt hangon.

Shen Wei még így is udvarias maradt, hogy homlokáról hideg verejték csöpögött, és testét állandó remegések rázták. Finoman biccentett.

Lin Jing odarohant a láthatatlan burok széléhez.

– Mi történik? Shen professzor, miért van itt? Ki bántotta?

A férfi ajkai megremegtek, de képtelen volt megszólalni. A távolból gúnyos ciccegés hallatszott, majd egy fekete árny suhant el Lin Jing szeme előtt, és a démonképű landolt mellettük óriási denevérként.

Odaállt Shen Wei elé, és kéjesen itta magába a látványt. Aztán lassan levette a maszkját.

– M-Miért van két Shen professzor?! – kérdezte Lin Jing elhűlten.

De közelebbről megnézve látta, hogy a maszk nélküli „Shen professzor” bőre valamivel fakóbb – sőt, inkább abnormálisan sápadt. Olyan fehér volt, hogy már-már szinte kékbe hajlott, mintha formalinban ázott volna. A bőr hideg tónusának hála úgy tűnt, hogy tele van nehezteléssel és yin-energiával, ettől az eredetileg jóképű arca olyanná vált, akár egy koponyára terített bőrdarab.

Lin Jing számára ez a másik alak valamiféle szerencsétlen utánzatnak tűnt. Olyasvalakinek, aki mondjuk plasztikai műtéttel próbált a főnöke állítólagos feleségére hasonlítani — csak épp egy meglehetősen ügyetlen sebész keze alá került. Kétség sem fért hozzá, hogy ez az alak volt a csúf, gagyi másolat.

A hasonmás lassan kinyitotta a száját.

– Egy igazán szentimentális ember vagyok, de te rákényszerítettél… Nincs más választásom, mint hogy megöljelek, testvérem.

Beszéd közben szeme furcsa fénnyel csillogott, mintha egyszerre érezne vonakodást és vágyakozást. A káosz démonkirályai ikrekként jöttek a világra, egyik sem volt magasabb rendű a másiknál. Ám csak Shen Wei részesült Kunlun-jun oltalmában, egyedül ő nyert isteni státuszt, aminek köszönhetőn a Nagy Pecsét nem volt rá hatással.

– Ha elnyellek, szerinted képes leszek áttörni a pecsét egészét?

Bár az Ősi Érdemfa törzséhez szögezték, Shen Wei még így is nevetett rajta. Hangja gyenge volt, de csúfondáros.

– Na mi az, máris megbukott a négy szent ereklyével kapcsolatos terved? Mi lett az Újjászületés Napórájával? Csak nem egy közönséges kődarabbá változott a kezedben?

A démonképű szeme megrándult. Teljes erőből pofon vágta Shen Weit, kinek feje az ütéstől oldalra csapódott, szájában pedig felszakadt a bőr, ahogy a fogaihoz súrlódott.

A férfi kiköpött egy adag vért, majd megszólalt.

– Az Újjászületés Napórája a Három-Élet Kövéről származik. Mivel a Három-Élet Köve és az Ősi Érdemfa kapcsolatban áll minden ember három szellemi és hét földi lelkének egyikével, ezeken az élő lelkeken keresztül össze tudnak kapcsolódni. Egyedül a Hegyek és Folyók Árja az, ami képes egyesíteni a yint és a yangot, ezzel lényegében bármit foglyul ejtve a világon. Előcsalogattalak vele, majd nyomkövető igézetet tettem rád. És ahogy sejtettem, te reményeim szerint megidézted a Lélekolvasztó Üstöt, amellyel aztán mindenki szeme láttára életre hívtad az Érdem Ecsetjét is. Tényleg azt hitted, nem tudom, hogy a Lélekolvasztó Üst legfontosabb alapköve épp a Három-Élet Kövének egy töredéke? Még csak találgatnom sem kellett, honnan szerzed be hozzá azt a kődarabot… Amikor az Érdem Ecsetje megjelent a világban, megtaláltam az Újjászületés Napóráját, majd a Hegyek és Folyók Árjába rejtettem. Azt hiszed, hogy csak véletlenül sikerült ilyen könnyedén megidézned a Lélekolvasztó Üstöt? Komolyan azt gondoltad, vagy annyira szerencsés, hogy valaki éppen akkor nyom párnát a kezedbe, amikor te elálmosodsz?

– A Hegyek és Folyók Árja… Az ár végig nálad volt? Te intézted el, hogy megjelenjen Qingxi falujában?

– Nem tudsz olvasni? Hegyek és Folyók Árja… Hegyek és folyók… A harminchat hegy a Kunlun-heggyel kezdődik. Megörököltem a hegyi isten erejét, és vele együtt a kapcsolatot a tízezer nagy heggyel. Miért harcolnék valamiért… ami mindig is az én kezemben volt? – Hideg verejték csöpögött Shen Wei szájába, ő azonban csak zavartalanul megnyalta az ajkát. – Van még valami, amit talán tudni szeretnél… Emlékszel a csalira, amivel idecsaltál? Arra a kis káoszfoszlányra, amit a saját testedből vájtál ki? Mit gondolsz, hol van most, hogy beszippantottam?

A démonképű arca szinte vicsorgó torzulásba rándult, bőre kékre, majd vörösre váltott. Keze előrelendült, és megragadta a Shen Wei mellkasából kiálló jégcsapot. A vér, amely eláztatta Shen Wei köpenyét, mostanra összeragasztotta a húsát és a ruhát. Tragikus látványt nyújtott.

A démonképű durván elcsavarta a jégcsapot.

– Egy cseppet sem érdekel – hajolt közelebb a férfihoz, miközben lélegzete szaggatottá vált. – Nem kell tudnom semmit. Elég, ha addig csapolom a véred, míg már nem tudod fenntartani ezt az emberi alakot. Aztán kihúzom belőled Kunlun testének darabját, és felfalom minden porcikádat. Onnantól kezdve csak egyetlen démonkirály lesz a világon. Nem lesz hozzám fogható!

A fájdalomtól Shen Wei képtelen volt megszólalni, de a szájának sarkában ülő gúnyos mosoly így is mindent elmondott: Próbáld csak meg!

A démonképű félig kihúzta a jégcsapot, majd könyörtelenül visszalökte. Shen Wei teste görcsbe rándult, majd elájult végül – teste élettelenül lógott, miközben feje előrebukott. A démonképű pedig egy szempillantás alatt eltűnt a feneketlen sötétségben.