Az egész veszekedés alatt a démonképű egyszer sem pillantott Lin Jing felé. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ő és a jelentéktelen kis képességei nem érdemelnek figyelmet. A férfi, akit teljesen maga alá temetett a döbbenet és a félelem, félhangosan nyugtatni próbálta magát:
– Minden rendben lesz! Amitábha! Biztosan minden rendben lesz!
Megfeszítette a nyakát és megpróbált egy pillantást vetni Shen Weire, aki kissé homályosan látszott a Felejtés folyójának vizén keresztül. Szeretett volna egy hatalmas teknőssé változni, hogy képes legyen elúszni és elrejtőzni.
Miután még egyszer lopva körbepillantott, a lehető leghalkabb hangon szólalt meg.
– Shen professzor…? Shen professzor? – Nem érkezett válasz. – Shen—
A semmiből hirtelen felbukkant egy alvilági ivadék, és kusza fogait villogtatva rávicsorgott. Lin Jing ijedtében ösztönösen hátrahőkölt, és szorosan összezárta a száját, hogy elrejtse saját szabályos, hófehér fogait. Attól félt, hogy ha az ivadék meglátja, még a végén féltékeny lesz. A lény – akit vélhetően azért küldött a démonképű, hogy szemmel tartsa őket – megnyalta a száját. De aztán végül mégsem mert beleharapni abba, amit őriznie kellett. Ehelyett párszor körbejárta Lin Jinget, és tekintete úgy tapadt rá, akár a vadászé, aki már kiszemelte a zsákmányát.
A férfi vett egy mély levegőt, és reszketve visszanézett rá.
– Hé – szólította meg. – Beszéled a nyelvünket?
A magasabb szintű alvilági ivadékok értelmes lények voltak, és beszélték az emberi nyelvet. A mellette lévő egyed gyanakodva méregette zsákmánynak szánt áldozatát.
– Fogd be! – jelentette ki végül fajtájára jellemző, érdes, rekedt hangján.
A kommunikáció jó kezdetnek tűnt. Lin Jing leült a földre, és szándékosan nagyot sóhajtott.
– Mivel a többiek mind elszöktek, csak ketten maradtunk. Ha befogom, nem leszel túl magányo— ááá! Ne csináld! Légy civilizált, kérlek!
Az alvilági ivadék közelebb lépett, és kivillantotta ijesztő, cápára emlékeztető fogait.
– Befogtam! – kiáltotta Lin Jing. – Már be is fogtam! Kérlek, higgy nekem! A szerzetesek nem hazudnak!
Az alvilági ivadék visszahúzta karmait és fogait, majd lassan odébb húzódott.
A férfi tehetetlennek érezte magát. Vetett egy aggódó pillantást az eszméletlen Shen Weire, de az egyetlen lehetősége az volt, hogy megpróbál megnyugodni. Halkan kántálni kezdte a Nagy Együttérzés Mantráját. Mivel lehunyta a szemeit, az ivadék azt hitte, hogy lecsillapodott végre, ezért a továbbiakban figyelmen kívül hagyta. A lény megkockáztatott egy pillantást Shen Weire, akit kifeszítettek az ősi fára, majd nyüszítve arrébb húzódott. Végre ismét helyreállt a béke több ezer chi mélységben a Sárga-forrás alatt.
Ekkor azonban megérzett valamit és felkapta a fejét. Lin Jing Buddha-szoborként továbbra is ugyanott ült csukott szemmel, de mögötte a pecsét kövét meleg, fehér fény vonta be, mintha csak reagálna valamire. Az alvilági ivadék felugrott, és megpróbálta megérinteni a sziklánál lévő férfi vállát, ám amint karmai a fehér fény közelébe értek, úgy váltak hamuvá, mintha forró lángot érintett volna.
Az álszerzetes gyorsan megértette a helyzetet. Amint a lény fájdalmasan üvölteni kezdett, egyből felismerte, hogy hatékony megközelítést választott. Mély levegőt vett, és elkezdte fennhangon szavalni a szútrákat. A pecsét kövét borító fehér fény egyre forróbbá vált, és habár az alvilági ivadék megvadult kutyaként fel-alá ugrált, képtelen volt közelebb jutni. A fehér fény udvara egyre terjedt, lassan Shen Weit is elérte, kinek homlokán egy aggodalmas ránc jelent meg – az egyetlen jeleként annak, hogy több egy puszta függő holttestnél.
Az alvilági ivadék végső kétségbeesésében mindent kockára tett. Üvöltve előrelendült, és hajlandó volt akár hamuvá is égni, ha ezzel szétszaggathatja azt az átkozott, szútrázó álszerzetest. A levegőt ropogás hangja töltötte be, ahogy a bőre és húsa pörkölődni kezdett, de kitartóan küzdött még akkor is, amikor a teste már romokban hevert. Kitátotta fogakra csupaszodott száját, és Lin Jing nyakára vetette magát.
Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy félbeszakítsa a kántálást. A férfi lehunyta a szemét, és felkiáltott.
– Buddha! Ezen tanítvány közel áll ahhoz, hogy elhagyja földi testét, és felemelkedjen a magasabb birodalomba! Hol vannak a testvéreim?! Valaki mentsen meg! Shen professzor! Főnök! Testvéreim!
Folyamatosan kiabált és jajveszékelt. Képzeletben újra és újra lejátszódott a pillanat, ahogy a borotvaéles fogak a nyakába marnak. Végül szemét óvatosan kinyitva csak annyit látott, hogy a lény sietve elmenekül, mintha csak valami elijesztette volna.
Akaratlanul is felpillantott, mire jéghideg szemek tekintettek vissza rá. Valamikor a zűrzavar közepette Shen Wei felébredt.
– Shen professzor? – próbálta megszólítani Lin Jing. A másik tekintetében egy alig észrevehető fény villant. – J-J-J-Jól van?
A férfi erőtlenül küzdött a kötelékei ellen, mire a végtagjaira hurkolt láncok csörögni kezdtek. Még ez a csekély mozdulat is elég volt ahhoz, hogy az erek kidagadjanak a homlokán. Végül nagy nehezen igenlően hümmögött.
– Miért van itt? Hogyan került annak az alaknak a markába, aki… öhm… úgy néz ki, mint ön? – kérdezte.
Shen Wei lehunyta a szemét, és fejét hátraejtve nekidőlt az Ősi Érdemfának. Mintha minden ereje elhagyta volna.
– Hátulról támadott meg – válaszolta nyugodtan. – Elugorhattam volna, de éppen lefoglalt a káosz begyűjtése. Muszáj volt elviselnem az ütést, hogy ne vesszen kárba minden korábbi erőfeszítésünk. Nem nagy ügy. Mindössze a Felejtés folyójának vizéből készült jégcsapot döfte a szívembe, bár ezért most nem tudok mozogni.
Lin Jing még mindig nem volt tisztában azzal, hogy ki is pontosan Shen Wei, de ebben a helyzetben minden nagy ügynek tűnt számára. Nyelt egy nagyot.
– Akkor mit csináljak? Van valami módszere, amivel le tud szedni erről az ostoba szikláról, hogy segíteni tudjak?
Hosszú csend következett, majd Shen Wei megszólalt.
– Az az ostoba szikla Houtu Nagy Pecsétjének jele, amelyet maga Wa fenség helyezett el.
Ez a kijelentés annyira megrémítette Lin Jinget, hogy többé már hozzá sem mert érni.
– Ne aggódjon – nevetett fel Shen Wei. – A káosz démonkirályának van elég dolga. Amíg a testemben hordozom Kunlun isteni inát, semmit sem mer tenni ellenem. Egyelőre biztonságban vagyunk.
– Nem, nem, inkább találjunk ki valamit, amivel megmenthetjük magunkat – vágta rá gyorsan a másik. – Semmiféle isteni ín nem fogja elállítani a vérzést. Ha Zhao parancsnok valaha is rájön, hogy csak itt ültem és hagytam, hogy vérezzen, akkor engem szolgál majd fel a holdújévi vacsorán főfogásként.
Shen Wei tekintete ellágyult Zhao Yunlan nevének hallatán. Egy kis gondolkodás után folytatta.
– Ha mindenképp próbálkozni akar valamivel, folytassa a szútrák recitálását. A Nagy Pecsét Nüwa együttérző szívéből született, ezért az igaz hit a segítségére lehet.
Lin Jing elgondolkodott, és mivel más ötlete amúgy sem volt, felült rendesen. Aztán zengő hangon, minden szót kristálytisztán ejtve elkezdett kántálni, mintha csak híreket mondana be. Ez a színpadias előadás annyira mulatságos volt, hogy Shen Wei nevetésben tört ki. A körülöttük lévő Felejtés folyójának zúgásán kívül semmi sem hallatszott, így Shen Wei lassan figyelni kezdett. A vérontástól továbbra is rideg és kemény arcvonásai lassan meglágyultak.
A pecsét sziklája körüli fehér fény fokozatosan még ragyogóbbá vált. Lin Jing valóban egy igaz buddhista tanítvány volt. Ki más lett volna képes ilyen körülmények között is ilyen könnyedén meditatív állapotba kerülni?
A testét körbefogó kötelek lassan elolvadtak a fehér fényben, de Lin Jing ezt észre sem vette. Shen Wei kissé megdöbbent. A jelek szerint a hasonló természetű emberek tényleg egymásra találnak. Úgy tűnik, hogy a Zhao Yunlan köré gyűlők mindegyike hasonlított rá valamilyen szinten. Például abban, hogy ha valamire összpontosítottak, akkor teljes figyelmükkel belevesztek, minden másról elfeledkezve maguk körül.
Guo Changchengnek eközben sikerült a rendőrségen tartania az eltűnt személyek családját, de Zhao Yunlanéktól nem érkezett meg a várt jó hír.
Éjfélhez közeledve Chu Shuzhi és Daqing végre visszatértek, mindketten megviselt állapotban. Csak néhány személyit, telefont és kulcsot tudtak magukkal hozni, amik a földön hevertek szétszórva. Úgy tűnt, bármivel is néznek szembe, az csak élőlényeket emészt fel. Ezek az élettelen holmik érintetlenül maradtak.
A rendőrőrs még mindig nappali világosságban úszott, és az eltűntek hozzátartozói számára kialakított tárgyalóban zűrzavar uralkodott. Chu Shuzhi egyik karjában Daqingot tartotta, másik kezével fáradtan a homlokát masszírozta. Intett Guo Changchengnek, hogy kövesse, majd behívta egy kis irodába és becsukta az ajtót.
A fiút elfogta a rossz előérzet, előbb Chu Shuzhira, majd Daqingra pillantott.
– Chu-ge, hol vannak Zhao parancsnokék? Megtalálták Lin-dagēt[1]? Zhu Hong-jie elment, hogy megkeressen titeket. Láttátok őt? Van bármi nyoma az eltűnteknek? – kérdezte.
Chu Shuzhi szó nélkül előhúzott a zsebéből egy bizonyítékok tárolására szolgáló kis tasakot, majd átnyújtotta neki. A fiú átvette, belenézett, ám csak egy maroknyi port látott. Megdermedt.
– Hát ez?
– Csonthamu – mondta Chu Shuzhi.
A tasak halk puffanással a földre esett. Chu Shuzhi tömören összefoglalta az üdülőhelyen történteket, majd közölte:
– Azonnal hívd a központot. Mondd Wang Zhengnek, hogy egyelőre kezelje eltűnésként az ügyet. De egy haláleset az haláleset, nem fogjuk tudni sokáig titokban tartani az igazságot. Kérd meg, hogy találjon ki valami észszerű magyarázatot, amit a nyilvánosság elé tárhatunk.
Guo Changcheng hitetlenkedve nézett rá.
– Észszerű… magyarázatot? – kérdezte. Úgy tűnt, Chu Shuzhi azt akarja, hogy a lány találjon ki valami fedősztorit az igazság helyett.
Rövid csend után a Holtak Királya finoman válaszolt.
– Normális körülmények között DNS-vizsgálatot csak akkor tudunk végezni, ha van egyáltalán tesztelnivaló. Elégett maradványoknál nem lehetséges, pláne nem egy ilyen esetben. Nem sokat tudunk vele kezdeni. Még ha össze is gyűjtenénk minden porszemet az üdülőhelyről, akkor sem tudnánk megmondani a hozzátartozóknak, hogy melyik halom kihez tartozott.
– Akkor legalább kell egy elkövető…
Chu Shuzhi tehetetlenül felnevetett.
– Guo Changcheng, tudod te, hogy ki a Lélekmetsző Küldött?
Guo Changcheng ugyan félelmetesnek találta a küldöttet, de a hátteréről semmit sem tudott. Megrázta a fejét.
– Őszinte leszek – mondta Chu Shuzhi. – Több ezer éves kultiválásomnak köszönhetően képes vagyok a nap alatt járni. Minden holttest és csontváz engedelmeskedik nekem, ezért hízelegve a Holtak Királyának neveznek. A következő szint számomra az Aszályhozó, vagyis a Halhatatlan Holt lenne. De még ha el is érem ezt a szintet, Zhao parancsnok nélkül eszembe sem jutna a Lélekmetsző Küldött közelébe menni. Legalább két kilométer távolságot tartanék tőle. Érted, mire célzok? – A férfi szünetet tartott, majd folytatta: – Most pedig olyasvalakivel állunk szemben, aki képes volt meglepetésszerűen hátba támadni a Lélekmetsző Küldöttet. Még ha csak fondorlattal tette is, az ereje legalább egy szinten van a küldöttével. Bárkiről is legyen szó, túlságosan erős. Ezt a helyzetet mi nem tudjuk kezelni.
Guo Changcheng kifejezéstelen arccal bámult rá, képtelen volt elfogadni, amit hallott.
– És mi lesz a lelkükkel? – kérdezte. – Habár az áldozatok teste eltűnt, a lelküknek még meg kellene lennie valahol, nem? Hogy tűnhet csak úgy el bárki is, aki ebbe a világba született… mindenféle ok nélkül?
Daqing kiugrott Chu Shuzhi karjából, és leült az íróasztalon.
– A lelkeik még ott vannak.
A másik kettő azonnal felé fordult, de a fekete macska figyelme elterelődött, és nem fejtette ki bővebben. Rövid várakozás után a férfi megszólította.
– Daqing?
Ekkor a macska teste szemük láttára lassan megnyúlt, fénylő bundája elkezdett leolvadni róla. Guo Changcheng és Chu Shuzhi tátott szájjal bámulták, ahogy egy fiatal férfivá változik, kinek haja egészen a bokájáig ért! Mezítláb volt, és valami ismeretlen korszakból származó ruhát hordott – amely valójában úgy festett, mintha csak hanyagul maga köré tekert volna egy darab szövetet. De egyikük sem ezen akadt fenn. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a fekete bunda helyét sápadt bőr váltotta fel, s míg macskaként Daqing igencsak testes volt, az előttük álló ifjú viszont karcsú és szép vonású.
– D-Daqing?! – nyögte ki a férfi.
Az ifjú arcán átfutó lusta kifejezés összetéveszthetetlenül macskaszerűnek tűnt.
– Mhmm, igen – felelte. Vetett egy futó pillantást Chu Shuzhira, majd folytatta. – Én vagyok az.
Beszéd közben leugrott az asztalról, oly’ hangtalanul, akár egy árny. Minden mozdulata, minden lépése macskaszerű kecsességet sugárzott. A másik kettő döbbenten hátrált ki az útjából.
– Nem tudom, ki pecsételte le az emlékeimet. – folytatta Daqing. – A mai napig alig rémlik valami azokból az időkből. De amikor Zhao Yunlannal felmentem a Kunlun hegyre, a Hatalmas Szent Fa felébresztett bennem valamit. Most újra képes vagyok emberi alakot ölteni. Még ha a változás közben el is tűnik a szőröm, és így csúffá válok, legalább kezdenek visszatérni az emlékeim.
Guo Changcheng és Chu Shuzhi – akik történetesen mindketten szőrtelenek és így nyilvánvalóan „a csúnyábbnál is csúnyábbak” voltak – ugyanazzal a különös arckifejezéssel néztek rá.
– Az alvilág hivatalosan „alvilági ivadékoknak” nevezi azokat a lényeket, akikkel ma találkoztunk – mondta Daqing –, de pontosabb lenne démonoknak hívni őket. Nem tudom pontosan, honnan származnak, de biztosan közük van Fuxi és Nüwa halálához. Hallottátok Shen Weit: amikor megjelentek a világban, egyetlen fűszál sem maradt életben a nagy vadonban. De a démonoknak tudtommal nincs lelkük, ezért még ha vért is isznak és csontokat is rágcsálnak, nem eszik meg a halandók lelkét, mert semmi hasznuk nem származik belőle. Valószínűleg túl hirtelen történt ez az egész. Azok az emberek idő előtt haltak meg, ezért, bár a testük eltűnt, a lelkük még mindig létezik. Mivel az alvilág nem ért el időben hozzájuk, biztosan elmenekültek valahová.
– Akkor majd én megkeresem őket! – szólalt meg Guo Changcheng.
– Miért? – kérdezte Daqing értetlenül. – Az elveszett lelkek ügye az alvilág problémája, még ha most nem is akarnak foglalkozni vele.
A fiú alaposan átgondolta, hogy mit válaszoljon.
– De… De megígértem az eltűnt emberek családtagjainak, hogy magyarázatot adok nekik…
– Nem fogsz tudni – válaszolta türelmesen Daqing. – És amúgy sem hinnének neked.
– Akkor meg kell találnom az áldozatok lelkét! Ha valaki létezett, nem tűnhet el csak úgy – közölte a fiú rendíthetetlenül. – Ez… Ez így nem helyes.
A férfi gúnyosan felhorkant.
– Rengeteg dolog van, ami nem helyes. Azt hiszed, te majd mindent helyrehozol? Egyáltalán hogyan tervezed megtalálni őket?
A fiú erre már nem tudott mit mondani. Elgondolkodott, majd zavarában lesütötte a szemét. De Chu Shuzhi többé már nem nevetett rajta. Előhúzott egy kis üvegcsét, és odadobta neki.
– Tehénkönny. Segít felnyitni a harmadik szemed, így látni fogod az élők lelkét.
Guo Changcheng hitetlenkedve pillantott fel.
– Először intézd el a hivatalos dolgokat. Hívd fel Wang Zhenget, és mondd meg neki, hogy küldjön valakit segíteni, miután kitalálta a hivatalos sztorit. – A férfi kissé feszengve elfordította a tekintetét a fiú túlzottan is hálás pillantásától. – Nekem úgyis meg kell keresnem Lin Jinget, szóval akár el is jöhetsz velem. Ha megtalálod a lelkeket, magunkkal visszük őket. Ha nem, akkor jobb, ha elfelejted. Csak ne okozz plusz bajt, világos?
– Menjetek csak – mondta Daqing. – Nekem meg kell keresnem Zhao Yunlant. Egyedül van, és aggódom érte.
Tett néhány esetlen lépést emberi alakjában, és szándékában sem állt az ajtót használni. Felugrott az ablakpárkányra, aztán hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult.
– Ez a gyermek még naiv és kissé tudatlan. Légy vele elnéző, Holtak Királya. Ne vegyétek félvállról a dolgokat! Alig kaptuk meg az új irodánkat, még fel se tudtuk újítani…
Ezzel kiugrott az ablakon a sötétbe, és eltűnt a szemük elől.
[1] Dage 大哥: tiszteleti utótag. Idősebb férfiak megszólítására használják.