A föld rázkódása még hevesebb volt a Sárga-forrás alatt.

Negyedik nagybácsi szorosan fogta Zhu Hongot, védelmezve őt. Vaskemény pikkelyei hol felbukkantak, hol eltűntek a bőre alatt, ahogy a rájuk hulló törmeléktől óvta a nőt. A köd, amely korábban túl sűrű volt ahhoz, hogy bárki is kijusson belőle, csodával határos módon lassan oszlani kezdett. A zilált szerencsés túlélők kikukucskáltak a zugokból és hasadékokból, óvatosan felmérve a környezetüket.

– Bácsikám, mi az? – kérdezte Zhu Hong halkan.

Az öreg csendre intette, majd óvatosan kiterjesztette érzékeit, ám egyszerre meglepett hangot hallott. Visszafordulva észrevette, hogy a Hatalmas Isteni Fa ága a három apró rügyével lassan kilebeg Zhu Hong kezéből. Ahogy távolodott, a nő azonnal követni kezdte.

– Várj! Mit csinálsz? – húzta vissza.

– Shen Wei megmentett! Megígértem neki, hogy találok egy helyet, ahová rendesen elültethetem. Nem veszíthetem el a Hatalmas Isteni Fa ágát! – Aggodalomtól magán kívül rázta le magáról az öreg kezét, és úgy futott az ág után, mint az újszülött borjú, amelyik még nem fél a tigristől.

Zhu Hong mindössze néhány száz éves volt. Nem ismerte a világ dolgait, és Houtu Nagy Pecsétjéről sem hallott soha, ezért egy csepp félelmet sem érzett. Az öreg viszont aligha hagyhatta csak úgy elszaladni, ezért farkát lábakká változtatva megindult a nyomában.

Az ág addig repült, amíg a Felejtés folyója fölé nem ért. Az annak felszínét borító fekete köd mostanra teljesen eltűnt, felfedve az alatta lévő mély, hideg vizet. Az ág fölé lebegett, majd annak mélyére bukott.

Zhu Hong ösztönösen félt a Felejtés folyójától, de eszébe jutott az ígérete. Összeszorított foggal kígyóvá változott, és utána vetette magát, kicsúszva az öreg szorításából. Így neki sem maradt más választása, mint követni.

A szemlélők számára a két kígyó gyakorlatilag öngyilkosságot követett el. Senki sem tudta, hogy a káosz miért vonult vissza ideiglenesen, nem is beszélve arról, hogy milyen állapotban lehet a Nagy Pecsét. Talán csak egy újabb támadás készülődik. Aki ilyenkor a Felejtés folyójába ugrik, az egyértelműen a halált keresi.

A Hatalmas Isteni Fa ágát követve Zhu Hong és az öreg megindult lefelé. Negyedik nagybácsi jártas volt a világ dolgaiban, így azonnal felismerte, hogy a legendás Ősi Érdemfa felé tartanak – és ahogy várható volt, a magas, elszáradt fa hamarosan feltűnt a szemük előtt.

A korábban tízezer évig teljesen változatlan Ősi Érdemfa kinyújtotta egyik korhadt ágát, és a Felejtés folyójának vizében gyengéden fel és alá lengetve hihetetlenül finom hullámokat kavart, mintha üdvözölne valamit.

A Hatalmas Isteni Fa ága megállt az Ősi Érdemfa mellett, és mélyen a földbe süllyedt.

Aztán hihetetlen sebességgel gyökeret vert, ágakat és leveleket növesztett, és alig egy pillanat alatt olyan hatalmas, árnyas fává terebélyesedett, amely méltó párjává vált a mellette álló Ősi Érdemfának. Ezután kinyúlt karcsú, gyengéd indáival, és az évezredek óta halott fa köré tekeredett. Zhu Hong szeme elkerekedett a meglepetéstől, amikor annak élettelen kérgén apró rügyek nőttek.

A két óriási fa egyre vastagabb és sudárabb lett, pillanatok alatt több ezer zhang magasra tört, csúcsaival áthatolva a Felejtés folyójának felszínén. Burjánzó zöld leveleikkel beborították Yanluo Ítélőszékének megmaradt részeit, majd még tovább terjeszkedtek. Messziről nézve a zöldellő lombkoronák fenséges látványt nyújtottak, csúcsuk szinte eltűnt a láthatáron, mintha zöld ködfelhők hullámoznának a levegőben.

A fa tövében az öreg sérülései csodával határos módon mind begyógyultak. Tekintete az Ősi Érdemfa mögötti üres tisztásra esett, ahol egykor Houtu Nagy Pecsétjének záróköve állt.

A pecsét mostanra feltört és szétmállott, lángok tomboltak a fekete ködtől és démonok sikolyaitól terhes földön. A négy oszlop visszaállt eredeti helyzetébe, és egy új pecsét kezdett el formálódni…

***

A felszínen Wang Zheng hirtelen motyogni kezdett.

– Mi ez a hang?

– Biztosan a hegyek – hallgatózott Shennong mozsara. – Mind a tízezer hegy egyszerre sír.

– A hegyek… tudnak sírni? – kerekedett el a lány szeme.

– Igen – válaszolta szelíden a mozsár. – A legenda szerint a tízezer hegy csak egyszer sírt fel egyszerre, amikor Pangu elesett. Még akkor sem adtak ki ilyen hangot, amikor Kunlun-jun testéből a Lélekőrző Lámpás lett – talán azért, mert a hegyek istene akkoriban nem halt meg teljesen.

Wang Zheng hosszú pillanatokig mozdulatlanul állt, míg végül megértette az elmondottak súlyát. Soha nem volt túl közeli kapcsolatban sem Shen Weijel, sem a Lélekmetsző Küldöttel, így a rátörő érzelmek teljesen váratlanul érték. Mire észbe kapott, könnyek folytak végig az arcán. A szellemek számára a sírásnak ára van, de mégsem tudta visszafogni magát.

Sangzan felsóhajtott, és a karjaiba vonta.

– Buta lány, miért sírsz? – szólalt meg egy ismerős hang lágyan.

Wang Zheng megdermedt, majd lenézett. Zhao Yunlan valamikor kinyitotta a szemét, és most lassan felállt.

Ahogy a tekintetük találkozott, a lányon valami furcsa érzés lett úrrá. Mintha valami… nem stimmelne. Első pillantásra a férfi ugyanaz volt, mint akivel nap mint nap együtt dolgozott, de ha alaposabban megnézte… valahogy mégis más lett.

A szíve megremegett. Hát Shen Wei valóban elvette minden emlékét?

Shennong mozsara egy darabig bizonytalanul figyelte Zhao Yunlant, aztán hirtelen hátrált három lépést, ünnepélyes méltósággal térdre ereszkedett, és fejet hajtott előtte.

– Üdvözlet a hegyek istenének!

Zhao Yunlan – vagyis inkább Kunlun-jun – először a háta mögött összefonta a kezeit, majd hanyagul intett neki.

Wang Zheng szeme előtt fényörvény villant, és a férfi, aki az imént még egy gyűrött ballonkabátot viselt, most hirtelen egy hosszú zöld köntösbe burkolózott, akárcsak az a letűnt alak, aki évezredekkel ezelőtt a vadonon át vándorolt.

– Amikor a mesterem erővel elnyomta a hegyek istenének ősszellemét, és beengedte a reinkarnációs körforgásba, megállapodott a küldöttel, hogy a Nagy Pecséttel fog élni és meghalni – mondta Shennong mozsara. – Most, hogy a halandók világát egy nagy katasztrófa sújtja, Houtu Nagy Pecsétje megsemmisült, a Lélekmetsző Küldött pedig feláldozta magát érte. Minden, mi elrendeltetett, immáron beteljesedett.

A lángoló tűz narancssárgává szelídült, meleg fénye visszatükröződött Kunlun-jun szemében.

– Tisztában vagyok vele – felelte egy pillanatnyi hallgatás után.

– A küldött a démonok királyaként istenné lett – folytatta a mozsár. – Megkapta, amit kívánt, és végül kitörölte a…

– Elég! – szólt közbe Kunlun-jun rá sem pillantva. – Ezt is tudom.

Shennong mozsara tisztelettudóan lehajtotta a fejét.

– Mikor a mesterem elhagyta ezt a világot, rám bízta a kettejük közötti eskü őrzését. Most, hogy a hegyek istene visszatért, ez az alázatos isten teljesítette kötelességét és távozhat.

Kunlun-jun már nem is figyelt rá. Széttárta a kezét, amelyben ott feküdt Nüwa pikkelye, amely egykor visszarepítette tizenegy évvel a múltba.

Shennong mit próbáltál pontosan elmondani?

Ekkor halk zaj hallatszott alulról, amitől mindenki úgy megriadt, mint madarak az íj húrjának pendülésétől. De csak a föld kezdett el mocorogni a lábuk alatt, ahogy egy hatalmas fa tört elő díszes zöld lombkoronával. Levelei másvilági harmattól csillogtak, és ahogy a cseppek a földre hullottak, lassanként elkezdték összezárni a Nagy Pecsét pusztulása után maradt repedéseket.

Mi az, ami örök?

Miért kell léteznie jónak és rossznak, igaznak és hamisnak?

Mi az élet?

És mi a halál?

Kunlun-jun felemelte a kezét, és elkapott egy lehulló levelet az egyik ágról.

– Te küldted Guo Changchenget a Különleges Esetek Osztályához? – kérdezte hirtelen.

– Igen – válaszolta Shennong mozsara határtalan tisztelettel. – Amíg mesterem élt, megbízott, hogy keressek valakit, akinek harmadik szeme zárva van, de mégis látja az igazságot; aki csendes és szerény, de az égiek hatalmas érdemekkel áldották meg.

– Értem – mondta Kunlun-jun, olyan halkan, mintha csak sóhajtana. – Most már mindent értek. Köszönöm.

Ebben a pillanatban Nüwa pikkelye porrá omlott a tenyerében.

Daqing már nem bírta visszafogni magát, és megkérdezte:

– Mi is történik pontosan?

Kunlun-jun tett két lépést, majd törökülésben letelepedett a Lélekőrző Lámpás alá.

– Ne aggódj, a lámpás még mindig ég – mondta, miközben megsimogatta a fejét.

Aztán egy évezredek óta hallgató ősi istenszoborhoz hasonlóan lehunyta a szemét, mintha csak meditálna. Mögötte egy borsónyi láng táncolt a hatalmas Lélekőrző Lámpásban.

***

Guo Changcheng apró sokkolóbotja némán hevert a földön. Egyszerre elvesztette minden félelem- és rettegésérzetét, elméje teljesen kiürült, csak Chu Shuzhi egyre távolodó alakja lebegett a szemei előtt. Kétségbeesetten nyúlt utána, két kézzel elkapta a karját, aztán összeszorított szemekkel hallgatta a hegyi szél süvítését.

Ekkor döbbenten ráébredt, hogy már nem zuhannak.

A fiú meglepetten felnézett, és észrevette, hogy zuhanás közben véletlenül meglökte a Chu Shuzhi által rábízott övtáskát. A léleküvegek kigurultak, és fedeleik a híd két oldalán lévő korlátnak ütközve lepattantak, a begyűjtött lelkek pedig egyszerre kiszabadultak.

Nem öltöttek emberi alakot, az üvegben látott ragyogó fénygömbökhöz hasonlítottak. Aztán hét-nyolc lélek összekapcsolódott a hídon lévő lánnyal, és egy hatalmas hálót formáltak, amely a függőhídról leomolva épphogy közrefogta a két embert.

Chu Shuzhi megdöbbent, de idejét nem vesztegetve azonnal elkapta Guo Changchenget, és elrugaszkodott a hálóról. Lába először a korlátot súrolta, majd végül a híd végén landolt. Ahogy visszanézett a lelkek hálójára, arcán bonyolult érzelmek futottak át.

– Köszönöm – mondta halkan, a szavak furcsán és idegenül hangzottak a szájából.

Visszalökte Guo Changchenget a mögötte lévő barlangba, majd egy tucat talizmánt hajított a vörösszemű démonra. Amint az isteni mennydörgés lecsapott, a híd nagyfeszültségű elektromos hálózattá változott.

A korábban hálót alkotó lelkek ismét fényfoltokká váltak, és körülvették Guo Changchenget.

Aztán hirtelen halvány narancssárga fény burkolta be a teljesen hétköznapi fiút. Mintha a körülötte lebegő lelkek annak melegségét érezték volna, ösztönösen közelebb húzódtak hozzá. Valami hanghoz hasonló morajlás hallatszott Guo Changcheng fejében, és öntudatlanul is szavak buggyantak ki a száján.

– Hozz megnyugvást az élők lelkének, töltsd meg békével a holtak szívét…

Ekkor valahonnan távolról egy fénysugár hasította át a halandók világát borító sötétséget. Először erőtlen volt, aztán fokozatosan szétterjedt, beborítva az egész földet, mintha csak lángra kapott volna.

A vörös szemű démon felsikított, és eltakarta a szemét. Hátrált pár lépést, majd teste eltorzult, összezsugorodott, és semmivé olvadt a ragyogó fényben.

Chu Shuzhi a fiúra nézett. Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy maga Guo Changcheng is lánggá változott, és varázslatos módon együtt lüktet a földet borító tűzzel. A Holtak Királya aggódva lépett oda hozzá, ám amikor óvatosan megpróbált belenyúlni az őt körülvevő lángokba, csak különös melegséget érzett, nem pedig perzselő hőséget.

A fiú nem látta a lángokat, csak folytatta a kántálást a szívéből eredő szavakkal együtt.

– Tisztítsd meg a bűnösök lelkét, és zárd le az örök körforgást.

Hangja összefonódott a hatalmas földek mélyén rejlő erővel, egy véget nem érő rezonanciát keltve. Chu Shuzhin egy furcsa érzés lett úrrá, és felnézett. A korábban eltűnt lelkek, akiket éjjel nem találtak a hegyi üdülőben, mind felszálltak a hegyre, és egyenként megálltak Guo Changcheng előtt.

A fiú jegyzetfüzete tartalmazta az összes eltűnt személy részletes leírását a családtagjaik elmondása alapján. Sorban mindegyik lélek megtalálta a maga oldalát, néhányan tollat ragadtak, és üzenetet jegyeztek le valaki számára. Mások meglátták a gyerekes, girbegurba betűkkel írt nevüket, és békésen elmosolyodtak – mintha végre képesek lennének elengedni ezt a világot.

Végül egyesével a levegőbe emelkedtek, és fénylő pontokká válva az ég felé szálltak.

Egy tavaszi mennydörgésre emlékeztető hang dübörgött fel a távolban. A sötét felhőkön apró fehér fény hasított keresztül, és délen két hatalmas fa tört elő a földből. Túlnőttek a házakon, majd a felhőkarcolókon, végül a hegyeket is elhagyták, ahogy az ég felé nyúltak.

Végül csak egyetlen lélek maradt Guo Changcheng körül, amely a földre ereszkedett, és Feng Dawei, a futár alakját öltötte.

– Testvéreim! – kiáltotta izgatottan Chu Shuzhinak és Guo Changchengnek. – Köszönöm nektek! Tényleg van következő élet – most már hiszek benne. Legközelebb újra apám és anyám fia akarok lenni, meg a bátyám testvére. Jó életet akarok élni, csodálatos dolgokat cselekedni, hogy bepótoljam ezt az életet.

Minden egyes szóval még áttetszőbbé vált. Végül fényszilánkokra tört, és tovaszállt a reinkarnáció végtelen körforgásába.

A Guo Changchenget borító fény vakító ragyogássá erősödött, majd hirtelen leszakadt róla, és üstökösként kilőtt a messzeségbe.

***

Ezzel egyidőben a Lélekőrző Lámpás alatt ülő hatalmas vadon hegyi istenének felpattantak a szemei, mintha csak megérzett volna valamit. Egy reggeli napot idéző fényes tűzgömb röppent a lámpásba, mire a benne lévő borsónyi méretű láng egyszerre fellobbant és több száz méter magasra csapott.

Kunlun-jun talpra ugrott, és kezeit a lámpásra szorította, amelyek immár narancssárgán izzottak a tűz fényében. Mindenkinek háttal állva a lángokba bámult, miközben korábban kifejezéstelen arcán aggodalom és várakozás áradt szét.

Lassacskán egy alak öltött alakot a lángokban, majd az ölelésébe zuhant. Nem volt nehéz, de Kunlun-jun mégis minden erejét összeszedte, hogy el tudja kapni. Megtántorodott, és mindketten a földre zuhantak.

– Shen professzor – kiáltott fel Lin Jing döbbenten.

Végül megrepedt a nyugalom álarca, amelyet Kunlun-jun annyira igyekezett fenntartani, és olyan erősen ölelte magához Shen Weit, hogy még az ujjpercei is kifehéredtek.

A következő pillanatban Shen Wei köhögni kezdett, mintha nem kapna rendesen levegőt. Automatikusan oldalra billentette a fejét és a férfihoz dőlt. Egy halk lélegzetvétellel apró lángok lobbantak fel a homlokán és mindkét vállán, majd eltűntek a testében.

– Ez… Ez lélektűz volt? De hogy lehet a káosz démonkirályának lélektüze? – kérdezte Shennong mozsara zavartan. – Vajon szert tehet-e három szellemi és hét földi lélekre egy rendkívüli gonosz, lélektelen lény? Lehet-e lelke egy démonnak?

– A démonok királya istenné vált, ezért most már a fajtájának is van lelke – lehelt egy lágy csókot Shen Wei homlokára Kunlun-jun. – Shennong kívánsága végre valóra vált. Évezredekkel a halála után végre sikerült befejeznie az igazi örök körforgást, amelyre mindig is vágyott.

– H-hogy… lehetséges ez? – hitetlenkedett Shennong mozsara. – De… A küldött feláldozta magát a Lélekőrző Lámpásnak, nem?!

Shen Wei szorosan ökölbe szorította a jobb kezét, mintha tartana valamit a tenyerében. Kunlun-jun úgy érezte, mintha ez egyszer már megtörtént volna. Gyengéden megérintette, mire a férfi ujjai lassan ellazultak, és egy aranyszínű nyugtató szimbólum emelkedett a szemei elé.

Mosoly terült szét az arcán, amikor felismerte. Ő maga rajzolta azt Shen Wei kézfejére, amikor először találkoztak ebben az életben.

Aztán a szimbólum a Lélekőrző Lámpásba szállt, amely lassan emelkedni kezdett, míg végül eltűnt délen a messzeségben.

A négy új oszlop a helyére került.

– Te magad emlékeztettél folyton Shennong szavaira – mondta Kunlun-jun. – És te voltál az is, aki megtalálta a lámpás igazi kanócát. Akkor hogyhogy nem érted? – kérdezte, aztán óvatosan a karjaiba emelte Shen Weit.

– Az… igazi kanócot?

– Az a kölyök, Guo Changcheng… Ő az újjászületett kanóc – közölte Kunlun-jun halkan. – A Lélekőrző Lámpást most azok az érdemek táplálják, amelyeket ő több száz élet és reinkarnáció során gyűjtött össze. Ezért adta vissza nekem Shen Weit.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a hegyeknél is magasabbra nőtt fa lombkoronája milliónyi vízcseppé változott, amely aztán szétszóródott a föld minden szegletében. A Nagy Pecsét pusztulása által letarolt föld visszaállt eredeti állapotába, előbújtak a kora tavasz idején oly könnyedén figyelmen kívül hagyott zsenge zöld hajtások. A földön élő halandók pedig még azt is elfelejtették, hogy milyen kétségbeejtő katasztrófa történt, amely sötétségbe borította az egész világot.

Az első fénysugár végre áttörte a sötét felhőket. Új nap virradt.