Amikor kicsi voltam, a nagyim minden reggel felébresztett, befonta a hajam és elvitt az iskolába. Miközben a frizurámat csinálta, olyan álmos voltam, hogy nekidőltem és szunyókáltam. Amikor elkészült, gyengéden megsimogatta a tarkómat és azt mondta: „Ébresztő, álomszuszék!”. Aztán magával rángatott a suliba. Menet közben történeteket mesélt nekem a Nyugati utazásból, Sun Wukong három csatáját Fehércsont Asszonyság ellen, meg hogy Disznó hogyan evett dinnyét.[1]Az egész Hősök a Sui- és Tang-dinasztiában a fejében volt, és sokkal jobban mesélt, mint a hivatásos előadók.
– A szüleim nem törődtek velem, ezért mindig a nagyit választottam, ha bárki megkérdezte, kit szeretek a legjobban – Li Qian nem is figyelt a többiekre, csak magához beszélt.
Zhao Yunlan végül nem bírta tovább. Előhalászott egy cigit és ujjai között játszadozni kezdett vele, de továbbra is hallgatott.
– Aztán később… már nem szerette őt? – kérdezte Guo Changcheng, mivel nem igazán értette.
Li Qian tekintete megpihent a fiún.
– Korábban azt mondta, hogy képes lett volna az életét elcserélni a nagymamája életéért. Szerencséje, hogy a családjának nem volt birtokában az Újjászületés napórája.
Guo Changcheng zavarodottan bámult rá, majd finoman tapogatózva próbált továbbra is választ találni.
– Akkor utólag már tehernek tűnt? Túl nagy volt a nyomás és az élet valahogy túl—
Li Qian szemei annyira vörösek voltak, hogy úgy nézett ki, mintha egyszer csak vérezni kezdenének. De tekintete továbbra is zsibbadtságot és dermesztő hideget sugárzott. Leírhatatlan, már-már embertelenséggel határos kegyetlenség honolt bennük, valahogy mégis tökéletesen emberi volt.
– Ne sértegessen ilyen ostoba indokkal! – vágott a lány Guo Changcheng szavába, mire a fiú arca elvörösödött.
– Lassan egészen más emberré vált. Minden nap megállás nélkül nyaggatott. Nem emlékezett az előző nap történtekre és folyton újra meg újra ugyanazt ismételgette. A vége felé már a hólyagja felett is kezdte elveszíteni az uralmát. Valahányszor bepisilt, egy üres mosolyt vetett rám. Amikor evett, mindenfelé rizsszemeket szórt. Egy helyben üldögélve is csorgott a nyála. Már az időt sem tudta megmondani. Bármivel voltam elfoglalva, állandóan a nyomomban járt és tanácstalanul motyogott. Én pedig minden egyes nap, amikor ránéztem, azt gondoltam: „Tessék, erre cserélted el a fél életedet!”.
Li Qian szájának sarka rideg mosolyra húzódott. Guo Changcheng úgy érezte, összetörik a szíve.
– A nagymama, akit szeretnék, soha többé nem jön vissza. Az a dolog, amiért ekkora árat fizettem, csak egy… – Li Qian arca eltorzult, ahogy a kegyetlen szavakat kinyögte – csak egy szörnyeteg volt, amelyik úgy nézett ki, mint ő.
Vörös szemeit felemelve Guo Changcheng arcába bámult.
– Utáltam őt! Az év minden egyes napján, valahányszor megláttam, meg akartam ölni! Mindezek ellenére mégis türelmesen és kedvesen kellett beszélnem, megkérdezni, akar-e enni valamit, ki akar-e menni a mosdóba, fáradt-e vagy fázik-e. Ő pedig cserébe ostobán vigyorgott!
Guo Changcheng keze remegett a térdén.
– Értik már?! Az Újjászületés napórája hazudott nekem! Az égvilágon semmi sem hozhatja vissza igazán a halottakat! Az a személy nem a nagyim volt! Régen még a széltől is óvott. Amikor kicsi voltam, nem volt elektromos ventilátor a falunkban. Ő pedig képes volt egész éjszaka fennmaradni, hogy a kezével legyezzen. Hogyan válhatott szörnyeteggé? Hogyan válhatott olyan szörnyeteggé, aki folyamatosan csak bántott engem?! – Li Qian élesen felnevetett. – Nem értenek maguk semmit, úgyhogy ne merészeljenek ítélkezni felettem! Már életében is állandóan csak zaklatott és most sem hagyja abba, hogy meghalt. Én—
– Többé már nem fogja – szakította félbe Guo Changcheng olyan kemény hangon, amiről nem is tudta, hogy egyáltalán létezik. – A semmivé lett. Megszállta önt valami és az éhes szellem fel akarta falni, ezért feláldozta önmagát, hogy megvédje. Mindannyian láttuk, ahogy eltávozott. Önön kívül mindenki tisztában van vele.
Li Qian megdermedt.
Guo Changcheng lehajtotta a fejét, olyan feldúlt volt, hogy majd’ sírva fakadt – de hogy ki miatt, nem tudta megmondani.
– Még ha a saját szemével látja, akkor is csak azt gondolta volna, hogy csak bántani akarja, nem igaz? Pedig nem így volt! – szólalt meg végül nagyon halkan. – Egyáltalán nem akarta zaklatni! Nem hibáztatta és soha nem akart önnek rosszat!
„Azt hiszed, hogy a szív ingatag, csak mert saját érzéseid oly’ könnyedén változnak!”[2]
– Azt hiszem, most már mindent értek. De az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság nem tartozik a mi hatáskörünkbe – állt fel Zhao Yunlan és megveregette Guo Changcheng vállát. – Menjünk. Nem kell a hölgyet visszakísérni. Itt tartjuk éjszakára, aztán holnap szólunk Zhu Hongnak, hogy vegye fel a kapcsolatot a bűnügyis kollégákkal. Ha magukkal akarják vinni, akkor vigyék. Ha pedig nyomozni akarnak, akkor meg nyomozzanak. Holnap reggel felhívom Shen professzort, hogy elmondjam neki. Öhm… Van még valami, Nagyságos uram?
A Lélekmetsző küldött megkerülte a kis asztalt és megállt Li Qian előtt. A lány ösztönösen megbénult a jelenlététől.
– Nem kell aggodalmaskodnod, nem avatkozom bele a halandók dolgába – közölte. – Amikor azonban a megszentelt tárgyakról van szó, kellő körültekintéssel kell eljárnom. Korábban azt nyilatkoztad, hogy a szülővárosodban fellelted az Újjászületés napóráját. Hol van most?
– N-Nálam, otthon – mondta Li Qian halkan. – A szüleim béreltek nekünk egy kis helyet, bár ritkán ugranak be.
– Mi a lakcímed?
– Nancheng utca 101. 3-as bejárat, 207-es lakás.
– Köszönöm – bólintott udvariasan a küldött a lányt nézve. Egy pillanatra elhallgatott, majd szelíden folytatta. – Útjaink egy napon újra keresztezik egymást az alvilágban, hol méltányos bánásmód vár majd reád!
Guo Changcheng követte Zhao Yunlant, elméje összevissza kavargott. Miután kikísérte a küldöttet az ajtóhoz, még mindig valahogy elégedetlennek érezte magát. Vetett egy pillantást a kábultan üldögélő Li Qianre.
A Lélekmetsző küldött azonnal távozott, hogy még hajnal előtt visszaszerezze az Újjászületés napóráját. Ezt követően a fehér dér egyszerre elolvadt az ablakokon és az irodában is egykettőre melegebb lett. Még a klímaberendezés is visszakapcsolt, bár Guo Changchenget továbbra is a hideg rázta időnként.
Árnyékként követte Zhao Yunlant, mintha csak mondani szeretne valamit. A parancsnok felkapta a kocsikulcsát és a táskáját, majd egy pillantást vetett rá.
– Végeztünk. Nem húzol nyúlcipőt?
Guo Changcheng lenézett a lábára.
– Zhao parancsnok, miután egy éhes szellem elpusztít egy lelket, képesek tovább élni— Tudnak reinkarnálódni?
– Valszeg nem – húzta fel a férfi a szemöldökét.
– Akkor… Akkor az öreg hölgy tényleg végleg eltűnt?
Zhao Yunlan úgy tett, mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, majd elmosolyodott és előkapott egy kis üveget a zsebéből. Intett Guo Changchengnek, mintha csak egy kutya lenne.
– Ezt majdnem elfelejtettem. Tessék, kölyök.
A fiú zavartan közelebb lépett.
– Fogd csak, a Lélekmetsző küldött adta. Időnként elég irgalmas és engedékeny tud lenni – mondta, majd Guo Changcheng kezébe nyomta az üvegcsét. Aztán odasétált az irodában lévő macskaágyhoz, kinyújtotta a karját és belecsípett a szuszogó Daqing orrába. Figyelte, ahogy a még mindig alvó macska horkantáshoz hasonló zajt ad ki és mancsával csapkodva próbálja elütni a kezét, ekkor derűsen elengedte. – Aki holnap reggel korábban érkezik, ne felejtse el megkérni a büfét, hogy süssenek egy kis halat!
Guo Changcheng lenézett az üvegre, amely még a tenyerénél is kisebb volt. Először nem igazán értette az egészet, de aztán elkerekedett a szeme – a korábban eltűnt idős hölgy volt benne.
Mindössze köröm nagyságú volt és békésen üldögélt. Könnyed mosolyt vetett rá. Majd egyszerre kisimult ráncos arca, haja megnőtt és befeketedett. Szájában erős, új fogak jelentek meg, teste kiegyenesedett és karcsúvá vált. Először visszatért harmincas éveinek szépsége, aztán a huszonévesek fiatalos csinossága, majd lassan egyre vékonyabb és alacsonyabb lett. Már csak egy lányka volt, egy gyermek… aztán végül egy összegömbölyödött csecsemő.
Aztán a kisded lehunyta a szemeit és nyoma veszett.
– E-Eltűnt! – kiáltott fel Guo Changcheng megdöbbenve.
– Ez az Újjászületés üvege. Újra belépett a reinkarnációs körforgásba – mondta Lin Jing, aki már egy ideje mögötte állt. – Életből halálba, halálból életbe. Fiatalból öreg, majd öregből fiatal, újra és újra, soha véget nem érően.
Ezzel Lin Jing lenézett egy gyors Amitábhát kántálva és hozzátette:
– Végeztünk. Menj haza. A munka holnap reggel 9-kor kezdődik, de a kajáldában már reggel 8-tól van reggeli. Ha enni akarsz, gyere korábban. És ne késs!
Úgy tűnt, Guo Changcheng egyik kívánsága teljesült. Óvatosan a táskájába tette az üveget és elégedetten távozott.
Miután megszabadult a hiszékeny kis gyakornoktól, Lin Jing Zhao Yunlanhoz fordult.
– Nem láttam, hogy a küldött bármit is átadott volna neked. Li Qian engedély nélkül nyúlt az alvilági megszentelt tárgyhoz, ezért viselnie kell a következményeit. Az öregasszony hajlandó volt elvinni helyette a balhét, ezért enyészett semmivé. Ez csak ok-okozat. Mi köze az egésznek az engedékenységhez?
Zhao Yunlan hümmögött.
– Milyen kis észlény vagy, élesszeműkém. És így most jobb?
– Azt hallottam, hogy elégedetlen vagy a gyakornokkal. Hogy csak a kapcsolatainak köszönhetően került ide és meg akarsz tőle szabadulni – közölte Lin Jing. – Akkor minek pátyolgattad ennyire?
– Mert kurvára ezt akartam csinálni! Miért vagy még mindig itt?! – gyújtott rá Zhao Yunlan és türelmetlenül elhessegette.
Lin Jing megrázta a fejét és felsóhajtott, mintha csak mondani készülne valamit főnökéről. Ám amikor Zhao Yunlan éles tekintete rászegeződött, véleménye gyorsan megváltozott. „A bölcsek nem mennek szembe az árral” – gondolta, majd felkapta az íróasztalán lévő kulacsot és megszökött.
Zhao Yunlan bezárta az irodát. Haza akart menni aludni, de azon kapta magát, hogy az oly sietve távozó követre gondol. Képtelen volt megszabadulni a megszentelt tárgyak iránt érzett kíváncsiságától, ezért Li Qian lakására indult. Közben azt mondogatta magának, hogy inkább majd másnap nem megy be dolgozni, bármilyen hitvány dolognak is tűnjön.
Mikor Zhao Yunlan megérkezett, az egész épületet vérontástól terhes koromsötét aurával körbezárt ketrecben találta. Fogalma sem volt, mi okozhatta, ezért gyorsan leparkolt és fegyverrel a kezében felrohant az emeletre.
Egy óriási fekete lyuk lebegett az épület fölött, mintha egy hatalmas szörnyeteg tátongó gyomra lenne. A felvonók nem működtek, így Zhao Yunlan kénytelen volt futni a tetőig, amelyet holttestek és csontok borítottak.
Közelebbről szemügyre véve próbálta kitalálni, hogy vajon mifélék lehetnek. Néhányuknak három feje, másoknak elől és hátul is hasa volt, pár pedig emberi fejjel, de csontváz testtel rendelkezett. Az egyetlen dolog, amiben mindannyian megegyeztek, hogy fejüket egyetlen vágással kaszálták le.
Nem messze álldogált a Lélekmetsző küldött, kezében a Lélekmetsző pengével, amelyet egyenesen egy valami torkának szegezett.
Nem igazán lehetett valakinek nevezni azt a lényt… A teremtmény vonásai borzasztóan eltorzultak voltak, mindenfelé tele kinövésekkel – amelyek egyszerre tűntek félelemkeltőnek és visszataszítónak.
– Miféle szörnyeteg ez? – tette zsebre a kezét Zhao Yunlan. – Nagyságos uram, szeretnéd, hogy segítsek?
A küldött csak intett egyet, anélkül, hogy hátrafordult volna. A kinövésekkel borított lényt nézve így szólt:
– Még egyszer utoljára megkérdezem. Hol van az Újjászületés napórája?
A szörnyeteg nehézkesen elforgatta nyakát a penge alatt és Zhao Yunlan irányába nézett. Habár szavait a küldött felé intézte, mégsem válaszolta meg a kérdését.
– A mesterem kért meg, hogy adjak át egy üzenetet. Nagyságos uram, ön már évszázadok óta lelkiismeretesen végzi a munkáját, nap-nap után. Úgy kerülte a szívében őrzött személyt, ahogy a tomboló áradást vagy vad bestiákat szokás. Habár látszólag a tökéletes önfegyelem és higgadtság megtestesítője, biztosan nem fél attól, hogy képtelen lesz uralkodni önmagán?
A küldött egyetlen szót sem szólt, de a belőle áradó hűvös ridegség erősebbé vált.
– Mesterem őszinte szánalommal gondol mély érzéseire, uram, és mindent megtett, hogy önök végre újra találkozzanak. Szeretné megtudni, hogy ön valóban felette áll-e minden földi hívságnak, anél—
Ezúttal a küldött nem várta meg, hogy a lény befejezze mondandóját. Pengéje megvillant és a kinövésekkel borított lény vérszökőkúttá változott.
A szétterjedő bűz elég undorító volt ahhoz, hogy az ember szédelegni kezdjen tőle. Aztán szél söpört végig a tetőn, olyan hevesen, hogy Zhao Yunlan kénytelen volt becsukni a szemét. Amikor elhalt, a hely újra úgy nézett ki, mint régen. Mintha a korábban szanaszét heverő holttestek és szörnyek sosem léteztek volna.
– Uram, várj! – szólalt meg Zhao Yunlan.
Azonban a Lélekmetsző küldött mindössze megfordult, kezeit összetéve búcsúzóul meghajolt, aztán bármiféle magyarázat nélkül eltűnt a fekete lyukban. Zhao Yunlan egyszerre azt érezte, hogy az örökké nyugodt személy lelkében félelem és riadtság rejtőzik.
Amikor a Lélekmetsző penge megcsillant, még az istenek is távolságot tartottak. Ki merészel így szembeszállni vele? Zhao Yunlan összeráncolta a homlokát. Ellopták az Újjászületés napóráját, amely állítólag gondokat okoz a reinkarnációs ciklusban. De mégis kicsoda?
[1] Fehércsont Asszonyság: A Nyugati utazás egyik történetében Su Wukong, a Majomkirály ellene harcol. A Disznó dinnyeevése pedig egy különálló történet, amelyet a disznó karaktere és a falánkság miatt a Nyugati utazáshoz kapcsolnak. Egy egészen korai kínai animáció – sajnos felirat nélkül – megtekinthető a YouTube-on: https://youtu.be/QCY2YLoEcAk?si=TpKdy4wAMLurPglT
[2] Nara Singde, a Qing-dinasztia (Csing-dinasztia) egyik költőjének verséből.
Mivel kifejezett kérésem ellenére is csak az egyszavas köszik érkeztek, (amiket ígéretemnek megfelelően töröltem is,) a regénnyel kapcsolatban viszont senki sem írt igazán, ezért kikapcsoltam a hozzászólási lehetőséget. Kár, szívesen beszélgettem volna a műről…