Amikor az életnagyságú felfújhatós babát kiszállították a Fény sugárút 4. alá, Zhao Yunlan már azelőtt felrobbant, hogy a futár hallótávolságon kívülre kerülhetett volna.
– Guo Changcheng, hát káposztalé van az agyad helyén?!
Daqing kíváncsian csapta meg a „hölgyet”, aki egy olyan illetlen nyögést hallatott, hogy még a szőr is felállt a hátán. A parancsnok feje olyan sötétlila lett, ami már majdnem feketébe fordult. Remegő ujjakkal bökött az árura, de vagy fél percig egyszerűen túl mérges volt ahhoz, hogy megszólaljon.
Guo Changcheng igyekezett annyira gombát játszani, amennyire csak lehetett. Kifejezéstelen arccal álldogált a sarokban, még csak pislogni sem mert.
Zhao Yunlan végül leküzdötte az őt elárasztó haragot. A torka szinte fájt, ahogy próbálta visszanyelni a dühös szavakat. Egy idő után aztán sikerült fojtott hangon feltennie egy kérdést Zhu Hongnak.
– Keresnél valami ruhát… neki?
Amint meghallotta, hogy milyen furcsa nyekergés jött ki a száján, újfent hatalmába kerítette a harag. Kezét a mellkasára szorítva becsapta az ajtót.
– Gratulálok! – fordult Zhu Hong a fiúhoz. – Annyira felhúztad a górét, hogy még beszélni is elfelejtett.
– Xiao-Guo, nem is gondoltam volna, hogy ilyen vitéz vagy – veregette meg a vállát Lin Jing.
A fiú a bőgés határán állt.
Chu Shuzhi egyetlen szó nélkül felkapta Daqingot és eltakarta a szemét. Arcán a szokásos keserű kifejezés ült, miközben elfordult, hogy figyelmen kívül hagyja a kialakult helyzetet.
Zhu Hong valahonnan előkotort egy hatalmas katonai táskát és belegyömöszölte a babát.
– Sajnálom – motyogta maga elé. – Kicsit tovább kell az órában maradnod, de amint leszálltunk a gépről, kijöhetsz.
Fehér füst szállt fel Zhao Yunlan órájából. Megkerülte a nőt és megállt előtte, majd felvette egy lány elmosódott alakját. Zhao Yunlan túl sok yang energiával rendelkezett. Még a Tisztánlátás órájának védelme ellenére is kellemetlen volt egy szellemnek túl sok időt töltenie körülötte. Wang Zheng sokkal gyengébbnek tűnt, mint korábban.
– Majd úgy tekintek rá, mintha légibeteg lennék – lehelte fátyolvékonyságú hangján. Aztán amikor megpillantotta leendő testét, ködös szemei többet mondtak minden szónál.
Guo Changcheng ekkora már túlságosan félt ahhoz, hogy felemelje a fejét.
Amikor elindultak, senkinek sem volt bátorsága Zhao parancsnokot zavarni – még Daqingnak sem, aki egy aprócska kiscicás telefondísszé változott és engedelmesen lógott Zhu Hong telefonján. A góré úgy nézett ki, mint aki a reptérre készül gépet téríteni.
Ez az állapot azonban mindössze addig tartott, amíg a kapuban összefutottak Shen Weijel és tanítványaival.
Habár Zhao Yunlan arckifejezése előzőleg olyan sötét volt, mint felhők a vihar kitörése előtt, a szemük láttára tisztult ki azon nyomban. Jeges tekintete felolvadt és a korábban körülötte kavargó sötét aura eltűnt, mintha sosem létezett volna. Egyetlen pillanatnyi hezitálás nélkül hagyta ott munkatársait és a diáksereg közepén álló férfihoz sietett.
– Micsoda véletlen!
A sok véletlen között ez az alkalom már szinte hihetetlennek tűnt. Shen Wei szeme megvillant, de látszott rajta, hogy annyira nem örül a viszontlátásnak.
– Zhao parancsnok! – bólintott automatikusan.
Lin Jing felismerte a professzort és zavarodottan szólalt meg.
– Ő nem Shen professzor? Az a férfi, aki annak idején csapdába esett a kórházban xiao-Guóval? Hát a főnök nem törölte ki az emlékeit?
– Nem teljesen – hördült fel halkan Zhu Hong. – Nem hinném, hogy ennek az istencsapásának jó szándékai lennének.
Chu Shuzhi messziről tanulmányozni kezdte Shen Wei arcát, majd felhümmögött.
– Azt hiszem, szándékainak kizárólag a vágyhoz van köze.
Zhao Yunlan körültekintően választotta ki a helyét a professzor közelében – nem túl közel, de közelebb ahhoz, mint amit az emberek általában egészséges távolságnak tartanak. Így Shen Weinek nem volt lehetősége sem elkerülni őt, sem pedig közelebb húzódni hozzá. Zhao Yunlan átlagon felüli beszélőkéje egykettőre elnyerte az elefántcsonttornyukat elhagyó naiv diákok bizalmát, amint közéjük toppant. Alig néhány percnyi csevegés után megtudta a pontos úti céljukat és a kutatásuk tárgyát.
– Szóval ti is Qingxi falujába tartotok? – Zhao Yunlan vetett egy jelentőségteljes pillantást a professzorra. – Micsoda hihetetlen egybeesés! Biztosan a sors akarta így!
Ez az utalás felborzolta Shen Wei idegeit. Ujjait szorosan összezárta a térdén.
– A gép csak a közeli városban szállhat le. Az út Qingxi falujába legalább tizenkét óra a kanyargós hegyi utakon. Srácok, hogy terveztek eljutni oda? – kérdezte a férfi aggodalmat mímelve.
Shen Wei azonnal megértette, hogy Zhao Yunlan mivel próbálkozik, de rajta kívül sajnos senki más nem gyanakodott. Azonban még mielőtt kinyithatta volna a száját egy vörös ruhás fiatal lány válaszolt helyette.
– Busszal!
– Tudom, melyikre gondolsz – felelte Zhao Yunlan. – Arra, amelyik naponta csak egyszer jár és reggel hatkor indul, ugye? Az nem áll meg a faluban.
– Tudjuk, megnéztem a térképet – válaszolta a lány. – Szerintem leszállhatunk majd félúton és végigsétáljuk a maradékot. Annyira nem tűnik távolinak.
– Bizonyos szempontból nem az, de nektek, városi gyerekeknek, legalább négy-öt órát venne igénybe. – Zhao Yunlan fapofával figyelte Shen Weit a szeme sarkából. – Az országban keleten pusztaságok vannak, nyugaton pedig hegyek. A hegyvidék egyáltalán nem hasonlít Sárkányvároshoz. A térképen talán közelinek tűnik, de előfordulhat, hogy utak és ösvények nélküli szakaszokon kell átkelnetek. És csak akkor négy-öt óra, ha nem tévedtek el. Gondolj bele, este lesz, mire leszálltok a buszról. Négy-öt óra sétával valószínűleg tábort kell vernetek. Az évszaknak köszönhetően pedig hidegebb van, mint gondolnád. A hóban akartok aludni?
Ahogy az várható volt, a megdöbbent diákok egycsapásra pánikolni kezdtek. Zhao Yunlan egy darabig figyelte, hogy eléggé benne van-e már a zabszem a hátsójukban, majd megszólalt.
– Látjátok, tényleg a sors keze, hogy összetalálkoztunk. Jobb lenne, ha velünk jönnétek! Van néhány barátom arrafelé, megkértem őket, hogy készítsenek elő néhány autót a számunkra. Mivel mindannyian ugyanoda tartunk, akár együtt is utazhatnánk. Akkor tudnánk vigyázni egymásra. Na, mit gondoltok?
– Nem okozna túl nagy gondot önöknek? – habozott az osztályfelelős.
Zhao Yunlan csak legyintett, aztán átkarolta Shen Wei vállát és rákacsintott.
– Nem nagy ügy! Ha tudnátok, hogy milyen kapcsolatban állunk…
– Ne szórako— kezdte a professzor.
– Szomszédok vagyunk! – vigyorgott a férfi, továbbra is szorosan tartva a másikat. – Valamit jól jegyezzetek meg! Ha kiléptek majd a nagyvilágba, sokkal jobban számíthattok a közeli szomszédaitokra, mint a távoli rokonaitokra. Ha sikerül jó kapcsolatot ápolnotok velük, közelebb állhatok egymáshoz, mint a saját családotok tagjaival. Ugye, Shen prof?
A kérdezett nem válaszolt.
– Ó, igaz is! – mondta Zhao Yunlan aggodalmaskodva és felegyenesedett. – Lefogadom, hogy még nem ettetek! Várjatok csak!
Eltűnt, majd hamarosan néhány zacskó gyorséttermi kajával tért vissza. Ahogy elhaladt Guo Changcheng mellett, kettőt lazán átpasszolt neki.
– Ez egészen szokatlan. Azt hittem, már azt is elfelejtette, hogy létezünk – jelentette ki Lin Jing.
– Amitábha, bocsáss meg a vétkemért! – kántálta az álszerzetes bocsánatkérésül a darab sült csirkének, majd a formalitások betartása után – amelyek nem szolgáltak túl jó mentséggel egy olyan férfi részéről, aki alkoholt ivott és húst evett – szájába tömte a csirkecombot és a kólásüveg után nyúlt.
Guo Changcheng zacskókkal teli karjai pillanatok alatt kiürültek. Tanácstalanul álldogált, mikor is valaki egy hamburgert nyújtott át neki. Megfordulva rájött, hogy Zhu Hongtól kapta, a nő azonban egyáltalán nem nézett rá. Helyette Zhao Yunlan irányába bámult. Bármit is mondott a férfi, az egész diáksereget megnevettette. Néhány ember teljesen természetesen vált mindenki figyelmének központjává, helytől és időtől függetlenül.
– Köszönö— kezdte Guo Changcheng.
– Szívesen – vágott közbe Zhu Hong, mielőtt befejezte volna. Aztán halk hangon megkérdezte: – Az a Shen nevű fickó – ő kicsoda?
– A Sárkányvárosi Egyetem professzora – követte a nő pillantását a fiú. – Nagyon sokat segített a legutóbbi ügyben. Együtt foglalkoztunk az éhes szellemmel, mielőtt a parancsnok odaért volna. Bár Zhao parancsnok azt mondta, hogy nem fog rá emlékezni.
Zhu Hong szemei finoman összeszűkültek.
– Máris professzor? – motyogta. – Nagyon fiatalnak néz ki. A professzorok nem idősebbek általában? És házas?
– Honnan tudhatnám? – vakarta meg a fejét Guo Changcheng.
Zhu Hong rápillantott, aztán szemei újra visszatértek Zhao Yunlanra. Shen Wei éppenhogy elvett egy csirkefalatkát, a másik már emelte is a mártogatós szószt, hogy a férfi könnyedén elérje. Még ebből a távolságból is jól látta tekintetének lágyságát. Egészen más embernek tűnt, mint korábban, amikor nyűgösen ordibált.
– Biztosan nincs még családja – mondta halkan Zhu Hong, miután egy ideig méregette. – Akármennyire is szégyentelen ez az istencsapása, akkor sem kezdene ki senkivel, aki foglalt. Jézusom, nézni sem bírom!
Zhao Yunlan telefonja újra megszólalt, mintha csak forródrót lenne. Egyik kezében az italát, másikban a telefonját tartva villámgyorsan lehajolt és szájával kikapta a sült húst Shen Wei kezéből. Két harapással eltüntette, aztán szemét végig a professzorra szegezve megnyalta az ajkát, kinek ujjai sietve összezárultak.
A KEO főnöke három és fél órára magára hagyta a csapatát. A repülőgépen helyet cserélt, mondván, hogy hallani szeretné, amit a professzor a tanítványainak mesél Qingxiről.
Végül a faluhoz legközelebb eső reptéren landoltak. Ahogy a kijárat felé közeledtek egy kövér, bundába öltözött középkorú férfi tűnt fel. Az illető egy „Zhao parancsnok” feliratú táblát tartott a kezében és nyakát nyújtogatva tekintgetett jobbra-balra. Zhao Yunlan a két csapattal a nyomában megindult felé.
A férfi tétova arckifejezését mintha elfújták volna, amint egyértelművé vált számára, hogy észrevették őt. Miután sikerült helyesen megtippelnie, hogy ki a főnök, meleg fogadtatásban részesítette.
– Zhao parancsnok! Biztosan te vagy az! Messziről kitűnsz az emberek közül! Nem is csoda, hogy ilyen fiatalon vezetői pozícióba kerültél!
– Jaj, ugyan! Túlzol! – Zhao Yunlan tett egy lépést előre és két kézzel megrázta a férfi kezét. – Olyan hideg van errefelé! Csak az tartotta bennem a lelket az egész út alatt, hogy tudtam, itt találkozunk veled!
A férfi, kinek neve Lang-ge volt, erőteljesen megrázta kezeit.
– Amikor Xie-laoge[1] felhívott, hogy segítsek neki autót szerezni, természetesen azonnal igent mondtam. Xie-ge olyan, mintha csak a testvérem lenne – a barátai az én barátaim! Hogy is van a mondás? Ha barátok érkeznek messzi földről, személyesen kell fogadni őket!
– Hát ennyire közel álltok egymáshoz? – kérdezte Zhao Yunlan tágra nyílt szemekkel döbbenetet színlelve. Aztán komoly képpel Lang-ge felé bökött. – Azt mondod, hogy mi ketten barátok vagyunk?! Inkább testvérek! Xie-sige[2] testvére az én testvérem is! Ne merészelj idegenként kezelni, különben nagyon mérges leszek!
Lang-ge felnevetett és azonnal elfogadta a felajánlást.
– Még csak álmodni sem mertem erről! Mostantól kezdve elmondhatom, hogy van egy testvérem Sárkányvárosban, aki a hivatalos szerveknél dolgozik! Micsoda megtiszteltetés! Intézzünk el gyorsan mindent, aztán együnk egyet! És velem aztán ne udvariaskodj! Tiszteletlenségnek veszem, ha túlzott illedelmességgel viseltetsz irányomban!
Azok ketten ugyanebben a stílusban folytatták, eljátszották az első látásra szerelembe esett párocskát a többiek előtt – bár legalább pirulás nélkül. A két idegen egy szempillantás alatt testvérekké fogadta egymást. Shen Wei és tanítványai összenéztek, aztán zavarodottságuk ellenére is követték őket. Lang-ge igazi lakomával vendégelte meg a csapatot, majd a környék egyetlen ötcsillagos szállodájába vitt mindenkit.
Másnap reggel már napkelte előtt három utcai terepjáró álldogált indulásra készen a hotel előtt. A csomagtartókba kukkantva vastag kabátok, kempingfelszerelés, kalóriadús élelmiszerek, gyógyszerek és egyéb apróságok tárultak a szemük elé. Minden vadiúj volt, alaposan átgondolt, és akár egy profi kutatócsapat igényeit is kielégítette volna.
Zhao Yunlan olyan természetesen fogadta a dolgokat, mintha nem lett volna egy minden tekintetben túlzó ajándék. Megkérte Lin Jinget, hogy adjon a sofőröknek egy karton Chunghwa cigarettát, aztán újabb nyálas tereferébe kezdett a kiérkező vendéglátójukkal, aki kijött elbúcsúzni. Lang-ge túláradt a lelkesedéstől. Csupán egyetlen jelét lehetett felfedezni annak, hogy Zhao Yunlan kiütötte őt a tizennégy baijiu[3] röviddel előző éjszaka: az arca fel volt dagadva, mint egy disznóé.
Miután vonakodva búcsút intett újdonsült barátjának, Zhao Yunlan váltott néhány szót Shen Weijel.
– Elég trükkös a kanyargós hegyi utakon vezetni. Miért nem jössz velünk? Lin Jing, Zhu Hong és én majd kézbe vesszük a dolgokat. Felosztjuk egymás között a hallgatókat és Qingxiben újra beszélhetsz velük. Mit szólsz?
Ennél többet még egy fizetett idegenvezetőtől sem várhatott volna el, Shen Wei pedig nem akart hálátlannak tűnni, hogy visszautasítja az ajánlatot. De egyáltalán nem volt olyan vastag a bőr a képén, mint Zhao Yunlannak, és képtelen volt csak úgy nyugodtan elfogadni a szívességet. Még azután is rendkívül kényelmetlenül érezte magát, hogy beült az autóba.
– Az egész azért van, mert nem terveztem meg elég jól az utat! Túl sok gondot okozunk. Ráadásul nem is ismerem az úriembert, mégis rengeteg pénzt költött ránk. Ön szerint küldhetnék neki valami ajándékot, ha visszatértünk?
– Ugyan, minden rendben – legyintett Zhao Yunlan fölényesen. – Ne aggódj miatta! Senki sem kínál segítséget ok nélkül, majd meghálálom neki, ha rám kerül a sor. És semmi szükség arra, hogy továbbra is így udvariaskodj velem!
Shen Wei nem válaszolt. A lámpa pirosra váltott előttük, Zhao Yunlan beletaposott a fékbe és a professzor felé fordult. Arcán újfent feltűntek azok a bizonyos gödröcskék, mire Shen Wei elpirult. Vetett egy pillantást a hátul ülő diákokra, aztán jól láthatóan megkönnyebbült, mikor látta, hogy azok izgatottan kifelé nézelődnek.
Zhao Yunlannak eszébe jutott, hogy megpróbálhatna még egy lépést tenni. Átnyúlt, hogy finoman kisimítsa Shen Wei gallérjának felgyűrődött sarkát. Bizonyára teljesen véletlenül történt, hogy begörbített ujja közben hozzáért az érzékeny bőrhöz közvetlenül Shen Wei fülcimpája alatt.
– Csak megigazítom a gallérodat – közölte, aztán felegyenesedett és beállította a visszapillantó tükröt.
A pír ezúttal már Shen Wei füleit is elérte.
A lámpa váltott és Zhao Yunlan rálépett a gázra. Habár tekintete teljes egészében az útra fókuszált, szája sarkában apró mosoly bujkált. Úgy gondolta, hogy a professzor bizonyára zavarában bámul ki az ablakon. Egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a professzor arcából minden szín kifutott és hulla sápadttá vált. Shen Wei homloka ismét ráncba szaladt, mintha a barázdák már mindörökre belevésődtek volna bőrébe. Szelíd, értelmes arcára leírhatatlanul hideg keménység telepedett, amely magányos, távoli aurát kölcsönzött neki.
Fárasztó volt felfelé vezetni a kanyargós hegyi utakon. Az autó émelygést okozva zötykölődött, hat-hét óra elteltével a hátul ülő két diák már mélyen aludt. Minél messzebbre kerültek, annál keskenyebbek és kacskaringósabbak lettek az utak. A szikla széle bármiféle korlát nélkül mindössze egy méternyire feküdt a gumiktól, aztán következett a végtelen mélység. Szerencsére a Lang-ge által biztosított autók tényleg olyan jónak bizonyultak, ahogy kinéztek, és Zhao Yunlan könnyelmű személyisége ellenére is megbízható sofőrnek bizonyult. Az utazásnak azért voltak feszült pillanatai, de tényleges veszélybe nem kerültek.
Ahogy egyre mélyebbre értek a hegyekben, a hőmérséklet is egyre jobban csökkent. Az utak szélén hó kezdett felhalmozódni és az emberi életnek is egyre kevesebb jele volt.
A három jármű az indulás után szorosan egymás nyomában járt, azonban a távolság nőni kezdett közöttük, bármennyire is lassan haladtak. Amikor Zhao Yunlan óvatosan lejjebb kapcsolt és megállt, a nyomában járó másik két autó is ugyanígy tett.
– Egyre rosszabb az út – jegyezte meg a parancsnok és kinyitotta az ajtót. – Azt hiszem, itt az ideje feltenni a hóláncokat. – Aztán Shen Weihez fordult: – Hideg van, ne szállj ki!
De a professzor nem törődött vele és leugrott segíteni. A légmozgás a hegyekben olyan erős volt, mint egy acélostor. Elég heves ahhoz, hogy akár fel is döntse az embert. A hideg sem volt éppen kellemes, de a legijesztőbb az egészben mégis az volt, hogy bármikor hóvihar törhetett ki. A szél elég intenzív volt ahhoz, hogy még egy extra vastag pehelykabáton is átfújjon, és csontig hatolva szétfagyassza az embert. Hát még azon a vékonyka, testhezálló kabátkán, amelyet Zhao Yunlan mindössze azért vett fel, mert szerinte jól állt neki.
A két diák felébredt és felajánlotta a segítségét, de Zhao Yunlan bezárta őket.
– Maradjatok ott, ahol vagytok, ne keverjetek még nagyobb bajt. Nem jó poén megfázni egy ilyen helyen.
Shen Wei és Zhao Yunlan gyorsan rárakta a láncokat az abroncsokra, ujjaik merevre fagytak, mire végeztek. Zhao Yunlan felegyenesedett és a távolba nézett. A havas hegyek végtelennek tűntek egy hatalmas gleccser szomszédságában. A vékony felhők és hegyek összeértek a föld és az ég végtelenjében.
Felhívta a többi sofőrt és emlékeztette őket, hogy mire figyeljenek vezetés közben.
– Belépünk a gleccser területére – hangsúlyozta. – Maradjatok csendben és eszetekbe se jusson dudálni! Ha ránk zúdul a lavina, a KEO-ból csak az éjszakai műszak marad!
Fehérség terült el, ameddig a szem ellátott. A nap már lebukni készült nyugaton, az ég lassan elhomályosult. A fény elhalványult, egyre kevesebb guminyom látszott a talajon, a kegyetlen hideg pedig még jobban felerősödött. Hiába kerültek közelebb a gleccserekhez, valahogy egyre nehezebb volt kivenni őket. Egy utolsó fénysugár tükröződött vissza a távoli hegytetőn, hogy aztán az is a semmivé enyésszen.
Zhao Yunlan felkapcsolta a fényszórókat. Shen Wei egyetlen hangot sem mert kiadni, túlságosan félt, hogy elvonja a figyelmét. A jármű szinte csigatempóban haladt. Odakint több ezer méteres sziklafal terült el hófehéren, amelyet csupán az itt-ott feltűnő hegyi sziklák foltos szürkésbarnája tört meg.
Az utolsó fényforrást a sötét hegyet borító ragyogó hó jelentette a déli égbolton, miután az is elhalványult, teljes sötétség ereszkedett rájuk.
Hátul a vörös ruhás osztályfelelős és egy vékony keretes szemüveges fiú foglalt helyet. Még ahhoz is túl ijedtek voltak, hogy levegőt vegyenek.
– Professzor, kijutunk ma még a hegyekből? Lesz hol aludnunk? – kérdezte a szemüveges srác.
– Ne aggódj – kotyogott közbe Zhao Yunlan, még mielőtt Shen Wei válaszolhatott volna. – Qingxi határa a havas hegyen van. Ezután a szakasz után valószínűleg már nemsokára odaérünk, de——
Még mielőtt befejezhette volna, hirtelen egy apró fény jelent meg a távolban. A férfi azonnal visszakapcsolt, majd óvatosan lefékezett.
– Mi az? – kérdezte idegesen az osztályvezető.
– Semmi baj – válaszolt a professzor. – Csak valami fény van előttünk. Maradjatok a kocsiban, majd én megyek és megnézem.
– Te is láttad? – kérdezte Zhao Yunlan. Komor pillantást váltottak.
– E-Egy utcai lámpa? – A lány elég érzékeny volt ahhoz, hogy rájöjjön, valami nem stimmel.
– Ezen az úton nincs közvilágítás – felelte Zhao Yunlan, majd hátrafordult. – Ki ne tegyétek a lábatokat a kocsiból! Van hátul csoki és szárított marhahús, essetek neki, ha éhesek vagytok.
Ezt követően kinyitotta az ajtót és kiszállt, Shen Wei pedig egyből követte őt.
A szél időközben lecsendesedett, de a zimankó és a sötétség tovább mélyült. Nem az a kellemesen csípős hideg volt, hanem az a nedves fajta, amely a csontokig hatol és lehetetlen tőle megszabadulni. Mindenhol halálos csend honolt. Még a távoli fény is úgy hunyorgott, mintha valaki egy lámpást tartana.
A régi idők temetési körmeneteleinél használt fehér papírlámpások képét idézte. A fény mintha még közelebb került volna hozzájuk, mialatt kiszálltak.
A szél hangja és a hóesés teljesen abbamaradt, a két férfi pedig ösztönösen igyekezett minél körültekintőbben lépkedni.
Zhao Yunlan szeme hirtelen elkerekedett, kinyitotta a kocsi ajtaját és betuszkolta Shen Weit. Aztán intett a többi embernek, akik közben kíváncsian kiszálltak, jelezve, hogy üljenek vissza és maradjanak ott. Utána ő maga is visszahuppant és bezárta az autót.
Ezalatt a kis idő alatt a fény elég közel került ahhoz, hogy felfedje egy személy alakját.
A parancsnok sietve utasításokat adott a hallgatóknak.
– Bármit is láttok, ki ne nyissátok a szátokat! Ne nyomjátok a képeteket az ablaküveghez és meg ne mukkanjatok!
Az ablakok bepárásodtak a hidegben, csak a szélvédő volt elég tiszta ahhoz, hogy ki lehessen venni a közeledő alakot. Valaki lámpást cipelve egy nagy csoportot vezetett az egy helyben álló autók felé. Voltak közöttük férfiak és nők is, de leginkább gyerekek és idősek. Ruhájuk rongyosnak tűnt, mintha csak egy nagy éhínség elől menekülnének.
Hogyan lehetséges, hogy ennyien sétálnak egy autóknak szánt hegyi úton?
– Kik ezek az emberek? – kérdezte a lány, remegő, halk hangon.
– Ezek nem emberek – mormolta Zhao Yunlan. – Egy szellemsereg halad el mellettünk.
A lány a szájára tapasztotta a kezét. Ekkora már látni lehetett az elhaladók tompa tekintetét. Mindegyiküket borzalmas sebek borították. A legfurcsább azonban mégis a menet elején haladó személy volt, aki a papírlámpást tartotta. Nagyon magas kalapot viselt, amely egészen az álláig ért. Ha volt is arca, nem lehetett látni, csupán sápadt állának hegyét. Az egész teste olyan fehér volt, mintha csak papírmaséból készült volna, és olyan merev, mint egy papírsárkány, amely a szellő hátán sodródott közelebb.
Habár a papírember nem nézte az utat, valahogy mégis sikerült kikerülnie az autót. Sőt, ahogy elhaladt mellettük, még a párás üvegen keresztül is jól látszott, ahogy egy pillanatra megtorpan és kétszer meghajol. Zhao Yunlan bólintva viszonozta a köszöntést. A papírember pedig továbblebegett a tömeggel a nyomában. Lefelé indultak a hegyi úton.
Zhao Yunlan csak akkor szállt ki újra az autóból, amikor az egész menet a messzi távolba veszett. Kinyitotta a csomagtartót, előkapott egy zseblámpát, és Shen Weihez fordult.
– Valami biztosan történt előttünk, meg kell néznem. Vigyázz a kölykökre!
A professzor összeráncolta a homlokát. Aggodalmas arcát látva Zhao Yunlan megragadta a kezét és megdöbbenve tapasztalta, hogy mennyire hideg. Az az egyetlen érintés azt az érzést keltette benne, mintha Shen Wei kétségbeesetten próbálná magába inni testmelegét. Megsajdult a szíve. – Ne idegeskedj – mondta neki. – Minden rendben lesz!
[1] Laoge: lao 老– idősebb + ge哥 – testvér összekapcsolása.
[2] Sige: si 四 – négy + ge 哥– testvér összekapcsolása.
[3] Baijiu: kínai égetett szeszes ital.