Zhao Yunlan úgy döntött, hogy hazamenetel helyett inkább még sötétedés előtt meglátogatja azt a helyet, amelyet nem sokkal korábban vásárolt a Sárkányvárosi Egyetem közelében. Csak egyetlen utcára volt a kampusztól, a környéket nyugati kialakítású kertesházak alkották, amelyek nagyon jellegzetes építészeti stílust képviseltek.
A férfi előhúzott egy kulcscsomót, levett róla egy kulcsot és Shen Wei kezébe nyomta.
– Tudom, hogy tulképp nincs rá szükséged a bejutáshoz, ez inkább csak formalitás.
– Az enyém? – kérdezte a másik, miközben körézárta ujjait. Úgy érezte, mintha a kulcs fémje égette volna a bőrét.
– Naná! A közös otthonunk kulcsa! – felelte, miközben az utat mutatva besétáltak. – A vízvezetékeket, az elektromos hálózatot és a belső falak festését már befejezték. A padlón dolgoztak még az újév előtt, úgyhogy egy kicsit kupis, de egy hónapon belül készen kell lennie. Utána át is hozhatnád a cuccaidat, kivéve persze azokat, amiket használni szoktál. Aztán tavasszal jó alaposan kiszellőztetünk és rendesen beköltözünk. Gyere, a lift erre van.
Shen Wei úgy érezte, mintha a szívét a hullámok közé merítették volna, oly gyengéden és lágyan duzzadt a mellkasában.
Az épület négyszintes volt, minden emeletet egy külön lakás foglalt el. A mélygarázs is négy részre volt osztva, és mindegyikhez saját lift tartozott, amellyel közvetlenül fel lehetett jutni. Amikor a két férfi felért, a földön heverő építési törmelék látványa fogadta őket. Ennek ellenére a szobákat elöntő természetes fény már most is csodálatosnak tűnt. A nap éppen lenyugvóban volt, halványló narancsszínével aranyozta be a padlón szétszórt hulladékot. Az egyik oldalon a Sárkányvárosi Egyetem ősi fák által rejtett republikánus korabeli épületei látszottak az ablakokból, a másik oldal pedig egy környéken kanyargó mesterséges patakra nézett. Habár a vizét leeresztették, még a tél közepén is látni lehetett a nyomokat, amiket az áramló víz a kövekbe vésett.
– Azt mondják, hogy egy szeretőnek aranyház dukál, nekem arra nem telik. Ha építenék egyet, amúgy is csak kivizsgálnának korrupció miatt. Szal’ remélem, hogy egy darabig ezzel is elégedett leszel – mosolyodott el Zhao Yunlan. – Majd összespórolok kicsit több lóvét, aztán jobb helyre költözhetünk. A déli oldalon található az erkélyes hálószoba, válaszd ki, hogy a többi közül melyiket szeretnéd dolgozónak.
Shen Wei hosszasan nézett rá. Rengeteg érzelmet és vágyakozást nyomott el évezredek óta, erre a másik csak úgy mindenféle figyelmeztetés nélkül lángra lobbantotta őket. A benne égő tűz intenzitása egykettőre elérte a tetőpontját, ezzel egyidőben pedig leírhatatlan szadista késztetés lett úrrá a szívén. Szerette volna a férfit olyan erősen karjai közé szorítani, hogy annak minden húsa és összes csontja porrá legyen, majd a tenyerében megolvasztva örökké megőrizni ezt a pillanatot az örökkévalóságnak.
A szívében lévő világ éppen darabokra hullott, ennek ellenére még csak lélegzetvétele sem változott a másik előtt, csupán tekintete égett hevesebben.
Ha két ember társaság, három pedig tömeg, akkor valakinek nyilvánvalóan a harmadik keréknek kellett lennie. Megakadályozva, hogy azok ketten rögtön egymásnak essenek a koszos padlón, Daqing az ablakpárkányra ugrott és hangosan bejelentette:
– Én is akarok egy saját hálószobát! És egy többszintes luxus kaparófát!
– Húzz már a francba! – morogta dühösen Zhao Yunlan, amiért a szőrgombóc tönkretette a hangulatot. – Még hogy kaparófát?! Egy rendes állványzat sem bírná el a súlyodat!
– Mit mondtál, vaksikám?!
– Hogy macska helyett inkább tehénnek kellett volna születned! – jegyezte meg a férfi szemrebbenés nélkül.
A felpaprikázott Daqing egyenesen a parancsnok vállára ugrott és karmaival a hajába kapott. Ádáz harc kezdődött ember és macska között.
Shen Wei az ablaknak dőlve lassan kifújta a levegőt. A naplemente meleg, halványuló fénye a bőrét simogatta, ragyogást kölcsönözve örökké sápadt arcának. A nappaliban kialakult hajcihőt figyelve arcát elöntötte egy halvány mosoly.
Abban a pillanatban egy fekete árny jelent meg ingujjánál, melynek láttán újfent elkomorodott. Ujjaival összecsippentette, mire egy levél jelent meg a kezében, rajta az alábbi szöveggel: Fekete felhők gyülekeznek északnyugaton a harmincharmadik menny felett. A jelek hatalmas szerencsétlenségre utalnak! Azonnal térjen vissza, nagyuram!
Markába gyűrte a papírt.
– Yunlan!
Zhao Yunlan és Daqing felé fordultak.
– Valami fontos jött közbe – mondta. – Elmegyek egy időre! Menj haza az ünnepek alatt, ha van egy kis szabadidőd, és próbálj meg több időt tölteni a szüleiddel! A szemed még mindig nem jött rendbe. Kevésbé aggódnék, ha vigyáznának rád!
– Mi történt? – kérdezte a másik.
– Nem tudom biztosan. A báb levelet hozott az alvirágról, amely szerint fekete felhők gyülekeznek a harmincharmadik menny felett. Félek, hogy nagy a baj. Muszáj visszamennem és kivizsgálnom! – magyarázta, aztán kinyújtotta a kezét, és ujjbegyeivel végigsimította Zhao Yunlan ráncos homlokát. – Ne légy ilyen komor! Semmi okod az aggodalomra!
A közönséges felhők nem értek fel a harmincharmadik mennyig. Amelyek igen, azok általában kétfélék lehettek: keletről érkező lila felhők, vagy pedig baljóslatú feketék, amelyek mindent elborítottak.
– Régóta nem látni fekete felhőket. Ha jól tudom, nagyjából nyolcszáz év telt el, mióta utoljára megjelentek – közölte a macska.
– Mi okozta őket legutóbb? – kérdezte a parancsnok.
– Honnan tudnám? – nyögte be a macska zavarodottan.
Shen Wei nem válaszolt, sőt, reflexszerűen elkerülte tekintetét.
Zhao Yunlan különösen jól olvasott mások arcában, főleg Shen Weiében, aki kifejezetten ügyetlen volt gondolatainak elrejtésében. Egy gondolat futott át az agyán.
– Köze van a démonképűhöz? Ő tehetett róla legutóbb is? Micsoda is ő pontosan? És hogy lehet ilyen erős?
Daqing még zavarodottabbá vált.
– Démonképű? Az meg kicsoda?
A lenyugvó nap által kölcsönzött kis szín már rég semmivé lett Shen Wei arcán.
– Nem mondhatom el, sajnálom!
Zhao Yunlan megdermedt egy pillanatra, de a másik tekintetének láttán képtelen volt tovább faggatózni.
– Akkor menned kéne! És légy óvatos! Nyitva hagyom neked az ajtót éjszakára, siess vissza!
Mivel Daqing is ott volt, Shen Wei egyetlen szót sem szólt. Csak vetett egy jelentőségteljes pillantást a másikra, mielőtt besétált volna a fekete ködfelhőbe.
Gondolatokkal terhesen Zhao Yunlan kisétált az erkélyre, lassan felnézett a sötétedő égboltra és rágyújtott.
Daqing felugrott a párkányra és megkérdezte:
– Tényleg tudod, kicsoda valójában Shen professzor?
Amikor a férfi bólintott, a macska lehajtotta a fejét.
– Akkor miért aggódsz? – kérdezte.
– Egy rakat dolog miatt – fújt egy füstkarikát, majd hunyorogni kezdett a fehér füstben. – Daqing, hadd kérdezzek valamit. Miért van az, hogy a klasszikus irodalom rengeteg pletykát megvitat és boncolgat az istenekkel kapcsolatban, mégis teljesen hallgat egy konkrét személlyel kapcsolatban?
– Kire gondolsz?
– Kunlun-jun.
A macska kinyitotta a száját, de képtelen volt bármit is felelni. Zhao Yunlan bosszúsan újabb cigire gyújtott.
– Na mi van, te sem beszélhetsz róla?
– Nem erről van szó – válaszolta Daqing. – De a növények és az állatok nem olyanok, mint az emberek, nem ugyanolyan intelligenciával születünk. Hatalmas szerencsére van szükségünk, hogy a kultiválás útjára léphessünk, és csakis akkor kezdhetjük el megérteni az emberek problémáit és elveit. Kunlun-jun… Kunlun-jun sokáig a nagy vadon istene volt, mielőtt a Buzhou-hegy elesett. Legalább ötezer éve senki sem hallott felőle. Hogy őszinte legyek, egészen odáig csak egy kis macska voltam, amíg te… Amíg az előző gazdám meg nem talált. Csak aludtam és ettem. Túlbecsülöd a kultiválásomat.
– Igazság szerint én láttam róla festményeket – pöckölte le a hamut a cigijéről.
Daqing felemelte a fejét.
– Egy kis macska… – motyogta Zhao Yunlan, aztán elhallgatott és gondolkodni kezdett. – Meddig voltál kis macska? Mégis milyen helyen állna le egy hozzád hasonló kis állat növekedése?
A Kunlun-hegy csúcsa volt minden isten szülőhelye, valamint számtalan káosz korából származó isten és démon sírja is. A hó sosem olvadt el a felszínén, és néhány virág csupán ezerévente virágzott rajta. Az idők hajnalától a jelenkorig csupán egy maroknyi érdes, csökevényes és göcsörtös fa nőtt a tetején, de a törzsükben lévő évgyűrűk számtalan rendkívüli történésnek voltak a tanúi.
Heves nyugtalanság támadt Daqing szívében. Olyan érzése volt, mintha egy láthatatlan kéz mindenkit egy előre meghatározott cél felé taszigált volna. A bundájában lévő összes szőr az égnek állt.
Az emberi sorsokban változás van, jönnek és mennek, alakítva a múltat és a jelent[1], hangyaszerű sorsuk ugyanolyan, mint a számtalan isten felemelkedése és bukása. Az égen és a földön semmi sem maradhat örökké a csúcson. Vajon Pangu valóban kettévágta a káoszt? Vagy egyszerűen csak megváltozott a káosz formája?
A macskát hirtelen elöntötte a félelem. Kevés emléke volt fiatalságáról, de néhány dolog továbbra is élénken élt vérében és csontjai legmélyén. Első gazdája számtalanszor született már újjá, ennek ellenére még mindig tisztán emlékezett az illatára. A távoli hegyek színét idéző zöld köntösére és a friss hótól és bambusztól illatozó ruhaujjaira. Szinte hallotta rakoncátlan nevetését és érezte meleg kezét, amellyel karjaiba emelte…
Nem messze hirtelen felkiáltott egy madár.
Daqing és Zhao Yunlan egyszerre fordultak meg és tekintettek a hang irányába. Egy hatalmas sereg röppent fel, mintha a város összes varja kitárta volna fekete szárnyait és beborította volna az égboltot.
Mindig a varjak tudják először, ha csapás száll alá a mennyekből.
A süvítő szél zaja és az őrjítő károgás közepette a férfi végül szólásra nyitotta a száját.
– Szeretnék valamit elárulni, de meg kell ígérned, hogy nem adod tovább!
– Ami a fülemen bemegy, a számat sosem hagyja el! – válaszolta a macska ünnepélyesen.
– Shen Wei a Lélekmetsző küldött – közölte. – És jelen pillanatban meglehetősen aggódom érte.
A szavakat hallva Daqing lábai alól egyszerre kicsúszott a talaj, és úgy zuhant le a párkányról, mintha csak elájult volna.
[1] Sima Qian (司马迁) A történetíró feljegyzései (史记) című művében található idézet, amely kifejezi, hogy az örök körforgás és az idő múlása a történelem szerves része.