A bíró látogatása alatt Guo Changcheng gondoskodott Chu Shuzhiról. Mivel képtelen volt kiszabadítani a Lélekőrző dekrétum fogságából, csak annyit tehetett, hogy betakargatta és egy fülhallgatót tett a fülére, hogy filmeket nézve elűzhesse unalmát.
Egy ideig ott ült és mozizott vele, aztán szép lassan elszunnyadt. Nem is ébredt fel egészen reggelig, amíg Zhao Yunlan hívta. Rögtön észrevette, hogy Chu Shuzhi már állt, és a korábban rajta lévő takaró most őt burkolja be.
A másik az ablaknál szobrozott, és morcosan nézett ki a koromsötét égboltra. Már elég késő volt ahhoz, hogy a kinti lámpák automatikusan lekapcsolódjanak, ennek ellenére még mindig sötét volt az utcákon.
– Hamarosan vendégünk érkezik – közölte Zhao Yunlan a telefon másik végén. – Tartsd szemmel Chu-gēt[1] és mond meg neki, hogy ne kapja fel a vizet! Még nem jött el az ideje, hogy minden hidat felégessen maga után. De nyugodtan maradjon magabiztos, semmi szükség a túlzott udvariaskodásra.
Megértetted?
– Hol vagy, Zhao parancsnok? – kérdezte a fiú értetlenül.
– El kell intéznem néhány dolgot az irodán kívül. – Nem volt túl sok térereje, a vonal recsegett-ropogott a statikusságtól. – Ne szaladgálj el sehová! És ne felejtsd el felhívni a családodat, hogy minden okés veled! Meg maradj Chu Shuzhival!
Guo Changcheng éppen letette a telefont, amikor meghallotta a fagong hajmeresztő hangját. Az ajtó irányából felhangzó kopogásra azonnal felkapta a fejét.
– Gyere be! – szólalt meg Chu Shuzhi nyugodtan.
A zárt ajtó nyikorogva kitárult, és egy papírmasé alak lépett be magas kalapban. Egy hatalmas csomagot cipelt, amit rendkívül udvariasan lerakott a férfi elé. Aztán összekulcsolta a kezeit és motyogni kezdett az orra alatt.
Chu Shuzhi kinézete egyből megváltozott: tetovált szavak tűntek fel az arcán, és súlyos béklyók rajzolódtak ki a csuklója és nyaka körül. Ám ahogy megjelentek, késlekedés nélkül egyből a padlóra is potyogtak. Aztán szavak és a bilincsek kis labdává váltak, amit a papírmasé egyből magához is vett.
Guo Changcheng szájtátva álldogált és bámult.
Ezt követően az illető illedelmesen meghajolt előttük. A fiú próbálta viszonozni a gesztust, de menet közben véletlenül sikerült beleütnie fejét Zhao Yunlan monitorába.
Chu Shuzhi kinyitotta a csomagot. Annak tartalma nagyrészt csontból készült, és hideg, baljós fénnyel izzott. Olyan tárgyak voltak, amiket közel háromszáz éve nem látott.
– Hol van az Őrző? – kérdezte követelő hangon.
De a kaszás nem mert megszólalni. Semmit sem árult el, csak megrázta a fejét, ismét meghajolt előttük, majd a lehető leggyorsabban elsietett.
Ekkorra a Lélekmetsző küldött megérkezett a Kunlun-hegy lábához.
A levegő ritka és jéghideg volt, valahogy a régi időkre emlékeztető elhagyatottságot hordozott magában. Habár hajnalodott, az éjszaka tintafekete függönye továbbra sem gördült fel. Ahogy fújt a szél, úgy tűnt, mintha a sírás hangjait sodorná magával.
A küldött automatikusan megérintette a derekára kötött Lélekmetsző pengét. A háta mögött felhangzó léptek zajára beszélni kezdett anélkül, hogy megfordult volna.
– Ha mindenki itt van, induljunk el!
– Várj! – szólalt meg egy ismerős hang. – Még nincs itt mindenki. Aggódtam a járatkésések miatt, ezért túl korán indultam.
A küldött azonnal megpördült, és Zhao Yunlan tekintetével találta magát szembe. Tetőtől talping túrafelszerelést viselt, egy fekete macska sétált közvetlenül mögötte, kezében pedig kávét és hamburgert tartott, amibe beszéd közben beleharapott.
– Te ettél már, nagyuram? – kérdezte integetve. – Még van egy rösztim.
A Lélekmetsző küldött – Shen Wei – egy pillanatra semmit sem szeretett volna jobban, mint Zhao Yunlan képébe passzírozni azt a rösztit. Az őt elöntő dühtől még a körülötte kavargó köd is megremegett.
A másik talált egy kellően lapos sziklát, letelepedett rá és kiitta a kávéját. Aztán szemfogaival kiszedte a sajtszeletet a hamburgeréből és kidobta. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevette volna a Lélekmetsző küldött belsejében forrongó dühöt.
– Mit mondtam neked?! – Shen Wei arrébb lépett, hogy takarást nyújtson a szél elől.
– Hogy ne egyezzek bele semmibe, amit az alvilág kér, és hogy várjam meg, amíg hazajössz – törölte meg a száját Zhao Yunlan.
– Akkor mit keresel itt?! – kérdezte Shen Wei metszőn, minden szó között szünetet tartva.
Miután gyorsan körülnézett és megbizonyosodott róla, hogy a fekete macskán kívül senki sincs jelen, Zhao Yunlan felállt és átölelte a küldöttet. De úgy érezte, mintha csak egy jégszobrot szorított volna magához.
– Mi a baj? Pipa vagy?
Daqing némán félrefordult, nem akart szemtanúja lenni az egésznek.
– Addig nem leszel elégedett, amíg bele nem halok a méregbe?!
Zhao Yunlan megragadta a kezét, de alig néhány pillanat múlva el is engedte.
– Szívesen térdepelek legón, miután visszatértünk, oké? – felelte halkan komoly hangon. – Tényleg nem volt más választásom, kérdezd csak meg Daqingot. Az a rohadék Chu Shuzhi fogást hagyott rajtam az alvilág számára.
Elég nyilvánvaló, hogy pont te találtál fogást az alvilágon. És arra használtad, hogy levetesd vele Chu Shuzhi érdembéklyóit.
– Már különben is itt vagyok. Túl késő, hogy visszamenjek – tárta szét a karjait. – Ne légy morci, tudod, hogy nem tesz jót neked! Darabokra törne a szívem, ha bármi is történne veled, csak mert feldühítettelek! Shen Wei… A-Wei! Xiao-Wei, bébi… Ugyan már, ne hagyj figyelmen kívül! Mondj valamit!
Daqing megborzongott, mintha csak elkapta volna az izomrángás. Képtelen volt tovább hallgatni őket, inkább kicsit távolabb sétált.
Zhao Yunlan éppen készült szégyentelenül közelebb hajolni, amikor hirtelen egy furcsa érzés járta át. Azonnal hátrált néhány lépést. Abban a pillanatban megérkezett a bíró, Ökörfej és Lópofa[2], valamint Fekete és Fehér Wuchang egy csapat kaszással. Mögöttük egy másik hatalmas csoport sorakozott, bár nem tudta biztosan, hogy kik voltak a tagjai. Úgy tűnt, hogy alakváltók és emberek, néhányukat még a buddhista megvilágosodás kedvező aurája is körbevette.
Egymás mellett álltak a Lélekmetsző küldöttel, utóbbit a szokásos fekete köd burkolta be, még Zhao Yunlan tekintete teljesen érzelemmentes volt. Arca kissé sápadtnak tűnt, talán a hideg vagy nagy magasság miatt. Még az ajkai is színtelenek voltak. Homloka ráncba szaladt, ahogy az érkezőket figyelte, mielőtt végül szenvtelenül bólintott volna.
Volt valami furcsa kettejük között, de senki sem tudta megmagyarázni, hogy miért.
A bíró pontosan úgy tervezte, hogy a Lélekmetsző küldött Zhao Yunlannal találkozzon először. Habár már a Kunlun-hegy lábánál álltak, a küldött sosem engedné vissza a férfit egyedül, hanem inkább magával vinné fel a hegyekbe. Mégiscsak a kedveséről van szó. Még ha el is játszadozna a gondolattal, hogy hátat fordítson az alvilágnak, az ő jelenlétében biztosan nem tenné meg.
Ezzel a lépéssel egyértelműen megpiszkálták a darázsfészket rossz fényt vetve magukra. A bíró aggodalmasan tanulmányozta a küldött alakját a sűrű fekete ködön keresztül, és nem tudta biztosan, hogy vajon jó döntést hozott-e. Habár a bírói titulus igazán jól hangzott, Yanluo Ítélőszékének Tíz Királya kénye-kedve szerint bánt vele. Ami a valódi hatalmat illette, lényegében nem sok volt neki. Sokszor érezte azt, mintha csak bűnbakként szolgálna.
– Milyen korán ideért az Őrző – nevetett fel szárazon. A küldött felé fordult, összekulcsolt kézzel majdnem egészen a földig hajolt, majd különösen udvariasan folytatta. – Ez az alázatos—
Még mielőtt kiegyenesedhetett volna, a küldött megfordult és elindult felfelé a hegyen. A legalapvetőbb udvariasság megtagadása egyértelműen jelezte, hogy mennyire dühös. A bíró meg sem mert szólalni. Csak kínosan felnevetett, és jelezte a tömegnek, hogy tartsanak vele.
Menet közben egyre sötétebb lett, villámlás és szél csapkodott. Az égre nézve úgy tűnt, mintha egy fekete sárkány alakja cikázna a távolban.
A Kunlun-hegyet egész évben jég zárta el. Több tízezer ember magasan tornyosult, fenségesen és zordan tört a felhők közé. Ez volt az ezer hegy vidéke, hol a madár se szállt, és a tízezer ösvény tája, hol az ember se járt[3].
Zhao Yunlan még sosem volt a Kunlun-hegyen. Meg sem fordult a fejében, hogy bármi kapcsolata is lehet ezzel a hatalmas, havas magaslattal. De amint a hosszú utat követően lábát Kunlunra tette, egyszerre megértette, hogy mit is jelent a vérkötelék. Rendkívül különös érzés volt, mintha egy lelke mélyéről indult adatkábel összekötötte volna a hegylánccal.
Egy pillanatra minden mást teljesen elfelejtett.
Az összes bonyolult cselszövést és összeesküvést, a körülötte lévő lényeket, még Shen Weit is, aki továbbra is mérgesnek tűnt. A mellkasának préselődő eredeti Lélekőrző dekrétum égetően forró volt.
Ahogy haladtak felfelé, a vállán ülő Daqing egyre idegesebb lett, mintha csak érzett volna valamit.
– Őrző! Őrző!
Zhao Yunlan riadtan tért magához, amikor a bíró rángatni kezdte. Ekkor derült ki számára, hogy egy sík területhez érkeztek, amelyet érintetlen, szűz hó borított. Az egyik oldalán hatalmas, embermagasságú sziklák emelkedtek, nyolcszor nyolcas rácsban hexagrammá rendezve. Kisebb szélörvények fújtak keresztül a formáción, nyugodt, már-már ünnepélyes hangulatot kölcsönözve neki.
– Megérkeztünk a Kunlun-hágóhoz – mondta némi tartózkodással a bíró. – Rendkívül sajnálom, de kénytelen vagyok megkérni önt, hogy vigyen fel minket.
Shen Wei arca rejtve maradt, de érzelmei teljesen nyilvánvalóan látszottak tekintetében. Mikor Zhao Yunlan megpróbált a szemébe nézni, mindössze zárkózottan elfordult. A férfi keserűen elmosolyodott, majd megpaskolta a macska farát, hogy szálljon le. Előhúzta a Lélekőrző dekrétumot, és az óriási sziklák közepe felé indult.
A többiek visszatartott lélegzettel figyelték lépteit. Ahogy elérte a sziklaképződmény közepét, a heves szél hirtelen elült. A maga mögött hagyott lábnyomok egyszerre tűntek magányosnak és békésnek.
Megállt középen, lehunyta a szemét, és arcán mélységes nyugalom terült szét. Figyelmesen hallgatta a tízezer hatalmas hegy felől érkező visszhangot.
A vörös víztől északra, hol az ég és a föld találkozik,
Kilencvenezer bércen az istennek otthona magasodik.
Hatalmas csúcsáról a síkságok és a tengerek mind jól láthatók,
Itt született a világmindenség, innen indulnak ki hegyek s folyók.
Kunlun a neve…
Zhao Yunlan anélkül is pontosan tudta, mit kell tennie, hogy bárki elmagyarázta volna. Valami hanghoz hasonlatos a szívében utat mutatott a számára. Szemei felpattantak. Bármerre is nézett, az óriási sziklák elfordultak és engedelmesen átrendezték magukat. Olyan misztikusnak tűnt, akár a csillagok útja. Lenyűgöző látványt nyújtott.
És Shen Wei számára csak ő létezett a világon!
Ahogy a férfi ott állt az össze nem passzoló széldzsekijében és csizmájában, miközben rövid haja madárfészekké kócolódott a szélben, Shen Wei képzeletében alakja összemosódott valaki máséval. Egy olyan illetőével, kinek hosszú zöld köpenye a földet súrolta valamikor hihetetlenül régen.
Képtelen volt tovább türtőztetni magát. Fekete köd lövellt ki ruhája ujjából, falat húzva Zhao Yunlan körül, hogy elzárja őt mindenki más tekintete elől. Csak ő láthatta a férfit, mintha mindössze ők ketten maradtak volna az egész világon.
Keserűen elnevette magát. Évezredekkel ezelőtt szívesen meghalt volna egy újabb pillantásért cserébe… Ugyanakkor még arra is méltatlannak tartotta magát, hogy szemeivel bemocskolja a férfit. De kapzsisága mostanra feneketlenné vált. Semmit sem akart jobban, minthogy csak ő számítson kedvesének, és hogy ő legyen az egyetlen, aki akár egyetlen pillantást is vethet rá.
Észre sem vette, hogy az évezredekkel ezelőtt szívébe ültetett mag egy legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan démonná virágzott.
Shen Wei keményen küzdött a természettel és ösztöneivel szemben, mióta csak a világra jött. Végül azonban egyetlen váratlan találkozás is elég volt ahhoz, hogy minden erőfeszítését semmissé tegye.
A föld remegni kezdett, és egy távoli üvöltés hallatszott a Kunlun-hegy tetejéről. Aztán a vastag felhőréteget egy isteni villámcsapás szakította ketté, amely pusztító erejével a földbe csapott. A hegy tetején egy furcsa maszk derengett fel, mintha csak a démonképű állna felettük, és bámulna le rájuk jeges tekintettel.
Az óriási sziklaoszlopok hatalmas morajlással összedőltek, és minden jelenlévőt azonnal a Kunlun-hegy csúcsára, az istenek tiltott helyére repítettek.
Még csak meg sem vethették a lábukat, a fekete macska azonnal felnyávogott.
Tekintetét követve megpillantották a hatalmas Szent fát. Olyan öreg volt, mint maga a föld és az ég, göcsörtös ágai pedig félig már elszáradtak. Egyetlen levél sem nőtt és egyetlen virág sem pompázott rajta, a halál auráját árasztotta.
A fekete macska nagy nehezen kiszabadult Zhao Yunlan karjaiból. Ahogy mancsai földet értek, a teste azonnal megnyúlt és átalakult, emberi formát öltve. Zhao Yunlan, kinek sejtelme sem volt róla, hogy Daqing ilyesmire is képes, egy pillanatig döbbenten álldogált.
Az előtte álló személynek hosszú, lófarokba kötött haja volt, oly fekete, mint egy holló szárnya. Szemei pedig drágakőszerűen ragyogtak, akár egy macskáé. Daqing a félig kiszáradt fára meredt, szemei kivörösödtek az érzelmektől.
– Ki merészel bajt keverni a Kunlun-hegy tetején?! – köpött egyet.
Válaszul számtalan alvilági ivadék emelkedett ki a földből, mintha csak az ősi fa gyökereiből születtek volna. Heves szél támadt, aztán a démonképű több ezer méteren keresztül átívelő óriási feje jelent meg a sűrű felhők között, elzárva előlük a napot. Arcán kísérteties mosoly terült szét. Hegyméretű végtagjai és törzse felderengtek a hegytetőn örökké jelenlévő felhők és köd között.
Egyik kezével egy jelet formált, miközben a másikkal a háta mögé nyúlt. Egy több emelet magas üst emelkedett a levegőbe mögötte. Ádázul pörgött, olyan hatalmas és vad szelet kavarva, hogy még hallgatni is fájdalmas volt.
– A Lélekolvasztó üst! A Lélekolvasztó üst! – kiáltott fel valaki döbbenten.
A démonképű ismét kinyújtotta a kezét, immáron egy hatalmas fejszét tartva a markában, amivel kíméletlenül lecsapott.
Valaki erőteljesen félrelökte Zhao Yunlant. A heves, vértől bűzlő szél a szemébe fújt, semmit sem látott. Aztán egy nagy csattanás hallatszott, mire mindenki megfordult. Nézték, ahogy a fejsze élét ereszkedés közben megállítja egy vastag, három chi és három cun hosszú penge.
A fejsze alatt a Lélekmetsző küldött olyan volt, akár egy hangya, aki egy behemótot próbál megállítani. Heves szél tépte ruhájának ujjait, felfedve egy karcsú és sápadt kezet. Halk reccsenés hallatszott, ahogy a küldött megcsavarta a csuklóját, és a hatalmas fejsze egyik sarka letört. Aztán oldalra fordult, és újabb éles csörrenés következett. A fejsze egy méterrel feljebb emelkedett a levegőben, aztán egy vékony repedés kezdett el terjedni rajta. Olyan erővel csapódott a földbe, hogy a havas hegy csúcsán egy óriási, százméteres szakadék nyílt. Számtalan alvilági ivadék halt meg gazdája fejszéje alatt, még mielőtt kimászhattak volna a földből.
– A Lélekolvasztó üst? – nyögte ki halkan a küldött. – Őrült vagy?
– Dehogy vagyok! Már megszerezted a Hegyek és folyók árját, akkor legyen csak a tied. Hamarosan úgyis te magad jössz el hozzám. De az Érdem ecsetjét mindenáron megkaparintom! Amint ledől a négy oszlop közül kettő és leborul a fél égbolt, a világon semmi sem állíthat majd meg! – A démonképű sötét és kimért tekintete végigsöpört a tömegen. – Minek hoztál magaddal ilyen bizarr gyülekezetet? Csak nem attól tartottak, hogy itt és most beadod a derekad?
Ez egy válogatás nélküli támadás volt, amely szinte mindenkit egyformán pofon vágott.
A démonképű tekintete Zhao Yunlanra tévedt, arcán a mosoly még hátborzongatóbbá vált.
– Ó, úgy látom, az Őrző is itt van. Nem vagyok meglepve.
Daqing arca elsötétült, de mindössze egyetlen lépést sikerült megtennie, aztán Zhao Yunlan megragadta a hajánál fogva és visszarántotta. Egyik kezével a lófarkát tartva előbányászott egy cigit.
Lehet, hogy Daqingnak jelenleg emberi formája volt, de macskaösztönei továbbra is megmaradtak. Megfordult, és automatikusan Zhao Yunlan felé kapott, de karmok nélkül mindössze egy halvány fehér nyomot hagyott. Ráébredt, hogy a férfi kezei olyan hidegek voltak, mint a jég.
– Ne ronts tovább a dolgokon, büdös dög! – sodorta meg Zhao Yunlan ujjai között a szálat. Suttogásnál is halkabban folytatta. – Kicsit be vagyok tojva.
Daqing szemei elkerekedtek.
– Az alvilág mögött a varjak törzse áll. A többi alakváltó egy családot alkot, és ott vannak még a nyugat arhatjai[4] is. Azok az emberek ott kicsodák? Taoisták?
Amint a földrengető fejsze leereszkedett, a tömeg automatikusan csoportokra oszlott.
– Ők mind vagy mélyen tisztelt személyek, vagy már istenségre emelkedtek – válaszolta Daqing. – De egyiküknek sincs joga beleavatkozni a kettejük között folyó harcba. Ha nem hoztad volna őket magaddal, még csak fel sem tudnak jönni. Ezen a kettőn kívül csupán egyetlen személy mert valaha is ilyen hatalmas felfordulást okozni, egy kígyófarkú nő.
Az emberi arcú és kígyótestű Nüwa, a három fenség egyike.
Az elsötétült égboltból szállingózni kezdett a hó. A förtelmes alvilági ivadékok az alvilág lakóival szemben álltak, a feszültség bármelyik pillanatban kitörhetett.
Daqing elfordult a hatalmas Szent fától, és igyekezett megnyugodni.
– Jobb lenne, ha inkább hátralépnél – közölte a férfival.
A hó kioltotta Zhao Yunlan cigijét. Elővett egy szalvétát, óvatosan beletekerte a csikket és annak hamuját, majd visszatömte a zsebébe – roppant környezettudatos módon. Majd kihátrált a csatamezőn kívülre, és mindenkit megkerülve odasétált a hatalmas Szent fához. Kezét annak jeges, kiszáradt törzséhez érintette.
Senki sem tudta, hogy milyen magas is valójában, de annak szabadon álló gyökerei a férfi mellkasával egy szinten voltak. Úgy nézett ki, mint egy röghöz kötött isten.
– Habár én nem emlékszem semmire, te megismersz engem, ugye?
Miközben ez a gondolat végigfutott az elméjén, valami finoman végigsimította az ujjait. Zhao Yunlan megdermedt, majd ráébredt, hogy egy apró, élénkzöld levél sarjadt ki a hatalmas Szent fa törzséből az ujjai között. Lassan hajszálvékony kocsánnyá növekedett, majd finoman az egyik ujja köré tekeredett.
A férfi meglepetten elmosolyodott, majd beletúrt a könnyű túrazsákjába.
A démonképű abban a pillanatban kinyújtotta a kezét, és óriási tenyerében megjelent a hatalmas Lélekolvasztó üst, amely mintha akár az eget is képes lett volna beborítani. Éles ellentétben halálsápadt ujjaival az üstben egy-egy csepp fekete gáz hömpölygött.
– Az ősi Érdemfa – a test, mely halott, de még meg nem született – szólalt meg a démonképű. – Tudod pontosan, hogy mi is az Érdem ecsetje, Őrző?
Zhao Yunlan megfordult, nekidőlt a fának, és távolról feltekintett a démonképűre.
– Miért nem regéled el nekem?
– Az istenek már azelőtt harcban álltak, hogy a Láng és a Sárga Császár csatába kezdett Chiyou ellen. A két fenség, Fuxi és Nüwa felment a Kunlun-hegyre, és kértek egy ágat a hatalmas Szent fáról, hogy rendet teremtsenek. Nüwát bántotta, hogy a három féreg által szennyezett sárból teremtette meg az embereket, ezért magára vállalta a feladatot. Elültette a fáról származó ágat a Nagy tiszteletlenség földjé—
– Hallgass! – hasított a levegőbe a Lélekmetsző küldött kiáltása.
Kezében kinyúlt a Lélekmetsző penge, amely oly határtalannak tűnt, mint a Majomkirály botja az ősi legendákból. Annak markolata továbbra is két cun maradt, így képes volt továbbra is kézben tartani, azonban súlya hatalmassá nőtt. Mintha pengéje az eget érintette volna, megkavarta a szelet és a viharfelhőket. Hangos csattanással egy villám csapott le, azt az érzést keltve, mintha lyukat szúrt volna az égboltba. Az istennyila egyenesen a démonképű koponyájának teteje felé tartott.
De ő csak nevetett. Fejét hátrahajtva a szájával elkapta és lenyelte. A Lélekmetsző penge azonnal követte annak nyomát, először átvágta a démonképű kezében tartott üstöt, majd őt magát is kettéhasította egészen a mellkasáig. A penge borotvaéles szelet kavart, ököl méretű jégszilánkok repkedtek szerteszét. Az alvilági ivadékok hordája előrerontott, a repkedő homok és szikla között válogatás nélkül támadni kezdte a hegytetőn álló tömeget.
Eközben Zhao Yunlan a hatalmas Szent fa duzzadt gyökerein üldögélt, nem volt helye a kaotikus csatában. Végre megértette a küldött kínos helyzetét is: a démonképű nem tekintette őt az ellenségének, a többiek pedig nem látták őt szövetségesnek.
Azok ketten szabadjára engedték valódi képességeiket. Ha a démonképű nem kegyelmezett volna neki korábban a Hegyek és folyók árja alatt, a dolgok biztosan nem végződtek volna ilyen szerencsésen. De úgy tűnt, hogy akkoriban még nem akart komolyan harcolni a küldött ellen.
– A Nagy tiszteletlenség földje? – mormolta magában Zhao Yunlan.
Abban a néhány mondatban a démonképű egyértelmű választ adott azokra a kérdésekre, amelyek megfogalmazódtak benne. A legendák szerint minden emberben három féreg élt: a kapzsiság, a harag és a téveszme. Az Ősi titkok feljegyzéseiben azt írják, hogy a három féreg a mocsokból származott. Ezek szerint előfordulhat, hogy a Nagy tiszteletlenség földjéről származnak.
A démonképű a Lélekmetsző pengét kikerülve felemelkedett az égbe, majd az egész hegy megremegett, ahogy újra földet ért. Semmi jelét nem mutatta, hogy tervezné befogni a száját.
– A Szent fa kegyelmes volt. Habár először elszáradt, utána gyökeret ereszetett, később pedig az az egyetlen vessző a legendás ősi Érdemfává nőtte ki magát. A Láng, a Sárga Császár és Chiyou csatája után—
– Hallgass! Hallgass már! – lendítette meg Shen Wei a Lélekmetsző pengét. Zhao Yunlan szinte alig látta őt, elképzelni sem tudta, hogyan képes ilyen könnyedén forgatni egy közel száz méter hosszúságú fegyvert.
A penge követte a démonképű minden mozdulatát. Ismét elnémult, miközben teste összezsugorodott. Amint elérte korábbi méretének felét, a penge végigsöpört a feje felett. A Lélekolvasztó üst fülsiketítő csattanással csapódott a földbe.
Újabb csapat alvilági ivadék jelent meg az üst körül, azonban a démonképűt sehol sem lehetett látni.
Zhao Yunlan szenvtelenül figyelte a történéseket, még akkor sem fordult meg, mikor megérezte, hogy valaki hátulról közeledik felé. De Daqing egyáltalán nem volt olyan nyugodt. A fáról leugorva egy rövid, tenyérnyi kést tartott a kezében, amelyet macskakaromként rejtegetett. Fantomszerűen a közeledőre vetette magát.
A démonképű felemelte a kezét és kivédte a támadást. Halk csattanás hallatszott, ahogy a kés visszapattant, mintha csak vasból lett volna a maszkos csuklója. Kinyúlt Daqing nyaka felé, aki azonban még átalakulás után is hihetetlenül fürge volt. Két gyors hátraszaltót követően újra a hatalmas Szent fa ágai között állt és ellenséges tekintettel bámult a másikra.
– Nézz utána a macska gazdájának, mielőtt megpróbálsz szarakodni vele! – fordult Zhao Yunlan a démonképű felé. Mosolya lehervadt, arca csupán állhatatosságot tükrözött. – Kizárólag az én lélektüzemnek köszönhetően sikerült felsurrannod a Kunlun-hegyre. Tényleg úgy gondoltad, hogy ez a te felségterületed?!
Úgy tűnt, hogy szavai nagyobbat csattantak, mint bármely villám vagy mennydörgés korábban. A nemrégiben még oly agresszív démonképű azonnal megdermedt tőle három méterre, és egyetlen további lépést sem mert megtenni. A felé rohanó Shen Weit is éppoly készületlenül érte a kijelentése, és egyből megtorpant a döbbenettől.
– A Láng, a Sárga Császár és Chiyou közötti csatát követően a három fenség képtelen volt elnézni a szenvedést. Miután útmutatást kértek a mennyektől, az Érdemfából kifaragták az Érdem ecsetjét. Mindennek lelke van, az Érdem ecsetje pedig feljegyzi mindenki érdemeit és bűneit, jogait és sérelmeit – folytatta Zhao Yunlan anélkül, hogy kizökkent volna. – Később az Érdem ecsetje a megszentelt tárgyak egyikévé vált: amikor Nüwa megfoltozta az égboltot, azzal pecsételte le a négy oszlopot. Az Újjászületés napórája a halandók birodalmába került, a Hegyek és folyók árja a föld alá, az Érdem ecsetje pedig—
Zhao Yunlan szája felfelé görbült, ahogy oldalra pillantott.
– Az Érdem ecsetje pedig számtalan darabra tört és a világ élőlényeire hullott. Nem igaz, bíró uram?
A hatalmas Szent fa rejtekéből lassan előlépett a bíró, majd a földre borult.
– Ez az alázatos sok mindent eltitkolt – vallotta be remegő hangon. – De tényleg nem volt más választásom! Kunlun-jun, engedje meg, hogy jóvá tegyem a bűneimet!
A Lélekolvasztó üst hevesen rázkódni kezdett, vele együtt pedig az egész hegy mozgásnak indult. A Zhao Yunlan háta mögött lévő hatalmas Szent fán megannyi bimbó indult feslésnek, az elhalt ágak susogtak, ahogy itt is, ott is apró virágok jelentek meg.
– Mivel az Érdem ecsetje hozzám, Kunlunhoz tartozik, miért nem szolgáltatod vissza a jogos tulajdonosának? – kérdezte a fatörzsnek támaszkodó férfi.
A démonmaszkon lévő arc önkéntelenül is eltorzult.
Zhao Yunlan rápillantott.
– Nem kell ilyen titokzatosan viselkedned. Pontosan tudom, hogy nézel ki.
Amint észrevette, hogy Shen Wei megmerevedik, lehalkította a hangját, mintha csak magyarázna.
– Minden forma illúzió csupán. Tényleg azt hiszed, hogy nem tudok megkülönböztetni két embert?
Még mielőtt a küldött kinyithatta volna a száját, hatalmas szél támadt a Kunlun-hegy csúcsán. Hevesebb volt, mint az, ami korábban a küldött és a démonképű csatája közben tombolt. Majdnem lefújta Daqingot a fáról, aki ezért inkább visszaváltozott macskává, és karmait a fába mélyesztve igyekezett fenntartani magát.
Zhao Yunlannak a fához simulva sikerült elkerülnie, hogy a szél magával ragadja, de a többiek nem voltak ilyen szerencsések. A bíró arccal előre borult, az alvilági ivadékokat pedig felkapta az örvénylés. Aztán a levegőbe emelkedett lények becsapódtak, és azzal a lendülettel tovább is gurultak.
Az örvényben egy hatalmas ecset alakja rajzolódott ki. Az Érdem ecsetjéé.
Aztán a Lélekolvasztó üst teljesen szétesett, és a megszentelt tárgy ismét testet öltött a halandó birodalomban.
Zhao Yunlan, Shen Wei és a démonképű sakkban tartották egymást. Egy darabig egyikőjük sem mozdult. A démonképű szólalt meg először.
– Mivel az Őrz— a hatalmas vadon hegyi istene olyannyira biztos benne, hogy előbb vagy utóbb sikerül megkaparintania az ecsetet, miért nem lép a tettek mezejére?
Habár alig bírta megtartani magát a heves szélben, Zhao Yunlannak sikerült tovább játszania a mindentudó szerepét.
– Attól tartok, hogy valaki megpróbál valódi munka nélkül részesülni a jutalomból.
A bíró, kinek egy hatalmas duzzanat volt a fején, meg sem mert mukkani.
A démonképű felsóhajtott.
– Valóban köszönettel tartozunk neked, a hatalmas vadon hegyi istenének a lélektüzedért. Bárcsak lenne más választásunk! – közölte, majd füttyentett.
Alvilági ivadékok százai törtek elő a földből, majd körbevették őket. A követ azonnal Zhao Yunlan mellé helyezkedett, kezét a penge markolatán tartva.
A következő pillanatban az Érdem ecsetje zsugorodni kezdett, majd egyenesen a hatalmas Szent fa irányába tartva eltűnt benne, még mielőtt bárki is reagálhatott volna.
A történtek mindenkit váratlanul értek. A démonképű meglebbentette ruhája ujját, mire a bíró a levegőbe emelkedett, aztán megkísérelt benyúlni a hatalmas Szent fába. Zhao Yunlan azonnal megpróbálta visszatartani.
A démonképű karja kemény és hideg volt. A férfi úgy érezte, mintha egy sziklához csapta volna a csuklóját. Fel sem kellett húznia a ruhája ujját, anélkül is tudta, hogy teljesen tele lesz kék és zöld foltokkal.
A másik szerencsére nem mert nyíltan szembeszállni vele, mindössze elsuhant mellette, és karmait belevájta a fába. De nem járt sikerrel, ténykedése eredménye csak egy fogcsikorgató hang és két teljesen letört fémköröm volt.
A csuklójában szétterjedő fájdalmat figyelmen kívül hagyva Zhao Yunlan úgy tett, mint aki egy cseppet sem lepődik meg.
– Megpróbáltalak megállítani, hogy ne sérülj meg. De neked aztán tényleg fogalmad sincs arról, hogy mi válik az előnyödre, mi? – kérdezte mosolyogva.
A démonképű olyan erősen csikorgatta a fogait, hogy mindenki hallotta. Megpördülve örvénylő fekete köddé változott, majd egyetlen szempillantás alatt a semmivé lett. Arra sem vette a fáradságot, hogy magával vigye az alvilági ivadékokat, akik továbbra is Zhao Yunlan felé tartottak. De a Lélekmetsző penge mindegyiküket levágta, még mielőtt akár egyetlen méternél is közelebb kerülhettek volna.
Zhao Yunlan megkönnyebbülten felsóhajtott, és próbaképpen megérintette a hatalmas Szent fát. Azonnal úgy érezte, mintha valamiféle gravitációs erő megpróbálná befelé húzni őt.
Shen Wei köpenyének csuklyája hátraesett a heves szélviharban, amikor először megjelent az Érdem ecsetje. Nem sok fekete köd keringett körülötte, így azonnal látható vált az arca, melyet Zhao Yunlan már oly’ jól ismert. Arckifejezése bonyolult volt, egyszerre reménykedő és aggódó, némi óvatos idegességgel.
– Mindenre emlékszel? – kérdezte.
A férfi megrázta a csuklóját és összerándult.
– Mi mindenre? Csak tippeltem, és menet közben hetet-havat összehordtam. Mégis miből van ez a rohadék? Mitől ilyen kemény?
Shen Wei nem tudta, mit mondjon.
– Segíts megállítani őket. Úgy érzem, mintha a hatalmas Szent fa szólítana – közölte, aztán elkezdett bemászni a fa törzsébe. Félúton aztán eszébe jutott valami, és visszafordult. – Bármelyikünk is ér haza először, hagyja nyitva az ajtót és kapcsolja fel a lámpákat. Szercsi-lávcsi!
Mondta, majd eltűnt a hatalmas Szent fában.
[1] A kínai -ge kiejtése valahol az GE és az GÖ között van, ezért ennek ragozásakor nem kapunk sem Chu-gét, sem Chu-gőt. Az ē hang használatával jeleztem a magánhangzó hosszabbodását. Sajnos a magyar nyelvben nincs olyan, amely itt maradéktalanul használható lenne.
[2] Ökörfej és Lópofa: az alvilág bejáratának őrzői.
[3] A részlet Liu Zongyuan Havas folyó című költeményéből származik, és számtalan fordítása született. Kosztolányi Dezső tolmácsolásában:
Száz hegy van itt s madár mégsem dalol, út is ezer, de lábnyom nincs sehol.
Öreg halász – rajt bambusz-takaró van – halászgat a havas, hideg folyóban…
[4] Arhat: egy olyan buddhista, aki Buddha tanításait hallgatva érte el a megvilágosodást.