Aznap, amikor Zhao Yunlan besétált a hatalmas Szent fába, nem az Érdem ecsetje volt az egyetlen, amivel visszatért.

A fa a gyökereinél összekapcsolódott a Kunlun-heggyel, amely ötezer év teljes történelmét hordozta magában. Ahogy a férfi besétált, mintha csak egy másik dimenzióba lépett volna. Amikor visszanézett, nyomát sem látta a kiindulópontjának, előtte pedig csak a hatalmas végtelenség terült el.

Egyáltalán semmi fény nem volt körülötte, még a levegő is teljesen mozdulatlanul állt. De hiába vette körül a teljes sötétség, ő továbbra is a messzeséget fürkészte hunyorogva. Aztán végül észrevett egy apró, alig szentjánosbogár méretű fénypontot. Ahogy egyre közelebb ért, az Érdem ecsetje tárult a szemei elé, amely addigra egy közönséges, kalligráfiához használatos ecsetté zsugorodott.

Kinyúlt, és kissé meglepődve nyugtázta, hogy szinte erőfeszítés nélkül sikerült is megragadnia. Amint a kezében volt, az ecseten keresztül valami ellenállhatatlan húzást érzett előrefelé.

Tudta jól, hogy azonnal kiutat kellene keresnie, miután megszerezte, amiért jött. De valami oknál fogva képtelen volt megállni, hogy ne induljon tovább annak a valaminek az irányába, ami még mélyebbre vonzotta.

Nem tudta megmondani, hogy mennyi ideig sétált. A telefonja nem reagált, az öngyújtójából pedig egyetlen szikrát sem tudott kicsiholni – minden nála lévő fényforrás felmondta a szolgálatot. Szerencsére elhatározása szilárd volt, és nem félt sem a sötéttől, sem a zárt helyektől.

Az őt körülvevő sötétség egészen egyedülállónak tűnt, egyáltalán nem érezte magát kellemetlenül benne. Inkább az az érzése támadt, hogy mélyen aludnia kellene. Nagyot ásított séta közben, ahogy egyre jobban elálmosodott.

Reccsenés hangja hallatszott, és még mielőtt rájöhetett volna annak eredetére, egy hatalmas robaj követte. Az őt körülvevő sötétség egyszerre megrepedezett, és hideg fény tódult be. Zhao Yunlan megugrott és hátrált néhány lépést. Amikor újra felnézett, szemeit elvakították a betörő sugarak. Automatikusan hunyorogni kezdett, majd megpillantott egy hatalmas fejszét.

A fejsze hasította ketté a sötétséget!

Újabb zaj hangzott fel. Egy hasadék nyílt a lábai alatt, amely a talajt kettéválasztva egykettőre szélesedni és hosszabbodni kezdett.

Egy óriási férfi lóbálta a hatalmas fejszét, kinek feje az eget érintette, miközben lábaival a földön álldogált. Haja és szakálla borzas volt, száját kitátva egy vérmes üvöltés szakadt fel a torkából, amely az egész világot megrengette.

Istenibb az égnél, szentebb a földnél. Az égbolt minden egyes nappal magasabb lett, a föld vastagabb, Pangu pedig egyre nagyobb. Így telt el tizennyolcezer év. Miközben az égbolt magassága és a föld mélysége hihetetlenül hatalmassá vált, Pangu is velük növekedett.

Mikor eljött a napja, hogy kilencezer li terjedt el az ég és a föld között, elérkezett a három fenség is.

Akkor ez Pangu volt.

Zhao Yunlan szeme láttára emelkedett az ég és vastagodott a föld. Látta, ahogy Pangu egy hatalmas robajjal a földre zuhan, esés közben a fejszéje kettétört. Annak hosszú nyeléből lett a Buzhou-hegy, pengéjéből pedig a Kunlun-hegy. A végtagjai és feje a földön elterülő három heggyé és öt hegységgé[1] váltak, amelyek fölfelé meredtek és egészen az égig értek.

Aztán jöttek a folyók és a tavak, a Nap és a Hold, a hegyi patakok és a mély völgyek.

Ahogy a szeme előtt szétterülő csillagok tengerét nézte, Zhao Yunlan szívét ismeretlen bánat öntötte el. Nem bírta megállni, hogy közelebb ne lépjen a férfihoz, kihez vérkötelék fűzte. De már csak annak lehetett a tanúja, ahogy Pangu hangtalanul eltűnik a szeme előtt.

A férfi megpördült és ráébredt, hogy máris a végtelenségbe nyúló hatalmas vadonban van. Több tízezer év szaladt el mellette. Hallotta a Buzhou-hegyen fújó szelek üvöltését és a föld mélyén kavargó örvénylést, de egyik sem hagyott nyomot maga után.

Bármi is lappangot a föld alatt – legyen akár egyenes, kegyetlen, pimasz, féktelen vagy vad – kapcsolatban állt Kunlun igazi vérvonalával.

A Kunlun-hegy az égből született és a föld táplálta. Egymilliárd és háromezer év leforgása alatt lelket kultivált, amely a hatalmas vadon hegyi istenévé vált és a Kunlun-jun nevet kapta.

Akkoriban a három fenség még fiatal volt, az öt császár pedig meg sem született. Az égen csak madarak szárnyaltak, a földön pedig csak vadállatok sétáltak. Az emberek nem léteztek.

Ezen a ponton Zhao Yunlan emlékei összezavarodtak. Egyrészt tudta, hogy honnan jött, és erősen markolta az Érdem ecsetjét. Másrészről arra is emlékezett, hogy rakoncátlan kölyökként a hegyen rohangált és bolondozott, bajt okozva mindenhol, ahová betette a lábát.

Átölelte a nagyságos Fuxi isten farkát… miközben rácsurgatva könnyített magán. A főnix, amely egykor a hatalmas Szent fán ült, kénytelen volt elköltözni a rosszalkodása miatt, onnantól kezdve pedig csak napernyőfákon élt.

Valamivel később Nüwa talált egy apró újszülött fenevadat – a fehér tigris törzs egy mutáns korcsát, akit az orra hegyétől egészen a farka végéig fekete szőr borított. Még nem ébredt tudatára, a saját törzse pedig elutasította, így Kunlun gondjaira bízta.

A szegény jószág nagyon gyenge volt. A Kunlun-hegy örökös jegével körbevéve szinte bármelyik pillanatban elpusztulhatott volna. Kunlun-jun életében először találkozott ilyen problémás teremtménnyel. Nem látott más megoldást, minthogy megolvasszon egy kis aranyszínű homokot és harangot készítsen belőle, amivel lekötheti az apró vadállat lelkét és megnyithatja az elméjét. Aztán a fenevad nyakába akasztotta.

Hihetetlenül sok erőfeszítést igényelt, hogy a vakarcs biztosan túlélje és boldoguljon a későbbiekben. Ennek eredményeképpen arra már nem is maradt ideje, hogy problémát okozzon másoknak.

Kunlun legközelebb csak akkor ment le a hegyről, amikor a szőrgombóc már inkább egy szőrlabdára hasonlított, aki képes volt futni meg ugrándozni – és magával vitte a vakarékot is. Ekkor bukkant rá Nüwára, aki épp embereket készített sárból. Egy szent ág könnyed mozdulatára számtalan „ember” született a földön, kik nem különböztek az istenektől és más természetfeletti lényektől. Kunlun-jun még sosem látott ekkora nyüzsgést és felfordulást. Annyira el volt ragadtatva, hogy egy ideig képtelen volt elfordítani a tekintetét.

– Kunlun, milyen sokat nőttél – mosolygott Nüwa.

Kunlun óvatosan odasétált. Nüwa éppen akkor fejezte be egy agyagember készítését, akivel hosszan bámultak egymásra. Végignézte, ahogy a gyermekből egyetlen szempillantás alatt fiatalember lesz. A fiatal áhítattal és tisztelettel hajolt meg előtte, de még mielőtt felemelkedhetett volna, máris középkorúvá vált. Aztán elkezdte hullajtani fekete haját, ami máris hófehér volt. Végül pedig összeroskadt a nagy fáradtságban és újra azzá a sárrá vált, amelyből teremtették.

Élete oly mulandó volt, mint a tűzé és füstté.

Kimondhatatlan irigység öntötte el Kunlun-jun szívét. Talán azért, mert a saját ideje mérhetetlen volt, valahogy féltékeny volt ezekre a ragyogó életekre, amelyek egy meteor fényével égtek. Felmarkolt egy kis sarat.

– Hogy hívják őket?

– Embernek – válaszolta Nüwa.

– Milyen aranyosak! A sár illatát árasztják magukból – mondta gondolkodás nélkül Kunlun-jun.

A szavak hallatán Nüwa arckifejezése megváltozott. Egyetlen pillanat alatt eltorzultak a vonásai, mintha csak úrrá lett volna rajta a döbbenet és a pánik.

De Kunlun még fiatal volt. Nem tudott semmi mást, csak a hatalmas Szent fa körül tombolni a szőrgombóc macskájával és bajt okozni. Hogyan is vehette volna észre a nő tekintetét, és foghatta volna fel, hogy abban a pillanatban a másik egyszerre ráébredt, mennyi megpróbáltatás és csapás áll előttük.

Az emberek sárból születtek, amelyen keresztül a föld alatti gonosz beléjük hatolhatott, hogy a három féreggé váljon. Mire Nüwa erre ráeszmélt, ők már boldogan éltek együtt, mint a majmok. Még a szabályait is követték, a férfiak és nők elkülönültek, házasságot kötöttek, és fenntartották vérvonalukat. Ezek a sáremberek már mindenhol ott barangoltak, a hegyeken és völgyeken, sőt, még a hatalmas vadon határán lévő folyóknál és a tengernél is. Számtalan generáció követte egymást.

Nüwa visszanézett, és látta, hogyan nyüzsög az emberi világ az élettől, hogyan szállnak fel a közösségi tüzek füstjei az egekbe. A férfiak és nők az állatok bundáját viselték, a gyerekek pedig csapatosan játszottak. Mindannyian boldogok és vidámak voltak, arcuk nem különbözött a földön élő istenek és természetfeletti lények arcától.

Ami történt, megtörtént. Csak úgy tudta volna visszafordítani az egészet, ha teljesen megsemmisíti az emberiséget.

Az égiek már megáldották Nüwát a teremtéséért. Hirtelen felnézett a zűrzavaros csillagörvényekkel tarkított égre és úgy érezte, megpillantott valamit – valami hideget, amely minden irányból bebörtönözte. Olyan volt, mintha egy láthatatlan és megállíthatatlan kéz lökte volna előre az isteneket és az embereket.

Nüwa eltakarta az arcát és felzokogott, Kunlun az apró bestiával pedig csak állt mellette tehetetlenül.

Nüwa később segítséget kért a nagyságos Fuxi istentől, aki a Tejút háromezer csillagát adta kölcsön a számára. Harminchárom napot töltöttek el együtt egy hatalmas pecsét megformálásával, amely az egész földet beborította.

Kunlun-jun csak ült és figyelt, miközben apró szőrgombócát ölelte. Sosem gondolta volna, hogy ennyi tűz kavarog a föld alatt, hogy aztán hevesen törjön elő a föld legmélyebb bugyraiból. A két bámészkodónak fogalma sem volt arról, hogy mit látnak. Nem tudták, hogy amit éppen megtapasztalnak, hevesebb még a Chiyou és a Sárga Császár között dúló hatalmas háborúnál, sőt, még az istenek birtokba helyezésének csatájánál is, amely előttük állt.

Végül Fuxi elkészítette a nyolc trigramot és elhelyezte a pecsétet. Habár közben ő és a föld alatti kaotikus gonosz is hatalmas nagy veszteségeket szenvedett, legalább elkészült a nagy pecsét. A történtek után Kunlun sosem látta Fuxit többé.

Nüwa kért egy ágat a hatalmas Szent fáról Kunlun-juntól, elültette azt a nagy pecsét bejáratánál, és az alatta elterülő helyet a Nagy tiszteletlenség földjének minősítette.

Amikor a Nagy pecsétet létrehozták, Kunlun hatalmas ürességet érzett a szívében. Az akkora már lezárt káosz kegyetlensége és gonoszsága olyan volt, mint egy apró láng – perzselő és veszélyes. A legkisebb figyelmetlenség is óriási katasztrófát idézhetett elő. De egyben forrón és szabadon égett, ő pedig azon kapta magát, hogy kissé sóvárog utána. Az éretlen Kunlun nem tudta pontosan megfogalmazni az érzéseit, de szeméből megmagyarázhatatlan könnyek árja fakadt, amely később a Sárga-folyóvá vált.

Fuxi eltűnt, magára hagyva Nüwát, aki egyedül bolyongott a hatalmas vadonban és az embereket figyelte, kik a nappal keltek és tértek nyugovóra, miközben a túlélésért küzdöttek. Az arcán lévő aggodalom egyre csak mélyült.

Aztán Nüwa elvonult és többé nem volt hajlandó találkozni senkivel, Kunlun-jun pedig visszatért a Kunlun-hegyre. Száz év alatt többször is elhaladt a Nagy tiszteletlenség földje mellett és vetett egy pillantást a hatalmas Szent fa kiszáradt ágára. Az idő múlásával egyre több mindent értett meg, és fokozatosan felismerte, hogy mi van a Nagy pecsét mögé zárva. És nagyjából azt is, hogy mi volt a fenségek szándéka.

Habár égett benne a kíváncsiság, Kunlun sosem engedett neki. Soha egyetlen lépést sem tett befelé. Emlékezett, hogy milyen mélyvörös vért köpött Fuxi, amikor a nyolc trigram[2] a helyére került, és sosem tett volna semmit, amivel elárulja őt.

De a három féreg magja addigra már gyökeret vert az emberekben.

Telt, múlt az idő. Egy emberi uralkodó emelkedett a három fenség szintjére, Shennong leszármazottai pedig hanyatlani kezdtek. Xuanyuan, a Sárga Császár uralkodott az emberek felett, míg a sámánok és az alakváltók az ősi háborús istent, Chiyout imádták. Xuanyuan és Chiyou olyan ádáz csatába keveredett, amely a már alapvetően is fogyatkozó isteneket és más természetfeletti lényeket is magával rántott, ahogy az éppen megszületett sámánokat és alakváltókat is. A három birodalom teljes egészét átjárta a hatalmas katasztrófa.

Miután a három fenség tagjai vagy legyőzettek, vagy pedig eltűntek, a korábban elhagyatott föld egyszerre megtelt élettel. A kis boldog sáremberkék, ahogy Kunlun emlékezett rájuk, rejtélyes élőlényekké váltak számára. Jámborak voltak, mégis erősek; kedvesek és vidámak, mégis harcoltak és gyilkoltak a túlélés és a hatalom érdekében.

Az emberek az istenek és más természetfeletti lények tulajdonságait is egyaránt örökölték, ami minden más élőlénynél jobban képessé tette őket arra, hogy érzelmeket éljenek át: féltékenységet, gyűlöletet, megszállottságot, önuralmat és páratlan szeretetet és gyűlöletet.

Ekkora értette meg Kunlun igazán, hogy miért félt és esett pánikba Nüwa, függetlenül attól, hogy az égiek kitüntették az emberek megteremtéséért. A káosz, amelyet Pangu kettészakított, sosem tűnt el igazán. Sőt, beleivódott mindenbe, ami a világon létezett, és állandóan változva továbbra is jelen volt.

Aztán a háború lángjai egyre terjedni kezdtek a három birodalomban. Még a mennyek is megremegett a hatásától, a Kunpeng[3] pedig nyugatra utazott és soha többé nem tért vissza. Kunlun közömbösen nézte a távolból, ahogy Chiyou és a Sárga Császár első nagy háborúja elharapózik. A kavargó rosszindulat azonban befolyással volt az ő több ezer éven át érintetlen szívére is, egyszerre fékezhetetlen szomorúság, csalódottság és csillapíthatatlan magány érzése kerítette hatalmába.

Úgy tűnt, Chiyou előre látta a saját vereségét. Eredendő szelleme elhagyta a testét, és a Kunlun-hegy lábához ment, azonban Kunlun-junnál csak zárt ajtókra és süket fülekre talált. Így a háromfejű és hatkezű hadisten két lábon mászott fel egészen a hegy tetejére. Ruhái lerongyolódtak és vérnyomott húzott maga után, amely később a zord és fagyott talaj ellenére is virágzó galsanggá vált a gleccserek tövében. Chiyou könyörgött Kunlun-junnak, hogy vigyázzon a sámánok és alakváltók fajára, mivel ők is ezekben a hegyekben születtek.

Amikor Kunlun-jun ismét megtagadta a találkozást, Chiyou letérdelt a hegyek határán és megállás nélküli esengésbe kezdett.

Kunlun hosszú ideig élt azon a fagyos földön. A szíve hidegebb és keményebb volt, mint a hegycsúcs fagyott köve. De szőrgombóc társa maga is az alakváltók közé tartozott, így képtelen volt nemet mondani az alakváltók ősének. Az apró macska előkúszott és nyalogatni kezdte a vért a Chiyou fején lévő sebből, amely a sok hajlongástól újra kinyílt.

Mire Kunlun-jun észrevette, a sors kerekei mozgásba lendültek. A hatalmas vadon hegyi istene végül Nüwához hasonlóan egy olyan útra kényszerült, amelyet oly kétségbeesetten és sikertelenül próbált elkerülni. Egy útra, amely az elkerülhetetlen véget jelentette a számára.

Chiyou meghalt a csatában, és teste vérjuharerdővé változott. Xuanyuan, a Sárga Császár csodálta a bátorságát és vitézségét, ezért a háború istene címet adományozta neki. Hogy betartsa Chiyounak tett ígéretét, Kunlun-jun szárnyai alá vette a sámánokat és az alakváltókat, akik attól a naptól kezdve Kunlunhoz tartoztak, és a hegyek oltalmazták őket.

Kunlun-jun egyszer sem hagyta el a földjét, csak várt. Látta, ahogy Fuxi elesik, ahogy Nüwa elvonul, és annak is a tanúja volt, ahogy Shennong elveszíti isteni erejét és elbukik. Ő pedig egyre csak várakozott. Akkor sem szólt, amikor Xuanyuan felszedte Chiyou fejét. Várt valakire – akárkire – aki visszaadja a békét a világnak. Bárki legyen is az. Arra számított, hogy a Sárga Császár végre egyesíti a föld népeit és megszűnik a harc.

De nem így történt.

Még Chiyou és a Sárga Császár nagy háborúja után sem jött el a béke.

Xuanyuan egész élete csatákból állt. Amikor a dolgok végre jobbra fordultak, csendesen eltávozott az élők világából. A halálát követően a Láng Császár és a Sárga Császár leszármazottai hatalmi harcokba keveredtek.

A kelet sem volt békésebb. Chiyou leszármazottja, Houyi szert tett Fuxi hátrahagyott íjára. Felvette a Jun Császár nevet és a nagy vadon mélyére utazott, hogy egyesítse a keleti törzseket, és szövetséget kössön a nagy vadon sámánjaival.

Kunlun emlékezett az évre, amikor az összes varjú hallgatott. Ismét zavargások törtek ki Shennong évek óta békésen élő leszármazottai, Gonggong – a Vízisten, és Zhuanxu – Xuanyuan utódja között. Mivel Gonggong a víz felett uralkodott, a sárkányok faja és a vizek lelkei egyből az oldalára álltak.

Ezért aztán számtalan alakváltó szintén belekeveredett. Habár Houyi nem vett részt a középsíksági csatában, a hegy istenének védelme alatt álló sámánok és az alakváltók lassan külön utakon kezdtek járni.

Számtalan alakváltó halt meg. Annyi vért ontottak, hogy az folyóvá duzzadt és megannyi pajzs lebegett a tetején. Az egész világon eluralkodott a zűrzavar. A földön rekedt alakváltók lelkei nap nap után kétségbeesetten sírtak, a felszín pedig teljesen felperzselődött. Habár halálával Chiyou elnyerte legnagyobb ellensége tiszteletét, de leszármazottai, akiket ő az utolsó leheletéig védelmezett, felégették a háború istenének templomát.

Lassacskán az emberek, a sámánok és az alakváltók mind elfeledkeztek ősükről, és a tőle származó kegyetlen, de bátor örökségről, amelyet továbbra is a vérükben hordoztak. Chiyout lassan egy torz vonásokkal rendelkező gonosz istenné fokozták le a halandó világban.

Kunlun minden reménye odalett.

Végül megértette, Nüwa már az emberek teremtésekor előre látta, hogy ez az őrület egyszer majd eluralkodik a három birodalom felett. Mivel nem állt módjában megakadályozni, évezredeket töltött a tagadással, és úgy élt, mintha minden napja az utolsó lett volna. Nem akarta látni és nem akart gondolni rá.

Kunlun-jun tízezer nagy hegyet uralt a halandók birodalmában, és Chiyounak tett fogadalma szerint éveken át gondját viselte a sámánoknak és az alakváltóknak, akik a hegyekből éltek. Végignézte, ahogy felnőttek, kultiváltak és kiléptek a nagyvilágba. Most pedig sorra pusztultak, mint a tűzbe dobott értéktelen gaz.

Ám ha ez volt az égiek akarata–––

Később Gonggong vereséget szenvedett, és az isteni sárkány hátán menekült arra készülve, hogy egyszer újra felemelkedik majd, amikor a csillagok együtt állnak. A sárkányok faja mindig is kedves volt Kunlun-jun számára, de amikor elérték az északnyugati szakadékot, mégis könyörtelenül megvakította. Gonggong és az isteni sárkány belecsapódtak a Buzhou-hegybe, hatalmas lyukat ütve nagyságos Fuxi pecsétjén. A Nagy tiszteletlenség földje megremegett, ahogy több tízezer démon kiáltott fel egyszerre, és a hatalmas gonoszság az ég felé tört.

A démonok teljesen félelem nélkül éltek, akárcsak a hegycsúcs tetején született isten. Úgy söpörtek át a Buzhou-hegyen, mint a süvöltő szél. A bal válláról származó lélektűzzel segítve őket Kunlun-jun felébresztette a néma alvilágot. Darabokra zúzta az ég oszlopait, mire leszakadt az égbolt, a föld pedig süllyedni kezdett.

Mihez kötődik az ég tengelye? Meddig és hová nyúlnak az égbolt szélei? Hol van a nyolc oszlop, amely az eget tartja? Miért süllyedt el a délkelet?[4]

A Kunlun-hegy csúcsán állva a hatalmas vadon hegyi istene végül teljesen más utat választott, mint az előtte lévő istenek. Hosszú távolléte után Nüwa végre felbukkant, és rádöbbent, hogy régi barátja szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Kunlun zöld ruhája szabadon lebegett a hatalmas szélben a hegy tetején, tekintete metsző és vad volt – kissé emlékeztetett arra a fejszére, amely egykor az eget és a földet kettéválasztotta.

Kunlun-jun leküldte az oly régóta mellette lévő kis szőrgombócát a lenti világba. Amint a mennyek oszlopai hatalmas mennydörgéssel összedőltek, kezeit hátul összekulcsolva visszapillantott. Arcán semmi döbbenetet nem tükrözött, amikor meglátta Nüwát.

– Megtettem, amire te nem voltál képes – közölte egyszerűen. – Amitől annyira féltél akkoriban, én megtettem érted!

Pangu minden erejét arra használta, hogy szétválassza az eget és a földet, összezúzva a sötét semmit. A végén a mennyek akaratának megfelelően meghalt kimerültségben.

De miért kellene fejet hajtani a nagy vadon isteneinek – akik széllel táplálkoztak és harmatban aludtak –, egy olyan képzeletbeli dolog előtt, mint a mennyek akarata?!

Miért kellene elfogadniuk az irányítást?

Miért kellene meghajolniuk a sors előtt?

– Azt akarom, hogy Zhuanxu emberei együtt pusztuljanak az én hatalmas vadonom ártatlan földjével! – közölte Kunlun. – Azt akarom, hogy minden kapcsolat szakadjon meg a menny és a föld között, hogy a fenti úgynevezett istenek soha többé ne kémkedhessenek utánunk! Azt akarom, hogy semmisüljön meg a mennyekbe vezető ösvény! Majd a világ élőlényei támogatják egymást a yin és yang segítségével, akárcsak Fuxi nyolc trigramja. Minden, ami létezik, a saját akarta szerint alakul majd. Nem hagyom, hogy bárki is irányítsa a sorsomat! Senki se ítélje meg az érdemeimet és bűneimet! A Nagy tiszteletlenség földjén lévő kiszáradt Szent fát egy ecsetté változtatom majd, amellyel minden élőlény felírhatja érdemeit és bűneit, jogait és hibáit. Azt akarom, hogy mindenki tiszta lappal kezdjen!

Nüwa nem tudott mit felelni.

– Jöjjön, aminek jönnie kell! Pangu és Fuxi elmentek, csak ketten maradtunk. Te egyre rejtőzködsz, nem vagy hajlandó elfogadni a helyzetet – Kunlun-jun hirtelen felnevetett, de hangja olyan töredezett volt, mintha nem is létezett volna. Az égre bökött. – Küldjék csak rám a villámjaikat, ha tudják! Nincs más, mely arra kényszerítene, hogy elfogadjam az akaratukat!

Minden egyes elhangzott mondatánál egy isteni villám csapott belé. A hegy csúcsán a levegő tele lett szálló jéggel és hóval, amelyek elvakították Nüwát, mialatt könnyein keresztül egyre Kunlun-jun nevetését hallgatta.

Egész éjszaka villámlott és napokon keresztül szakadatlanul zuhogott az eső. Démonok terrorizáltak mindenkit. Másnapra Kunlun-jun öltözéke semmivé lett, és minden porcikája szénfeketévé vált, de továbbra is ott ült ugyanazon a helyen meztelenül. Egy kis idő után talpra állt, megfeketedett húsa kígyó módjára levedlett, friss bőrt hagyva maga után.

Kinyújtotta kezeit, mire a hatalmas Szent fa egyik levele a tenyerébe hullott. Mikor maga köré tekerte, egy új zöld köntössé vált. Kunlun-jun összefogta kilazult fekete haját és kiegyenesítette a gerincét. Felköhögött némi vért, aztán pimasz mosollyal nézett Nüwára. Ajka még mindig vérfoltos volt, de nem vette a fáradtságot, hogy megtörölje.

– Látod? Mégis, mit tehetnének velem?!

Legalább a mosolya olyan volt, mint régen. Egyfajta gondatlan ártatlanságot sugárzott.

– Kunlun, az égbolt összetört – találta meg a hangját Nüwa. – Gyere, segíts köveket keresni a megfoltozásához! Ne légy makacs!

Kunlun-jun csak halkan felnevetett. Lesétált a hegyről anélkül, hogy akárcsak hátrapillantott volna.

Pangu belehalt a kimerültségbe, maga mögött hagyva a világokat teremtő és isteneknek életet adó hatalmat.

Az égiek Nüwát használták az emberiség megteremtésére, és számtalan óment vetítettek előre. Fuxi egyetlen szót sem szólt, de jeleket hagyott a nyolc trigrammal. Végül ő sem tudott elmenekülni az égiek akarata elől. Shennong népe elsorvadt és fokozatosan hétköznapivá vált. Egyedül Nüwa maradt, aki végig rendkívül elővigyázatosan viselkedett.

Úgy tűnt, az égiek nem akarták, hogy a világok teremtésére képes hatalom a halandók birodalmában maradjon, ezért a Pangu erejéből született istenek sorra elestek. Egy nap Kunlun-jun személyére is ez végzet várt, aki nagyon is érezte a halál közeledtét.

De miért? Hát ebben a világban csak azoknak adatik meg a rövidke és ostoba élet, akik gyengék és tudatlanok?!

Akkor majd ő, a hatalmas vadon hegyi istene lesz az első, aki szembeszáll az égiekkel!

Kunlun-jun leereszkedett a hegyről, és látta, hogy a világ tele van a Nagy tiszteletlenség földjéről származó gonosz lényekkel, az úgynevezett démonokkal. Nem az élőlények lelkeiből születtek, hanem a Nagy tiszteletlenség földjébe pecsételt gonoszságból.

Meglepő módon még ezek a nyomorultak is rendelkeztek hierarchiával. A legalacsonyabb rangúak semmiféle hasonlatosságot nem mutattak az emberekkel. Olyanok voltak, mint a mocsok, a földön gurultak és rothadó holttestekkel táplálkoztak.

Felettük olyanok álltak, akiknek volt fejük, kétlábúak voltak, amitől nagyjából emberinek néztek ki. De testüket tetőtől talpig pörsenések borították, és eltorzult vonásokkal rendelkeztek. Természetüket brutalitás jellemezte, őket nevezték aztán alvilági ivadékoknak.

Minél magasabb szinten állt a démon, vonásai annál jobban hasonlítottak az emberekére. A ranglétra tetején álltak a királyok, akik földöntúlian szépek voltak, akárcsak a vérben nyíló virágok. Minél véresebbek, annál gyönyörűségesebbek.

A legendák szerint két ilyen páratlan és kivételes király létezett a Nagy pecsét alatt. Ha így nézzük, ők ketten még a halandók birodalmának három fenségénél is értékesebbek voltak.

Mily véletlen, hogy mikor Kunlun-jun áthaladt az erdőn, ahová Kuafut[5] temették, pont találkozott az egyikkel.

Egy fekete hajú fiút látott, hihetetlenül fekete szemekkel. Egy hatalmas kő tetején ült, haja szabadon szálldosott körülötte. Ő maga volt az illetlenség mintaképe: mezítlábas, durva kenderruhába öltözve, amelyet valaki csak úgy odavetett számára.

Láthatóan megrázta Kunlun-jun váratlan megjelenése. Megcsúszott és lezuhant a szikláról, egyenesen az alatta lévő kis patakocskában landolva. Aztán ott csücsült csuromvizesen.

Miközben Kunlun-jun felette álldogált és próbálta visszafojtani a nevetését, egy alvilági ivadék mászott ki a föld alól, és állkapcsát a fiú karcsú és törékeny nyakára szorította. Az ifjú démonkirály keze kissé furcsa szögben felcsapott a vízből, rászorult az ivadék szájára és a víz alá lökte annak fejét. Tette ezt olyan irdatlan erővel, hogy a lény fél feje azonnal betört, vércseppeket permetezve makulátlan arcára, amelyek mintha hóban nyíló vérszilvafa-virágok lettek volna.

Az ifjú démonkirály a férfira pillantott, majd megnézte az önmagán szétterülő vért. Zavarában óvatosan leguggolt, aztán leöblítette az arcát és a kezeit a patakban. Utána közelebb húzta magához az alvilági ivadékot, száját kitátva felfedte éles fogait, és rágni kezdte a leggyengébb részt, a nyakat.

A gyönyörű gyermek ott üldögélt a véres vízben, és körültekintően falatozott a holttestből. Amint észrevette, hogy a másik még mindig figyeli, akaratlanul is lassabb ütemre váltott. Zárt szájjal, óvatosan rágott, és egy cseppnyi vért sem hagyott kicsordulni. Aztán könnyedén megnyalta ajkait, mintha csak azt remélte volna, hogy minden apró vérnyomot sikerül eltüntetnie, és ettől majd kifinomultabbnak látszik.

Tény és való, hogy Kunlun-jun kölcsönadta lélektüzét a démonoknak, de szándéka mindössze annyi volt, hogy eltörölje a mennyekbe vezető utat. Nem kívánt kapcsolatba kerülni ezekkel a primitív, alacsony szintű lényekkel, nem igazán foglalkoztatták. De ezt az ifjú démont látva egyszerre azon kapta magát, hogy közelebb lép.

– Nem te vagy a démonok egyik királya, gyermekem? Miért nem vagy a többiekkel? És miért teszel úgy, mintha ember lennél?

Az ifjú démonkirály némán lehajtotta a fejét, mielőtt halkan válaszolt volna.

– Mert mocskosak.

Ez felkeltette Kunlun-jun érdeklődését.

– Úgy gondolod, hogy démontársaid mocskosak?

A gyermek nem mert közvetlenül ránézni. Helyette Kunlun-jun tükörképét bámulta a víz felszínén. Nyílt őszinteséggel felelt.

– A gyilkoláson és a táplálkozáson kívül nem ismernek semmi mást. Nem akarok velük lenni!

– A démonok már csak ilyenek – jegyezte meg a férfi.

A fiú arckifejezése elkomorodott, ám mikor feltekintett, sikerült visszafognia veleszületett agresszivitását. Úgy tűnt, mintha lett volna benne gyakorlata.

– És nekem is úgy kellene viselkednem, mint nekik, csak mert egy fajból származunk? – kérdezte komolyan.

Kunlun-jun lefagyott. Az ifjú démonkirály szeme sarkában még mindig ott virított egy kis vér, de tekintete oly tiszta volt, mint az őszi víz. A fiú felállt a patakban. Úgy tűnt, elvesztette az étvágyát, mert felrántotta és félrehajította az ivadék holttestét. Aztán lehajolt és kicsavarta a vizet a durva öltözékéből, mielőtt kimászott volna a partra.

Ismét a férfira pillantott. Szeme olyan volt, mint a tiszta, érintetlen hóra hullott varjútoll – a fekete és a fehér tökéletes ellentétet alkotott.

– Nem óhajtok úgy élni! – mondta. – Ha pedig muszáj, akkor inkább nem is akarok! Szívesebben halok meg, minthogy ne a saját magam által választott utat járjam!

Az ifjú démonkirály teketória nélkül leült a vízpartra, hogy a lábai megszáradhassanak. A távolba bámult, beitta a fák felett elterülő hegyek látványát, a ködöt és a havat, valamint a megállás nélkül szakadó esőt, amely a villámsújtotta égből hullott.

– Mit nézel? – Kunlun-jun nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá.

– Hogy milyen szép – mutatott a fiú tekintetének irányába.

– Az eső? Mi olyan szép benne? – kérdezte Kunlun-jun, közben leült mellé és nekidőlt a hatalmas sziklának. – Látnod kellene a Kunlun-hegy csúcsát a tiszta égbolt alatt. Amikor az aranyló napfény rávetül és gyengéden cirógatni kezdi a havat, olyan, mintha virágok nyílnának minden fehér ponton. A jégréteg alatt pedig hegyes sziklák terülnek el, és nyáron átsejlenek itt-ott, amikor elvékonyodik a hó. Dús fű nyílik szerteszét, meg mindenféle névtelen apró virág – azokat szokás galsangként emlegetni.

A fiút teljesen magával ragadták a szavai, figyelmesen bámulta a férfit. Aztán Kunlun-jun elbeszélése egyszer csak abbamaradt.

– Bár most már nem láthatod.

– Miért nem?

– Lyukat kellett ütnöm az égen, hogy ki tudjalak engedni téged és a testvéreidet. – Kunlun-jun egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtotta a kezét és megsimogatta az ifjú démonkirály fejét. Egyből megállapította, hogy a haja tényleg olyan puha, mint amilyennek látszik. A gyermek megmerevedett, de nem mozdult. Engedelmesen tűrte, hogy a másik megérintse. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen egy alvilági ivadék torkán rágódott, még ha a szája körüli vérnyomok erről is tanúskodtak.

Kunlun-junnak hirtelen eszébe jutott az általa felnevelt apró szőrgombóc.

– M-Miért ütötted azt a lyukat az égen?

– Nem értenéd meg, gyermekem – nyomta le finoman a fiú fejét a férfi.

De az ifjú démonkirály rendkívül komoly arckifejezéssel nézett rá.

– Nagyon is értem. Régen én magam is csapdába estem a Nagy pecsét alatt, és nem is sejtettem, hogy mi van idekint. Ha tudtam volna, mennyire gyönyörű, én magam fúrtam volna lyukat benne évekkel ezelőtt.

Kunlun-jun megrázta a fejét és csendesen felnevetett.

– Szóval inkább meghalsz, minthogy ne a saját utadat járd? Talán tényleg megérted…

Odafent a levegőben Nüwa cikázott ide-oda, miközben az ötszínű köveket próbálta összegyűjteni, hogy megfoltozza az eget. Az egész világon zűrzavar uralkodott, Kunlun ennek ellenére valahogy különös elégedettséget érzett. Felállt, hogy távozzon, mire az ifjú démonkirály is ugyanazt tette, szorosan követve őt.

Kunlun-jun nem akadályozta meg. Hirtelen felemelte a kezét, mire egy magas hegy tört fel a földből délkeleten, Penglai földjén. Intett a sámánoknak és az alakváltóknak, hogy ott keressenek menedéket a katasztrófák elől.

A több napig tartó heves esőzések végül hatalmas özönvízhez vezettek. A hegyvidéktől északnyugatra a víz kelet felé hömpölygött könyörtelenül előrehaladva. Hullámok mosták el a többezer mérföldnyi pusztaságot. Az élők lesújtva sírtak, miközben Zhuanxu[6] letérdelt és hajlongott, a mennyeknek könyörögve.

De azok nem feleltek.

A víz egyre ömlött. Houyi felvezette a sámánokat Penglaiba, és minden egyes lépéssel meghajolt. Azonban kisgyermekek is voltak a tömegben, akik nem tudták, hogy mi történik. Addig sírtak és hisztiztek, amíg a felnőttek rémülten és pánikba esve attól kezdtek tartani, kiáltozásuk megzavarja az isteneket és balszerencsét hoznak mindannyiukra. Így hát befogták a szájukat, amivel néhány gyermeket menet közben halálra fojtottak.

Félúton felfelé elkapta őket az árvíz, és a kapaszkodó emberek felét elsodorta. A hegy legmagasabb csúcsán a hidegszívű isten csak lehunyta szemeit.

Aztán nyugat felől egy lerongyolódott sokadalom érkezett, kik minden vagyonukat a hátukon cipelték. A csoport elején egy nagyon öreg férfi cipelte gyógynövényes kosarát Penglai felé. Az Északi Császár, Zhuanxu tiszteletteljesen követte őt.

A csúcsról figyelve Kunlun-jun felfigyelt az ismerős arcra.

– Shennong – mormolta.

Lentről, az emberek közül Shennong felnézett. Mintha isteni fény villant volna homályos szemében.

Kunlun nem állította meg. Egész végig csak és kizárólag a mennyek akarata ellen harcolt. Sosem óhajtotta vagy tervezte saját kezűleg megölni az élőket. Csak nézte, ahogy Shennong felvezeti a túlélőket a Középsíkságról Penglai meredek lejtőin. Zhuanxu pedig egyre hajlongott és alázkodott Kunlun-jun szobra előtt, kifejezve háláját a hegyisten oltalmáért.

Miután az emberek szétszóródtak, Kunlun megjelent Shennong előtt. A fehér hajú öregember hevesen arcon csapta, Kunlun pedig mozdulatlanul tűrte.

Vele ellentétben az ifjú démonkirály viszont felvillantotta vadállati karmait és felordított, ám még mielőtt Shennongnak eshetett volna, a hegyi isten kinyújtotta a karját és megállította. Aztán a megöregedett Shennongra nézve így szólt:

– Többé már nem vagy isten. Hamarosan meghalsz.

Az öreg homályos szemei megpihentek rajta.

– Méltó halált halok majd. Ez nem olyasmi, amit nem magamnak köszönhetek. De te— Te a hatalmas hegyekből születtél, s ezért kapcsolatban állsz a káosz gonoszságával. Nem is beszélve arról a három szellemi lélekről, amelyeket Pangu fejszéjéből nyeltél el, amellyel kitárta az égboltot. Már régen megmondtam, hogy a létezésed egy szörnyű előjel, és hogy egy napon hatalmas rontást hozol ránk. Ezért gondoskodtam arról, hogy a Kunlun-hegyet egész évben hótakaró borítsa. Csiszolni akartam a lelkedet. Erre tessék, minden hiábavaló volt. Nem tudod elengedni az örökkévalóságot, képtelen vagy különbséget tenni a jó és a rossz között, és nem érted az életet és a halált! Hogyan merészelsz szembeszállni az égiek akaratával?! Te— Shennong felsóhajtott.

Szavai olyanok voltak, mint az elkövetkezendők baljós jövendölése.

A harmadik napon az éjszakai égbolt összeomlott, a földet pedig teljesen ellepték a démonok.

A negyedik napon az özönvíz még magasabbra tört, az élők folytatták vándorlásukat a hegyek irányába. Mivel a sámánok és az alakváltók nagyon közel éltek egymáshoz, a régóta közöttük dúló konfliktus végül kirobbant.

A hetedik napon harcuk elérte a kritikus pontot. Népük fele meghalt vagy megsebesült. A Láng és a Sárga Császár leszármazottai és Chiyou utódai szövetséget kötöttek, miközben kétségbeesetten próbáltak túlélni.

A tizenkettedik napon Nüwa végre megfoltozta az örökösen zuhogó égboltot. Egy óriási teknős lábait használta a menny négy oszlopaként. Mire végzett, teljesen kimerült.

A tizenharmadik napon a sámánok és az alakváltók közötti konfliktus kiéleződött. A természet rendje összeomlott. Démonok söpörtek végig a kontinensen, a négy oszlop megremegett és az északnyugati égbolt a beomlás szélén állt.

Az ég és a föld az eggyé válás határán állt, egy hajszálra attól, hogy a démonok mindent felhabzsoljanak és a világmindenség ismét visszatérjen a káoszba.

– Nüwa megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Már felállította a négy oszlopot, most pedig arra készül, hogy Houtuvá[7] váljon a nagyságos Fuxi pecsétjének biztosítása érdekében – közölte Shennong fáradtan. – Nem tévedtél, Kunlun. Pangu sem tévedett. Egyikőnk sem tévedett. Azonban a halandó világ több ezer próbája és megpróbáltatása, valamint az élők minden háborúja és katasztrófája előre meg volt írva. Fuxi hallgatott életében, így csendesen halt meg. Te harcias vagy, így a halálod is ugyanilyen lesz. Én pedig úgy halok meg, mint egy halandó, a testem megadja magát. Mindez már a csillagokban meg volt írva, senki sem küzdhet ellene. Ha hibást keresel, hibáztasd magad, amiért túl sokat tudsz.

Kunlun közbevágott.

– Chiyou egykor rám bízta a sámánokat és az alakváltókat. Most a két nép egymás ellen fordult, még Penglai aprócska menedékén sem hajlandóak békében meglenni egymás mellett. Úgy tűnik, hogy a mennyek akarata szerint választanom kell, melyik éli túl, nehogy aztán mindkettő odavesszen. Szerinted ez rendben van?

Shennong szótlanul nézett rá.

– Akkor hát maradjanak az alakváltók! – mormolta Kunlun egy örökkévalóságnak tűnő idő után.

Shennong nagyot sóhajtott, mert tudta, hogy a másik végre megadta magát a mennyek akaratának.

A hatalmas árvíz lecsillapodott. Nüwa súlyos csapást mért az egyik démonkirályra, aki Pangut utánozva hatalmas fejszét lóbált. Aztán Houtuvá vált és kitöltötte a rést a Nagy pecséten, visszakényszerítve a démonokat a négy oszlop alá. De az égbolt befoltozása már a démonkirály fejszéje által okozott súlyos sérülések előtt is túl sok energiáját emésztette fel. Így, habár megjavította a pecsétet, az bármelyik pillanatban újra darabokra törhetett.

Shennong csendesen üldögélt Kunlun-jun templomában.

– Arra számítottam, hogy meghalok a villámcsapástól – mondta Kunlun hirtelen. – Nem gondoltam volna, hogy a halálom attól a pillanattól kezdve elrendeltetett, ahogy megvakítottam az isteni sárkányt és ledöntöttem a Buzhou-hegyet.

Shennong felemelte öregedő szemét, hogy a nagy vadon négy bölcsének legutolsójára nézzen. Képtelen volt megszólalni. Talán Kunlun-jun megmenekülhetne. Talán a hatalmas vadon hegyi isteneként felhasználhatná páratlan erejét, hogy leválassza a Kunlun-hegyet a világról. Még ha az ég és a föld újra vissza is térne a káosz állapotában, senki sem tehetne vele semmit.

De Kunlun három szellemi lelke az eget és földet szétválasztó fejszéből származik. Egyedül sosem szállna szembe Pangu akaratával.

Kunlun maga volt Pangu akarata.

– Bárcsak… Bárcsak még egyszer újra láthatnám az én kis szőrgombócomat.

Shennong gyógynövényes kosarával a hátán lassan a hegyek mélyére sétált. Ekkora már szinte lehetetlen volt felfedezni Nüwa alakját.

Úgy tűnt, hogy minden egy zsákutca felé tart. Visszatérve a hideg és kietlen templomába Kunlun-jun hátranézett. Egyedül a fekete hajú és fekete szemű démonkirály maradt mellette továbbra is, ki oly finomnak és csenevésznek tűnt.

– Engem is visszazársz a pecsét mögé? – kérdezte nagyon halkan.

– Nem. Még ha másra nem is vagyok képes, legalább… Legalább téged biztonságban akarlak tartani – nevetett fel Kunlun-jun csendesen, aztán teste heves görcsbe rándult, hangja pedig megbicsaklott.

– Mivel nem akarsz démon lenni, valóra váltom hát a kívánságodat.

A gyermek döbbenten ragadta meg Kunlun-jun vállát, kinek teste már áttetsző volt, arca pedig sápadt, mint a hó. A hegyek istene felemelte a kezét. Köntösének hatalmas ujja friss szellőt kavart, tenyerében pedig csillagporszerű tündöklő láng gyűlt.

– Vedd el!

A fiú két kézzel nyúlt érte.

– Ez a lélektűz a bal vállamról – a férfi homlokán izzadság gyöngyözött, mégis mosolygott. – És… És adok még valamit.

Miközben beszélt, a teste hevesen remegni kezdett. Kihúzott egy hosszú, ezüst színű szalagot a testéből, amely során bárki másnál kínzóbb fájdalmat élt át a világon. Úgy tűnt, hogy észre sem veszi a gyermek kivörösödött szemét.

– Fogd el ezt az isteni szalagot a testemből – mondta. – Ettől a naptól kezdve… megszabadulhatsz… a Nagy tiszteletlenség földjétől, és az istenek közé tartozhatsz. Ő-Őrizd a négy oszlopot a kedvemért! Az Újjászületés napórájával Nüwától, a Hegyek és folyók árjával Fuxitól, az ecsettel az ősi Érdemfából… és én is adok neked még valamit.

– Kunlun!

Kunlun-jun hüvelykujját a fiatal fiú álla alá csúsztatta, hogy felemelje arcát.

– Kő, mely koros, de még nem öreg; Víz, mely fagyott, de még nem hideg; Test, mely halott, de még meg nem született… – szavalta halkan. – Ha Shennong hajlandó feladni isteni státuszát, hogy halandóvá váljon, akkor én is hozzájárulok valamivel a jócselekedetek kupacához… Hadd érezhessen együtt végsőkig a halandókkal.

Ezekkel a szavakkal szívének mélyéből vért köhögött fel, amely sötétvörös kanóccá vált. A hatalmas vadon hegyi istene minden pillanattal egyre átlátszóbb és gyengébb lett. Végül teljesen eltűnt, csupán egy hófehér olajlámpást hagyott maga után, melynek sarkába egy szót véstek: Lélekőrző.

Lélek, mely átalakult, de még el nem égett: a Lélekőrző lámpás.

Az oszlopok végül újra stabilan álltak. A négy megszentelt tárgy összeállt, a hegyek istene semmivé lett, a három fenség pedig nyomtalanul eltűnt. Az eget tartó négy oszlop felelőssége így az ifjú démonkirályra hárult, kit isteni erő kényszerített annak felügyeletére. Minden az ő vállaira nehezedett — ez volt Kunlun-jun utolsó fricskája a mennyek felé.

Miután magára vállalta a terhet, vég nélküli évmilliókkal kellett szembenéznie.

Zhao Yunlan úgy érezte, mintha felrobbant volna az agya. Szinte újra átélte azt a gyötrő fájdalmat, amit a szalagjának kihúzásakor érzett, amihez hozzájárult a vállán nyugvó hegyek súlyának gyötrelme, és a mennyek által okozott kibírhatatlan és kiút nélküli szenvedés.

Évezredek úsztak el a szeme előtt. Időtlen sóhaj hallatszott a hatalmas Szent fából, aztán megszólalt egy halk hang: Miért kellett ezt tenned?

– Pan…gu…

Fehér fény lobbant Zhao Yunlan szemei előtt. Feje hirtelen elnehezült, lába pedig pihekönnyű lett. Mire kinyitotta a szemét, újra Sárkányvárosban volt, amelynek levegőjét a holdújévi vidám ünnepi hangulat töltötte be. A Fény sugárút 4. alatt már minden fényt kioltottak. Az udvaron örökzöld fenyők lombkoronája borította be az égboltot.

Zhao Yunlan valami hideget érzett az arcán, kezét felemelve végigsimított rajta, mire könnyek nyomát fedezte fel.

---

[1] Három hegy: Huang-hegy黄山, Lu-hegy庐山 és Yandang-hegy雁荡山.
Öt hegység: Keleti nagy hegység: Tai-hegy 泰山, Nyugati nagy hegység: Huan-hegy 華山, Északi nagy hegység: Heng-hegy恆山, Középső nagy hegység: Song-hegy嵩山, Déli nagy hegység: Heng-hegy衡山

[2] Nyolc trigram (bagua vagy nyolc gua): ég, levegő, tűz, mennydörgés, szél, víz, hegy, föld

[3] Kunpeng: egyes leírások szerint egy félig hal, félig madár alakú hatalmas bestia, más leírások szerint egy olyan lény, amely váltogatni tudja az alakját madár és hal között.

[4] Qu Yuan – Égi kérdések című költeményéből. A mű kozmogóniai és mitológiai kérdéseket taglal.

[5] Kuafu: egy hatalmas óriás, aki leginkább arról híres, hogy szerette volna elkapni a Napot.

[6] Zhuanxu: egyike az öt mitikus kínai császárnak, a Sárga Császár unokája.

[7] Houtu: a kínai mitológiában eredetileg egy különálló személy, akinek a különböző vallások és ősi történetek többféle szerepet is tulajdonítanak: a föld lelke, Gonggong fia, egyike a négy mennyei miniszternek stb. Priest regényében Nüwa válik Houtuvá és nem külön személyként jelenik meg.

---

Ééééés VÉGE! Imádatom határtalan! WeiLant mindenkinek!!!! (Főleg nekem!)

Záróingyombingyom (táliber, tutáliber, máliber…)
Egyre változik a regény hangulata, a történet kezd egyre drámaibb lenni. A harmadik kötetben ezek a drámai elemek még hangsúlyosabbá válnak majd – a mitológiai vonallal együtt. Nekem egész életemben a szívem csücsije volt a mitológia, talán ezért is kapott el ennyire ez a regény. Imádom az összes boncolgatást és múltidézést. Remélem, hogy titeket sem rémített el teljesen. Megnyugtatásul közlöm, a harmadik kötet ilyen szempontból…. még rosszabb lesz! Hihi! Senki sem menekül. Remélem, hogy azért lesz, aki továbbra is kitart mellettünk. Hamarosan újra jelentkezünk!