Végül leszállt az éjszaka.
Chu Shuzhi a tetőn álldogált, az erős légáramlás újra és újra belekapott a hajába. Annyira sovány volt, hogy már-már egy szelet emberi szárított húsra emlékeztetett – habár elég sokáig rágódhatott volna, ha valaki tényleg beleharap. Guo Changcheng képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy a férfit bármelyik pillanatban felkaphatja egy nagyobb szélroham, ezért megállás nélkül az irányába pillantgatott.
Annyira félt, hogy képtelen volt megmozdulni. A lába alatt mindenfelé narancsvörös festék látszott, Chu Shuzhi azt használta, hogy az egész helyet egy hatalmas talizmánná változtassa. Úgy rajzolt a tetőre, mintha egy óriási sárga papír lenne, majd fekete kövekkel jelezte a nyolc égtájat.
Guo Changcheng a közepén állva azonnal érezte, ahogy a légkör megváltozik. Az éjszakai szél sajátos illatot árasztott, amelyet nem igazán tudott meghatározni. Ragadós és nedves volt, nem igazán kellemetlen, de mintha a sár és a vér halvány szagát hordozta volna egy leheletnyi keserűséggel keveredve.
A fiú mélyet szippantott, kissé elveszve érezte magát.
– Chu-ge?
– Ez egy haragvó lélek – mondta a férfi, de nem nézett fel. A háló kijáratánál álldogáló Shen Wei kabátjának világos színe szinte ragyogott a felállított széles hálóban.
– Kit szedett fel ez alkalommal Zhao parancsnok?! – motyogta a férfi. – Shen… Sosem hallottam senkiről, akit így hívtak.
Shen Wei felnézett, de túl sötét volt ahhoz, hogy láthassa az arckifejezését. Egy pillanattal később a professzor eltűnt a szeme elől, mire Chu Shuzhi arckifejezése komolyra vált.
– Itt van!
– Mi?! – nyikkant fel Guo Changcheng.
– Ne most kezdj el nyavalyogni! – lépett oda hozzá a férfi és egy sárga papírtalizmánt ragasztott a fiú arcára. – Fogd be a szád és maradj csendben!
A jellegzetesen csípős szag felerősödött. Lent a földön az északkeleti sarokban Lin Jing visszadugta a telefonját a zsebébe, és közömbösen kinyitotta a kis üveget. Egy bűzös fekete füstfelhő emelkedett a levegőbe. Az álszerzetes felnézett és kezével egy vajra pecsétet formált. Arcán tisztán látszott, hogy mennyire összpontosít, szinte isteni jelenésnek tűnt.
De Zhao Yunlan utasítása ellenére mégsem pusztította el a neheztelést azonnal, helyette olyan szútrákat kezdett el kántálni csendesen, amelyek üdvösséget hoznak. Végül is ez a lélek egykor az égből és földből született, majd általuk nevelkedett. Minden dolog lényegéből kelt életre. Lehet, hogy eddig csupán néhány életet élt, de az is lehet, már számtalan újjászületésen van túl. Lin Jing nem tudta olyan erőszakosan betartatni a törvényeket, ahogy a parancsnoka.
Szavai azonban olyanok voltak, mintha csak olajat öntött volna a tűzre. Úgy tűnt, hogy a léleknek még nem sikerült megszabadulnia minden haragjától, és esze ágában sem volt békésen végighallgatni a hosszan tartó kántálást. Ehelyett egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, hatalmas szörnyetegként terült el egészen addig, míg végül blokkolta a holdat és a csillagokat, majd egy üvöltést hallatott az ég felé.
Ekkor három dörrenés törte meg az éjszaka csendjét, mire a levegőben lebegő neheztelés hirtelen darabokra foszlott és semmivé lett. Lin Jing azonnal felfigyelt a fényre, amely a hatodik emeleten lévő nyitott ablakban villant fel.
Nem esett nehezére elképzelni Zhao Yunlant, ahogy összeráncolt homlokkal és parancsoló arckifejezéssel a pisztolytáskába löki a fegyverét és morog: „Ezek a szútrák teljesen szétrohasztották az agyadat!”.
De még nem volt vége.
A szél távoli dühös üvöltés hangjait sodorta a fülükbe. Az álszerzetes egy néma „Amitábhával” préselte össze kezeit, majd felugrott egy közeli csupasz fa ágai közé.
Hatalmas fekete füstfelhő csapott le arra a helyre, ahol korábban állt, összezúzva a járólapokat, és levegőbe szórva annak darabjait. Egy óriási alak jelent meg a bűzös szélben. Legalább négy vagy öt méter magas volt, és egészen emberinek tűnt – de csak a felső teste. Ugyanis a lábából mindössze egy darabka kiálló csont maradt… Ahogy közeledett, feketés színű vért hagyott maga után, amelytől sistergett és megolvadt a föld.
A lény késznek állt elpusztítani mindenkit, aki az útjába kerül, még akár egy istent, vagy magát Buddhát is.
Lin Jing szárazon felnevetett, de meg nem torpant. Felugrott és megragadta a második emeleti ablak párkányát. Gigantikus pók módjára kezdett el felfelé mászni az épület oldalán a kiálló ablakpárkányokat és a falban lévő apró kapaszkodókat használva. Gyorsabban haladt, mint egy lift, a fekete árny pedig szorosan a nyomában járt.
Amint a hatodik emeletre ért, az álszerzetes odakiabált az ablakban lévő fekete macskának.
– Kapd el!
Daqing lecsapott. Hat csengő szólalt meg tökéletesen egyszerre, mindegyik a saját ablakában lógva. Zhu Hong felkiáltott, majd hatalmas pitonként csatlakozott az összecsapásba, nyelvét tekergetve egyre nyelte a hatalmas fekete füstöt.
A Lin Jinget üldöző lény válogatás nélkül csapott le mindenre, amit elért. A csengők egyre gyorsabban csilingeltek, ahogy a piton a szájába szívta a haragvó lélek fekete füstjét, amely lassan zsugorodni kezdett.
Végül a levegőben lógó árny szinte teljesen szertefoszlott, és feltűnt a benne rejtőző férfi. Az a személy volt, akit Guo Changcheng a kórház ablakán kívül látott, őszbe hajló sötét hajjal és vöröslő szemekkel.
Zhao Yunlan hirtelen elnyomta a cigarettáját az ablakpárkányon és felkiáltott.
– Zhu Hong! Tűnés onnan!
Ahogy megszólalt, a hat csilingelő csengő megállt és elhallgatott, a hatodik emeleten pedig minden egyes ablak felrobbant. A hatalmas piton visszaereszkedett a földre és újra nővé vált, miközben a megcsonkított férfi hirtelen gigantikus méretet öltött. Zhao Yunlan odahajolt és megragadta Zhu Hongot, aki mindössze két-három méterre volt a kint lebegő haragvó lélektől.
– Lélek, csillapodj! – parancsolta a férfi, aztán összehúzta a szemeit és jéghideg hangon folytatta. – A halálod után nem igyekeztél újjászületni, hanem megjelentél újévkor, hogy embereket mérgezz. Miért?
Úgy tűnt, hogy az újév szó nem igazán tetszik a haragvó léleknek. Egy hatalmas, füst borított kéz ragadta meg Zhao Yunlan nyakát.
Abban a pillanatban az ostorrá változott Lélekörző dekrétum élő szőlőként nyúlt ki a parancsnok ingének ujjából, és a haragvó lélek keze köré tekeredett. Ember és szellem patthelyzetbe került egy halom összetört üveg tetején.
– Vak vagy?! Menj, segíts neki! – taszajtotta meg Lin Jinget erőteljesen Zhu Hong.
Az álszerzetes azonban nem igazán kapott levegőt Pókemberes mutatványa után, és az ujjai is fájtak a falon mászástól.
– Segítsek?! De… De mégis hogyan?! Nézd meg, mekkora az az izé! Túl sokat vársz tőlem! Mit tehetnék?!
– Hadd szóljanak azok a csengők! – csattant fel a nő. – Hiszen minden nap csengetned kell velük, ez a szerzetesek dolga, nem?!
Kiabálásától leginkább csak Lin Jing füle csengett.
– Kedves jótevőm, kérlek, higgadj le! – könyörgött. – Szerény személyem csak egy avatatlan szerzetes, láttál már hozzám hasonlót minden nap csengetni? Ráadásul lehet, hogy a Buddhám irgalmas, de az okkult dolgok felett van uralma. Ez a lélek halála előtt ember volt, így a csengőnek nem sok hatása van rá. Azt hiszed, hogy képes lesz megbirkózni azzal a haragos energiával, amit még te sem tudtál lenyelni?
– Nem érdekel! – felelte. – Csak siess és találj ki valamit!
Lin Jing a főnöke felé pillantott és tehetetlenül felsóhajtott.
– Ó, kegyelmes Buddha, miért nem csináltál egy kicsit vagányabb fickót a te szerény tanítványodból? – kérdezte, aztán a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy apró, tenyérnyi méretű teáskanna alakú edényt. Amikor felemelte annak fedelét, illatos olaj aromája terjedt szét. Az álszerzetes elég nyilvánvalóan berzenkedve nézett bele. Már épp készült kiönteni annak tartalmát, amikor Zhao Yunlan intett neki, mintha oldalt is szeme lenne.
– Tartogasd csak a lámpaolajat, semmi szükség rá!
Alig fejezte be a szavakat, a haragvó léleknek sikerül kiszabadulnia a Lélekörző ostorból, amely azután a magasba emelkedett, megremegett, és némán visszahúzódott a férfi ruhájának ujjába.
A haragvó lélek üvöltve szakította át az ablakkeretet és kezdte el magát bepréselni a kórház folyosójára. Az ablak nyílása úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban darabokra törhetne.
Zhao Yunlan hátralépett, aztán mindkét karját a padlóval párhuzamosan maga elég nyújtva tenyérrel előrefelé széttárta ujjait. Egy rövid kés termett a jobb kezében, amellyel egyetlen hang nélkül átvágta a bal tenyerét. Friss vér öntötte el a kés barázdáját és azonnal megdermedt.
Daqing, aki oldalról látta a történteket, felborzolt szőrrel Zhu Hong karjaiba ugrott. A férfi arcán szétterülő mosoly egyáltalán nem hasonlított arra, amelyet tőle megszoktak. Abban a pillanatban szemei különösen mélynek tűntek, barátságos tekintete hideggé vált. Magas orra árnyékot vetett arcára a sötétben. Volt valami kísérteties, leírhatatlan rosszindulat ajkainak vonalában.
– Alvilágnak legmélyebb bugyra, halld parancsom! – A felhangzó kissé rekedtes hang egyáltalán nem hasonlított Zhao Yunlanéra, inkább olybá tűnt, mintha egy tompa fűrésszel nekiestek volna. – Hideg vassal önként ontott véremet ajánlom, cserébe háromezer szellemkatonádat kívánom! Istenek vagy halandók az égen és földön, életétől egytől egyig mind elköszönjön!
Az utolsó tagmondat elmondásakor érzékelhető szünetet tartott minden egyes szó után. A pengén megdermedt vér egyszerre feketévé vált, és a mögötte lévő halványfehér falból számtalan páncélos harcos tört elő. Fehércsontú harci lovakon és rothadó fegyvereket szorongatva olyanok voltak, mint a természet megfékezhetetlen ereje. Hatalmas csatakiáltást hallatva csaptak össze a gigászi haragvó lélekkel.
Úgy tűnt, hogy a férfi egyetlen szempillantás alatt elvesztette minden erejét. Hátratántorodva a mögötte lévő falba kapaszkodott, aztán a többiek rémült tekintetét figyelmen kívül hagyva megrázta a még mindig vérző kezét.
– Csak sikerült összevéreznem a ruhám ujját! Vajon a tisztítóban ki tudják majd szedni? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Yunlan? – kérdezte óvatosan Daqing.
– Hmm? – vonta fel szemöldökét a férfi.
Ez az arckifejezése már nagyon is ismerős volt a macska számára, az a fajta, amitől egyből feláll a hátán a szőr. Minden további habozás nélkül kinyújtotta a mancsát és bemosott neki.
– Mi a fene volt ez?! Sosem tanítottam neked ilyen démoni technikákat! – kiabált.
– Képzeld, az emberek tudnak olvasni, idióta dög!
Daqing felugrott a férfi combjaira, mellső mancsaival a vállára támaszkodott, aztán a képébe üvöltött.
– Mégis mit hoztál ki a könyvtárból?!
A másik azonban válaszul csak meglapogatta a macska fejét az épségben lévő kezével, majd vakargatni kezdte az állát. Daqing automatikusan lehunyta a szemét és dorombolásba fogott.
– A Lelkek könyvét – mondta Zhao Yunlan. – De ne aggódj, nem tanulok gonosz praktikákat! Csak kerestem valamit, amikor szembejöttek velem a korábbi sorok. A helyzetre való tekintettel jutottak eszembe, nem terveztem előre semmi extrát. Hát nem hiszel az egyetemes jóságomban?
A fekete szőrgombóc macskaösztöneit átkozva erőteljesen megrázta a fejét, hogy kiszabadítsa a férfi kezei közül.
– Még hogy a te egyetemes jóságod? Van neked olyasmid egyáltalán?! – fújtatása macskanyállal áztatta el Zhao Yunlan arcát.
Miután befejezte a mondókáját, leugrott a padlóra, és vonakodva bár, de elfogadta a magyarázatot. Bízott a másikban, hogy nem megy túl messzire, habár egyáltalán nem örült neki.
– Ha azt szeretnéd, hogy az undorító pofád felkerüljön az alvilági körözöttek listájára és mindenki megnézhesse magának, akkor nem jártatom feleslegesen a száma—
Még be sem fejezhette a szavait, a parancsnok hátulról megragadta és a padlóra szorította.
– Kinek undorító a pofája?! Te nyakatlan kövér dög!
Ebben a pillanatban hívta őket Chu Shuzhi a tetőről. Elragadtatottan szemlélte az előtte lejátszódó káoszt, tetőtől talpig remegett a hozzá nem illő szokatlan izgalomtól.
– Csak nem a Szellemsereg tűnt fel az előbb? Ki idézte meg? Megőrült?! Ez brutál menő volt!
Zhu Hong képtelen volt végighallgatni az ömlengést, azonnal letette a telefont.
– A Szellemsereget vérrel idézik, ugye? – kotyogott bele Lin Jing is, miután képes volt újra rendesen levegőhöz jutni.
– A vér és a vas egyaránt médiumként szolgál – válaszolta Zhao Yunlan, miközben felegyenesedett és leporolta magát. – Valójában a rosszindulat végzi az idézést. Mivel a rosszindulat cefetül gonosz, lényegében olyan, mintha tűzzel harcolnánk tűz ellen.
Zhu Hong habozott egy pillanatig, majd közelebb húzódott.
– Neked van rosszindulat a szívedben?
– Végül is ember vagyok, nem? – nevetett a férfi, aztán folytatta. – Hát persze, hogy van. Egy nagy rakat! Őszintén szólva nem tudom, hogy a Szellemsereg megidézése démoni praktikának számít-e egyáltalán. Elég király érzés, mintha mentális jóga lenne. Méregtelenít és ellazítja a testet.
A nő túlságosan elképedt ahhoz, hogy válaszoljon, de Daqing Zhao Yunlan vállára ugrott és mancsával orrba vágta.
– Te rohadt dög! – mordult fel a férfi.
A Szellemsereg közben sarokba szorította a haragvó lelket. Miután ráébredt, hogy képtelen megbirkózni a helyzettel, úgy döntött, hogy a menekülés a legjobb választás.
A Chu Shuzhi által felállított alakzat azonnal aktiválódott. Hirtelen elszabadult egy villámcsapás, amely egész idő alatt az egekben várakozott. A Szellemsereg abban a pillanatban eltűnt, az általa üldözött lélek pedig ott maradt a földre szegezve. Féktelenül csapkodni kezdett az elektromosság óriási hálójában, a kórház alatti földet pedig heves rengések rázták.
– Ne engedjük elszökni! – kiáltotta Chu Shuzhi a tetőről.
Shen Wei, aki korábban semmivé vált, most hirtelen felbukkant a haragvó lélek mögött. Kinyújtotta a kezét és összeszorította a levegőben. Abban a pillanatban mintha egy láthatatlan kéz markolta volna meg a lélek nyakát. A fekete miazma lassan szertefoszlott, felfedve egy lábatlan férfit, aki hatalmas gyűlölettel mered rá.
Shen Wei rezzenéstelen arccal fűzte szorosabbra az ujjait, mire a szellem egy papírdarab módjára összegyűrődött és a semmivé lett.
Ahogy már korábban is meséltem, a Bai Yu és Zhu YiLong főszereplésével készült élőszereplős sorozat egy idő után szinte teljesen eltér a regénytől. A kórházban játszódó történések is teljesen mások már, ahogy azt a fentiek alapján láthatjátok. A rész megjelenése után kínai nézők felháborodott kommentjeivel volt tele a Weibo, amiért kihagyták ZYL Szellemsereges idézését. Ezért Bai Yu – hogy kiengesztelje a rajongókat – felvette a részletet és posztolta a Weibós fiókján. Hallgassátok meg, hogyan hangozna az idézés, ha Bai Yu lehetőséget kapott volna arra, hogy az igazi Zhao Yunlant játssza.