A barát, akivel Zhao Yunlan korábban tanácskozott, egy idő után végül kapcsolatba lépett Lin Jinggel. Közölte, hogy legalább három vagy négy napba kerül az utakat megtisztítani. Miután Shen Wei megtárgyalta a helyzetet a diákjaival, arra a következtetésre jutottak, hogy még ha akadtak is túlélők Qingxi falujában, ilyen szörnyű körülmények között akkor sem lennének beszélgetős kedvükben. Ezért a férfi úgy döntött, hogy amint Zhao Yunlanék visszatérnek, hazamennek velük Sárkányvárosba.
Az osztályfelelős lehangolt hangulatban vizet és egy kis üveg tejet melegített Daqingnak, miközben mindenkinek reggelit készített. Shen Wei kérésére a többiek Lin Jingnek segítettek feltakarítani a kertben. Egy egyszerű, de hathatós módszerrel közelítették meg a feladatot: Lin Jing irányításával minden koponyát kiástak, amelyik az éjszaka folyamán meg akarta harapni őket, és a kijelölt helyre hordták őket. Aztán az álszerzetes felemelt egy hatalmas követ, és egyesével porrá zúzta egytől egyig mindegyiket.
Zhu Hong egy még nála is magasabb táskát cipelve tért vissza. Miután letette, egy edényben kissé felmelegítette a sárga rizsbort, és megitta. Aztán átvette Lin Jing helyét, és egyik koponyát pusztította a másik után, egészen addig, míg az osztályfelelős reggelizni nem hívta őket. Egyértelműen frusztrálta valami. Miután agresszívan elszáguldott egy fiú és Daqing mellett, levetette magát Shen Wei mellé.
– Kérem a csokiszószt, Shen professzor! – közölte meglehetősen durván.
Amikor megkapta, rákente a marhahúsra, elkeverve az édeset a sóssal. Nehéz lett volna megmondani, milyen íze lehetett. Ahogy falatozott, folyamatosan Shen Weire pillantgatott, aki egészen közömbösnek tűnt.
Amint befejezte egy újabb adag csokiszósz aprólékos és gondos felvitelét, némi gondolkodás után anélkül szólalt meg, hogy felnézett volna.
– A főnökünk hajt önre!
Shen Wei megmerevedett, majd oldalra fordította a fejét, és ránézett a nőre.
– Gondolom, észrevette – tette hozzá Zhu Hong továbbra is lefelé bámulva olyan közömbösen, mintha éppen az időjárásról társalogna.
Úgy tűnt, Shen Wei figyelmen kívül hagyja a kijelentést, válasz helyett csupán átnyújtott még néhány zacskó csokiszószt.
– Kér még?
Zhu Hong végre rápillantott, de tekintete igencsak különös volt. Ahogy egymást méregették, a nő kerek pupillái lassan megnyúltak, mintha csak egy hidegvérű állat függőleges pupillái lennének. Rettenetesen hátborzongatónak hatott a csinos arcon.
De a férfi szimplán visszafordult a reggelijéhez, mintha mi sem történt volna.
– Szóval? Ön is kedveli őt? – érdeklődött Zhu Hong csendesen.
– Miért akarja tudni? – kérdezett vissza Shen Wei tökéletes nyugalommal.
– Cs-Csak pletyizek – talált ki gyorsan valami kifogást a nő. – Minden kizsákmányolt és elnyomott alkalmazottnak joga van hozzá.
– Annyira szereti a pletykát, és mégis kérdeznie kell? – A férfi ismét rápillantott, arcán mintha mosoly tükröződött volna.
Miután Zhu Hong nem válaszolt, Shen Wei finoman felnevetett, és egy kendővel levette a meleg tejet a tűzhelyről.
– Kissé száraznak tűnik a reggelije – mondta a férfi. – Nem szeretné leöblíteni egy itallal?
Zhu Hong arca megrándult. Olyan erősen markolta a kezében lévő fémtermoszt, hogy véletlenül behorpasztotta, de sikerült kipréselnie egy mosolyt.
– De igen. Köszönöm!
Shen Wei továbbra is úgy tett, mintha minden rendben lenne, és töltött egy kis tejet.
– Addig igya, amíg meleg.
A nő kezében lévő termoszon tovább mélyült a horpadás…
A férfi szemében mosoly villant. Már éppen visszatette volna a tejet, amikor valami felkeltette a figyelmét. Fejét hevesen az ablak irányába kapta, és miközben a völgy felé bámult, arckifejezése egycsapásra megváltozott.
Zhu Hong nem tudta biztosan, hogy nem csak túlságosan érzékeny-e, de volt valami rendívül nyugtalanító Shen Wei hirtelen elkomoruló pillantásában. Legszívesebben ösztönösen elhúzódott volna tőle.
De mégis, mi félnivalója lehetne egy gyenge és védtelen egyetemi professzortól?
Ahogy a napfény rávetült a férfi szemüvegére, a lencsékről metsző fény verődött vissza.
– Jóllaktam. Megyek, és feltakarítok a kertben – hallotta a nő, aztán Shen Wei a diákokhoz fordult. – Ne rohangáljatok, és hallgassatok a tisztekre! – közölte velük, majd kisétált.
A szavai érdekes módon senkinek a figyelmét sem keltették fel. Sőt, amint a többiek reggeli után kimentek járni egyet, senkinek sem tűnt fel, hogy Shen Wei köddé vált. Mintha sosem létezett volna. Még Zhu Hong és Lin Jing sem emlékezett rá, hogy valakinek velük kellett volna lennie.
***
Tíz perccel később a semmivé lett professzor pont ott bukkant elő, ahol Zhao Yunlanék megtalálták Wang Zheng műanyag karját. Még csak kabátot sem viselt. A hegyeken végigsöprő északi szél összekócolta a haját, befújt az inge alá, és egy réteg havat hagyott a szemüvegén.
A hegy emelkedőjének tövében állva alaposan körbenézett. Aztán tenyerét lefelé tartva hirtelen kinyújtotta az egyik karját, és belemarkolt a levegőbe, mintha megragadna valamit. Kezei halálsápadtak voltak, kék erei úgy sejlettek át a bőrén, akárha önmaga hihetetlenül pontos másának vázlatai lennének.
Mozdulatát követően a föld megremegett, a szél a hegyek között pedig még hevesebbé vált, mígnem zúgva örvényleni kezdett, és pengeként vágott az égbe a felhők közé.
Kezét még mindig a levegőben tartva Shen Wei megtisztította a talaj felszínét, felfedve a repedt és fagyott földet a hó alatt. Valami ebben a pillanatban döntött úgy, hogy kimászik a mélyből, és egy villámgyors mozdulattal egyenesen a védtelennek tűnő Shen Wei hátára vetette magát. Furcsa szag terjed szét a levegőben, a rothadás bűze keveredett a virágillattal. A férfi abban a minutumban megfordult, és kezét támadója nyaka köré szorította.
Egy alvilági ivadék volt a támadó. Shen Wei gyengéd, jóképű arcát nyers harag öntötte el.
A lény erőtlenül küzdött markában, torkából gurgulázó hangok törtek elő.
– A szabály az szabály! – jelentette ki a férfi szelíd hangon. – A fajtád arcátlanul átlépte a határokat, és engedély nélkül elhagyta a tiltott területet. A büntetés halál.
Az alvilági ivadék lába már nem is érte a talajt, úgy küszködött és vonaglott, mint egy partra vetett hal. Remegő karjai felemelkedtek, de hiába próbálta meg Shen Wei kezeit lefejteni a nyakáról. A férfi ujjai megremegtek az erőkifejtéstől, mire a kezében lévő lény néhányszor hevesen megrándult, majd megállt és megmerevedett.
Hanyagul félredobta a testet, ami azonnal eltűnt, amint megérintette a havas talajt. A helyén egy furcsa virág öltött testet a fagyos világban.
Shen Wei a lábával eltaposta, mire törékeny virágszár egyetlen reccsenéssel kettétört. Aztán a földre mutatott, mire egy alig kivehető fekete vonal kezdett el kígyózni a havon keresztül, követve a felfelé induló halvány lábnyomokat, amelyek aztán félúton eltűntek egy barlangban.
Egy korábbinál is hangosabb reccsenés hallatszott. A férfi tekintete megvillant, mire a fekete vonal, mintha csak megfagyott volna, darabokra tört a földön. Éles sikoly harsant a távolban, és hét-nyolc alvilági ivadék tört elő a földből. Ellentétben azokkal, amelyeket Zhao Yunlan a tetőn látott, ezek nagyjából három méter magasak voltak vérvörös szemekkel. Egyszerre üvöltöttek az ég felé, és a hegy, amelyet nem is olyan régen sújtott lavina, ismét megremegett.
– Báb! – szólalt meg Shen Wei.
Egy apró, szürke ködpamacs bukkant fel a lábánál, és hozzádörgölődzött nadrágjának szárához. Amikor a férfi cipőjének orrával arrébb tessékelte, kilőtt a levegőbe, és beleveszett a barlangba.
Ezután egy koromsötét penge emelkedett ki Shen Wei kezéből, három chi és három cun[1] hosszú volt, szokatlanul vastag markolattal. Úgy tűnt, szinte egyáltalán nem tükrözi vissza a fényt, kivéve azt a vékony sugarat, amely az éléről verődött vissza. Egy olyan fénysugarat, amelyet csakis azok a lelkek láthattak, akik a penge általi halálra voltak kárhoztatva.
Shen Wei megmozdult.
Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt az alvilági ivadékok feje elvált a testüktől, ezzel együtt pedig az ordításuk is megszakadt. Hatalmas tetemük a földbe csapódott, hogy helyüket újabb csapat vegye át. Olyanok voltak, mint a gaz, amely újra és újra megnő, amikor a tavaszi szellő fúj. Ezek a lények még a korábbiaknál is termetesebbek voltak.
Úgy tűnt, hogy az ellenfél semmi eszköztől nem riad vissza, hogy késleltesse őt.
***
Zhao Yunlanék már egy jó ideje a barlangban sétáltak. Eleinte teljesen átlagosnak tűnt, de minél mélyebbre hatoltak, annál sötétebb lett. Aztán egy sarkon túl már tényleg semmi fény nem jutott el hozzájuk, így Zhao Yunlan kénytelen volt felkapcsolni a zseblámpáját.
Nagyjából száz méter után az út egy nagy kapuban végződött. A lámpa fénye nem volt elég, hogy megállapítsák annak anyagát. Csak annyit láttak, hogy valami igencsak ősi ötvözet lehetett. Felszínét rozsdafoltok borították, a kapu két szárnya felett pedig egy-egy nyitott szájú koponya lógott, és egy fordított háromszög rajzolódott ki rajta.
– Egy háromszög? Már megint az a Luobula átok? – Chu Shuzhi kesztyűt húzott és közelebb lépett. Először nagyon óvatosan végigfuttatta ujjait az ajtó felületén, majd a fülét hozzányomva finoman megkopogtatta. – Egy része üreges, a másik tömör – jelentette ki. – Biztos van valami kapcsolója, annyira nem lehet vészes. Hadd tanulmányozzam egy kicsit.
– Menj közelebb és tanulj! – billentette hátsón Zhao Yunlan Guo Changchenget, mire a fiú odabotorkált.
Igazság szerint Chu Shuzhi lenézte a fiút. Méghozzá azon a módon, ahogy az arrogáns, értelmes emberek nézik le a hülyéket. De a főnökük jelenlétében nem volt más választása, minthogy kötelességtudóan magyarázatba fogjon tevékenykedés közben. – Semmi extra. Az ehhez hasonló rejtvények megoldásához általában ugyanazok a gondolkodási folyamatok vezetnek, így miután eleget láttál belőlük, minden világossá válik majd.
Miközben beszélt, elővett egy másik elemlámpát a zsebéből, keresztülvilágított az ajtó hasadékán, majd gyorsan végigpásztázott rajta tetőtől talpig. Ekkorra már elég konkrét elképzelése volt arról, hogy mivel is van dolguk.
– Egy vastag, és harmincöt vékony pöcök van benne. Tehát összesen harminchat, ami a hat többszöröse. Az ilyenek belső terére általában az a jellemző, hogy szorosan összekapcsolódnak.
Guo Changcheng felé intett az állával.
– Kuporodj le! Nem érem el a tetejét, hadd álljak a válladra!
Mintha csak valami óriási kutya lenne, a fiú leereszkedett.
Chu Shuzhi még csak meg sem próbált udvariaskodni. Fellépett, és azon nyomban elkezdte végigkopogtatni az ajtót, követve a háromszög szélét és az alig látható rést.
Kicsit sem volt egyszerű elbírni egy felnőtt ember súlyát. Chu Shuzhi vékonyságánál csak Guo Changcheng mihasznasága volt nagyobb. A fiú seperc alatt remegni kezdett, de keményen összeszorította a fogát, és kitartott. Annyira félt, hogy a rajta ácsorgó férfi leesik, hogy meg sem mert moccanni.
Mire Guo Changcheng úgy érezte, hogy teljesen kilapítják, a férfi leugrott végre.
– Harminchat fémoszlop van az ajtó mögött – mondta. – A belső szerkezetben az üreges részek más anyagból készültek, így a sűrűségük is más. Ha elég érzékeny a hallásod, egy kis gyakorlással képes leszel megkülönböztetni őket.
Guo Changcheng még mindig a földön kuksolt félig tátott szájjal. Csak arra tudott koncentrálni, hogy végre rendesen kap levegőt. Éppen ezért Chu Shuzhi magyarázata egyik fülén bement, a másikon kijött.
A férfi vetett rá egy pillantást, mielőtt újra teljesen figyelmen kívül hagyta volna. Úgy folytatta, mintha a szorosan mögötte álldogáló Zhao Yunlanhoz beszélne.
– Miután az ember megérti az alapszerkezetet, a megszerzett tapasztalatok alapján már csak le kell vonni a következtetéseket, hogy mi is történhet legbelül.
Ezt követően felnyúlt, és ujjait a háromszög közepébe bökte. Guo Changcheng legnagyobb megdöbbenésére és rémületére hirtelen feltárult egy lyuk. A fiú a fenekén csücsülve hátracsúszott.
Chu Shuzhi mélyen belefúrta az ujját, kotorászni kezdett, majd egy idő után hátrafordult.
– Harminchat rejtett pöcök van egy körbe rendezve. Szerintem csak hármat szabad meghúzni. Melyiket válasszam, Zhao parancsnok?
– A délit, az északnyugatit és az északkeletit – közölte a kérdezett habozás nélkül.
– Előre van észak, hátra pedig dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél! – jelentette ki Guo Changcheng, aki végre úgy érezte, ő is hozzá tud járulni a beszélgetéshez.
A két férfi tökéletes egyetértésben ignorálta. Guo Changcheng éppen csak szárba szökkent apró önbizalma azonnal összeroppant, ezek után már kukucskálni sem volt bátorsága.
Hirtelen nyomást érzett, ahogy Zhao Yunlan megtaszajtotta a fejét, hogy nézzen fel. A zseblámpa fénye körbejárt a nagy fémajtón, aztán megtorpant a bal oldalon.
– Mit látsz?
– Öhm… H-Hegyeket – motyogta a fiú.
Zhao Yunlan határozottan jobbra fordította a fejét, és az ajtó jobb oldalán lévő faragásra bökött.
– És ott?
– Hullámokat… Víz?
– A hangák a vízzel szemben, a hegyeknek háttal éltek, a legmagasabb hegycsúcs felétől egészen lefelé a völgyig – hiszen épp ezt magyaráztam az előbb, te idióta! Mivel a terület hosszú és keskeny, nehezen tudták megkülönböztetni az északot, délt, keletet és nyugatot. Ehelyett más kifejezéseket használtak: felfelé, lefelé, balra, jobbra, előre és hátra. A „fel” a hegyek irányában van, a legmagasabb csúcs felé délre. A „le” pedig a víz felé, tehát északra. Éppen ezért a hegyet ábrázoló faragás délt jelképezi, a vízé pedig északot. – Zhao Yunlan megráncigálta Guo Changcheng haját, aztán levonta a kegyetlen végkövetkeztetést. – Még egy disznónak is több esze van nálad!
A fiú még védekezni sem tudott.
Mialatt azok ketten trécseltek, Chu Shuzhi néhányszor megnyomkodta a lyuk melletti területet. Nyikorgó hang hallatszott, fém a fémhez súrlódott, mialatt a hatalmas kapu feltárult előttük.
Nyirkos, rothadó szag fogadta őket.
– Majd én előremegyek! Xiao-Guo, te gyere utánam, lao-Chu, te zárod a sort! – Zhao Yunlan tett néhány lépést, aztán gondolt egyet, és elővett egy lőfegyvert a nadrágja szárából. – Megszerezted a fegyvertartási engedélyt? – fordult a fiúhoz.
– A vizsgáztató azt mondta, előbb fordul fel és születik újjá, minthogy átengedjen – bámulta a földet Guo Changcheng szégyenében.
Zhao Yunlan felsóhajtott.
– És mi a helyzet a késekkel? Tudsz bánni velük?
A fiú feje még inkább lecsüggedt.
– T-Talán… – Chu Shuzhi gúnyos nevetésére még jobban összehúzta magát.
– A béke egyik nagykövetét sikerült felvennem…
Zhao Yunlan aggódó pillantást vetett a végtelennek tűnő barlangra. Más választása nem lévén belenyúlt a nadrágzsebébe, előbányászott egy apró sokkolóbotot, és odadobta a fiúnak. Lassan, de szinte türelmetlenül szólalt meg, mintha csak segget törölni tanítana egy gyereket, aki nemrégiben tanult meg járni.
– Tessék, fogd meg! Ez egy nagyon egyszerű cucc, csak annyit kell tenned vele, hogy feltartod. Ha valami veszélyes dologgal találkozol, csak emeld magad elé. Amíg nem fagysz le a rémülettől, rendben leszel. Képes vagy rá, ugye?
A fiú meglendítette a gumibotnak látszó dolgot. Semmi sem történt. Olyan volt, mint egy kis zseblámpa. Meg sem fordult a fejében, hogy főnöke csupán szórakozik vele. Inkább azt feltételezte, hogy ő maga túl ostoba Zhao parancsnok magyarázatának megértéséhez. Guo Changcheng mindig is önmaga legfőbb kritikusa volt.
De úgy tűnt, hogy Zhao Yunlan nem hajlandó még egyszer mindent kifejteni. Futólagos magyarázata után megindult a barlangban zseblámpájával, a fiú pedig csak kocogva tudott vele lépést tartani. A józan ész azt diktálta volna, hogy ne hozza magát veszélyes helyzetbe anélkül, hogy mindent teljesen megértett… De Zhao Yunlan magasodó alakját elnézve biztos volt benne, hogy a főnöke a pokolba küldené, ha újra rákérdezne.
Már csupán a haragjának puszta gondolata is rémületet keltett benne. Ahogy eluralkodott rajta az érzés, váratlanul egy vakító szikra robbant ki a botból, és egyenesen Zhao Yunlan háta felé tartott.
Szerencsére a férfi résen volt, és a váratlan zajra egyből oldalra vetette magát. A perzselően forró ragyogás messze lövellt a barlang belsejébe.
Chu Shuzhi és Zhao Yunlan ismét tökéletesen egyszerre időzítve kiáltott fel.
– Azt a rohadt!
Chu Shuzhi álmélkodva nézett a fiúra. Ez a haszontalan semmirekellő megcselekedte azt, amiről a Különleges Esetek Osztályának legtöbb alkalmazottja még csak álmodni sem mert. Kicseszett a seggfej főnökükkel.
Zhao Yunlan ziláltan letörölte a vizet és sarat, amely a barlang faláról kenődött rá.
– Mégis mi az anyámat csinálsz?!
– N-Nem tudom! – nyüszített fel Guo Changcheng. – Cs-Csak hirtelen bedilizett…
– A francokat! Azt a cuccot a félelmed táplálja. Minél jobban félsz, annál erősebb. Gyakorlatilag neked készült – tajtékzott a férfi őrülten. – Csak sétálsz! Mégis mi járt a fejedben a hátamat bámulva, amitől ennyire megrémültél?!
Kínos csend támadt. Végül a fiú felemelte remegő kezét, és a dühös Zhao Yunlanra mutatott.
– T-Te. A mostani állapotodban.
A férfi döbbenetében meg sem tudott szólalni.
Chu Shuzhi nem bírta tovább, hangosan felnevetett, és Guo Changcheng felé nyúlt.
– Hadd lássam azt az izét!
Az örökké hideg és arrogáns férfi hajlandó volt hozzászólni! A hirtelen támadt figyelemtől a fiú megrendülten adta át azonnal a fegyverét. Chu Shuzhi megrázta a füle mellett, majd megkocogtatta az ujjával. Miután levonta a végkövetkeztetést, visszadobta Guo Changchengnek, és egy jelentőségteljes pillantást vetett főnökére.
– Zhao parancsnok, ez nem egészen legális, ugye?
Most Zhao Yunlanon volt a sor, hogy felnevessen.
– Pfff… Ne tégy úgy, mintha egy törvénytisztelő állampolgár lennél— Vigyázz!
Félrelökte Guo Changchenget, aztán féltérdre rogyott. Fülsiketítő zaj hangzott fel, majd heves szél süvített el feje felett, avas szagot árasztva. Valami hatalmas fésűszerűség repült feléjük. Gerincét egy vastag, több mint három méter hosszú fából faragták, és éles pengék álltak ki belőle. Ha bárkihez is hozzáért volna, azonnal darált húst csinál belőle.
Chu Shuzhi a falhoz tapadt, egyetlen mozdulatára egy köteg papírtalizmán jelent meg a kezében.
Az óriási fésű megfordult a levegőben, és újra megindult feléjük. A férfi kezéből nyílként lőttek ki a talizmánok, majd rátapadtak a pengékre. De úgy tűnt, hogy Chu Shuzhi rosszakkal próbálkozott, mert egyáltalán nem voltak hatással arra a micsodára. Torokszorító lendülettel folytatta az útját lefelé.
Zhao Yunlan fegyvere késlekedés nélkül a markába csusszant.
Váratlanul az örökké későn kapcsoló Guo Changcheng is feleszmélt, és egy vérfagyasztó sikolyt hallatott.
– Anyuuuuu!
Üvöltését azonnal egy morajló, két-három méter magas fény követte, amelyek a kezében tartott botból törtek elő. Olyan volt, mint egy gázrobbanás. Zhao Yunlan és Chu Shuzhi félrevetődött, ahogy a tomboló lángok több tucat pengével lecsaptak. A felettük lévő fésű teljesen megállt, hevesen megremegett, majd megadva magát a tűznek levessé olvadt, és sisteregve a földre fröccsent.
Egy percig senki sem szólalt meg.
Chu Shuzhi végül mereven elfordította a fejét, hogy a földön csücsülő fiúra nézzen.
– Azt a rohadt! – nyögte ki teljes őszinteséggel, szíve legmélyéből.
Guo Changcheng túlságosan félt ahhoz, hogy az ülésen kívül bármire is képes legyen, az elméje teljesen kiürült.
– Az hittem, hogy csak egy sima földhöz kötött lelket pecsételtél bele egy rendes gumibotba. A haragvó lelkek és a kisebb szellemek a félelemből táplálkoznak és a saját energiájukká tudják alakítani azt – jegyezte meg a férfi Zhao Yunlannak. – De akkor mit is készítettél egészen pontosan?
Zhao Yunlan megigazította a ruháit. Most rajta volt a sor, hogy eljátssza a törvénytisztelő állampolgárt.
– Lelkeket pecsételni illegális! Mégis hogyan követhetnék el ilyesmit a nép alázatos szolgájaként?!
Chu Shuzhi várt.
– Helyette száz lefejezett gonosz szellem lélektöredékét tartalmazza. A legtöbbet a Lélekmetsző Küldöttől kaptam, néhányat pedig a kaszásoktól szereztem be szellempénzért. A töredékeket aztán Szamádhi Igaz Lángjaival[2] kevertem.
– És azt honnan szerezted? – A férfi a teljes idegösszeomlás szélén állt.
– Kölcsönvettem néhány lángot, hogy meggyújtsam a cigimet, amikor tavaly mentünk elfogni azt az elszabadult bifangot[3]. Aztán félretettem belőle egy kicsit.
Chu Shuzhi erre már tényleg nem tudott mit mondani. Egy akasztófáravaló főnöke volt, aki folyamatosan a sötétség és a fény határán üzletelt, és aki a három birodalomban mindenkivel lebratyizott. Be kellett ismernie, nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy régóta dédelgetett álma – felettesének földbe döngölése – valaha is valóra válik.
Zhao Yunlan éppen figyelmeztetni akarta őket, hogy legyenek óvatosak, mikor távolról füttyszó hangzott fel. Izzó, szürke köd úszott mellé, és megtelepedett a karjánál. Amint hozzáért, a fény és a köd semmivé lett, és egy levél jelent meg a kezében.
Egy koromfekete borítékban volt, vérvörös írással, és ismerős illattal.
Chu Shuzhi elkomorodott. Éppen megindult előre, most viszont még azt a fél lépést is visszahátrálta, amit korábban megtett. Eközben Zhao Yunlan odébb cammogott, hogy minél távolabb kerüljön Guo Changchengtől, és barátságosabb tűzre leljen az olvasáshoz.
– A Lélekmetsző Küldöttől jött? – kérdezte mögötte Chu Shuzhi.
– Ühüm. – A férfi feltépte a borítékot, aztán aggodalmasan meredt annak tartalmára.
A küldött mindig is bőbeszédű volt. Képtelen volt a lényegre törni anélkül, hogy ne halmozzon egymásra minél több udvarias szóvirágot, és ne érdeklődjön Zhao Yunlan összes nagynénjének egészségi állapota felől. Mindig csak a hosszas bevezetés után tért rá az érdemi részre, tömören és velősen, ékes beszédét bemutatva.
Ez a levél viszont egyértelműen sietve íródott, mindenféle bevezetés vagy befejezés nélkül. Szűkszavúsága révén akár egy sima cetli is lehetett volna.
„Veszélyes! Ne menj utána, azonnal fordulj vissza!”
– Minek küldene levelet a Lélekmetsző Küldött pont ide? Mi történt? – nyújtotta előre a nyakát Chu Shuzhi.
Zhao Yunlan összehajtogatta és a zsebébe tömködte a papírt, majd átgondolta a helyzetet. A küldött általában az irodába postázta a „magányos lélektől” érkező üzeneteit. Ha nem lett volna valódi vészhelyzet, nem nyomozza le őket ezen a helyen. Hiszen nem akarta, hogy irreleváns emberek is tudomást szerezzenek róla.
Akkor miért?
És… honnan tudta, hogy hol van?
A férfi habozott egy ideig, azt követően zavartan a beosztottjaira nézett és megszólalt:
– Lao-Chu, vidd vissza a kölyköt, csatlakozzatok Lin Jinggékhez!
– Miért? – kérdezett vissza a férfi.
– Hát nem keressük meg Wang Zheng-jiét? – faggatózott Guo Changcheng.
– Arra egymagam is képes vagyok. Ti ketten húzzatok vissza! – Zhao Yunlan megveregette a fiú vállát. – Kapaszkodj a cuccba, amit adtam, és vigyázz az úton! Ha visszaértetek a többiekhez, segíts Lin Jingnek elpusztítani az áldozati oltárt! Ne hagyd, hogy Shen Wei és a hallgatók elszaladjanak, várják meg, amíg a mentőcsapat megtisztítja az utakat!
Habár a férfi nem árult el semmit, Chu Shuzhi még mindig kissé kellemetlenül érezte magát.
– Egyedül folytatod?
Zhao Yunlan bólintott, mire Chu Shuzhi összeráncolta a homlokát. Aztán határozottan magával húzta a fiút, amikor az éppen megszólalt volna.
– Gyerünk!
– De…
– Mit de? Ne húzd az időt! A főnök szeretné lezárni az ügyet, hogy visszamehessen turbékolni. Igyekezz!
Guo Changcheng aggodalmasan bámulta Zhao Yunlant, miközben Chu Shuzhi a barlang bejáratához rángatta.
Zhao Yunlan a könyökhajlatába dugta a zseblámpáját, bőrkesztyűbe bújtatott kezei kabátja zsebében lapultak. Ott állt és nézte, ahogy a beosztottai eltűnnek, aztán megfordult, hogy továbbinduljon még mélyebbre a barlangba.
A korábban szertefoszlott szürke árny újfent előtűnt a semmiből, majd egy négy- vagy ötéves gyermek nagyságú kis csontváz alakját öltötte magára. Megállt előtte, felnézett rá, aztán kinyújtotta vékony, fehér karjait, hogy megállítsa.
– Hoppá! Hát ilyen apró bábok is vannak? A Lélekmetsző Küldött parancsolta, hogy kövess engem? – húzta fel a szemöldökét. – Dolgom van, húzz arrébb!
Talán csak a báb mérete keltette azt a benyomást, de mintha gyermeki ártatlanság lakozott volna szemgödreinek sötét lyukában. Úgy tűnt, hogy nem beszél emberi nyelven, mivel nem bólintott, és nem csóválta meg a fejét. Csak állt egy helyben, és nem engedte tovább a férfit.
Zhao Yunlan megdörzsölte az állát. Kissé meglepődött, hogy a Lélekmetsző Küldött, aki olyan keveset beszélt, ennyire megértette őt. Ha egy nagyobb báb próbálta volna meg ugyanezt a trükköt, valószínűleg ott helyben darabokra rugdossa. De képtelen volt rávenni magát arra, hogy ennek az aprócska, vékony csontú teremtménynek ártson, aki még csak kommunikálni sem tudott.
– Most átengedsz vagy sem? – kérdezte.
A báb állkapcsa recsegő hanggal mozogni kezdett.
A férfi megcsóválta a fejét és előrelépett. Hosszú lábaival könnyedén átlépett az apróságon, és folytatta az útját.
Szegény bábocska egyáltalán nem értette, mi történt. Egészen addig nyújtogatta a nyakát a férfi után kémlelve, amíg majdnem leesett a feje. Miután heves küzdelmek árán sikerült az egyensúlyát megtartania, a másik utána rohant. Amint utolérte, megragadta az inge sarkát, és nem volt hajlandó elengedni.
Zhao Yunlan magasról tett az egészre, csak sétált tovább, maga után húzva a kis csontvázat. Elég könnyű jószág volt.
A báb mindkét szemét kisírta volna, ha van neki.
Minél messzebbre jutott a férfi, annál erősebb lett a rothadás bűze, a levegő pedig egyre párásabbá vált. Az ósdi, kopott lépcsők folyamatosan szűkültek, ahogy lefelé haladt. Mire elérték a legalját, a csöppség már akadályozta Zhao Yunlan mozgását. Ezért lehajolt, és a vállára kapva úgy cipelte azt, ahogy egy gyermeket szokás. Rápillantott a csuklójára.
A Tisztánlátás Órájának számlapja kísértetiesen nyugodtnak tűnt. Néhány másodperc elteltével aztán észrevette, hogy a mutatói elkezdtek hátrafelé mozogni – vagy legalábbis az egyik. Habár a percmutató előrefelé haladt, a másodpercmutató visszafelé járt, az óramutató pedig beragadt pontosan 12 óránál. Mintha valami különös erő vonzotta volna egymáshoz mindhármukat.
Miután tizenkettőnél összeértek, meg sem moccantak többé, mintha csak meghaltak volna.
Zhao Yunlan megkapargászta a falon lévő sarat, majd az orrához emelte.
– Talán csak képzelődöm – mondta talán magának, talán a vállán ücsörgő kis bábnak –, de úgy érzem, mintha meghaltam és eltemettek volna.
Az apróság recsegő hangot hallatott. Hirtelen kinyújtotta egyik hegyes ujját, és könnyedén megbökte Zhao Yunlan arcát. Aztán a közeli falra mutatott, és újra felrecsegett.
A férfi az ujját követve felemelte a lámpáját, és megvilágított egy sor szöveget.
– Habár nincs szemed, kétségkívül jól látsz! Szép kapás! Ez hanga nyelven íródott – húzódott közelebb, és finoman megérintette a feliratot. – Nos, igazából a hangáknak nem volt saját írása. Azt mondanám inkább, hogy ez egy különleges ráolvasás.
A báb megint reccsent párat.
– Ne engem kérdezz! Nem vagyok két lábon járó szótár! Ki a franc tudja, hogy mit jelent?! – mondta félig magának Zhao Yunlan. – Azt tudom, hogy a hanga kultúrában a sima, ívelt vonalak gyengéd és békés dolgokra utalnak. Ellenben a kemény, szögletes szimbólumok ritkán jelentenek jót. Például a halottak lelkét egy háromszög börtönözte be, a nyolcszögnek még nem volt időm rendesen utánanézni…
Az ujjai megtorpantak. A szöveg egy nyolcszöggel végződött.
– Pontosan erről beszéltem – közölte. – Fantasztikus! Itt jön a dolog hátborzongató része—
Hatalmas robaj szakította félbe. Az egész barlang remegni kezdett, ő pedig majdnem leesett a lábáról. A kis báb megragadta a gallérját, és hosszú, vékony ujjaival a hajába túrt. Zhao Yunlan összehúzta a szemeit, és látta, hogy egy tűzsugár száguld feléjük süvítve. A falba kapaszkodva fél kézzel magához ölelte a csöppnyi bábot, arca egészen vörösnek tűnt a fényben. Habár az egyre terjengő lángok visszatükröződtek koromsötét pupilláiban, tekintete mégis valahogy jéghidegen ragyogott.
Nyugtatóan paskolta meg a csontvázat, ami kétségbeesetten próbált a karjai közé bújni.
– Ne rángasd a ruhámat! Ha félsz, bújj el az órámban!
A báb félelmében már el is felejtette a gazdájától kapott parancsot, rémültem köddé változott, és az órába menekült. Egy pillanattal később tűz borította el a férfit, kinek nem volt hová menekülnie.
Zhao Yunlan seperc alatt egy talizmánt tartott a kezében, amely azonban a körülötte felcsapó lángok ellenére sem gyulladt ki. A forróságot sem érezte.
A férfi először megdermedt, majd felnézett a tűz belsejéből, amely fölötte tornyosulva erőszakosan töltötte be látóterét lángjaival, ahogy végigsöpört az egész barlangon.
Aztán az érzékelhetetlen tűz minden átmenet nélkül egyszerre a semmivé lett, a nyolcszöget tartalmazó sárdarab pedig elvált a faltól.
Támadt egy ötlete. Megérintette a hámlásnak indult részt, mire még több méretes darab kezdett el potyogni. Végigsöpört a falon, zseblámpájának fénye egy falfestményt világított meg.
A feltűnő műremek nagy része már elrohadt ennyi idő elteltével, és bármit is szerettek volna kifejezni vele, az rendkívül elvont volt. Egy régész talán megérthette volna, de Zhao Yunlan számára túl nagy falat volt, hiába vizsgálgatta hosszú ideig egészen közelről ahhoz, hogy a látását kockáztassa.
Elég hamar elvesztette az érdeklődését, és indult is tovább, amikor hirtelen egy gondolat cikázott át az elméjén, amely megtorpanásra késztette. Visszafordult, és öt lépés távolságból figyelmesen tanulmányozni kezdte a festményt. Zseblámpájának sugara végigpásztázott annak felületén, felsiklott 45 fokkal három órához, aztán lekúszott 45 fokkal…
Egy hatalmas nyolcszög rajzolódott ki, mind a nyolc sarkában egy-egy apró nyolcszöggel.
Zhao Yunlan szemügyre vette az alakzatot, amely a falfestményben rejtőzött, aztán a mellkasát végigtapogatva kabátja belső zsebéből előhúzta a pénztárcáját. Az aprópénz és a bankbizonylatok között egy gyűrött, sárguló, hullámos szélű papírdarab lapult, amelyet egy régi könyvből téptek ki. Valójában az Ókori Gonosz Praktikák Gyűjteményének egyik oldala volt, amely a Luobula átkot írta le. Habár mindvégig magánál hordta, nem igazán akarta Chu Shuzhi előtt mutogatni.
Egy agyaras szörnyeteget ábrázolt. Hat karja volt, de csak két lába, és mindegyik végtagja a nyolcszög egyik sarkába mutatott. Meglehetősen ádáznak nézett ki dühösen tátongó szájával, amelynek belsejébe egy kis hegyet rajzoltak. Mellkasának bal oldalán egy koromsötét nyolcszög helyezkedett el.
– Egy hegy a szájában, ez az izé meg a szívében… – motyogta Zhao Yunlan. Falhoz csapta a nála lévő térképet, majd addig forgatta, amíg a szörnyeteg dél felé nem nézett. Aztán a körmeivel vonalat vágva összekötötte a szörny szájában lévő hegyet a mellkasán lévő nyolcszöggel, mindkét irányban kiterjesztve azt. Ujjai a völgy leghomorúbb részén landoltak.
Az a hatalmas tűz a völgyben, a koponyák a hegy tetején, egy már kihalt törzs tiltott technikája… Úgy tűnt, mindezek mögött egy mélyebb titok lappang.
Miért hagyta el Wang Zheng a társait, és jött ide teljesen egyedül?
Miért tűnt olyan hajthatatlannak a maradványaival kapcsolatban, amelyeket már több száz éve eltemettek?
A férfit rossz érzés kerítette hatalmába.
Újra útnak indult, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva a barlangban. A járat egészen addig szűkült körülötte, amíg végül már alig tudta felemelni a fejét. Mire a legvégére ért, a háta szinte nyíltan lázadozott.
Egy újabb kopott ajtó állta útját. Egy félelmetes és bámulatba ejtő szörnyet ábrázolt hat karral és két lábbal, szinte teljesen azonosat azzal, amelyet a nála lévő papírdarabon hordozott. Az egyetlen különbség az volt, hogy ennek az arckifejezése még vérfagyasztóbbnak tűnt.
Abban a pillanatban, ahogy megérintette az ajtót, összeszorult a mellkasa. Miután betaszította, azon kapta magát, hogy a hegy másik oldalán áll félúton felfelé, közvetlenül előtte pedig az a bizonyos titokzatos völgy terül el. Egyszerre úgy érezte, mintha egy viharos óceán közepén állna, és mellkasát tengervíz csapkodná olyan hatalmas erővel, hogy alig kap levegőt.
Kétségtelenül nappal volt, de a napot olyan sűrű felhőréteg borította, hogy egyetlen fénysugár sem tudott áthatolni rajta. Zhao Yunlan megindult előre.
Úgy tűnt, hogy az első lépése kiváltott valamit. Egy néma sóhaj érkezett a föld mélyéből, amely a víz hullámaihoz hasonlóan gyűrűzött tova a hanga törzs hegyének hátáról.
Volt valami a völgyben – valami szörnyű és nagyszabású.
A férfi folytatta az útját lefelé. A levegő ritkábbá vált, amitől a mellkasán lévő nyomás felerősödött. Mintha valami szorította volna a halántékát, pulzusa a fülében dobolt, a látása pedig egyre jobban elhomályosodott. Igyekezett lassan lélegezni, hogy ki ne merüljön a heves zihálástól.
Belecsípett a tenyerébe. Egy különös érzés kerítette hatalmába. Ha volt is valami, amit Wang Zheng nem tudott elengedni még szellemként sem, akkor az határozottan nem a régen csontokká vált holtteste volt. Hanem ez.
Az apró báb hirtelen kidugta fejét az órából. Az állkapcsa összevissza recsegett. Bármit is próbált elmondani, egyértelműen félt. Szerette volna megállítani a férfit, de túlságosan rettegett ahhoz, hogy előbújjon. Zhao Yunlan visszatessékelte.
Ahogy az óriási nyomás alatt folytatta útját, arca egyre jobban elkomorodott. Előhúzott három sárga papírtalizmánt a mellényzsebéből, amelyek azonban különböztek a korábban használtaktól. Mindegyik sarkába apró, vörös betűkkel egy kifejezést véstek: Lélekőrző. Ha a fekete macska velük lett volna, egyből felismeri a legendás Lélekőrző Dekrétumot.
Habár úgy tűnt, hogy a férfi nem csinál semmit, a talizmánok három lépésenként egyesével felizzottak a kezében. Aztán amikor az utolsó is elégett, három csattanás hallatszott. Egy hosszú ostor jelent meg a kezében a semmiből, amely szinte élőként nyújtózott ki, és vonta őt előrefelé… Egészen addig, amíg a férfi végül megpillantott egy fehér árnyat, amely mintha elolvadni készült volna a nappali fényben.
Zhao Yunlan komor arccal meglendítette a csuklóját, és útjára küldte a hosszú ostort, amely a fehér árny köré tekeredett – aztán elkezdte magához húzni.
Wang Zheng műanyag teste már régen eltűnt. Lelke rettenetesen legyengült, de szemei még nyitva voltak. Egy olyan ember nyugalmával nézett rá, mint aki halni készül.
– Neked aztán kurvára elmentek otthonról! – Zhao Yunlan elkapta, és szitkozódva az órájába tuszkolta a lányt. Rettenetesen fájt a szíve, úgy érezte, hogy majd’ felrobban a gyötrelemtől. – Ez a kibaszott hely!
Miután megtalálta Wang Zhenget, azonnal távozni készült, de valami magához szólította. Tekintete egyre azt a helyet kémlelte, ahol korábban a lány állt. Egy hatalmas, több méter magas kőoszlop emelkedett a magasba. Feketébb volt az éjszakánál, felül széles, alul keskeny, mit egy óriási ék, amelyet a földbe szúrtak. Az aljában egy romos áldozati oltár terült el. Köveit hanga átkok borították, alatta pedig egy véres felajánlásokkal megrakott áldozati asztal hevert, amelyek úgy néztek ki, mintha csak az imént helyezték volna oda őket.
Amint Zhao Yunlan pillantása a hatalmas kőre esett, számtalan arc jelent meg rajta sűrű kárpitot képezve, és mindegyikük mérhetetlen kíntól sikoltozott. Felhangzott a színtiszta emberi szenvedés kórusa, emberek ezrei üvöltöttek egyszerre.
A férfi mellkasára mázsás súly nehezedett. Füle zúgott, testében pedig valami elviselhetetlen fájdalom terjedt szét. Lehajolt, hogy kihányjon egy adag vért, utána pedig képtelen volt újra felegyenesedni. A gyötrelemtől meghajlottak a térdei, hátraesett, aztán néhány másodpercig nem látott és nem hallott.
Nem ájulhatok el itt! Vértől ragacsos kezével határozottan megragadta a vádlijára szíjazott kést, aztán megcélozta vele a saját tenyerét.
Ahogy a penge ereszkedni kezdett, egy jeges kéz fogta meg a markolatát. Valaki hátulról megragadta őt, és az ölelésébe vonta. A vér bűzös szagán keresztül egy ismerős illat ütötte meg az orrát. Egy könnyű és jeges illat, amely a Sárga-forrás végéről származott.
A Lélekmetsző Küldött…?
A kés egy hangos csattanással a földre zuhant Zhao Yunlan kezéből, teste elernyedt a megkönnyebbüléstől, majd az eszméletét vesztette.
[1] Chi (尺) és a cun (寸): hagyományos kínai hosszmértékegységek. 1 chi (尺) ≈ 33,3 cm, míg 1 cun (寸) ≈ 3,33 cm
[2] Szamádhi Igaz Lángjai (三昧眞火): Természetfeletti lángok, amely a Nyugati utazásban jelenik meg. Rendkívül pusztító erővel rendelkezik, amely képes elhamvasztani a természetfeletti lényeket.
[3] Bifang (畢方): egy egylábú, madárszerű lény, amely a kínai mitológiában a tűzvész és a szárazság előjeleként ismert.