Zhao Yunlan összeráncolt homlokkal Wang Zhengre pillantott.

A lány a földet bámulta. Amikor ezt csinálta, mindig úgy tűnt, mintha nem igazán lenne magánál. Egy idő után aztán halkan megszólalt.

– Még olyan fiatal voltam, a tizenhetet sem töltöttem be. Teljesen naivan szemléltem a világot, és nem értettem semmit. Nem láttam mást, csak azt, ami az orrom előtt, vagy a fejemben történt. És tűzön-vízen át követtem az általam választott utat, bármi áron.

Sangzannal gyerekkori barátok voltunk. Habár más társadalmi osztályba tartoztunk, sosem tekintettem őt kívülállónak. Az apám meg akarta ölni, én pedig nyilvánvalóan elleneztem. Őszintén szólva annak idején az apámat hibáztattam. Hittem, hogy rosszul cselekszik, és szégyelltem magam miatta. Ő volt a törzsfőnök és az én csodálatos apám! Hogy tehetett ilyen aljas dolgot?!

A férfi hallgatott, arckifejezése még mindig barátságtalan volt, de halkan felsóhajtott.

– Van egyáltalán olyan hely a világon, ahol mindenki szabad és egyenlő? – kérdezte a lány egy újabb szünet után.

– Van – válaszolta Zhao Yunlan.

Wang Zheng és a Lélekmetsző küldött felé fordultak. A férfi szájának sarkában még mindig egy apró vérfolt vöröslött, arca pedig rendkívül sápadt volt. Még az általa viselt szürke ingénél is szürkébb. A szemei viszont meglepő módon ragyogtak. Zhao Yunlan szemei mindig olyan tündöklőek voltak, mintha a világon semmi sem tudná kioltani a fényüket.

– Amikor a halállal nézünk szembe – közölte.

– Az Őrző szavai túl kegyetlenek – a küldött nem bírta megállni és közbeszólt. – Ha tényleg nincs remény, akkor miért töltik az emberek az életüket folyamatos kereséssel és keserves küszködéssel?

– Nagyuram, a felszín alá kellene nézned – pillantott fel Zhao Yunlan. – Szerinted mégis mit takar az igazságosság és az egyenlőség? Ami az egyik számára igazságos, az a másik számára méltánytalan. Amikor valaki a túlélésért küzd, akkor az „egyenlő” azt jelenti, hogy egyaránt jóllakott és melegen öltözött. Ha ezek teljesültek, akkor az „egyenlő” már azt jelenti, hogy rangban nem áll alatta senkinek. És ha egyszer ez is megvan, bekattan az embernél a felsőbbrendűség érzése, és addig nem lesz elégedett, amíg több nem lesz neki másoknál. És ezt a körforgást csak a koporsó töri meg. Hát nem mindenki saját maga dönti el, hogy mit is jelent számára az egyenlőség?!

A küldött szóhoz sem jutott, csak komoran felnevetett végül.

– A logikád abszurd.

Zhao Yunlan nem forszírozta, helyette Wang Zhenghez fordult.

– Szóval Sangzan sikerre vitte a lázadást, megölte az apádat és eltávolította a neveket az áldozati oltárról. Eltörölte a rabszolgaságot a hangák között. Utána?

– Ha valami probléma volt a törzsben, minden család kiválasztott valakit, hogy indítványt tegyen. Ezeket megvitatták, aztán a legtöbb ember által támogatott javaslatot vitték véghez – folytatta a lány. – Ez Sangzan ötlete volt. Sosem járt iskolába vagy hagyta el a havas hegyeket, de már akkoriban is értette a demokrácia fogalmát, amely csupán néhány évvel később terjedt el. Nem számít, hogy mily korban él az ember, alapvetően ugyanazokat a dolgokat akarja.

Zhao Yunlan kitámasztotta egyik hosszú lábát, kezét a térdén pihentette. Hanyag testtartása ellenére azonban szavai pengeélesek voltak, és minden újabb kimondott szóval mélyebb sebet ejtettek.

– És így haltál meg, ugye?

Wang Zhenget felkészületlenül érte a kérdés, egyből megdermedt. Nem számított rá, hogy a férfi ilyen gyorsan összerakja a dolgokat. Szemében elhalványult a fény.

– N-Nem volt hová mennem. Kénytelen voltam Sangzan házában maradni és teljes mértékben rátámaszkodni. Semmit sem tudtam magamtól megcsinálni. A főnök lánya voltam. Anyám gyerekkorom óta csak öltözködni és parancsolgatni tanított. Nem tudtam, hogyan kell házimunkát végezni, vadászni, vagy háztartást vezetni.

– Egy másik törzsbeli lány hozzá akart menni Sangzanhoz, könyörgött az apjának, hogy hozza fel a házasság témáját. Sangzan visszautasította. A lány ezek után dühében elszökött a hegyről, és mire megtalálták, halott volt. Állítólag rosszul lépett, lezuhant és beütötte a fejét egy sziklába. Az apja ezek után gyűlölt engem. Összefogott a többi családdal és megvádoltak, hogy a gazember törzsfőnök lányaként gonosz praktikákat használok. És hogy habár ők megbocsátottak nekem és életben hagytak, én nem voltam hajlandó jó útra térni. Közölték, hogy lusta és haszontalan vagyok, és bármit megtennék, hogy magam mellett tartsam az ő hősüket, Sangzant. Hogy én átkoztam halálra a férfi lányát, mert féltékeny voltam. Szerették volna… Szerették volna, ha a fejemet veszik.

Wang Zheng válla remegni kezdett. Egykor tiszta szívvel azt gondolta, hogy apja rosszat cselekedett. Ártatlan gyermeki szívével őszintén hitte, hogy embertársainak nem kellene rabszolgáknak lennie. Hiszen emberek voltak! Az életük értékes volt! Nem szabad, hogy bárkinek hatalma legyen az életük vagy a haláluk felett. Akárcsak Sangzan, ő is azt remélte, hogy mindannyian jólétben, egyenlőségben, szabadon és boldogan élhetnek.

De az emberek, akikkel együttérzett, és akiket úgy szeretett, gyűlölték és megvetették őt.

– A lány apja kézfeltartással megszavaztatott mindenkit. Ha valaki nem emelte fel a kezét, azt jelentette, hogy az illető számára teljesen mindegy volt, élek vagy halok-e. Ha pedig felemelte, akkor beleegyezett a kivégzésembe. – A lány nem bírta tovább tartani magát, és a kivégzés szónál megremegett a hangja.

Az a nap még mindig kristálytisztán élt az emlékezetében. Az ülőhelyek zsúfolásig megteltek, az arcokon vidámság tükröződött, a kezek pedig sűrű sorokban emelkedtek a magasba. Az emelvényről úgy néztek ki, mint az alvilág szívében csordogáló folyó szörnyetegeinek karmai. Szinte mindenkié a levegőben volt.

Az emberek az előttük lévő megkötözött fiatal lányra néztek, és csak kegyetlenséget, érzéketlenséget, elutasítást és kíméletlenséget mutattak irányába.

Közösen hozták meg a gyalázatos döntést: megölni őt. Levágni a fejét.

Egy ilyen helyzetben még akkor is kialszik minden fény az ember szívében, mindössze hamut hagyva maga után, ha egyébként tündöklően ragyogott.

Senki sem emlékezett arra, hogy mit tett. Vagy legalábbis azt hitték, hogy önző okokból cselekedett.

Wang Zheng felzokogott. Ahogy a cseppek a földre potyogtak és mulandó füstfoszlányokká váltak, alakja világosabb és tisztább lett. Háromszáz évvel a halála után könnyeinek már rég el kellett volna apadnia… De a színtiszta szenvedés eme pillanatában a lány saját esszenciájából formálódott cseppeket hullajtott, saját lelkét elsírva.

– Ne itasd az egereket! – Zhao Yunlan könnyedén megérintette az állát és letörölte a könnyeit. Ujjai között egy lélekstabilizáló talizmánt tartott, amelyet egy hangos sóhajjal a lány homlokához tapasztott. Wang Zheng könnyei azonnal elapadtak, egyetlen csepp sem tudott többé elszabadulni. A férfira meredt nagy szemeivel, amelyekben szinte gyermeki ártatlanság csillogott. A másik szelíd és kifürkészhetetlen tekintetének hatására az a meggyőződése támadt, hogy a férfi mindent tud és ért.

Zhao Yunlan feltartotta az óráját.

– Gyerünk, pattanj befelé!

A lány megdermedt, aztán egy lágy, megállíthatatlan erő berántotta a mozdulatlan órába.

– Majd sötétedés után kiengedlek – közölte halkan a férfi, aztán a lány köddé vált.

Zhao Yunlan és a Lélekmetsző küldött némán meredtek egymásra. Aztán a férfi elkezdett laposakat pislogni, mintha csak teljesen kimerült volna. Némi csend után a küldött megveregette a vállát.

– Még ne aludj! Megsérültél a Hegyek és folyók árja lökéshullámainak köszönhetően, ha most elalszol, minden munkám hiábavaló volt, amit a lelked stabilizálásának érdekében végeztem. Majd később pihenhetsz. Még mindig szorít a mellkasod?

Zhao Yunlan durván megdörzsölte a homlokát.

– Jól vagyok – felelte rekedtes hangon. – Csak egész nap szédülök, mióta az a lány felelőtlenül bekábított.

– Talán jobb lenne, ha előbb visszavinnélek, és csak utána jönnék el az árért.

A férfi nemet intett a kezével és éberségre kényszerítette magát.

– Elszívhatok egy cigit? – kérdezte kissé fájdalmasan.

A küldött nem válaszolt.

Zhao Yunlan a hallgatást beleegyezésnek vette, hátrált néhány lépést és gyorsan rágyújtott. Egy gyakorlott függő tapasztalatával kétszer mélyen beleszívott. Egy csipetnyi passzív dohányzásra sem kényszerítette a küldöttet, minden füstfoszlányt a saját maga tüdejébe juttatott le. Végre sokkal élénkebbnek tűnt.

– Jól vagyok. A vérrel együtt a mérgező anyagok is távoztak a testemből. Nem tudtam, hogy ez a Hegyek és folyók árja, ezért elég készületlenül ért. Nem kell aggódnod miattam, nagyuram. Menj, és szedd össze azt az izét. Az Újjászületés napórájáról is lekéstünk legutóbb, nehogy miattam ez is elvesszen.

Szavai után felállt és eloltotta a cigijét a hóban. Zsebéből előkapott egy talizmánt, összegyűrte és a szájába tömte.

– Menjünk. Csak utánad, nagyuram! – közölte a papírgolyót rágcsálva.

A Lélekmetsző küldött bólintott, majd leengedte az őket védő határtalan szürke ködöt.

Habár Zhao Yunlan evett egy lélekstabilizáló talizmánt, mégis érezte a Hegyek és folyók árjának erejét – azt a lélekbe maró könyörtelenséget, amely hatalmas erővel párosult. Kihúzta magát és az előtte lévő hatalmas dologra összpontosított. Egyszerre ráeszmélt, hogy az ár keresztmetszete egy nyolcszöget formáz, szabályosan és élesen, egyenesen a föld középpontja felé irányulva.

A Lélekmetsző küldött tett néhány tucat lépést előre, aztán megállt és kezeit összekulcsolta. Fekete csuklyája és köntöse úgy gomolygott, mintha a süvítő szél bármelyik percben elszakíthatná, valahogy mégis teljesen beburkolta őt, semmi sem látszott ki alóla.

– Hegyek lelke! – kiáltotta mély hangon.

Először a Hegyek és folyók árja remegett meg, majd a talaj is. Úgy tűnt, hogy pillanatok alatt az egész havas hegy dübörögni kezd. Mennydörgésszerű üvöltés harsant fel a távolban, mintha csak az istenek szabadultak volna fel a több életen át tartó jég- és kőbörtönükből. Iszonytató és félelmetes nyögést hallattak.

Az ég sötét volt, mint az éjszaka.

Hirtelen alakok tűntek fel körülöttük. Zhao Yunlan a nagy szélben csupán óriási nehézségek árán tudta nyitva tartani szemét, és látta, ahogy Wang Zheng – a maga tizenhat-tizenhét éves, romlatlan, lényegében még gyermeki énjével – a tömegen kívül várakozik. Egy jóképű, rongyos fiatalember állt valahol a magasban. Mintha csak megérzett volna valamit, visszafordult, és egyenesen a lányra nézett a távolból. Amikor tekintetük találkozott, a vérrel borított arc szinte ártatlan mosolyra húzódott.

Aztán felüvöltött, és a kezében lévő fémlapátot az áldozati oltáron lévő hatalmas kőtábla felé lendítette. Lába alatt a domb vöröslött a vértől. Számtalan holttest feküdt szanaszét.

A túlélők a nyakukat nyújtogatták, hogy minden mozdulatát jól lássák.

A férfi letarolta a kőtáblát, majd némi hallgatás után mogorva hangon kiáltott valamit. Zhao Yunlan nem értette a szavakat, de a jelentésüket felfogta. A férfit tetőtől talpig vér és sár borította. Habár sikerrel járt, az arcán mégis gyötrelem ült, nem boldogság. Az évezredek óta elnyomott emberek végre megízlelhették a szabadság első leheletét és a könnyeiket nyeldesték.

A néma tömeg válaszolt neki, az egész völgy visszhangzott az emberek kiabálásától és sírásától.

Aztán az illúzió hirtelen a semmivé lett, a Hegyek és folyók árja pedig elkezdett elemelkedni a földről.

– Vizek lelke! – szólalt meg ismét a küldött.

Zhao Yunlan mozdulatlanul állt. Az északi széltől kivörösödött szemében a Hegyek és folyók árjának mélyfeketéje tükröződött. Ujjait az órájához szorította, mintha csak a benne rekedt lány lelkét vigasztalná, lelki támaszt nyújtva neki a magányért, amelyből sosem találhat békére.

Egy éles kiáltás hallatszott. Zhao Yunlan arca automatikusan megrándult, próbálta elkerülni, hogy a szédülés egy újabb hulláma hatalmába kerítse. A sikolyok intenzívebbek és hangosabbak lettek a szenvedés kórusát alkotva. Olyan érzést keltett benne, mintha valami darabokra szaggatná belülről.

Egyre rosszabbul érezte magát.

Aztán a Lélekmetsző küldött köntöse újra szürke ködöt bocsátott ki magából, teljesen elzárva a hangokat. A Hegyek és folyók árja visszanyerte eredeti formáját és lassan visszatért kiindulási helyére, ahol találták. Zhao Yunlan kissé későn jött rá, hogy a szájában friss vér ízét érzi. Egy gyors érintés megerősítette, hogy a korábbi hangzavarban megharapta a nyelvét.

– Mi volt ez? – kérdezte.

– Kissé elhamarkodtam – felelte a küldött aggodalommal a hangjában. – Szellemek tízezreinek hangját hallottad.

– Mi?

– A lány azt mondta, hogy Sangzan lerombolta az áldozati oltár tetején lévő kőtáblát. Azt feltételeztem, hogy a cselekedete kiszabadította a benne rekedt ártatlan lelkeket, így a még bent lévő haragvó lelkek meglepetésként értek. A halottaknak nincsenek könnyei. A korábbi hatalmas hangzavar azt jelenti, hogy ártatlan lelkek milliói sikoltoznak egyszerre, még akkor is, ha ezzel a lelkük szétszakadását okozhatják. Nem csak számodra vagy számomra okoz problémát, de havas hegyek százezreit rombolhatja le.

Zhao Yunlan mögötte állt hátratett kézzel, némán.

– A Hegyek és folyók árja már több tízezer éve itt áll. Túl sokat látott – folytatta a küldött.

Hirtelen felvillant a Tisztánlátás órája. Egy fehér alak bukkant elő belőle és indult meg villámsebességgel a Hegyek és folyók árjához. Ám még mielőtt egyetlen métert is megtehetett volna, vagy akárcsak teljesen elhagyhatta volna az órát, Zhao Yunlan kilőtt egy vékony pókfonálra emlékeztető szálat a kezéből és szorosan lekötözte Wang Zhenget.

A lány megdermedt és lehajtotta a fejét. Szellem és élő ember meredten néztek egymásra. Wang Zheng szemei nedvesnek tűntek, de mivel könnyeit még mindig elzárta a férfi talizmánja, nem tudott sírni. Zhao Yunlan arca közömbös maradt, egyetlen csepp részvétet sem mutatott.

– Azt gondolod, hogy kétszer is elmenekülhetsz előlem?! – kérdezte Zhao Yunlan fagyosan. – Akkor gyerünk, fuss csak! – Wang Zheng lehajtotta a fejét, nem mert a szemébe nézni.

– Őrző! – szólt határozottan a küldött. – Semmi szükség arra, hogy haragvó légy.

A küldött iránti tiszteletből Zhao Yunlan szemében némileg enyhült a csillogás.

– Azt hiszed, hogy ha feláldozod magad a Hegyek és folyók árjának, az majd lecsillapítja több tízezer lélek haragját? Azt gondolod, hogy a jóhiszeműséged hegyeket mozgat meg? Tényleg ennyire fontosnak képzeled magad?! Neked teljesen elmentek otthonról?!

A Wang Zheng nyakát körülölelő öltések egyre szembetűnőbbé váltak, a homlokára tapasztott talizmán pedig a lánnyal együtt remegett. Teljesen úgy nézett ki, mint valami zombi egy harmadosztályú horrorfilmből, mégsem tudott senki nevetni a hasonlóságon.

Miután kiengedett egy kis gőzt, Zhao Yunlan jobban érezte magát. Leült a küldött mellé a földre, majd állával a lány felé bökött.

– Csüccs! – Amint kimondta, a Wang Zhenget megkötöző fonál egyből a levegőbe emelkedett és ezüst székké változott, amely pont akkora volt, hogy egy személy kényelmesen elférjen rajta.

Talán csak mert élete során oly sok kegyetlen dolgot átélt, de a lányban nyoma sem volt annak a szenvedélynek és lelkesedésnek, ami a hideg vidékeken élő etnikai kisebbségeket jellemezte. De bármi is legyen az oka, állandóan komornak, csendesnek tűnt, és minden helyzetben magába zárkózott. Koromfekete haja az arcát keretezte, ahogy a levegőben lengedezett.

Zhao Yunlan immár nyugodtabban megjegyezte:

– Néha a hallgatónak elég egy apró részletet megismernie, hogy a történet végét kitalálhassa. Tudod, hogy miért van ez?

Wang Zheng válasz nélkül nézett fel, mire a férfi felsóhajtott.

– Mert a vég elkerülhetetlen. És ha valaminek meg kell történnie, akkor rohadtul semmit sem tehetsz azért, hogy megakadályozd!

– Honnan veszed? – motyogta a lány.

– Csak megértem az olyan embereket, mint Sangzan – válaszolta Zhao Yunlan. – Rabszolgák több száz generációjáról beszélünk. Egy apa halálakor a fiúnak továbbra is szolgálnia kell. Ha Sangzan volt az első, aki igazán lázadni mert, a szíve biztosan csordultig volt elégedetlenséggel. Egy ilyen bátor, egyenes és kiváló ember talán képes meghalni érted, ha ezt kívánod. De sosem fogja megengedni, hogy megsértsd a méltóságát. Felejtsd el az olyan semmitmondó dolgokat, mint a ranglétrán való feljebb lépést, a hírnév megszerzését vagy a javak felhalmozását. Vajon nem abban rejlik-e egy férfi legalapvetőbb méltósága, hogy gondoskodik a családjáról és biztonságban tartja a szívének oly kedves személyt?!

– Ez rád is igaz lenne, Őrző? – mormolta a küldött nem messze.

– Egy sorsszerű kapcsolatot nem lehet kikényszeríteni. – Zhao Yunlannak fogalma sem volt, hogy a küldött miért kérdezett valami ennyire nyilvánvalót, de válaszolt. – Mégis miféle utolsó szarházi lennék, ha nem gondoskodnék valakiről, aki hajlandó a világ végére is követni, aki gondoskodik rólam, aki megért engem és a vágyaimat?! Megérdemelném egyáltalán, hogy embernek nevezzenek?

A Lélekmetsző küldött kezei egészen idáig a térdein pihentek, ezt követően azonban behúzta őket ruhája ujjába, ahol senki sem láthatta, amint azok ökölbe szorultak.

– Az Őrző érzelmei igazán mélyek. Rendkívül szerencsés lesz az illető, aki kiérdemli őket.

– Hogyan? – A dicsérettől Zhao Yunlan megdermedt, nem tudta hová tenni a megjegyzést, így inkább csak elnevetgélte. – Ugyan, nagyuram, ne mondj ilyeneket. Nem érdemlem meg a méltatásodat!

A küldött témát váltott, ahelyett hogy a korábbi gondolatmenetet folytatta volna.

– A népe kedvéért Sangzan hajlandó volt egy ilyen szörnyűséges tett terhét viselni. Mindent egy lapra tett fel, hogy jobb életet biztosíthasson nekik. De elképzelhetetlen volt számára, hogy mi következik egy ilyen képtelen álom valóra váltása után.

Zhao Yunlan bólintott.

– Ha az ő helyében lennék, és az imádott nő ezeknek az embereknek a kezétől halna meg, méghozzá pont az általam lefektetett szabályok segítségével, akkor jobban gyűlölném őket, mint a korábbi főnököt.

– Mi több… – nézett fel a küldött a belőle áradó szürke ködön keresztül a mozdulatlan árra. – Az sem tudná kioltani a gyűlöletemet, ha apró darabokra szaggatnak.

Csendesen beszélt, de hangjában határtalan ridegség bujkált. Wang Zheng félelmében Zhao Yunlan háta mögé bújt.

– Sangzan előtt fejeztek le? – kérdezte a férfi.

A lány megrázta a fejét.

– Házi őrizetbe vették. A lány apja azt mondta, hogy megbabonáztam Sangzant, és hogy mindez a saját érdekében történik.

– Akkor ő volt az, aki összeszedte a testedet? – folytatta némi hallgatás után Zhao Yunlan. A lány bólintott. – Szóval csak hazudtál, amikor azt mondtad, hogy ide akarsz jönni megkeresni a tetemedet, hogy végre békében nyugodhass?

Wang Zheng a földet bámulta, majd egy idő után újfent bólintott.

Zhao Yunlan a homlokát ráncolva figyelte őt egy darabig, majd félrefordította a tekintetét.

– Ez volt az utolsó alkalom! – közölte mereven.

– Sangzan vízbe merítette a tested? – szólt közbe a Lélekmetsző küldött.

Wang Zheng mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon.

– Igen. A törzsünknél a hegyek jelképezték a megfékezést és megfélemlítést, míg a víz a fényt, amely szabadon áramlik a messzi távolba. Amikor egy rabszolga vagy egy bűnöző meghalt, lefejezték, majd lelkét lepecsételték a hegytetőn. Amikor egy nemes vagy egy mélyen tisztelt illető halt meg, akkor a vízbe temették, és szabadon engedték a folyón. Még mielőtt elégethették volna, Sangzan éjszaka kiásta a fejemet és ellopta a testemet. Utána levágta a fejét annak a lánynak, aki véletlenül halt meg, és kicserélte a testünket. Aztán levitt a folyóhoz, összevarrt, és beletett a másik számára odakészített zsákba. Egész éjjel ölelt és sírt, másnap pedig végignézte, hogy valaki más helyett a vízre helyeznek.

Lassan felemelte a fejét, majd ujjbegyét végighúzta a vörös cérnán. Az öltések szorosak és finomak voltak. Ahelyett, hogy hátborzongatónak tűnt volna, a gesztus inkább szívszorítónak hatott.

Hogy érezhette magát Sangzan, ahogy a halottat ölelte és mosdatta? Ahogy az ujjai megérintették azt a sápadt, viaszos arcot, amelyen úrrá lett az elmúlás… Ahogy összevarrta a testet és a fejet…

Talán sosem volt lehetősége elmondani az érzéseit, amelyeket mindig is rejtegetett, és amelyek sosem láttak napvilágot.

Az idő könyörtelen és szükségtelenül kegyetlen volt. Ha valaki csak egy kicsit is habozott, az idő elragadta és elpusztította legmélyebb vágyait. Ott hagyta megtört szívvel, esélyt sem adva arra, hogy az órát visszaforgathassa.

A két férfi szótlanul hallgatott gondolataiba merülve.

– A víz magával ragadta a testemet, de én magam sosem távoztam – mondta a lány. – Folyamatosan figyeltem őt. Más emberré vált. A szavazást mindig három ember végezte a törzsben, akik egymást váltották. Sangzan volt az egyik, a másik az az illető, aki a meggyilkolásom ügyében vezette a szavazást, a harmadik pedig egy köztiszteletben álló vén. Ők tették fel a fontos kérdéseket, a többiek pedig kézfeltartással jelezték, ha beszélni akartak. Egy idő után Sangzan feleségül vette a vén unokáját, és ketten összefogtak a gyilkosom ellen. Végezetül csapdába csalták és hamis vádakat koholtak ellene. Két évvel később mindenki a halálára szavazott.

Zhao Yunlan újabb cigarettát kotort elő, az orrához emelte, és szippantott egyet.

– Egy újabb év elteltével a tiszteletreméltó vén is meghalt. Mindenki az idős korának tudta be, én azonban láttam, ahogy Sangzan megmérgezi őt. – A lány szemöldöke megrándult, mintha még mindig képtelen lett volna elfogadni a tényt. A méreg a gyávák fegyvere! Hogyan változhatott az igazság bajnoka egy gerinctelen féreggé, aki titokban mérgez meg valakit?!

Mintha csak elhatározta volna, hogy megszégyeníti azokat az embereket, akiket titokban megölt. Még akkor is, ha ezzel önmagát is szégyenbe hozza.

– Aztán a következő a felesége és a kisfia volt… A saját húsa és vére! – Wang Zheng szinte teljesen átlátszó kezei megcsavarták az ugyancsak nemlétező fehér ruháját. – Akárhányszor végzett valakivel, titokban levágta a fejét egy nappal a vízre bocsátása előtt. Egy kővel helyettesítette azt, az igazi fejet pedig a hegybe temette. A súly miatt a test a folyó fenekére süllyedt és nem tudott elúszni. Addigra a törzsből már senki sem tudott szembeszállni vele, hírneve a tetőfokára hágott. Évekig tartó cselszövést követően képes volt mindenkit úgy manipulálni, hogy azok azt hitték, szabadon szavaznak. Pedig valójában gondoskodott arról, hogy úgy gondolkodjanak, ahogy ő. Lényegében egy új törzsfőnök lett belőle.

Egy új törzsfőnök, akinek minden erő a kezében összpontosult, és semmit sem kívánt jobban a törzs pusztulásánál.

Ezt követően hatalmi harcok ütötték fel a fejüket a különböző társulások között. Sangzan néhányat elnyomott, néhányat támogatott, néha titokban még a lángokat is szította közöttük. A fiú, aki egykor oly őszinte és bátor volt, az összeesküvés mesterévé vált. Aki egykor az általa oly szeretett személy holttestét tartotta az egész éjszakát végigsírva, egy hideg, veszélyes emberré változott. Épp úgy, ahogy azok a jó emberek, akik korábban csak táncoltak, énekeltek, és keményen dolgoztak egy boldogabb élet reményében, aztán később felemelték a kezüket és pengéjüket, hogy lefejezzenek egy ártatlan lányt, majd lelkét az örök sötétségbe és rabszolgaságba taszítsák.

– A halálom tizenötödik évében a hanga törzsön ismét belső káosz lett úrrá. A rabszolgák, akiket nemzedékeken át elnyomtak, két csoportra váltak szét és fegyvert szegeztek egymásra. A csata még kegyetlenebb és hevesebb volt, mint az előző. Egy egész napon és éjszakán keresztül harcoltak, kisgyerekek ültek és jajveszékeltek a holttestek mellett, arcuk vértől maszatos. A halál illata odavonzotta a keselyűket, amelyek ott keringtek a fejük felett, de nem ereszkedtek le… mert Sangzan az áldozati oltárhoz vezetett mindenkit, és meggyújtotta az olajat, amit korábban odatemetett. Aztán a lángok felcsaptak, ő pedig felemelte a kőlapot, amelyet azelőtt fejjel lefelé fordított a Hegyek és folyók árjának tövében.

A lány még lágyabb hangon folytatta.

– Az a kőlap egykor a rabszolgaságot jelképezte, majd csupaszra reszelték. Most ismét belevésték mindenki nevét… A hatalmas tűz pedig egyre csak égett és égett, mintha arra készült volna, hogy az egész völgyet bekebelezze. Csak a Hegyek és folyók árja állt ott a szégyen kegyetlen és mozdulatlan oszlopaként.

Ennek a tízezer léleknek nagyon is jó oka volt ilyen hangosan siránkozni.