Shennong megragadta Kunlun csuklóját. Megvénült, ködös szeme a gyanútlan, de ádáz démonokra szegeződött járás közben. Már nagyon öreg volt, ezért Kunlun-jun előrehajolt, és figyelmesen támogatni kezdte. Egy alig látható árnyék suhant át a fiatalember arcán, ahogy Shennongra nézett: az öregség azt jelentette, hogy a másik már közel járt a halálhoz.
Habár Kunlun-jun maga még soha nem élte át az öregséget vagy a halált, érezte a vénembert körüllengő elmúlás ijesztő szagát.
– Hallottad, hogy mit beszéltem Nüwával legutóbb, igaz? – kérdezte.
Kunlun-jun homloka ráncba szaladt.
– Mégis kit érdekel, ahogy vitatkoztok?! Ki vele, mit akarsz tőlem? Hihetetlen, hogy még Nüwát is képes vagy felhozni. Szerencsés vagy, ha nem próbál meg egyből levadászni, amikor megtudja, hogy véletlenül átégetted Fuxi Nagy Pecsétjét… Ráadásul az én fejemre is bajt hozol, mert pont az én lélektüzemmel csináltad!
– Sosem vetemedne ilyesmire – felelte Shennong, mire Kunlun-jun kissé gúnyosan felhümmögött. Az idős férfi hirtelen felköhögött, és még a torkából feltörő hangok is öregesnek hatottak. – Az élet és a halál komoly dolgok, nem szabad viccelődni velük. De ha egyszer túllépsz a határukon, akkor többé nem lesz mitől tartanod.
– Itt állok veled, én ugyan nem lépek sehová! – közölte pimasz hangon Kunlun-jun. – És nem is félek semmitől. Mellesleg a Hatalmas Szent Fa gyümölcsöt hozott, bár csupán kettő érett be az elmúlt évszázadban. Az egyiket a szőrgombócomnak adtam, a másikat félretettem neked. Száz évvel meghosszabbítja majd az életedet.
– Köszönöm, de én nem félek a haláltól. Nem válhatsz istenné, ha nem halsz meg és leszel semmivé! Talán te is megérted majd, ha már mind eltávoztunk.
Kunlun-jun csak a szemeit forgatta, majd körbenézett, mintha csak keresne valamit, amit Shennong rinyáló szájába tömhet. Útnak indultak, ám még mielőtt elhagyták volna a helyet, az öregember menet közben vetett egy újabb pillantást az előttük elterülő démonokra.
– De van remény! Semmi sem lehetetlen, ha még ezen a kietlen pusztaságon is képes új élet fakadni.
Kunlun-jun továbbra is az öreget támogatta az egyenetlen talajon. Szavai hallatán ő is visszanézett a hozzájuk legközelebb eső két démonra. Az egyik éppen akkor harapott bele a másik fejébe, aminek láttán a hatalmas vadon hegyi istene összevonta a szemöldökét.
– Mégis miféle szaros élet ez? Csak nem szenilis lettél vénségedre? Inkább azon kéne gondolkodnod, hogyan magyarázod el ezt az egészet Nüwának – közölte, majd elhagyták a Nagy Tiszteletlenség Földjét.
Shen Wei, aki egészen idáig csak csendben figyelt, most megrángatta Zhao Yunlan kezét.
– Menjünk – mondta, mire utánuk eredtek. – A te eszeddel szerintem már akkor is tisztában voltál vele, hogy mire gondolt Shennong. Csak túl merésznek tartottad az elképzelést, ezért nem mondtál semmit.
Zhao Yunlan összeszedte a gondolatait.
– Oké, tehát… Shennong meg akarta teremteni a reinkarnációs körforgást. Ha a lélek nem semmisül meg, akkor beléphet a reinkarnáció hat ösvényére, ahol az életből halál lesz, a halálból pedig élet. Így értette, hogy az élet és halál körén kívül állni, ugye?
Shen Wei halkan felnevetett.
– Shennong arra akarta használni a Nagy Pecsét alatti sötétséget, hogy az igazi halál határán elválassza a yint és a yangot, ezzel létrehozva az újjászületés körforgását.
– De nyilvánvalóan nem sikerült neki – közölte Zhao Yunlan. – Különben Nüwa nem áldozta volna fel magát a Nagy Pecsétért.
– Tudod, miért bukott el? – torpant meg Shen Wei. Különös mosoly jelent meg az arcán, és folytatta, még mielőtt a másik válaszolhatott volna. – Azért nem tudta létrehozni a reinkarnációs körforgást, mert a káoszban csak üresség van. És a belőle született démonoknak nincs lelkük.
Rendkívüli gonosz, lélektelen lény.
– Mert nem vagyunk mások, mint a káosz fizikai megnyilvánulásai – maga a megtestesült erőszak. A legalacsonyabb rangú démontól a legmagasabbig, a születéstől a halálig, folyamatosan ugyanazt a dolgot tesszük: ösztönösen pusztítunk és bármit felhabzsolunk. A friss hús és vér utáni vágy hajt bennünket.
Shen Wei most először döbbent rá, hogy valamiféle bizarr örömöt okoz neki, hogy mindezt kimondhatja. Azt a fajtát, amikor valaki összeszorítja a saját sebét, vagy a saját húsába vág egy éles késsel.
– Én pedig… Mivel erővel istenné emeltél, egy anomáliává váltam – nem vagyok sem ember, sem isten, sem démon, sem szellem. Az egész világon nincs hozzám hasonló.
Zhao Yunlan nem tudta, hogyan kellene reagálnia.
Mióta a férfi elárulta, hogy tisztában van a hazugságaival, Shen Wei szívére valami jéghideg, mázsás súly telepedett. Egyáltalán nem mozdult se fel, se le, fagyos szorítása az egész testét áthatotta. De miután most kitárulkozott, valami különös megkönnyebbülést érzett.
– Mi vagyunk a káosz – mondta. – Méghozzá azon formája, amely képes járni és mozogni a világon. A démonképű is igazat mondott: a te lélektüzednek köszönhetően lobbant lángra a halál – és így születtünk mi, azok az „élőlények”, akik se nem élők, se nem holtak. Milyen érdekes egybeesés, nem igaz?
Shen Wei mosolya lehervadt az arcáról. Válla fölött Zhao Yunlanra pillantott, majd szinte szelíd hangon folytatta.
– Te pedig minden veszélyérzet nélkül közeledtél hozzám és provokáltál engem. Tudod te egyáltalán, hogy mit csábítottál el?! Tisztában vagy vele, hogy milyen veszélyes vagyok?!
– Gyerünk, térj a lényegre! Ne rizsázz ennyit! – karolta át hátulról Zhao Yunlan.
A férfi testének melege ölelésén keresztül Shen Weibe áramlott, amitől olyan érzése támadt, mintha valaki megszánta volna egy falat forró zabkásával, miután teljesen csontig fagyott. Automatikusan megborzongott. Egy ideig hallgatott, majd megmarkolta a mellkasán összefonódott kezeket, és újra beszélni kezdett.
– A Buzhou-hegy leomlott, az ég leszakadt és a föld besüllyedt, véget vetve az emberek, az alakváltók és a sámánok között dúló háborúnak. Az égbolt kiszakadt, a hasadékból ömlő végtelen eső pedig elmosta, és a terméketlen földhöz láncolta a levegőben lebegő haragvó lelkeket. Több millió démon mászott elő a mélyből… De ezeket mind megfigyelhetted a Hatalmas Szent Fában.
– Igazság szerint látnom kellett volna téged a születésem napján. De túl messze álltál, és nem voltál hajlandó közelebb lépni hozzám – mintha csak valami szennyes és undorító dolog lennék. A szemeim akkoriban még nem nyíltak ki teljesen, így csak egy zöld köntös homályos árnyékát észleltem.
Shen Wei behunyta a szemét. Állát finoman Zhao Yunlan kezéhez dörzsölte, majd kissé elhalkulva folytatta.
– Születésemtől fogva kegyetlenebb voltam és több fajtársamat faltam fel, mint a testvérem. Ekkorra már hallottam a körülöttem zajló eseményeket, és nagyjából megértettem, hogy miről beszélsz Shennonggal. Úgyhogy az első pillanattól kezdve pontosan tudtam, mi vagyok valójában. Az egész világot bejártam, hogy megtaláljalak, útközben pedig sikerült ellenállnom az élőlények húsa és vére utáni sóvárgásnak. Csak azokat a démonokat ettem, akik a föld alól másztak elő… Akiket ugyanolyan undorítónak tartottam, mint saját magamat.
– Kétségbeesetten kerestelek, mert meg akartam kérdezni, hogy mi az élet – mondta Shen Wei, és érezte, ahogy Zhao Yunlan egyre szorosabban öleli. – De pont akkor találkoztam veled annak a ligetnek a szélén, amikor fel akartál menni Penglai-hegyeire[1]. Amint megláttalak, a szavak elhaltak az ajkaimon.
– Miért akartam felmenni Penglaiba? – kérdezte Zhao Yunlan rekedten.
– A három nagy ősi hegység közül Buzhou már összedőlt, Kunlun pedig az isteneknek fenntartott tiltott terület volt, amely zárva állt a halandók számára. Egyedül Penglai nyújthatott védelmet a föld élőlényeinek – de nem mindegyiknek. Túl sokan voltak. Az emberek, a sámánok és az alakváltók közül csupán kettőnek tudott menedéket adni. Mindenki másnak meg kellett várnia, amíg Nüwa az ötszínű kövek segítségével megfoltozza az eget. Az égiek kegyeire voltak bízva. – Shen Wei elhallgatott egy pillanatra. – Az égiek kegyeire… Hogy én mennyire utálom ezt a kifejezést!
– De akkor azonnal egymás torkának estek volna, nem?
– Shennong azt hitte, hogy a hatalmas vadon hegyi isteneként elfogult leszel az alakváltókkal és a sámánokkal szemben, és nem törődsz majd az emberekkel – válaszolta a férfi. – Személyesen akarta Zhuanxut felvezetni a hegyre, de te meglepted őt. Felállítottál egy formációt a Penglai-hegy lábánál – egy egyszerű oltárt Chiyou fejével –, méghozzá egyenesen a hegyre vezető ösvény kellős közepén. Mivel az alakváltók mindig is ősükként tisztelték őt, elsőként borultak térdre előtte. Az emberek Xuanyuan, a Sárga Császár révén szintén imádták Chiyout, mint a háború istenét. Ezért Zhuanxu arra kérte őket, hogy álljanak meg az alakváltók mögött, és megbecsülésük jeléül hajtsák meg a fejüket. Csak a sámánok hagyták teljesen figyelmen kívül. Sietségükben, hogy minél előbb feljussanak a hegyekre, sem tiszteletet, sem hódolatot nem mutattak be. Úgy haladtak el Chiyou feje mellett, mintha ott sem lett volna – ami után egyből feltárult a hegyre vezető igazi ösvény. A sámánokat megtévesztette az illúzió, és a hegy alatti mélységben rekedtek.
Ezért énekelnek az alakváltók a Buzhou-hegy leomlásáról. Mert végre lehetőségük nyílt arra, hogy felülkerekedjenek a sámánokon, és megszilárdítsák helyüket a nagy vadon földjén, méghozzá az emberekkel egyenlő félként… Még ha ez nem is tartott tovább néhány évnél.
– Engem is magaddal vittél. Átkeltünk a nagy vadonon, amely tele volt siránkozással és jajgatással – mondta Shen Wei. – A Kunlun-hegytől az őszibarackfa-ligeten[2] át egészen a Penglai-hegyig figyeltem, ahogy embereket mentesz meg, megölöd a belőlük táplálkozó démonokat, és belesodródsz más fajok harcaiba. Mi, démonok, mindig csak prédaként tekintettünk egymásra, még a saját fajtánk iránt sem éreztünk lojalitást. Nem értettem, hogy miért harcolnak – csak pazarlásnak tartottam, hogy evés nélkül gyilkolnak. Te pedig menet közben egyre csendesebbé és csendesebbé váltál.
– Gyere, menjünk fel a hegyre – fordult meg Shen Wei, és átkarolta Zhao Yunlan derekát. A fények elmosódtak a férfi szemei előtt, és egy pillanattal később megérkeztek a Penglai-hegy lábához. Shen Wei nekirugaszkodott, és egyetlen ugrással felvitte magukat annak csúcsára.
Semmit sem lehetett látni a magasból. Nem volt sem dörgés, sem villámlás – csak a sötét égbolt, amely szinte majdnem a földre hullott. Az eső felhő- és ködrétegeket kavart fel, a vízgőzben pedig leírhatatlan vér- és rothadásszag terjengett.
A hegycsúcson Zhao Yunlan megpillantotta Nüwát. Egyedül volt, hosszú kígyófarkát maga mögött húzva haladt a felhőtengerben. Kunlun-jun a fiatal démonkirály társaságában távolról figyelte őt. Mostanra már egyáltalán nem hasonlított arra az énjére, aki egykor Shennonggal meglátogatta a Nagy Tiszteletlenség Földjét. Soványabb lett, és egyébként is éles arcvonásai még elcsigázottabbnak tűntek. Tekintete azonban tiszta volt, rendíthetetlen meggyőződés égett benne, amely különösen szembetűnő volt szikárságának köszönhetően.
Nüwa megfordult, gyönyörű arcán aggodalom ült.
– Kunlun, mi van, ha Shennong tévedett? Mi van, ha mindannyian tévedtünk? – kérdezte.
Kunlun-jun kezét ruhája ujjaiba bújtatta, amelynek szárai vadul lobogtak a heves szélben.
– Ha tévedtünk, hát tévedtünk – válaszolta nyugodtan. – Akkor a halálunkkal fizetünk érte, és feláldozzuk magunkat az igazságért. Aztán amikor majd egy Pangunál is hatalmasabb személy születik a világra, tanulni fog a hibáinkból, és befejezi azt, amit mi nem tudtunk.
Nüwa felsóhajtott, és homloka kisimult.
– Igazad van. Shennong egyszer már tévedett, és remélhetőleg másodszorra nem fog. De… még ha nincs is igaza, most már különben sem fordulhatunk vissza. Tényleg felnőttél. Úgy érzem, hogy még ha meg is halok, most már nyugodtan rád bízhatom a világot.
Az ősi istenek szavának ereje volt. Amint Nüwa elhallgatott, Kunlun-jun azonnal érezte, hogy hatalmas nyomás nehezedik a vállára. De meg sem rezzent, még a mögötte álló démonkirály sem vette észre, hogy mi is történt.
Kunlun-jun kinyújtotta a tenyerét, hogy felfogja az égből aláhulló esőcseppeket, finoman ismerkedve az érzéssel, ahogy az ég és a föld megterhelő súlya lenyomja őt.
– Igazából nemrégiben megértettem valamit – mondta. – Eleinte úgy gondoltam, hogy az emberek túlságosan gyengék és kicsik. Soha nem szabadulhatnak meg a három féregtől: a kapzsiságtól, a haragtól és a téveszmétől. A hat érzékszervük[3] beszennyeződött. Ostobák és rövidlátók, erőszakosak, és vonzódnak az összetűzésekhez. Akkor mégis miért tulajdonítanak neked ilyen nagy érdemet, holott ennyire haszontalan, amit létrehoztál?! Miért választják az égiek újra és újra az embereket?
Kunlun-jun hunyorogva nézte a távolban hömpölygő felhők tengerét, és a közöttük megbúvó ötszínű köveket.
– De most már tisztában vagyok vele. Mert az emberek pontosan olyanok, mint az ég és a föld, és pontosan ugyanolyanok, mint mi.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Nüwa.
– Az emberek már a születésüktől kezdve tudják, hogy meg fognak halni. Minden egyes nap egy lépéssel közelebb viszi őket az elmúláshoz, legyenek akár hősök, akár gyávák. Éveik száma egyetlen szempillantás alatt elfogy, mintha csak azért születtek volna, hogy meghaljanak – mondta Kunlun szelíden. – De nézd meg őket! Amíg léteznek, minden nap eltökélten küzdenek a melegért, az ételért, a hatalomért, a gazdagságért, a szerelemért, hogy még egy napot élhessenek – bármiért, ami csak eszedbe jut. Számtalanszor menekülnek meg a halál torkából, hogy aztán a végső ütközetben teljesen kimerülve elenyésszenek.
– Nem értem, mit akarsz ezzel mondani – szólalt meg egyszerre Kunlun-jun oldalán a fiatal démonkirály, és Zhao Yunlan oldalán Shen Wei. Az ifjú csengő, tiszta hangja és a felnőtt férfi teltebb, mélyebb hangszíne furcsa duettet alkotott. Zhao Yunlannak egyszerre az az érzése támadt, hogy ő maga áll ott Nüwa mellett – mintha nem tudná igazán, hogy kicsoda is valójában.
A nyelvén formálódó szavak mintha önálló életre keltek volna, akaratlanul elhagyva ajkait. Hangja szinte tökéletesen összeolvadt Kunlun-jun több ezer évvel ezelőtti hangjával.
– A démonok bezárása valóban igazságtalanság volt. De a népirtás bűnének terhe már azóta rám nehezedik, hogy a sámánok csapdába estek és elmosta őket az árvíz. Tiszta a lelkiismeretem, a bűntudatot félelem nélkül viselem. Ha a Shennong által emlegetett reinkarnációs körforgást és örök életet nem lehet elérni, ha tényleg kudarcot vallunk, ha tévedünk és csak még nagyobb katasztrófát okozunk… akkor ez is csak egy sikertelen próbálkozásnak minősül a folyamatos küzdelmünk során. Ha mindannyian meghalunk, jönnek majd új istenek. Ők is az örök életért fognak küzdeni, akárcsak mi – habár mindannyian jól tudjuk, hogy abszolút örökkévalóság nem létezik, és hogy minden élő elenyészik egyszer.
Kunlun-jun hirtelen megfordult, először a mögötte álló fiatal démonkirályra nézett, majd tekintete tovasiklott rajta. Úgy tűnt, mintha a szeme végül a több évezreddel később született Zhao Yunlanon pihenne meg. Habár a férfi tudta, hogy Kunlun-jun nem láthatja őt, valahogy mégis az az érzése támadt, mintha önmagát bámulná az idő és tér szakadékán keresztül.
– Ha a „halál” a káosz, akkor az „élet” maga a végtelen küzdelem – Kunlun szájának sarka felfelé görbült, szinte már mosolygott. S habár gödröcskés arcáról gyermeki üdeség sugárzott, tekintete olyan volt, mint egy öregemberé.
– Nüwa, menj csak nyugodtan. Amíg én itt vagyok, nem kell aggódnod amiatt, hogy mit hagysz magad mögött.
Miután az egész beszélgetést végighallgatta, Zhao Yunlan végre megértette, hogyan választotta ki Shen Wei azt a bizonyos panaszos részletet, és adott neki teljesen más jelentést.
Nüwa sokáig nézett Kunlun-jun szemébe. Majd az ötszínű kövek felvillantak, és ragyogó, szivárványszínű folyamként útnak indultak az ég felé. Villámlással kísért mennydörgés rázta meg az eget, ahol a vastag felhőréteggel ütköztek. Az összes ember és alakváltó térdre esett és hódolni kezdett.
Hosszú idő telt el, mire a hatalmas hangorkán elcsendesedett, majd a hónapok óta komor és borongós égbolt kitisztult végül. A nap újra felfedte magát, és sugarait a kietlen és felperzselt földre bocsátotta.
A Penglai feletti felhőtengerben álló Nüwa teste hirtelen szertefoszlott. Három szellemi lelke létrehozta az új pecsétet, teste Houtuvá vált, hét földi lelke pedig az ezernyi hegy és folyó közé szóródott. Vékony fűszálak törtek elő a sziklák repedéseiből, és zölddé varázsolták a világot az új élet első zsenge hajtásaival.
Közben az öreg és reszketeg Shennong is felért a csúcsra.
– Én is megyek – mondta Kunlun-junnak, aztán a földre rogyott és megmerevedett a haláltól. Isteni lelke, amelyet eddig elnyomott a halandó test, most süvítve röppent ki, hogy a föld alá szállva létrejöjjön belőle a reinkarnációs körforgás. Az éjjel-nappal nyugtalanul bolyongó lelkek úgy követték őt, mintha csak valami vonzaná őket. Az új rend kialakulásának hatására megremegett a föld, és hogy újra szilárdan álljon, a Hegyek és folyók árja rögzítette alapjait. Az Újjászületés napórája mozgásba lendült a Három-Élet Kövén, s ezzel egyidejűleg az Ősi Érdemfa ágai közt felbukkant az Érdem Ecsetje, amely aztán kiemelkedett a több ezer zhang mély Felejtés folyójának mélyéről, hogy feljegyezze a lelkek minden érdemét és bűnét.
– Már csak egy dolog van hátra – mondta Kunlun-jun halkan. Ekkor az égen újra sötét felhők gyülekeztek és villámok cikáztak, mintha az isteni megtorlás készült volna lezúdulni rájuk.
– Az én lélektüzem lobbantotta lángra a Nagy Tiszteletlenség Földjét, amely aztán megteremtette a démonokat a sárból, majd magukra hagytam őket. Önhatalmúlag döntöttem a sorsukról, amely valóban hatalmas bűn. De van valami, amit meg kell tennem.
Ekkor Zhao Yunlan végignézte, ahogy Kunlun-jun saját szívének vérét veszi és kanóccá változtatja azt, majd ahogy ezt követően teste lámpássá alakult. Hirtelen úgy érezte, hogy mindig is tudta, miként történtek a dolgok. Nem csak azért, mert látta a Hatalmas Szent Fánál vagy a pecsét kövénél. Hanem tudta, hogy mindez valóban megtörtént vele, csak egy időre elfelejtette.
Így jött létre a reinkarnációs körforgás. Az élet és halál összekapcsolódott, és többé már nem különült el egymástól.
Kunlun ősszelleme elhagyta a testét, a hatalmas hegyi szél pedig magával sodorta azt a zokogó démonkirállyal együtt az alvilágba, hogy ott őrizzék a Nagy Pecsétet.
Zhao Yunlan ekkor Shen Weihez fordult.
– Mi történt ezek után? Miért mondtad, hogy Shennonggal ellenségek vagytok?
A férfi egy darabig hallgatott, tekintete egyre fürkészte a messzeséget, amerre az ifjú démonkirály eltűnt.
– Valójában nagyon is tisztelem Shennongot – mormolta végül. – Sokkal inkább hasonlított egy istenre, mint te, vagy Nüwa.
– Várj! – emelte fel a kezét Zhao Yunlan, hogy megállítsa. Homloka ráncba szaladt, ahogy gondolkodni kezdett. – Az egész a te hibád, mert nem voltál őszinte velem. Annyi baromsággal etettél, hogy mostanra képtelen vagyok rájönni, mennyi volt belőle az igazság, és mennyi a hazugság. Először hadd tegyek rendet a gondolataim között. Szóval… Amikor Nüwa az embereket teremtette, Kunlun – az előző énem – csak egy kis gyagyás volt, aki még alig hagyta el a babapelust. Szóval ott álltam mellette, és gagyogni kezdtem arról, hogy valami izé van a sárral, amit használ. Erre Nüwa rájött, hogy az emberi testbe belekerült a három féreg – a kapzsiság, a harag és a téveszme –, és előre látta, hogy végül olyan hatalmas háborút szabadítanak a világra, amit senki sem tud majd megállítani.
– Így van – bólintott Shen Wei.
– Utána Nüwa hívta Fuxit, és ketten együtt megalkották Fuxi Nagy Pecsétjét, amivel lecsillapították a föld alatt tomboló lángokat. Így született meg a Nagy Tiszteletlenség Földje, igaz?
Amikor Zhao Yunlan eljutott idáig, hirtelen témát váltott.
– Ááá, tényleg. Már akartam is kérdezni… Állítólag ők ketten egy pár voltak. Igaz ez?
– Igaz – válaszolta Shen Wei.
– Hűha. Szóval néha mégiscsak igazak a pletykák. Oké, tehát miután Fuxi létrehozta a pecsétet, néhány röpke évig minden békés volt. De aztán kitört az első nagy háború, amely a Sárga Császár és Chiyou között zajlott. Harc közben Chiyou rájött, hogy veszíteni fog, ezért a szelleme a Kunlun-hegyre ment, hogy megkeresse Kunlun-junt. Könyörgött neki, hogy gondoskodjon az alattvalóiról, a sámánokról és alakváltókról. De mivel Kunlun-jun egy igazi mihaszna alak volt, akinek még a kenyerét is más sütötte, így nem akaródzott neki belebonyolódni az ilyen ügyekbe. Csakhogy a hegyre felfelé menet Chiyou újra és újra térdre borult, és fejével a földet érintette, amitől kiserkent a vére – ezt pedig Kunlun-jun ostoba, falánk macskája lenyalta. Így vissza kellett fizetnie a szívességet, és beleegyezni a segítségnyújtásba. Ja, amúgy ez az ostoba macska Daqing volt, nem igaz? Régóta tudom, hogy az a büdös dög csak bajt hoz a fejünkre!
– Az első nagy háborúban Kunlun-jun még oda tudott figyelni a sámánokra és az alakváltókra is. Helyet biztosított a számukra, ahol élhettek és kultiválhattak, miközben több generáción keresztül gondoskodott róluk. De a béke nem tartott sokáig, mert hamarosan kitört a második nagy háború. Ezúttal a vízisten Gonggong, és Zhuanxu, a Sárga Császár leszármazottja kerültek szembe egymással – mialatt Houyi, a Keleti Császár megpróbálta kihasználni a kialakult zűrzavart. A három birodalom egymásnak esett, és a harcokba megint belerángatták a sámánokat, az alakváltókat és az embereket. Mivel ekkorra sokkal többen lettek, sokkal többen is haltak meg, ezzel Shennongnak sokkal több kísérleti alanya lett. Két következtetésre jutott: a halál maga a káosz, és hogy azok a lelkek, akik ezt képtelenek elfogadni és békére lelni, csak még többet szenvednek. A Nüwa által megteremtett lények boldogtalan életet éltek, és a halál után is tovább kínlódtak. Így aztán Shennong és Nüwa elkezdett tanakodni, hogyan lehetne örökre megszabadulni tőle. Ekkoriban született meg Shennong fejében a reinkarnáció gondolata.
Shen Wei gúnyosan felnevetett.
– Talán csak azért, mert ő maga is közönséges emberré vált, és kénytelen volt szembenézni a halandók röpke, tiszavirág életével. Az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak félt a haláltól.
Zhao Yunlan megrázta a fejét.
– Shennong a „lélekőrzés” nevében később kölcsönkérte a lélektüzemet a bal vállamról. De amikor elhaladt a Buzhou-hegy mellett, belekeveredett Gonggong öngyilkos merényletébe, és véletlenül elejtette azt.
– Szerintem szándékosan tette – gúnyolódott Shen Wei. – Csak nem tudta máshogy megindokolni Nüwának, ezért fogta rá. Már a kezdetektől azt tervezte, hogy a felszín alatt állítja fel a reinkarnációt.
– Jó, jó, ezen már felesleges rugózni. Úgyis elnyerte méltó büntetését.
Zhao Yunlan előhúzott egy cigit, és meggyújtotta, majd leguggolt a földre. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas majom, aki karját a térdére támasztotta, miközben pofátlanul szennyezte a friss levegőt a szent hegy csúcsán.
– Miután a lélektüzemnek köszönhetően véletlenül létrejött a démonok faja, Shennong rájött, hogy valami hiányzik belőletek. Nincs lelketek. Ezért nem vagytok képesek reinkarnálódni, és így nyilvánvalóan képtelenség veletek megalkotni az újjászületés rendszerét. Sőt, ha a Nagy Pecsét egy napon elpusztul, és ti kiszabadultok, az egész világra rettenetes csapás zúdul majd. Aztán az égbolt szétszakadt, a föld beomlott, így az istenek az élők nagy részével Penglaira menekültek. A sámánok magukra maradtak, mert elfelejtették a kezet, amely táplálta őket, míg az emberek és az alakváltók túlélték. Nüwa megfoltozta az eget és Houtuvá vált, Shennong halandó teste elpusztult és lelke a reinkarnációs körforgássá változott. Kunlun pedig szívének vérével lepecsételte az ég oszlopait, majd lemondott a testéről, és ősszellemét elküldte, hogy őrizze a pecsétet. Azt hiszem, lassan értem.
Zhao Yunlan hetek óta megállás nélkül dolgozott az újév környékén, ezért még a fodrászhoz sem jutott el – haja mostanra olyan hosszú lett, hogy már majdnem eltakarta a fülét. A hegytetőn lengedező szél az orrnyergére fújta a homlokát takaró zilált tincseket, mire Shen Wei előrehajolt, hogy félresimítsa azokat.
– Mit értesz? – kérdezte halkan.
– Olyan fiatal voltál akkoriban. Mivel a Nagy Pecsétet őriztem, semmiképpen sem hagyhattalak elszökni. Miért adtam hát neked Kunlun isteni darabját? – Zhao Yunlan megragadta Shen Wei csuklóját és felnézett. – Mert Shennong el akart pusztítani, igaz? Meg akartalak menteni, és ez volt minden, amit tehettem. És reméltem, hogy ha egy nap én is eltávozom, átadhatom neked a tízezer hegy erejét.
– Ezúttal rosszul tippelsz. Nem igazán engem akart elpusztítani, hanem inkább a démonok egész faját kiirtani szerette volna. Képtelen volt elfogadni, hogy létezhetnek lélektelen lények ezen a világon, hiszen anélkül hogyan számít valaki igazán élőnek?! De mivel ő volt a felelős a démonok létezéséért, nem tudta másra hárítani a felelősséget. Jóvá akarta tenni a hibáját – Shen Wei remegni kezdett. – Pedig ha akkor nem adod nekem a tested egy darabját… Ha nem teszed… Akkor talán nem hagytál volna el ilyen hamar.
Zhao Yunlan könnyedén felnevetett.
– Előbb vagy utóbb megtörtént volna.
– De ha csak egy kicsit is több időm lett volna, akkor—
– A fiatal szépségből mostanra egy gyönyörű felnőtt lett, de vajon sikerült-e módot találnod arra, hogy ne haljak meg?
Shen Wei szótlan maradt.
– Utána mi történt? – kérdezte Zhao Yunlan.
– Foglyul ejtettem az ősszellemedet, és lementem a föld mélyére, hogy könyörögjek a legnagyobb ellenségemnek, Shennongnak – felelte a másik. – Életemben először és utoljára kértem bárkitől bármit is. Akkoriban az újjászületésnek már megvolt a maga rendje, az alvilág pedig éppen akkor jött létre és állította fel a saját szabályait. Esdekeltem, hogy engedjen be téged a reinkarnációs körforgásba – akkor legalább tovább létezhettél volna, még ha nem is emlékszel rám. De nem egyezett bele. Azt mondta, hogy ősistenek nem léphetnek be az örök körforgásba, mert a saját ősszelleme tartotta fent azt. Mindenféle lelket be tudott fogadni, emberekét, alakváltókét, más istenekét – de a nagy hegyi istenét nem. Azt mondta, hogy csak akkor lenne lehetséges, ha lezárná minden isteni erődet és teljesen tisztára mosná a lelkedet, halandóvá változtatva téged. De akkor a saját ősszelleme is elhalványodna… mintha csak egyik életet cserélné a másikra. Az övét a tiédre.
– Mit ígértél neki cserébe?
– Megesküdtem, hogy örökké védelmezni fogom Houtu Nagy Pecsétjét. Hogy amíg én létezem, addig az is létezni fog. És ha egy napon megsemmisül, akkor a többi démonnal együtt pusztulok. – Shen Wei ujjai jegesek voltak. – És… hogy amíg világ a világ, soha többé nem találkozom veled. Mert ha mégis engedek a kísértésnek, akkor kiszívom belőled az életerőt, és a lelked teljesen megsemmisül.
Hirtelen kiszabadította magát Zhao Yunlan szorításából, majd kezét kinyújtva végigsimította az arcát. Utána megragadta a férfi állát, felemelte a fejét, aztán lassan és tagoltan újra beszélni kezdett.
– Évezredeken át betartottam a szavam. Most, hogy a pecsét gyengül, az én utam is a végéhez közeledik. Eredetileg azt terveztem, hogy csak csendben eltávozom… de a sors szeszélye folytán ismét kapcsolatba kerültem veled, és többé már képtelen vagyok rá. Attól az éjszakától kezdve, hogy az enyém lettél— Sőt, attól a pillanattól kezdve, hogy másodjára közölted, nekem adod az odaadó szívedet, én… Én képtelen vagyok újra elengedni téged! Feneketlen a szívemben lévő kapzsiság, így sötét vágyaimnak engedelmeskedve hamis emlékeket helyeztem el a Hatalmas Szent Fában, hogy félrevezesselek. Szándékosan megmutattam neked, ahogy a szívem vérét veszem a kedvedért, majd elhagytalak, hogy legyere utánam a Felejtés folyójához. Aztán direkt a pecséthez csalogattalak, és megnézettem veled az emlékek egy szerkesztett változatát… Mindezt csak azért, hogy hatalmas bűntudatot ébresszek benned, képtelen legyél elhagyni, és végül önként kísérj el a halálba.
Shen Wei keze egyre hidegebbé vált, és minél jobban felfokozódtak az érzelmei, ujjai annál erősebben szorították Zhao Yunlan állát, már fájdalmat okozva neki.
– És most, hogy minden hazugságommal tisztában vagy, továbbra is nyomást gyakorlok rád – folytatta nagyon-nagyon halkan. – Hajlandó vagy-e meghalni velem, hogy közösen térjünk vissza az örök káoszba?! Vagy pedig engeded, hogy megfosszalak az emlékeidtől, ezzel minden kapcsolatot megszakítva kettőnk között, hogy soha többé ne ismerj fel és ne emlékezz rám?! Melyiket választod?
Mivel Zhao Yunlan nem hagyta magát megtéveszteni, Shen Wei végül világosan megmutatta neki az előtte álló két utat.
– Nem hagyom, hogy végiggondold! Most azonnal válaszolnod kell! – közölte.
Zhao Yunlan Shen Wei szemeibe nézett, majd megragadta a csuklóját.
– Meddig bírja még a Nagy Pecsét? Van még annyi időm, hogy leéljem ezt a rövidke halandó életemet? Hogy legalább anyámról és apámról gondoskodni tudjak idős korukban, majd tisztességes búcsút vegyek tőlük?
Először úgy tűnt, hogy Shen Wei fel sem fogta igazán a kérdéseket. Arca és ajkai halálsápadtak voltak, csupán szemei tüzeltek vérvörösen. Egy idő után végül megtántorodott, mintha csak mély álomból ébredt volna, aztán megragadta Zhao Yunlan vállát.
– M-Mit mondtál?! Magyarázd el! Hogy értetted?!
Zhao Yunlan kinyújtotta a kezét és gyengéden megsimogatta Shen Wei haját.
– Micsoda szorongó szív, tele cselszövéssel – sóhajtott fel. – Komolyan, egy igazi problémás alak vagy! Gyere, menjünk haza!
Shen Wei tágra nyílt szemekkel bámult rá, majd a férfira vetette magát, és szorosan magához ölelte. A következő pillanatban a világ forogni kezdett Zhao Yunlan körül, aztán lábai újra ismerős padlót érintettek, ahogy visszatértek a szobájába. Csattanás hallatszott, mikor egyikőjük egyensúlyát vesztve érkezéskor véletlenül feldöntötte az egyik csészét az ágy melletti asztalon, földre öntve az abban lévő maradék teát.
De egyikőjüket sem érdekelte. Shen Wei hevesen az ágyra lökte Zhao Yunlant, és szinte durván tépni kezdte a ruháját.
– Hé, várj! – ragadta meg a karját Zhao Yunlan. – Előre közlöm, hogy nem fogok inni a véredből!
–Nem kellemetlenebb számomra, mint egy szúnyogcsípés!
– Számodra talán, de itt most rólam van szó! – mondta Zhao Yunlan, majd ellökte magától a férfit, és az éjjeliszekrényen lévő lámpa felé nyúlt. De még mielőtt elérhette volna, karjait egyetlen mozdulattal leszorították. Shen Wei nyelve végigsiklott a torkán, mire halkan felnyögött és zihálni kezdett. – Hagyd abba!
– Akár a szívemet is kivájhatnám, akkor sem halnék meg azonnal! Még úgyis túlélném a Nagy Pecsétet – közölte halk hangon. Lélegzetének perzselő melege minden egyes szónál Zhao Yunlan kulcscsontját simogatta. – Igazából már korábban is eszembe jutott, hogy sokkal hatékonyabb választás lenne. Csak féltem, hogy tényleg halálra rémítenélek vele, úgyhogy inkább csak azt mutattam meg, ahogy a véremet veszem.
Némi hallgatás után Zhao Yunlan szárazon közölte:
– Köszi az emlékeztetőt, hogy milyen nyámnyila alak vagyok.
Shen Wei még közelebb hajolt, majd óvatosan megcsókolta Zhao Yunlan szájának sarkát. Magas, egyenes orra a másik arcához dörzsölődött, ujjaik összegabalyodtak, miközben félmeztelen testük egyre szorosabban simult össze.
– Semmi sem számít többé! Yunlan, már csak néhány évtizedünk van hátra. Töltsük el őket úgy, mintha hétköznapi halandók lennénk!
A hajnal beköszönte előtti utolsó sötétségben pillantásuk találkozott. Mintha csak megbabonázta volna a másik tekintete, Shen Wei gyöngéd csókot lehelt Zhao Yunlan ajkaira, amely tele volt törődéssel és szerelemmel.
Zhao Yunlan sem fogta vissza magát, benyúlt Shen Wei ruhája alá, és átkarolta a derekát.
– Tetszik a gondolat, hogy együtt éljük le az életünket. De legelőször azt kéne tisztázni, hogy ki is a férj kettőnk közül! – mondta, majd Shen Wei derekát magához szorítva megpróbálta átfordítani őt, hogy fölé kerekedhessen. De kudarcot vallott, mintha a férfi legalább több ezer kilogrammot nyomott volna. Zhao Yunlanban felrémlett egy emlék, hogy egyszer már karjaiba vette őt. Akkoriban határozottan ugyanannyit nyomott, mint egy hétköznapi ember, és könnyedén felemelte őt.
Nem azt mondtad, hogy hétköznapi halandóként akarsz élni?! Akkor tényleg szükséges így gyötörnöd engem?!
[1] Penglai (蓬莱): a kínai mitológiában egy legendás szent hegy, amely egy félreeső szigeten található.
[2] Őszibarackfa-liget (邓林): A legenda szerint a hely Kuafu eldobott botjából sarjadt.
[3] Hat érzékszerv (六根): A kifejezés a buddhista filozófiában azokat az érzékszerveket jelöli, amelyek révén az ember kapcsolatba kerül a külvilággal: szem (眼), fül (耳), orr (鼻), nyelv (舌), test (身), elme/tudat (意).