Guo Changcheng korábban lelkesen elfogadta a szellem kérését, most azonban aggódva tépte a haját.
– De hogyan találjuk meg?
Hosszasan kutatott a telefonjában, mire végre talált egy csoportképet, amelyen azonban egyik arc sem látszott rendesen. Vagy öt percig gondolkodott, mire előállt egy egyszerű, de kivitelezhetőnek tűnő ötlettel.
– Mi lenne, ha kivágnám az arcát, aztán kitennék egy eltűnt személyről szóló értesítést az interneten és az utcákon.
– Adnál vele az emberrablónak egy csomó időt, hogy eladja a lányt egy nagykereskedőnek, aki aztán továbbpasszolja majd a kiskereskedőknek – közölte Chu Shuzhi. – Inkább menj be a Walmartba és nézz szét, az gyorsabb.
A fiú vetett rá egy teljesen tanácstalan és zavarodott pillantást.
– Istenem! Na jó, mondd a címét – sóhajtott a férfi. – Találjuk ki, hogyan juthat el onnan Sárkányvárosba.
Guo Changcheng elhadarta a tartományt és a közigazgatási régiót.
– Persze nem a városban él – tette hozzá. – Hanem Cui falujában, ami egy isten háta mögötti község alá tartozik, legalább száz másikkal együtt. Ahhoz, hogy ide eljusson… Hmm… El kell sétálnia a községbe, majd nagyjából nyolc órát buszoznia a hegyről a közigazgatási régió központjába, utána pedig vonatra szállnia…
– A vonat nem tűnik túl valószínűnek – vágott közbe Chu Shuzhi. – Ahhoz megnéznék a személyi igazolványát. Még ha az emberrabló alapvetően ezt is választaná, nem tudjuk, hogy a lánynak vannak-e már hivatalos papírjai[1]. Nem hinném, hogy ellopná az anyakönyvi kivonatát a szökéshez.
Beszéd közben a férfi bekapcsolta a számítógépét, és elkezdte megnézni a távolsági buszok menetrendjét, olyanok után kutatva, amelyek a Guo Changcheng által említett közigazgatási régió és Sárkányváros között közlekedtek. Még a különféle útvonalakat is leellenőrizte.
– Szinte az összes busz a 220-as országúton megy, és nagyjából harminc órát kell utazni velük. Ha a lány tegnap szökött el, akkor hamarosan ide kell érnie.
A fiú szeme felragyogott.
– Igazad van! Chu-ge, te olyan okos vagy! Ha kimegyünk az autópálya kijáratához, talán összefutunk vele.
Chu Shuzhi a csuklójára pillantott, és látta, hogy majdnem este tizenegy van. Meddig kell majd várniuk? Guo Changcheng elragadtatását látva átfutott a fején, hogy valami biztosan nincs rendben az agyával. Kénytelen volt kicsit lehűteni a fiú lelkesedését.
– Az emberkereskedelem nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Jobb lenne, ha hazamennél pihenni. Sosem gondolkodsz, mielőtt kinyitod a szád. Most is simán beleegyeztél egy szellem követeléseibe…
Guo Changcheng felfigyelt a hangjában lévő panaszos felhangra. A meglepetéstől nyugtalanul dörzsölgetni kezdte ruhája ujját.
– Chu-ge, mi lenne… Mi lenne, ha te hazamennél pihenni. Nagyon hálás vagyok a segítségedért, nélküled sosem jutott volna eszembe ez a buszos dolog.
Olyan bosszantóan alázatos volt, hogy Chu Shuzhi egyből haragra gerjedt, arckifejezése pedig teljesen elsötétült. A fiú ösztönei azt súgták, hogy valami rosszat tett, ezért azonnal meghajolt és bocsánatot kért.
– És nagyon sajnálom, hogy segítened kellett a cuccaimat cipelni. Komolyan. M-Mit szólnál hozzá, hogyha meghívnálak majd vacsorázni, amikor ráérsz?
A férfi ciccegve kapta fel a kabátját, majd kisétált. Guo Changcheng nem mozdult, és nem szólt egy szót sem. Amikor Chu Shuzhi észrevette, hogy a másik nem követi, visszanézett.
– Mire vársz még?! – kérdezte. – Nem te akartad megtalálni őt? Akkor tedd be a segged a kocsiba!
Guo Changcheng fagyott padlizsánból azonnal frissen öntözött napraforgóvá változott, és lelkesen utána robogott. A párocska a fiú autójával egyenesen az autópálya kijáratához hajtott, hogy a lány szülőhelyének rendszámával ellátott buszokra vadásszon. Amint megláttak egyet, azonnal félreállították és megvizsgálták az utasokat.
Az egész éjszakát ott töltötték. Habár a holdújév már véget ért, a tavaszi melegnek még nyomát sem lehetett látni Sárkányvárosban. Reggelente és esténként a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, és könnyedén halálra fagyott, ha valaki túl sok időt töltött a szabad ég alatt. Az adott körülmények között Guo Changchengnek és Chu Shuzhinak nem volt más választása, minthogy a kocsiba kuckoljanak.
Az autóban ülve a fiú hamar elálmosodott. Chu Shuzhi többször is észrevette, ahogy álla szinte a mellkasára bukik. De aztán minden alkalommal megrázta magát, erőteljesen megdörzsölte az arcát, majd kiszállt az autóból, hogy szétnézzen. Miután meggyőződött róla, hogy egyetlen busz sem haladt el mellettük, megkönnyebbülten felsóhajtott, szorosabbra húzta magán a kabátját, és tett egy gyors sétát az éjszakai szélben. Azt remélte, hogy ettől majd felébred kicsit. Csak akkor tért vissza az autóba felmelegedni, miután már az egész teste zsibbadt.
Chu Shuzhi valamiért egyáltalán nem találta idegesítőnek, ahogy Guo Changcheng állandóan ki-be száll. Mindössze elgondolkodva figyelte a ténykedését.
A Holtak Királya általában nem sok időt pazarolt arra, hogy a fiút figyelje. Így egészen idáig fel sem tűnt neki, hogy van benne valami furcsa. Daqing is megmondta: Guo Changcheng sosem dicsekedett a jótetteivel, sosem próbált feltűnést kelteni, és sosem várt el semmiféle jutalmat. Ennek eredményeképpen érdemei elképesztő módon növekedtek. De valami még ezt figyelembe véve sem stimmelt. Hány éves is volt? Alig húsz. Ettől függetlenül több érdem burkolta be, mint amennyit épp ésszel felfog az ember. Ezek összegyűjtéséhez már legalább hétszer vagy nyolcszor meg kellett volna mentenie a világot!
Abban a pillanatban egy újabb távolsági busz tűnt fel. Amint elég közel ért ahhoz, hogy láthatóvá váljon a rendszáma, Guo Changcheng hatalmas lelkesedéssel ugrott ki az autóból. Megragadta az igazolványát, és az út közepén állva integetni kezdett a karjával, hogy megállítsa a járművet.
– Pff… Micsoda idióta – motyogta Chu Shuzhi. Szemét a fiún tartva felhívta Daqingot. – Hé, éjjeli bagoly! Fent vagy még, ugye? Kérdeznék valamit.
Daqing éppen azt álmodta, hogy az óceánon lebeg, és boldogan rágcsál egy hatalmas bálnát. Ez legalább egy évig elég lesz nekem – gondolta. Ám alig harapott bele kétszer, amikor az hirtelen kilőtte magát a vízből, jéghideg vizet fröcskölve a képébe.
Arra riadt, hogy Sangzan egy hideg telefont nyom a pofájához szélesen vigyorogva.
– Maszka lebbencs, hívás!
Mostanra már nagyon is tisztában volt azzal, hogy butaságot beszél. Réges-rég felhagyott azzal, hogy másokat is így nevezzen. Daqing kivételével. A bajkeverő vidáman ismételgette a szót, egyre csúnyában és slendriánabbul ejtve.
A maszka lebbencs rendkívül mérgesen felnézett, aztán a telefonhoz tapasztotta a fülét, mire a vonal végén meghallotta Chu Shuzhi hangját.
–Pusztulj meg, te vén csontkollekció! – morogta. – A halálodat kívánod?!
Chu Shuzhi sem hagyott fel korábbi rossz szokásával, hogy minden alkalommal sértéseket vágjon hozzá, amikor kinyitja a száját.
– Mást sem csinálsz, csak eszel és alszol. Ha nem vigyázol, év végére új súlycsoportba kerülsz. Akkor pedig már a kutya sem fog vonzódni hozzád, nemhogy azok a cuki kis nősténycicák. Nem félsz a magas koleszterinszinttől, a magas vérnyomástól és a cukorbetegségtől, te őskövület?
A maszka lebbencs belemélyesztette karmait az asztal lapjába, egy sor karcolást hagyva a felszínén. Sangzan egy ideig nyugodtan figyelte, aztán könyveit a mellkasához szorítva ellebegett.
– Ha akarsz valamit, akkor ki vele, különben berekesztem a tárgyalást! Chu Shuzhi, mégis mi a fenét zaklatsz az éjszaka közepén?!
– Csak azt akartam megkérdezni, hogy láttál-e már valaha is narancssárga érdemet?
– Naná – fújtatott Daqing. – Vöröset, narancsszínűt, sárgát, zöldet, kéket, indigót, lilát – a szivárvány minden színével találkoztam már. Ha mind a hetet összegyűjtöd, megidézheted Shenlongot[2], hogy előadja azt az akrobatikus trükköt, amikor a levegőben csomóba köti magát.
– Komolyan beszélek – halkította le a hangját Chu Shuzhi, majd a parkoló buszra pillantott. – A legtöbbször fehér, nem narancssárga. De időnként lángként felvillan, mintha égne…
– Mintha égne? – fordította komolyra a szót a macska. – Hol láttad?
– Guo Changchengen.
– Lehetetlen! – közölte Daqing határozottan. – Tudom, hogy miről beszélsz, de az elképesztően hatalmas érdemet jelent. Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy mit kell ahhoz csinálni? Nem elég ám vén nyanyákat átkísérni az úttesten, vagy adományokat küldeni néhány hegyvidéki iskolának. Manapság minden élőlény érdemeit és bűneit beírják az Élet és Halál Könyvébe, vagyis pontosabban az Ősi Érdemfából készült Érdem Ecsetje jegyzi fel azokat. Amiről te beszélsz, az már egészen más szintet jelent! Habár én magam sosem láttam, de azt mesélték, hogy amikor Nüwa megteremtette az embereket, tűz vette körül – az égiek által megáldott Mennyei Érdem…
Chu Shuzhi megdermedt. A fiú éppen leszállt a buszról, és már messziről is jól látszott, hogy lehajtott fejjel, leverten lépked – valószínűleg megint nem talált semmit. Lehalkította a hangját, és gyorsan megkérdezte:
– Egészen biztos vagy benne, hogy xiao-Guo ember?
– Pfff. Naná! – felelte Daqing. – Wang Zhengnél még a személyi igazolványának másolata is megvan.
– Én viszont az Élveszületési lapját[3] szeretném látni leginkább! – közölte Chu Shuzhi. – Amin az áll, hogy X év X hónap X napján egy fiúgyermek jött élve a világra. Tudod, amit a kórházban állítanak ki.
– Mi? – hördült fel Daqing. – Atyaég, hogy ezek az emberek milyen furcsák. Még ilyenük is van?!
– Elég a rizsából. Mennem kell. Nézz utána a kölyöknek! – mondta, és még épp időben tette le a telefont, mielőtt Guo Changcheng beszállt volna.
A fiú kissé kókadtan huppant le az ülésre. Bár a válasz nyilvánvalónak tűnt, Chu Shuzhi azért rákérdezett:
– Nem jártál sikerrel, igaz?
Guo Changcheng bólintott, mire a férfi néhány pillanatnyi hallgatás után óvatosan megszólalt:
– Még az is lehet, hogy tévedtem. Talán tényleg vonattal jönnek, vagy ottmaradnak a városban egy darabig. Mit szólnál hozzá, ha egyelőre hazamennénk?
Az egész éjszakás virrasztás még tompábbá tette Guo Changcheng amúgy sem villámgyors gondolkodását. Erőteljesen megdörzsölte az arcát és motyogni kezdett.
– Sajnálom, Chu-ge… Mit szólnál, ha inkább te mennél haza a kocsival? Majd fogok egy taxit, amint megtaláltam a lányt.
– Egy taxit? Kint akarsz gubbasztani egész éjjel, hogy halálra fagyj? – Chu Shuzhi elgondolkodott, majd hozzátette: – Ne aggódj. Még ha el is fogadtad egy szellem kérését, nem lesz semmi baj. Simán elbírok egy hozzá hasonló gyöngécske röghöz kötött lélekkel.
A fiú azonban határozottan megrázta a fejét, és elfordult, hogy kiszálljon az autóból. Ám abban a pillanatban a férfi előhúzta a kezét a zsebéből, és egy talizmánt csapott a fiú tarkójára.
– Ki vele, mi vagy te?! Hogy merészeltél megszállni egy embert?! – csattant fel.
Guo Changcheng úgy érezte, mintha ólmot öntöttek volna a végtagjaiba. Szeretett volna visszafordulni, hogy megkérdezze, mi ez az egész. De a nyaka teljesen megmerevedett, egyszerűen képtelen volt megmozdítani. Mintha az elméje kiszakadt volna a testéből, egy furcsa, külső nézőpontból látta saját, nevetséges testtartását, és Chu Shuzhi komor tekintetét.
A férfi összevonta a szemöldökét, és felnézett a fiú levegőben lebegő lelkére. Egy sima halandó szelleme volt, amely tökéletesen úgy nézett ki, mint a fizikai teste. Egyáltalán semmi rendkívüli nem volt benne, lényegében a fiút magát űzte ki a talizmánnal.
– Szóval te tényleg Guo Changcheng vagy?
A fiú meg akarta kérdezni, hogy mit csinál. De amikor kinyitotta a száját, olyan volt, mintha lenémították volna. Vagy nem is… Inkább olyan, mintha vákuumban lenne, ahol nem terjed a hang. Sikerült megszólalnia, de a szavak csak a saját testén keresztül rezonáltak. Amint elhagyták a száját, már nem mentek sehová.
Chu Shuzhi habozott egy pillanatig, majd kinyúlt, és eltávolította a talizmánt. Guo Changcheng ekkor hirtelen hatalmas nyomást érzett, mintha egy csontos kéz szorította volna le a lelkét. Rémisztő és furcsa volt, önkéntelenül is megremegett. Aztán a lebegés érzése hirtelen eltűnt, és a teste hirtelen szinte szokatlanul nehéznek érződött. Remegve nézett a férfira, és tekintete találkozott annak fürkésző pillantásával.
A fiú gondolkodása mindig is kissé lassú volt, de mostanra kezdte felfogni, hogy az imént a lelke elhagyta a testét. Márpedig az ő értelmezésében ez egyet jelentett a halállal – vagyis Chu Shuzhi az imént egy talizmánnal majdnem megölte őt. Az autó ajtajához tapadva összehúzta magát.
– C-Chu-ge… M-Mit csináltál?
– Ember vagy? – kérdezte Chu Shuzhi.
Guo Changcheng tátott szájjal meredt rá, egyáltalán nem tudta biztosan, hogy a férfi komolyan kérdezte-e, vagy pedig éppen sértegetni próbálja.
– Úgy kérdezem inkább: vannak emlékeid a szüleidről? – próbálkozott újra.
Guo Changcheng bólintott, mire Chu Shuzhi folytatta.
– Részvétem. Tudok a családodról. Tényleg nagyon sajnálom – közölte, ám hangjában egy csepp őszinteség sem volt. – De muszáj megkérdeznem: biztos vagy benne, hogy ők voltak a vér szerinti szüleid? Tudod bizonyítani?
Az érzelmi intelligencia nem tartozott az erősségei közé. Habár tisztában volt azzal, hogyan kellene az emberekkel beszélnie, egyszerűen nem érdekelte. Menőnek tartotta a saját hallgatag, rideg stílusát – meg hát lusta is volt az udvariassághoz. Ha ezt a hangot Zhao Yunlannal szemben engedi meg magának, mostanra már rég feltörölték volna bele a padlót.
De Guo Changcheng gyáva volt. A kérdéstől ugyan kissé kényelmetlenül érezte magát, de nem mutatta sem harag, sem sértettség jeleit. Sőt, komolyan el is gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Eléggé hasonlítok arra, ahogy az egyik nagybátyám meg a nagyapám nézett ki fiatalon. A nagyapámnak magas volt a vérnyomása, apám örökölte tőle, és most már nálam is kezdenek jelentkezni a tünetek. Szóval szerintem ők voltak a vér szerinti szüleim.
– És volt esetleg kultiváló a felmenőid között? – kérdezte Chu Shuzhi.
– A felmenőim között? – Guo Changcheng egy pillanatra elbizonytalanodott. – A családunk nem vezet nyilvántartást, legfeljebb négy generációig tudom visszavezetni a családfámat. Még az is lehet, hogy a köztársaság megalakulása előtt el kellett menekülniük valahonnan.
Ha volt is különleges vérvonalból származó őse, az elmúlt három nemzedékben csupa közönséges ember született a családjában, úgyhogy mostanra a vére már biztosan teljesen felhígult. De ha nem az örökségéből eredt, amit látott benne, akkor csak egyetlen dolog jöhetett szóba: az egyik korábbi reinkarnációja. Csakhogy a Holtak Királya egyáltalán nem látott semmi különöset Guo Changcheng lelkében.
Ekkor végigsöpört rajtuk egy busz fényszórója. A fiú azonnal elfelejtette a hátborzongató testen kívüli élményét, és megragadta a férfi karját.
– Chu-ge, egy busz! Egy busz!
Chu Shuzhi megtorpant a gondolatmenetben, és egy időre félretette a kérdéseit.
– Rendben, menj!
Guo Changcheng ügyetlenkedve kiszállt a kocsiból. Az előző busz is éppen abból a tartományból jött, ahonnan a lány származott, és nagy szerencséjükre ez is. A fiú leintette, aztán felszállt, és megmutatta az igazolványát. Ezután úgy hadarta el az előre betanult szöveget arról, hogy ellenőriznie kell az utasokat, mintha híreket olvasna.
Az ünnepi időszakban időnként előfordultak rutinvizsgálatok, így a sofőr nem csinált belőle nagy ügyet. Megfordult, és zengő hangon hátrakiáltott.
– Ébresztő! Ébresztő! Mindenkit kérek, hogy működjön együtt az ellenőrzésnél! Igazoltatás következik!
Chu Shuzhi eredetileg a kocsiban maradt, ám ebben a pillanatban valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Sok kultiválással foglalkozó ember rendelkezik hatodik érzékkel. Kiszállt az autóból, és pont időben ért oda ahhoz, hogy meglássa azt a tizenöt-tizenhat év körüli apró, vézna lányt, aki Guo Changcheng háta mögött szállt le a buszról. Koszos melegítőt viselt, és fejét olyan mélyen lehajtotta, hogy az álla szinte a mellkasát verte.
– Ő lenne az? – kérdezte Chu Shuzhi, mire a fiú bólintott.
– De továbbra is a buszon van, aki magával hozt—
Még be sem fejezte a mondatot, máris hangos csörömpölés hallatszott, ahogy valaki kiugrott a buszból.
Igazából nem volt bizonyítékuk, hogy a férfi elrabolta volna a lányt. Elvégre csak csendben üldögélt mellette, majd pedig önként leszállt Guo Changchenggel. Talán a bűntudat miatt kezdett el azonnal menekülni, amint meghallotta a rendőrség szót.
Ám alig tett néhány lépést, amikor hirtelen megbotlott valamiben, és teljes hosszában elvágódott a földött. Feltápászkodott, és újra megpróbált eliszkolni, de arccal előre megint a földre zuhant. Amikor már harmadszor is ugyanez történt, Chu Shuzhi – „az emberek védelmezője” – végre odasétált és galléron ragadta. Hideg fém fogta körbe a férfi csuklóját.
A Holtak Királya különleges munkakörülményei miatt eddig még sosem használt bilincset. Mivel nem volt gyakorlata benne, eltartott egy darabig, mire sikeresen rázárta. Aztán visszanézve látta, hogy Guo Changcheng halk, megnyugtató hangon beszélget a fiatal lánnyal – elmagyarázta neki, hogy nem kellett volna egyedül elszöknie otthonról. Aztán felhívta azt a számot, amiről korábban a lány anyja kereste – teljesen elfeledkezve arról, hogy az asszony immáron szellem.
– Halló? Asszonyom? Ne aggódjon, megtaláltuk a lányát. Holnap keresünk valakit, aki majd hazakíséri – ígérte, majd úgy nyújtotta át a telefont a lánynak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Anyukád teljesen össze van törve. Az éjszaka közepén hívott fel, hogy keresselek meg. Tessék, beszélj vele.
A lány épp a kamaszkori lázadás korszakában járt. Felismerte Guo Changchenget, de számára ő csak egy oktató vagy nyári foglalkozásvezető volt, aki egy hónapot tanította középiskolás korában a szünetben. Egyáltalán nem állt szándékában bájologni és szót fogadni neki – engedetlennek és érdektelennek tűnt. Valószínűleg semmit sem vett komolyan abból, amit Guo Changcheng mondott neki… egészen mostanáig.
A fiú utolsó néhány szavára teljesen megmerevedett. Aztán hirtelen felkapta a fejét, és mintha zsinóron rángatnák, remegő kézzel átvette a telefont.
– H-Halló?
A vonal másik végén eleinte néma csend honolt. Aztán egyszer csak egy ismerős falusi dialektusban beszélő hang csendült fel a fülében az elektromágneses hullámokon keresztül, átszelve az élet és halál határait.
– Cuikám, te vagy az?
A telefonban valóban az elhunyt édesanyja jól ismert hangja hallatszott. A lány arcán azonnal végigcsordultak a könnyek.
– Anyu!
– Ne sírj, Cuikám! – szólalt meg a nő a hangszórón keresztül. – Hallgass Guo tanár úrra, és gyere haza. Túl messzire utaztál, oda már nem tudok utánad menni. Aggódom, amikor nem látlak…
A kopott iskolai egyenruhát viselő fiatal lány végül hangosan zokogásban tört ki a Sárkányvárosba vezető úton, a kimondhatatlan bánat hangjaival töltve be a ködös éjszakát.
Chu Shuzhi nem tudta, hogyan kell az ilyen helyzeteket kezelni. Ő csak le akarta tartóztatni az emberrablót és továbbállni. Ám amikor megint Guo Changchengre pillantott, újra meglátta a fiút körülvevő érdemek sűrű és élénk fényét, amelyek lángokként áradtak belőle.
A tűz ezúttal még fényesebbnek látszott. Egy pillanatra azt hitte, hogy valami tényleg meggyulladt Guo Changcheng testén. Erőteljesen megdörzsölte a szemét, ám mire ismét felnézett, a fény már semmivé lett.
[1] Kínában 16 éves kor után váltják ki a személyi igazolványt.
[2] Shenlong egy isteni sárkány, aki a szél és az eső felett uralkodik. A regényben Priest Toriyama Akira Dragon Ball című művére utal, amelyben a sárkánygömbök összegyűjtésével meg lehet idézni a lényt. Mind a Shenlong, mind a Shenron elfogadott átírás a nevére vonatkozóan.
[3] Élveszületési lap: a kórház által kiállított dokumentum, amely az élve születést hivatott igazolni. Ez alapján készül az anyakönyvvezetőnél később a Születési Anyakönyvi Kivonat.