Chu Shuzhi utolsó üzenete még mindig ott virított Guo Changcheng kijelzőjén, erőteljesen nyomatékosítva, hogy bármi történjék is, ne közelítse meg az üdülőt. És ami még fontosabb: tartson vissza másokat is attól, hogy odamenjenek.
A fiú megpróbálta felhívni, hogy elmondja neki Zhu Hong eltűnését, de a hívás nem kapcsolódott. Üzeneteket küldött, hangüzeneteket hagyott, de semmire sem érkezett válasz, mintha a tenger mélyére süllyedtek volna.
Olyan volt, mintha a világon mindenki eltűnt volna, maga mögött hagyva szegény, szerencsétlen énjét teljesen tanácstalanul, hogy mihez is kezdjen. Lehúzódott az út szélére, morfondírozott egy darabig, míg végül összeszedte a bátorságát, és a GPS-t követve elindult a legközelebbi városba.
Amint odaért, egyenesen a helyi rendőrőrs felé vette az irányt. Már távolról is jól látta, hogy hatalmas tömeg torlódott fel az épület bejáratánál, teljesen elzárva az utat. Dudált egyet, de senki sem figyelt rá. Egy idős hölgy jött ki az őrsről egy másik emberbe kapaszkodva. Haja hófehér volt, járása bizonytalan, és habár valaki támogatta, így is megbotlott, és Guo Changcheng kocsijának motorháztetejére zuhant.
A fiú ijedten pattant ki az autóból. Az öreg hölgy barátai és rokonai odasiettek, az őt követő rendőrrel együtt. Hangos lárma kerekedett, az idős néni pedig sírásban tört ki, mintha ott sem lennének. Zokogása csak még jobban felkavarta a sokadalmat.
– Fogalmam sincs, mit csinálnak manapság a zsaruk. Szerintük semmi sem tartozik az ő hatáskörükbe, és semmit nem tudnak megoldani. Akkor minek tartja őket az állam? – hallott Guo Changcheng egy dühös hangot.
– Pontosan! – kiáltott fel egy másik. – Nézzék meg ezt a szegény asszonyt! Csak ő meg a fia maradtak egymásnak. Ha valami történik vele, hogyan élje túl egyedül?
Ez a tapintatlan megjegyzés szíven találta az idős asszonyt, sírása még hevesebbé vált.
A vele kilépő rendőr egy fiatal nő volt, nagyjából egyidős Guo Changchenggel. Hozzá hasonlóan mindössze friss diplomásnak tűnt, de jelen pillanatban a kormányt képviselte, így minden kérdés és vádló ujj felé irányult. Elvörösödött arccal tanácstalanul és akadozva szólalt meg.
– Be kell tartanunk az eljárást. Egy felnőttnek több mint negyvennyolc órán át eltűntnek kell lenni, hogy— kezdte, de szavait dühös kiabálás szakította félbe.
– Lehet, hogy a szabályok és az eljárások kőbe vannak vésve, de az emberek nem! – sírt fel valaki. – Talán még élnek, de ha maguk negyvennyolc órát akarnak várni, addig bármi megtörténhet velük! Lehet, hogy akkorra már túl késő lesz, és a testük is kihűl! Hát így sem hajlandóak semmit sem csinálni?! Kisasszony, mondja meg, mi a különbség a tétlenségük és a gyilkosság között?
A fiatal rendőrnő egyetértett a szavakkal, és tökéletesen logikusnak is találta őket, de ez nem változtatott a tényeken, hogy a rendőrőrs kicsi volt, kevés emberrel. Ráadásul a szabály az szabály. Bármennyire is észszerűnek tartotta a tömeg kéréseit, nem szeghette meg az előírásokat. Elöntötte a csalódottság, és a szemei megteltek könnyel.
Guo Changcheng úgy érezte, hogy belefájdul a feje ebbe a jelenetbe. A sokaság egyszerre beszélt, mindenki másról, mind izgatottak és dühösek voltak, mintha csak vasvillával hadonászó parasztok lennének. Aztán az autóján zokogó idős asszony szemei fennakadtak, ahogy hirtelen elájult.
Megpróbált sietve utat törni magának.
– Elnézést— Bocsánat— Kérem, engedjenek át!
Elővette a munkahelyi igazolványát a kocsikulcsával, majd az egyiket zavarodottan az idős nő rokonainak nyújtotta[TT1] .
– Vigyék el az autómat és szállítsák kórházba! – közölte.
– Hmm? – A rokonok értetlenül bámultak rá, mire Guo Changcheng lenézett és meglátta, hogy az illető a plecsnijét tartja a kezében.
– Jaj, bocsánat, rosszat adtam oda. Ez lenne az.
Gyorsan kicserélte az igazolványt a kulcsokra, amit aztán odanyújtott a mellette álló rendőrnőnek.
– Elvtársnő, el tudna vinni a parancsnokukhoz? Fontos ügyben jöttem.
A nő zavartan nézte a markába nyomott tárgyat, majd hirtelen kihúzta magát.
– Ön… Ön a fővárosból érkezett feljebbvaló?
– Nem, nem, dehogy vagyok! Az irodánk két nappal ezelőtt ideküldött valakit, hogy vizsgáljon ki egy halálesetet. Már biztosan megkapták a papírokat. Csakhogy a munkatársam tegnap eltűnt. A főnökünk már a helyszínen van, ő kért meg, hogy egyeztessek önökkel. – Guo Changcheng befejezte a mondandóját, és megtörölte homlokát, amely a hideg tél ellenére is gyöngyözött az izzadságtól. Majd szokatlan határozottsággal a tömeghez fordult.
– Mindannyian azért vannak itt, hogy bejelentést tegyenek? Mindenki eltűnt embert keres?
Számtalan várakozó bólintott.
–Óóó… Ó, és hogyan tűntek el? – kérdezte a fiú.
Mintha egy darázsfészekbe nyúlt volna. A tömeg azonnal egyszerre kezdett el beszélni, olyan hangzavart keltve, mintha ötezer kacsa gágogna teljes hangerővel. Guo Changcheng majdnem elájult az elsöprő zajtól. Egyik kezét keményen a nadrágzsebére szorította, attól tartva, hogy az emberektől való félelme működésbe hozza az abban lapuló kis kábítóbotot, és véletlenül megsebzi az ártatlan tömeget.
De saját meglepetésére nem is volt annyira rémült, mint számított rá.
Ez nagyon is jellemző volt rá. Amikor segítséget kellett kérnie, rendkívül butának és esetlennek érezte magát. Emiatt rettegett az emberektől, ami végül hatással volt a kommunikációja minden formájára, legyen szó akár beszédről, akár csak arról, hogy valakinek a szemébe nézzen. De amint mások szorultak az ő segítségére, a szavak hirtelen sokkal könnyebben gördültek a szájából.
Mintha erre született volna.
Guo Changchengnek hirtelen támadt egy ötlete. Intett a tömegnek, és igyekezett túlkiabálni a zajongó embereket.
– Nem hallom, mit mondanak! Haladjunk szépen sorban, jó? Amikor kérdezek valamit, válaszoljanak kézfeltartással! Első kérdés: a keresett hozzátartozójuk vagy ismerősük a Forrásvíz-öböl Üdülőben dolgozik? Ha igen, kérem, emeljék fel a kezüket!
Mindenki keze egyszerre emelkedett a magasba. Mellette a rendőrnő szeme kikerekedett. A korábbi hangzavar valószínűleg annyira megkavarta, hogy semmire sem tudott koncentrálni azon kívül, hogy felnőttek eltűnését csak negyvennyolc óra után lehet jelenteni. Eszébe sem jutott, hogy ez akár egyetlen, rendkívül súlyos ügy is lehet.
Guo Changcheng összeszedte magát. Kezdett kitisztulni előtte a kép, hogyan is kellene továbblépnie. Feltette a következő kérdést.
– Aki biztos abban, hogy a hozzátartozója vagy ismerőse az üdülőhelyen tűnt el, az tartsa fenn a kezét. Aki nem, engedje le.
Néhány kéz megremegett és lejjebb ereszkedett, hogy aztán tétován újra a magasba emelkedjen.
– Főnök, mondhatok valamit? – szólalt meg egy középkorú férfi.
– Nem vagyok főnök… – sóhajtott Guo Changcheng. – De mindegy is, mondja csak nyugodtan.
– A húgom pincérnőként dolgozik az üdülő fogadótermeiben. Csak tizenkilenc éves. Tegnap munka után nem jött haza, és nem tudtuk elérni. Nagyon felelősségteljes lány, soha nem maradt ki egész éjszakára ok nélkül. Az egész család megőrül az aggodalomtól. Éjszaka kimentünk megkeresni, többször is végigjártuk a munkahelyéhez vezető útvonalat. Aztán az apám és az unokatestvérem is eltűntek! Őket sem tudtuk felhívni telefonon. Ezért jöttem ide bejelentést tenni. – A férfi szemei véreresek voltak, de igyekezett annyira nyugodt hangon beszélni, amennyire csak tudott. – Főnök, egy fiatal lány eltűnése még egy dolog, de két felnőtt férfié? Mi történhetett velük? Az apám hetvenéves. Még ha emberkereskedelemről lenne is szó, ugyan ki vinne el egy öregembert?
A tömeg egyetértően morajlott fel, mindannyian ugyanezt élték át. Az eltűnt hozzátartozókat kereső emberek idegesen toporogtak, és próbáltak minél közelebb férkőzni Guo Changchenghez, hogy a saját ügyükről beszéljenek. Mindannyian kétségbeesetten magyarázatot vártak tőle. Habár túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy egy helyzetet megoldjon, valahogy mindenki szemében ő vált a megmentővé, és mindenki szeretett volna belőle egy darabot, hogy eloszlassa az aggodalmaikat.
A tolakodás és lökdösődés közepette elesett egy kisgyermeket tartó asszony. A hároméves kisgyerek hangosan felsírt, mire valaki felkiáltott.
– Ne toljanak! Mindenki ugyanúgy aggódik!
– Vigyázzanak a gyerekre! Nehogy rálépjenek! – ordított egy másik.
Guo Changcheng szédült. Bárcsak itt lenne Zhu Hong-jie… bárcsak itt lenne Zhao parancsnok… – gondolta kétségbeesetten.
De mit tehetett volna?
Ezek az emberek hittek benne. Számítottak rá, hogy megoldja a helyzetet. Hat hónapja dolgozott ebben a munkakörben, és ez volt az első alkalom, hogy egyedül kellett helytállnia. Hogyan tehetné meg, hogy nem felel meg az elvárásaiknak és elbukik?
Vajon mit tenne Zhao parancsnok, ha itt lenne? És Chu-ge?
Nem engedhette, hogy a csoportosulás az üdülőhöz menjen. Túl veszélyes volt. Hirtelen előrelépett kettőt, és felállt a járdaszegélyre.
– Emberek, figyeljenek!
A tömeg elcsendesedett. Magasra emelte a szolgálati igazolványát, majd beszélni kezdett.
– A sárkányvárosi Különleges Esetek Osztályától jöttem. Rendkívül súlyos ügyekre specializálódtunk. A főnökünk már a helyszínen van a legjobb embereinkkel, és engem azért küldött ide, hogy tájékoztassam önöket a helyzetről. Habár egyelőre nincs nyoma a hozzátartozóiknak, de rossz híreket sem kaptunk. Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk őket. Most úgy segíthetnek a legtöbbet, ha együttműködnek a rendőrséggel, amíg ők felveszik az adatokat. És semmiképpen se menjenek az üdülőhely közelébe, mert azzal csak megnehezítik a nyomozást.
Még soha nem beszélt ennyit egyetlen levegővétellel. Ebben a pillanatban úgy érezte, nincs egyedül a harcban. A szíve megtelt melegséggel, mintha valami láng égett volna benne. Összetette a két kezét, és meghajolt a körülötte állók előtt.
– Köszönöm mindenkinek! Ígérem, mindent megteszünk! Most pedig megkérhetem önöket, hogy álljanak sorba, és meséljék el odabent a részleteket?
Az emberek eleinte csak nézték egymást, majd mintha csak valami csoda történt volna, lármázva sorakozni kezdtek. Lassan helyreállt a rend. A fiatal rendőrnő irányításával sikerült glédába állniuk, és egyesével bementek az épületbe.
Guo Changcheng azonban sokáig dermedten álldogált, és el sem tudta hinni, hogy tényleg sikerült neki.
A Különleges Esetek Osztályának többi tagja korántsem volt ilyen könnyű helyzetben. Shen Wei a feketeségbe gabalyodva azonban makacsul ellenállt: egyszerűen nem volt hajlandó elengedni Zhao Yunlant. Fogai közé szorította a Lélekmetsző Pengét, amelynek jeges csillogásától ajkai ijesztően sápadtnak tűntek, aztán elfordította a fejét és a ködre irányította.
Zhao Yunlan kikapta a pengét a szájából.
– Add csak ide! – mondta, és a világon teljesen egyedülálló pengével belevágott a férfi karját beborító feketeségbe. De annak anyaga túl nyúlós és ragadós volt – az érintéstől csak eltorzult, de nem lehetett elmetszeni.
Shen Wei még erősebben szorította magához Zhao Yunlant.
– Ez a káosz ereje. Az egyetlen dolog, amit még a Lélekölő Penge sem képes átvágni. Csak egyetlen módon szabadulhatok ki belőle. Vágd le a karomat! Gyorsan!
De a másik nem törődött vele, inkább óvatosan visszatette a pengét a hüvelyébe. Ezután elővett egy lélekőrző talizmánt. Ujjainak egyetlen csettintésére apró szikra pattant, majd a meggyújtott talizmánt egyenesen a feketeségbe lőtte…
…hogy aztán az szőrén szálán, egyetlen nyom nélkül eltűnjön.
– Vágd már le a karomat! – kiáltotta Shen Wei.
Zhao Yunlan úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Helyette elővette az igazi Lélekőrző Dekrétumot, amelyet magából a Hatalmas Szent Fából faragtak, és amit direkt magával hozott.
– Nem teheted… – szólalt meg ijedten Shen Wei.
De még be sem fejezte, Zhao Yunlan már be is bizonyította, hogy a tett gyorsabb a szónál. A Hatalmas Szent Fából faragott dekrétum meggyulladt, a láng harmadméter magasra csapott, természetellenes vörös fénnyel égve. A Shen Weire tekeredő feketeség végre visszahúzódott félelmében.
Amint újra mozdítani tudta a karját, Shen Wei első dolga volt elkapni a még mindig égő dekrétumot, majd a másikat továbbra is szorosan tartva kitért a mocsárszerű feketeség elől. A tenyeréből tiszta forrásvíz bugyogott elő, amellyel eloltotta a lángokat, azonban az írás felét addigra már felperzselte a tűz. Csak a szavak fele maradt olvasható, a hátoldalon lévő szöveg egyik része – a „Hozz megnyugvást az élők lelkének, töltsd meg békével a holtak szívét” – teljesen eltűnt.[1]
Sietve elhátráltak, aztán Shen Wei sötét tekintettel szólalt meg.
– Hát nem érted, hogy valójában nem tartozol a Reinkarnációs Körforgásba?! Hogy Őrzőként a Lélekőrző Dekrétum ad neked védelmet? Magából a Hatalmas Szent Fából faragták, te… te…
Shen Wei káromkodni akart, de elméje kiürült. Folyamatosan a „te” szót ismételgette, végül azonban semmi igazi nem jutott az eszébe.
– Te pazarló bolond!
A mögöttük lévő feketeség továbbra is üldözte őket. Olyan sűrű volt, mint a tinta, amelyet nem lehetett felhígítani. Amerre járt, semmi sem maradt utána. Elnyelt mindent… Úgy tűnt, mintha még a puszta nemlétet is képes lenne felfalni. Maga volt a megtestesült káosz.
Egyikük sem gondolta volna, hogy valaha is kétségbeesetten a halál torkából menekülnek majd. Zhao Yunlan még az életéért futva is talált időt arra, hogy szemeit forgassa.
– Te vagy a pazarló! Minden kis bajra azonnal levágatnád a karod vagy kivájnád a saját szíved. Azt hiszed, gekkó vagy?
– Nem fogok vitatkozni veled – ölelte magához a férfit Shen Wei, és hatalmas fekete köpenye úgy hullámzott körülöttük, mint egy égbe emelkedő sötét felhő. A lába elemelkedett a talajtól, de nem túl magasra, miközben továbbra is szorosan tartotta Zhao Yunlant, és egy szempillantás alatt több tucat métert suhant előre. Aztán finoman földet ért, és egy fekete macska gyorsaságával egyenesen belevetette magát a föld repedésébe.
A föld újra megremegett alattuk.
Annak legmélyéről egy hatalmas csapat kaszás tört elő a szokásos, katasztrofálisan rossz időzítésével. Mindig késve érkeztek, amikor szükség lett volna rájuk – vagy pedig épp előrerohantak, amikor várniuk kellett volna. Amint megjelentek, legalább a fél bagázst egyből elnyelte a mindent felfaló feketeség.
A velük együtt érkező bíró felsikoltott, ám még mielőtt visszabújhatott volna a föld alá, a két oldalán álló Ökörfej és Lópofa úgy rántották ki a földből, ahogy a répát szokás.
– Őméltósága, nem teheti ezt! Nem bújhat el a föld alá!
Menekülését látva a többi kaszás is azonnal megpróbált elinalni anélkül, hogy bármi hasznosat is csinált volna.
Shen Wei hirtelen kiugrott a föld repedéséből és előrelökte Zhao Yunlant. A férfi szándékát megértve kihasználta a lendületét, és vagy egy tucat méterrel arrébb landolt. Két kezét a földre támasztva visszanyerte egyensúlyát és felállt. Shen Wei a levegőbe emelkedett, kezeivel egy pecsétet formált, és némán mormolni kezdett egy ősi igézetet, miközben a feketeség egyre közeledett hozzá.
Már épp elérte volna köntösének szegélyét, amikor vakító fehér fény tört elő a keze által formázott pecsétjéből. Az időzítése kifogástalan volt. A feketeség megtorpant, majd erőteljesen reszketve elkezdett lassan beszívódni a fehér fénybe.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét.
Nem sokkal később a mindent elöntő feketeség teljesen eltűnt a mind vakítóbbá váló fényben. A Shen Wei arcán összegyűlt hideg veríték végigcsordult az arcán. A bíró földre rogyott, Zhao Yunlan pedig kifújta a levegőt, és lassan kiengedte öklét, melyet korábban úgy összeszorított, hogy a körmei félholdakat vájtak a tenyerébe.
A fehér láng zsugorodni kezdett Shen Wei kezében. Úgy tűnt, hogy sikerült úrrá lenniük a helyzeten.
Aztán hirtelen minden megváltozott.
Bármiféle előjel nélkül egy alak jelent meg mögötte, mintha csak a semmiből került volna elő. A démonképű, aki ki tudja mióta lapult meg a háttérben, egy több mint egy méteres jégcsapot döfött Shen Wei hátán keresztül egyenesen a szívébe.
A bíró és a többiek még fel sem fogták, hogy mi történik, máris egy hosszú ostor csapott elő, mérgeskígyóként tekeregve a démonképű felé. Hangos süvítéssel viharos szelet kavart, amely elég heves volt ahhoz, hogy égető fájdalmat okozzon a csupasz bőrön. A közelben álló kaszások úgy érezték, mintha pofoncsapták volna őket – arcbőrük égett, ahol levegő érte. Egyszerre fordították el a fejüket és hátráltak meg, miközben az ostor pontosan a démonképű nyaka köré tekeredett.
A bíró úgy érezte, hogy a mellkasában felgyülemlő keserűség mindjárt kitör belőle. Ötszáz évvel korábban, amikor a Nagy Pecsét először gyengülni kezdett, az alvilág vette kézbe az ügyet. Mindenfelől szövetségeseket gyűjtött, hogy megvitassák a helyzetet. Akkoriban elég volt egyetlen hívás, és százával özönlöttek a halhatatlanok a világ minden szegletéből, akik egytől egyig rendíthetetlenül igazak voltak. Minden mondatuk a népről és a világról szólt, és hatalmas szenvedéllyel beszéltek arról, hogy milyen fontos is áldozatokat hozni a Nagy Pecsét érdekében.
De a Kunlun-hegy csúcsán vívott csata után mind egy szálig eltűntek, mintha csak titokban megegyeztek volna.
Érthető volt. A kultiválás útja mérhetetlenül hosszú. Olyan nehézségekkel és veszélyekkel kellett szembenézniük, amelyeket egy hétköznapi ember el sem tudott képzelni, miközben társuk csupán a magány volt. Milliók közül talán egy rendelkezett a szükséges adottságokkal, de még ennél is kevesebben voltak azok, akik kellő elszántságot birtokoltak ahhoz, hogy a gyors siker csábításának ellenállva egyedül haladjanak ezen az úton. Ráadásul nem is volt elég az adottság vagy a kemény munka, szerencse is kellett. Anélkül a siker az utolsó pillanatban kicsúszhatott az ujjaik közül. Ki ne választaná önnön életének megőrzését, miután ennyi nehézségen ment keresztül, hogy idáig eljusson? Ki rohanna előre elsőként, hogy feláldozza magát?
Ha a Nagy Pecsét nem sérült volna meg – ezzel az első sorba kényszerítve az alvilágot, hogy elszenvedje az első csapásokat – a bíró is sokkal szívesebben maradt volna távol. Hiszen ő mégiscsak egy csenevész bíró volt csupán. Még Yanluo Ítélőszékének Tíz Királya is úgy gondolta, a Lélekmetsző Küldött büszkesége nem engedi majd, hogy leszámoljon velük, és az alvilág megúszhatja kis intrikáit. De vajon ki mert volna közülük valóban szembeszállni egy ősi idők előtti démonkirállyal?
Már maga a küldött is elég volt ahhoz, hogy halálra rémítse őket – nemhogy az érzelmileg instabil démonképű.
A bíró arca elgondolkodó kifejezést öltött, ahogy Zhao Yunlanra szegezte tekintetét. Gyávákkal volt tele a seregük. Talán csak az őskáosz széthullása előtti valódi istenek és démonok voltak elég nagylelkűek ahhoz, hogy saját életüket áldozzák a nagyobb jó érdekében. Habár a férfi csak egy egyszerű halandó volt, mégis habozás nélkül a démonkirály nyaka köré tekerte az ostorát.
Ők maguk becsület nélküli lényként úgy röpködtek, mint a legyek, miközben a túlélésért küzdöttek. Képtelenek voltak megérteni azt a fajta szenvedélyt, amelyért az ember egyetlen pillanat alatt kockára teszi az életét. Felfoghatatlannak tartották, hogy valaki tízezer ellenséggel szemben is továbbmegy, akár molyok a láng felé. És még érthetetlenebbnek tűnt számukra az őskáosz teremtő, félelem nélküli múltja.
Kunlun-jun már rég belépett a Reinkarnációs Körforgásba, ez az ember előtte nyilvánvalóan nem volt több, mint egy nagy dumás halandó. Akkor hogy merészel nem félni és pánikolni?! Vajon tényleg elég lenne a hatalmas vadon hegyi istenének a lelke is, miután elvesztette az erejét és a hatalmát? Még akkor is, ha az újjászületései során újra és újra tisztára mosták azt?
A három alak patthelyzetbe került. Shen Wei homlokán lüktettek az erek, miközben kényszerítette magát, hogy összezárja [TT2] ujjait. A fehér fény eltűnt az öklében, vele együtt pedig a káosz is, ami körülvette őket.
A mellkasába fúródott jégcsapból hirtelen pókhálóselyemhez hasonló szálak kezdtek áradni, és teljesen beburkolták őt.
A démonképű egyik kezében továbbra is a jégcsap végét tartotta, a másikat pedig sikerült valahogy az ostor és a torka közé ékelnie, mielőtt az teljesen rátekeredhetett volna. A levegőben lebegve farkasszemet nézett a távolban álló rettenthetetlen halandókkal. A Zhao Yunlan szemében égő tűz erősebben lángolt, mint a lélektűz, amely egykor az egész Nagy Tiszteletlenség Földjét meggyútjotta.
– Ha a Lélekőrző Dekrétum nem sérült volna meg – szólalt meg érdes, rekedt hangon a démonképű –, most talán hiányozna egy réteg bőr a nyakamról. Pff, milyen kár.
– Engedd el! – préselte ki a szavakat Zhao Yunlan fogai közt.
– Mármint őt? Mi ketten együtt születtünk a démonok ikerkirályaként. Habár a körülményeknek köszönhetően ellenkező oldalon kötöttünk ki, sosem állt szándékomban bántani. Ő volt az, aki rákényszerített minden lépésemre – közölte, majd szavai között szünetet tartva folytatta. – Őt akarod? Ám legyen! Hozd el nekem cserébe a Lélekőrző Lámpást!
Ki a fene tudja, hogy hol van egyáltalán?! – komorult el Zhao Yunlan szép arca.
– Ha csak egy csepp eszed is lenne, az én szívembe is jégcsapot döfnél. Különben gondoskodom róla, hogy egyetlen nyugodt pillanatod se legyen az örökkévalóságban.
A démonképű hatalmas nevetés közepedte válaszolt.
– Ha te lennél Kunlun-jun, boldogan áldoznám fel az életemet, hogy a tiédet is elvehessem…
Ekkor erőteljesen megrázta magát, mire a Lélekőrző Ostor – amely többé már nem élvezte a Hatalma Szent Fa védelmét – milliónyi szilánkra robbant, és csontig hasította Zhao Yunlan tenyerét.
– Drága Őrzőm, tényleg nem kell félned tőlem – sóhajtott a démonképű. – Hálás vagyok a lélektüzedért, ráadásul a testvéremnek köszönhetően, nincs mit tenni, de kedvellek kissé. Azt sem bánom, ha életben maradsz.
Újabb éles kacaj csendült fel, aztán a levegő megtelt fekete köddel, és a démonképű a gubóba zárt Shen Weijel nyomtalanul eltűnt.
[1] A kínai változatban a dekrétumon lévő szöveg elégésének nagyobb fontosság jut, mert megváltoztatja a rajta lévő szavak értelmét. Míg eredetileg a „lélekőrző/lélekőrzés” szó áll rajta (镇魂), a hanzik bal oldalának elégése után eltűnnek a bal oldali gyökök, a „valódi szellem” (真鬼) kifejezést hagyva hátra.
