Yanluo Ítélőszéke az alvilágban…
A Tíz Király szédítő magasságban trónolt. A csarnok határtalanul terült el fent és alant, akár a kék égbolt. Fejük felett a mérhetetlen csillagtenger függött, lábuk alatt pedig a nyelvkitépéssel, forró olajjal és hasonló finomságokkal kecsegtető pokol tizennyolc szintje sorakozott, melyeket háromezernyi áthághatatlan folyó övezett végtelen áramlással. Aki belépett, mintha szilárd talajon járt volna, amely azonban tiszta üvegnek tűnt: jól látszott, ahogy alatta szellemeket nyúznak, ahogy a lelkek a kések hegyén haladnak át, vagy éppen forró olajban sütögetik őket. Azt az érzetet keltette, hogy aki belép, bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat.
Zhao Yunlan eredetileg arra kérte a bírót, hogy vezesse el őt a valódi Reinkarnációs Körforgáshoz. Ám amint megérkeztek az alvilágba, azonnal közölték velük, hogy a Tíz Király látni kívánja őket. Így nem volt más választásuk, előbb az ítélőszéket kellett felkeresniük.
Amint beléptek, a bíró tekintete megvillant: meglepődve tapasztalta, hogy aktiválták a Pokollátó Szemet. A pokol tizennyolc szintje általában rejtve maradt a látogatók elől – csak akkor vált láthatóvá, amikor egy különösen gonosz bűnöket elkövetett lélek nem volt hajlandó engedelmeskedni.
Semmiképpen sem számított vendéghez méltó bánásmódnak, hogy így fogadták Zhao Yunlant.
A Tíz Yanluo Király ádáz arckifejezéssel nézett le a falakon magasan lévő piedesztálról. A félhomályban úgy festettek, mint a vérszomjas bestiák. Zhu Hong, aki végül hozzájuk csapódott, lepillantott a Nyelvtépés Poklába[1]. Odalent egy rúdhoz kötözött, görnyedt férfit látott – a pokol egyik őre lefogta, miközben egy másik kinyitotta a száját, és száraz, kékes kezével belenyúlt.
– N-Ne menj beljebb! – ragadta meg Zhao Yunlan karját rémülten.
– Várj meg kint – fejtette le az ujjait a férfi.
Kifejezéstelen arccal indult előre. Minden lépéssel úgy érezte, mintha az odalent lévő pokol őreinek fején taposna. Aztán a csarnok közepére érve megállt – pontosan az olajos katlanok felett. Zhu Hong nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Zhao Yunlanra mindjárt forró olaj fröccsen. Szerette volna követni, de nem bírta megállni, hogy újra le ne pillantson…. és pont végignézte, ahogy egy hosszú, puha nyelvet húznak ki egy férfi szájából. Szinte biztosra vette, hogy a vér az arcára fog csapódni. Gyomra azonnal felfordult. Végül képtelen volt elviselni a látványt, és elfordította a tekintetét.
Zhao Yunlan fagyos tekintete végigpásztázta a Tíz Yanluo Királyt, majd a mellette reszkető bíróhoz fordult.
– Azt várjátok, hogy itt szobrozzak, miközben beszélgetünk?! [TT1] – Hangja mély volt és jéghideg. Szavai túlharsogták a pokol tizennyolc szintjéről feltörő sikolyokat.
A bíró számára Zhao Yunlan ekkor már nem is csupán az Őrzőnek tűnt – sokkal inkább magát Kunlun-junt látta benne. Még ha Qin’guang Király meg is volt győződve arról, hogy a hatalmas vadon hegyi istenének szelleme nem ébredt fel benne, a jelenet láttán a bíró reszketni kezdett. Intett a kaszásoknak, mire ketten azonnal eliramodtak, hogy széket és teát hozzanak be.
Zhao Yunlan úgy foglalt helyet, mintha egy fontos úr lenne, majd lábait keresztbe tette. Aztán az egyik felé nyújtott teáscsészére tette a kezét, és a kaszás sápadt, papírmasé-szerű arcára nézett.
– Kösz, nem kérek. Félek, hogy megárt a pocimnak, ha bármibe is belekóstolok. Nnnna… Most, hogy letudtátok végre a kis megfélemlítő mutatványotokat, és mindenki megőrizte a látszatot, térjünk végre a lényegre. Mind elfoglaltak vagyunk.
Tíz hang szólalt meg egyszerre a Tíz Ítélőszék felől, sajátos harmóniába fonódva, ahogy dühösen bírálták őt.
– Szemtelen fiatalember!
Mióta a démonképű elragadta Shen Weit a szeme elől, Zhao Yunlan úgy érezte, mintha egy jégdarab nehezedne a szívére. Semmi sem tűnt valóságosnak vagy lényegesnek, amit mondtak vagy tettek körülötte. Mindössze most kezdett el kitisztulni az elméje, hogy ilyen szélsőséges fogadtatásban részesült, s a harag, amelyet eddig mélyen magába temetett, lassan a felszínre tört. Arcán azonban nyoma sem látszott.
Keresztbe tette a karját. A démonképű magával vitte a Lélekmetsző Küldöttet. Akár bántani akarta, akár a küldött állt át mellé, ez mindenképpen rossz hírt jelentett az alvilágra nézve. Ráadásul senki sem tudta pontosan, hogy mi lesz a Nagy Pecsét sorsa – habár az mindenki számára egyértelmű volt, hogy már nem tart ki sokáig. És még ilyen körülmények között is ennyire ellenséges fogadtatásban részesült?!
Zhao Yunlan már évek óta dolgozott együtt az alvilággal, így nyilvánvaló volt számára, hogy ezek az idióták egyértelműen kérni akarnak tőle valamit, ugyanakkor képtelenek lenyelni a büszkeségüket. Vagy pedig nem látták szükségét, hogy egy hozzá hasonló halandót komolyan vegyenek. De bármi is legyen az oka, ezek után neki sem kellett udvariaskodni. Hidegen felnevetett.
– Bocsesz a taplóságomért. Anyámék nem neveltek meg, és lám, ez lett belőlem.
A kaszások levegőt sem kaptak. Néhányan nem értették a helyzetet, és úgy gondolták, hogy ez az ember egyértelműen balhézni jött. Yanluo Ítélőszéke volt az a hely, ahol a lelkeket elítélték a haláluk előtt és után elkövetett bűnök miatt. Még a legnemesebb arisztokrata vagy a leghatalmasabb tábornok is, aki orrát magasra tartva lépett be, a végén kúszva távozott. A kaszások sokakat láttak már az anyjuk után sírni, de ilyen pökhendi alakot még soha. Mintha őt nem is fenyegetné a reinkarnáció!
– Zhao Yunlan! – zúgott fel újra a Tíz Király hangja. A férfi azonban nem hátrált.
– Maradjunk inkább az Őrzőnél, ha lehet! Köszcsi! – vágott vissza.
A föld ekkor remegni kezdett. Először csak apró rengéseket lehetett érezni, amelyek aztán egyre erősebbé és erősebbé váltak, homokot és kavicsokat repítve mindenfelé.
Zhao Yunlan lenézett. A lába alatti katlanokból forró olaj fröccsent szerteszét, és a korábban oly lenyűgözőnek tűnő őrök most fejvesztett csirkeként rohangáltak, miközben menekülni próbáltak. A Rézoszlopok Poklában[2] repedések jelentek meg az oszlopokon, a Késhegyek Poklában[3] pedig úgy ugráltak a pengék, akár a cickányok.
Egy kaszás rohant be Yanluo Ítélőszékének kapuján, majd térdre esve felkiáltott:
– Baj van! A Negy Pecsét… A Nagy Pecsét feltört!
Még be sem fejezte, mikor a kapu kivágódott. Mindenki azonnal odafordult, és látták, hogy a Felejtés folyójának vize hevesen forr. A révészek elhagyták a csónakjaikat, és menedéket kerestek a Tehetetlenség hídján, amely bizonytalanul remegett. A keskeny holtak útja víz alá került, annak mélyéről pedig egy hatalmas, fekete árny közeledett. Ám még mielőtt a felszínre bukkant volna, egyszerre megtorpant. Szentjánosbogarakhoz hasonló halvány fények izzottak fel az elárasztott ösvény két oldalán. A sorokban világító borsónyi fényeket látva Zhao Yunlannak eszébe jutottak a kis olajlámpások, amelyek az utat szegélyezték – a lélekőrző lámpások.
Ahogy a halovány fények és a hatalmas árny egymásnak feszültek, egy másik kaszás tántorgott be.
– Szellemváros… Szellemváros kapui megrepedtek! Teljes káosz uralkodik, a haragvó lelkek fel fognak lázadni!
A mindig egyetértő Tíz Király pánikba esett, és tíz hatalmas, összevissza hápogó kacsára emlékeztettek. Zhao Yunlan megragadta a bírót gallérjánál, majd pisztolyát az állához szorította.
– Most azonnal vigyél a Reinkarnációs Körforgáshoz, különben kapsz egy golyót a fejedbe!
– Zhao parancsnok! – sikoltott Zhu Hong, és képtelen volt elhinni, hogy a férfi ilyen vakmerővé vált.
– Őrző, mégis mit csinálsz?! – szólalt meg az egyik Yanluo Király. Hangja a másik kilenc támogatása nélkül vékonynak és gyöngének tűnt.
– Mit csinálok?! Hát rohadj meg! – mosolygott gúnyosan a férfi. – Épp elég sokáig fogtam vissza magam, barmok! Most pedig indulás!
– Őrző, várj! – szólaltak meg mind a tízen egyszerre.
Zhao Yunlan mögött hatalmas csattanás hallatszott. Visszanézve rájött, hogy menet közben a pokol kapuja bezárult. A sötét csarnok most fényárban úszott, és a Tíz Király mindenki számára jól láthatóvá vált. A fényben meglepően normálisnak tűntek – furcsa öltözékük ellenére is.
A falon lévő szerkezet megmozdult, fémrugók zaja hallatszott, ahogy kinyílt egy kőajtó, amely mögött egy másik állt. A Tíz Király leereszkedett a magaslatról, és mindegyik elővett egy kulcsot, amelyet állandóan magánál tartott. Tíz ajtót nyitottak ki egymás után, amelyek mögött egy hatalmas tó terült el, amit a halhatatlanság éteri energiája burkolt be. Mintha nem is az alvilágban lettek volna, hanem inkább a Jáde-tónál[4].
A vízben Zhao Yunlan meglátta az óriási lámpást, amely a holtak útján látott kis lámpások nagyított verziója volt, legalább egy tucat méter magas. Qin’guang Király, aki az utolsó ajtót nyitotta, Zhao Yunlanhoz fordult.
– Őszinte leszek, ez az utolsó a négy megszentelt tárgy közül – a Lélekőrző Lámpás.
Habár a Felejtés folyójánál zűrzavar uralkodott, több ezer zhanggal a Sárga-forrás alatt, ahol a Nagy Pecsét is feküdt, furcsa módon béke honolt.
Ekkorra Lin Jing már kiszabadította magát a kötelékeiből. Elmormolt egy víztaszító igézetet, majd többször is körbejárta Shen Weit, mielőtt felmászott volna az Ősi Érdemfára.
– Várjon, hadd próbáljak meg valamit – mondta. – Biztos van nálam egy drót vagy hasonló, amivel ki tudom nyitni a zárat.
– Nem szükséges – válaszolta nyugodtan Shen Wei. – Elég, ha kihúzza a jégcsapot a mellkasomból.
– H-Ha kihúzom? Nem fog… – remegett meg Lin Jing.
– Nem lesz semmi bajom, de köszönöm.
Lin Jing tenyere nyirkossá vált az izzadságtól.
– Ön mondta, Shen professzor, nem én. Ha közben valamit elrontok, és… és… Megtenné, hogy először aláír nekem egy beleegyező nyilatkozatot?
Shen Wei intett neki, hogy hajoljon közelebb. A férfi értetlenül ugyan, de engedelmeskedett, mire a másik a füléhez hajolt és belesuttogott.
– Tudja, valójában én…
A hallottak úgy lesokkolták Lin Jinget, hogy a lábaiból azonnal kiment minden erő, és kis híján lezuhant a fáról. Egyetlen pillanatot sem mert tovább vesztegetni. Tisztelettudóan megragadta a másik mellkasába ágyazott jégcsapot, és egy hatalmas kiáltással kirántotta. Hallani lehetett, ahogy a hús felszakad, amikor Shen Wei felsőteste megpróbált együtt mozdulni vele, de a végtagjait rögzítő láncok visszarántották.
Lin Jinget kiverte a víz, de a férfi egyetlen hangot sem adott ki. Miután a több mint egy méter hosszú jégcsap teljesen kiszabadult, egyszerre sűrű vérsugár csapott fel, és az arcába fröccsent, még mielőtt félre tudott volna ugrani. Félelemtől feszült arccal hajolt a másik fölé, hogy ellenőrizze az állapotát.
Úgy tűnt, hogy a fájdalom sokkal nagyobbnak bizonyult, mint amit Shen Wei elbírt. A homlokára tapadt haját hideg veríték áztatta, tekintete pedig üresnek és kábultnak tűnt. Lin Jing attól félt, hogy újra elájul. Már éppen az arca felé nyúlt, hogy felpofozza, amikor eszébe jutott, hogy az előtte lévő alak maga a Lélekmetsző Küldött. A keze megállt a levegőben és nem mozdult.
– Shen— Öhm… Nagyuram! Hall engem? Csak… Csak maradjon ébren, megpróbálom minél előbb leszedni.
A vérveszteségtől Shen Wei ajkai cserepesek és repedezettek voltak. Ahogy az eszméletvesztés peremén imbolygott, ajkai alig észrevehetően megmozdultak.
– Kunlun… – szólalt meg halk, tompa hangon.
– Hmm? Tessék?
Shen Wei tekintete egy ideig elveszettnek tűnt, majd hirtelen visszanyerte fókuszát.
– Bocsánat… Odaadná, azt a jégcsapot?
Beszéd közben a mellkasán tátongó súlyos seb lassan elkezdett begyógyulni. Hamarosan az ingén látszó véres lyuk volt az egyetlen jele annak, hogy valaha is megsebesült. Lin Jing két kézzel sietve megemelte a hatalmas jégcsapot. A Felejtés folyójának vizéből készült, valószínűleg ezért is tűnt sokkal hidegebbnek, mint az átlagos jég.
Ahogy átadta, egyetlen pillanat alatt vöröses színű füstté vált, amit a férfi a következő pillanatban lenyelt. Az ajkán végigfutó mély repedések egyenként bezárultak, tekintete újra élénkké vált, aztán halk csörrenések közepette a láncok is leestek róla.
Lin Jing közelebb hajolt.
– Nagyuram, most már jól vagy? Mit csináljunk? Mi legyen azzal az ivadékkal… meg azzal a maszkos fickóval?
Shen Wei könnyedén elmosolyodott.
– Ó, vele? Elment, hogy felkutassa azt a káoszdarabkát, amit begyűjtöttem. Előkészítettem számára egy kis meglepetést Yanluo Ítélőszékénél.
Bár nem értette, hogy miről van szó, Lin Jinget mégis kirázta a hideg. Vetett egy oldalpillantást Shen Weire, és átfutott az agyán, hogy Shen professzor… vagyis a Lélekmetsző Küldött és a maszkos férfi értelmi szintje között ég és föld volt a különbség, bármennyire is hasonlítottak egymásra.
Lin Jing mindig is elég butának tartotta magát. Az ilyen okos és számító emberektől legszívesebben még a világból is kifutott volna – nehogy úgy adjanak túl rajta, hogy még ő maga segít megszámolni a pénzt, amit kapnak érte.
– A Felejtés folyójának vize van fölöttünk. Ha felúszunk, elérjük a holtak útját. Yunlan valószínűleg az alvilágban van, keressük meg. Induljon el felfelé, majd én követem. De a hollétemről egyelőre ne szóljon senkinek! – mondta Shen Wei.
– Ó – felelte Lin Jing. Elhallgatott egy pillanatra, de aztán nem bírta ki kérdés nélkül. – Miért ne?
– Ha megjelenek, a színdarab sosem ér a végéhez. És ha nincs befejezés, hogyan háríthatnánk át az összes katasztrófát az ellenségeinkre?
Ezt meghallva Lin Jing szent szövegeket kezdett el kántálni magában. Mégis mit gondolt a főnöke, hogy pont egy ilyen számító emberbe szeretett bele… mint… mint egy számológép? Valószínűleg olyan hibát követett el, amit élete végéig bánni fog.
A halandók világában már késő este volt. Chu Shuzhi és Guo Changcheng zseblámpákkal kutatták át az üdülőhelyet, miközben újra és újra megbotlottak a göröngyös úton. A férfi nyakában egy apró síp lógott, amely sétájuk közben különféle hangmagasságban sípolt, és képes volt odavonzani a halottak lelkét.
A fiú már nagyon régóta járt a nyomában, amitől egészen úgy érezte, a lelke olyan nyugodttá vált, hogy akár szerzetes is válhatna belőle. A világ összes csapása lepattant róla. Nap nap után Lei Fengként[5] viselkedett — egyik nap egy elszökött lányt keresett az autópálya kijáratánál, másnap meg éjnek évadján eltévedt lelkeket kutatott fel.
Egyszer csak a síp hangja hirtelen magasabbra váltott, mintha csak egy énekes álszajkó trillázott volna fel. Chu Shuzhi felemelte a kezét, hogy megállítsa Guo Changchenget. Éppen egy elhagyatott ösvény közepén álltak, és hallgatták, ahogy a síp hangja egyre tisztábban cseng. A dallam hol emelkedett, hol süllyedt, mintha valami irányjelző lenne.
A fiú nagyra nyitotta a szemét. A korábban használt tehénkönnynek köszönhetően meglátta, hogy az út végéről egy ifjú közeledik a síp hangját követve. Egy csomagszállító cég egyenruháját viselte, és kissé elveszettnek tűnt.
– Az ott élő ember, vagy… – kérdezte halkan.
– Egy szellem – felelte Chu Shuzhi.
Guo Changcheng ösztönösen megborzongott, de a fiatalember zavarodott arckifejezése minden félelmét elmosta. Egészen belesajdult a szíve.
Amikor az illető odaért hozzájuk, vetett rájuk egy furcsa pillantást, majd végigsimított a haján.
– Mit csináltok itt ilyen későn? Olyan hideg van, menjetek inkább haza gyorsan![TT2]
– És veled mi a helyzet? – kérdezett vissza Chu Shuzhi. – Neked is ideje lenne visszatérned.
A fiatalember felnevetett.
– Igazad van. A portás már átvette a csomagot, és nem kell semmit felvennem, szóval kicsit hamarabb végezhetek.
Chu Shuzhi elővett a zsebéből egy kis üvegcsét, kinyitotta, és felé nyújtotta.
– Gyere, hazaviszlek.
A fiatalember megdermedt, arcáról lassan lehervadt a mosoly. Néhány pillanatig mély gondolkodásba merült, mintha hirtelen ráébredt volna valamire.
– Hogy hívnak? – kérdezte Guo Changcheng.
Az ifjú lassan felnézett, és zavarodott hangon válaszolt:
– A nevem… Mi is a nevem? Nem emlékszem.
– Én igen. Láttam a személyidet. A neved Feng Dawei, 1989-ben születtél. Idén lettél huszonnégy éves. Van egy bátyád, igaz? Feljegyeztem mindent – mondta Guo Changcheng. Előhúzott egy jegyzetfüzetet a táskájából, majd kinyitotta és megmutatta a másiknak. Minden eltűnt személy adatait aprólékosan rögzítette. – A bátyád azt mondta, ha kiderül, hogy már nem vagy az élők sorában, majd ő gondoskodik a szüleitekről. Jelenleg nagyon szomorúak, de ne félj, minden rendben lesz.
Feng Dawei szemeit hirtelen elöntötték a könnyek.
– Menj bele az üvegbe – biztatta Guo Changcheng. – Majd mi elbúcsúztatunk. Nem lenne jó, ha napfelkeltéig itt maradnál. Úgy hallottam, a napfény nem tesz jót nektek.
Az ifjú lehajtotta a fejét és letörölte könnyeit.
– Meghaltam, ugye?
A fiú tétovázott egy darabig, majd bólintott.
– Hogyan? Megölt valaki? Ha meglesz a gyilkos, bosszút álltok értem?
Guo Changcheng hangja elcsuklott, nem tudott mit válaszolni. Végül Chu Shuzhi szólalt meg mély hangján.
– Egyetlen gonosztevő sem menekülhet el! Ne aggódj!
Feng Dawei hosszasan nézett az üvegcsére.
– De hogy halhattam meg csak úgy? Még… még nem is éltem eleget…
– Menj bele – ismételte meg Chu Shuzhi. – Elintézzük, hogy jobb legyen a következő életed.
– A következő életem? – nevetett fel az ifjú. – Most nem az a fontos… Inkább az, hogy át tudnátok-e adni egy üzenetet a szüleimnek meg a bátyámnak?
Guo Changcheng sietve újra elővette a jegyzetfüzetet, és gyermeteg kézírásával gondosan ráírta Feng Dawei oldalára: „átadandó üzenet”.
– Mondhatod!
A fiatalember szipogva beszélni kezdett. Egy csomó véletlenszerű, haszontalan dolgot mondott, de Guo Changcheng hűségesen lejegyzett minden egyes szót. Amikor végeztek, megmutatta neki a leírtakat, és az ifjú az ujját követve halkan felolvasta saját üzenetét. Végül elmosolyodott, bár kissé búskomoran.
– Jó lesz. Most már békében nyugodhatok. Na nem mintha lenne más választásom. Testvérem, jó ember vagy. Köszönöm.
Mély levegőt vett, majd egyetlen pillanat alatt beleröppent Chu Shuzhi üvegcséjébe, aki rácsukta annak fedelét, visszatette a zsebébe, és Guo Changcheng felé fordult.
– Gyerünk, keressük meg a következőt.
A fiú követte. A férfi néhány lépés után ismét megszólalt, ezúttal hátra se nézve.
– Jól csinálod!
Guo Changcheng még a legapróbb dicsérettől is képes volt felragyogni. Ettől a váratlan elismeréstől is egyből úgy kivirágzott, mintha a tavasz kellős közepe lett volna.
Ám abban a pillanatban hirtelen üvöltés harsant a közelből. Néhány alacsony szintű démon hangoskodott, akik a halandók világában maradtak. A hús és vér szagát követve találtak rá a párosra, majd szájukat szélesre tátva rájuk vetették magukat.
Chu Shuzhi maga mögé lökte a fiút, aztán egy elsöprő rúgással vízszintesbe emelte a lábát, amely halk puffanással telibe találta a legközelebb lévő lényt. A démon hátratántorodott néhány lépést, majd a fenekére esett.
Hárman-négyen egyszerre merészebbé váltak, és vállt vállnak vetve rohantak előre. A férfi a mellkasánál fogva lökött egyet Guo Changchengen.
– Maradj távol!
Ám mielőtt a már napok óta Lei Fengként viselkedő Halottak Királya igazán bemelegedhetett volna, valaki hirtelen ott termett előtte. Egy hosszú nyársat tartó fiatalember volt, amelyet azonnal a démonok ellen fordított. Gyors és pontos mozdulatokkal úgy döfte át őket, mintha csak nyársra tűzött cukrozott gyümölcsöt készítene, és egyetlen szempillantás alatt elintézte a gyengécske ivadékokat.
Nem igazán lehetett csinosnak nevezni az illetőt. Külseje azt sugallta, hogy szülei nem sok erőfeszítést fektettek abba, hogy megcsinálják – de a mosolya abszolút őszinteséget sugárzott. Visszahúzta éles nyársát, beletörölte a földbe, majd Chu Shuzhihoz lépett.
– Hé, barátom, jól vagy?
Chu Shuzhi benne ragadt kissé a lázadó tinédzser korszakában, és idegenek közelében mindig védekezővé vált. A másik közeledésére azonnal összeráncolta a homlokát. Szerencsére az idegen szemfüles volt: észrevette Chu Shuzhi komor arckifejezését, és tisztes távolságban megállt – barátságos mosolya azonban egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.
– Egy kóborló kultiváló vagyok – mondta. – Valami furcsát éreztem errefelé, ezért idejöttem körülnézni. Félre ne érts, barátom.
Chu Shuzhi hűvös fölénnyel, alig észrevehetően bólintott, majd hátrafordult és odaszólt Guo Changchengnek:
– Xiao-Guo, menjünk.
Guo Changcheng azonnal odafutott, ám a fiatalember még hívatlanul is velük tartott. Talán észrevette, hogy a férfi bizalmatlan és nem szeret beszélgetni, ezért inkább a fiú felé fordult.
– Mik voltak azok a szörnyek az előbb? Miért nincs itt egy teremtett lélek se? Ti tudjátok, mi történt?
Ez több kérdés volt egyszerre, mint amit Guo Changcheng általában kapni szokott. Könnyedén elvesztette a fonalat, és ha egyszer összezavarodott, nehezen tudott összeszedetten gondolkodni.
– Én sem tudom pontosan – felelte félénken.
– Akkor ti mit csináltok itt?
– Rendőrök vagyunk – válaszolta a fiú.
– Ó! Tényleg? – Meglepetés ült ki a fiatalember arcára, de aztán természetes könnyedséggel csevegni kezdett.
Chu Shuzhi némán hallgatta őket, de egy pillanatra sem szűnt meg gyanakodni. Csak egy Guo Changchenghez hasonló gyagyás engedné le a védelmét, amikor egy ilyen barátságos kóborló kultiváló jelenik meg egy elhagyatott helyen.
Az idegen kiválóan értett a társalgáshoz. Néhány mondat után ráérzett, hogy a fiú nehezen boldogul a szavakkal, ezért taktikát váltott. Kérdezősködés helyett inkább kötetlenül csevegett a pihenőhelyről, miközben óvatosan némi háttérinformációt is megpróbált kiszedni belőlük.
Ahogy haladtak előre, újabb hat-hét lélekre bukkantak. Nem telt bele sok idő, és már két kis üvegcsét is teljesen megtöltöttek, amelyek mindenféle színben izzottak a sötétben. A férfi egymás mellé rakta őket az övtáskájában, majd elővett egy újabb üres üveget.
A Holtak Királya szélsőséges természetű és alapvetően is zárkózott volt. A nekromancia szembement a normákkal, és a világ nem igazán fogadta el. Éppen ezért magányos és gőgös volt, sosem becsülte az érdemeket, így hát aztán soha nem is törődött velük. Úgy gondolta, hogy az erkölcs csak egy kifogás, ami mögé el lehet bújni. És hogy minél tisztábbnak és szebbnek tűnt valami, annál sötétebb lehetett legbelül.
Ennek a cinikus világszemléletnek az ellenére valahogy mégis sikerült elviselnie Guo Changchenget. Talán már csak megszokásból.
Akárhogy is, a táskájában lévő léleküvegek látványa valami különös érzést keltett benne. Egyfolytában morgott, hogy a fiú túl jószívű, ennek ellenére maga is követte mindenhová, hogy összegyűjtse az eltévedt lelkeket.
A kis pihenőhely környékén rengeteg démon bolyongott, az ismeretlen kultiváló pedig rendre segített nekik eltakarítani az útjukból őket. Gyors és könyörtelen volt – ami csak tovább növelte Chu Shuzhi gyanakvását. Így hát, amikor az idegen érdeklődni kezdett a Lélekőrző Dekrétum iránt, a Holtak Királya természetesen hidegen válaszolt.
– Már elnézést, de ha valaminek semmi köze hozzád, talán jobb lenne nem beleütni az orrodat. Minek feleslegesen tolakodóan viselkedni?
Guo Changcheng zavartan felnevetett.
– Bocsánat. Chu-ge nagyon jó ember, nem úgy értette, ahogy hangzott. Csak hát vannak szabályaink…
A jókedvű kultiváló bőszen bólogatott.
– Haha! Semmi gond! Az én hibám, hogy túl sokat kérdezősködtem. Bocsánat, testvérem. Elég szabadszájú vagyok, néha zavaró lehetek. De ugye nincs harag, öcskös?
– Hogy is lenne? – felelte azonnal a fiú. – Rengeteget segítettél nekünk! Ha visszaérünk a városba, meghívunk vacsorára. Igazán jó ember vagy.
Épp akkor haladtak el egy kisbolt mellett. A fiatalember profilja a kirakat felé fordult, és habár ragyogó mosollyal beszélgetett, Guo Changcheng a szeme sarkából megpillantotta a tükörképét az üvegben.
A látvány azonnal sokkolta. A barátságos, melegszívű idegen tükörképe egy olyan szörnyeteg alakját öltötte, amilyet Guo Changcheng még soha nem látott: teljesen fekete volt, a vállain pedig különböző fejek bukkantak elő és tűntek el újra meg újra. A kirakatüvegben a száját tátotta felé, szája agyaraktól hemzsegett, és egy régi kínzóeszközre emlékeztetett.
A zsebében lévő kis gumibot már azelőtt reagált, hogy akár egy hangot is kiadhatott volna. Lángok csaptak ki belőle, és az ártalmatlannak tűnő fiatal felé lobbantak. Chu Shuzhi döbbenten fordult hátra, és csak annyit látott, hogy a fiú teljesen ledermed. A jóindulatú kultiváló azonban hirtelen visszaugrott vagy tíz métert, és könnyedén landolt egy ház tetején.
A férfi tudta, hogy Guo Changcheng nem tudja irányítani azt a botot, annak kitörése szimplán ösztönös reakció volt a fiú félelmére. Visszagyömöszölte az üvegcsét a táskájába, majd jeges tekintetét a tetőn állóra szegezte.
– Mi történt?
A fiatalember már nem mosolygott, csak fentről nézte Guo Changchenget.
– Pontosan, barátom. Mi történt? – ismételte meg ő is.
– Az… Az… árnyéka… – hebegte a fiú.
A férfi felkapcsolta a zseblámpáját. A kultiváló magányos árnyéka nem tudott elrejtőzni a fény elől, de bármilyen alaposan is nézte, semmi furcsát nem látott benne. Az idegen leguggolt a tető szélén, és hagyta, hogy megvizsgálják.
– Mi baj van az árnyékommal? – kérdezte hűvösen.
Mivel Chu Shuzhi értetlenül nézett rá, a fiú tanácstalanná vált. Aztán a fiatalember csalódottan megrázta a fejét.
– Teljesen felesleges volt minden igyekezetem. Segítettem nektek, és habár nem várok hálát, de ha nem lettem volna elég gyors, az öcskös kezei által halok. Pedig olyan őszinte és kedves fiúnak tűnt.
Chu Shuzhi homloka ráncba szaladt. Ekkor azonban a nyakában lógó síp hirtelen elhallgatott. A távolban léptek zaja hangzott fel, amelyet hangos zihálás követett, egészen hátborzongatónak hatva a sötétben. A fiú tarkóján végigfutott a hideg. A következő pillanatban aztán egy hatalmas alvilági ivadék feje tört elő a földből, épp a kultiváló és kettejük között, szemtől szembe kerülve Guo Changchenggel.
Úgy tűnt, hogy a Nagy Pecsét egyre gyengül. A démonok, akik eddig csak kóboroltak a halandó világban, most már egyre közelebb húzódtak a városhoz és az utakhoz a friss vér és hús illatát követve. Eközben tőlük alig ötven kilométerre az emberek mit sem sejtettek.
[1] Nyelvtépés Pokla (拔舌地獄): azokat büntetik ezen a helyen, akik életükben szavakkal vétkeztek, és brutális módon kitépik, kihúzzák vagy megnyújtják a kárhozott lelkek nyelvét.
[2] Rézoszlopok Pokla (銅柱地獄): azokat büntetik ezen a helyen, akik életükben perverz vagy erkölcstelen szexuális cselekedeteket követtek el. A kárhozott lelkeket meztelenre vetkőztetik, és kényszerítik őket, hogy hatalmas, vörösen izzó rézoszlopokat ölelgessenek.
[3] Késhegyek Pokla (刀山地獄): azokat büntetik ezen a helyen, akik életükben erőszakosak voltak, másoknak fizikai fájdalmat okoztak, vagy kegyetlenkedtek. A kárhozott lelkeknek mezítláb kell átkelniük a késekkel és kardokkal teli hegyeken és ösvényeken.
[4] Jáde-tó (瑶池): egy gyönyörű, éteri tó a Kunlun-hegységben, amelyet jádehegyek vesznek körül, és ahol a halhatatlanság varázslatos gyümölcsei teremnek. Itt lakik a Nyugati Anyakirálynő, Xi Wangmu (西王母).
[5] Lei Feng (雷锋): az 1950-es és 1960-as évek népi hőse volt, akit az állam az önzetlen viselkedésnek és mások megsegítésének példaképeként hirdetett.