Guo Changcheng görcsösen szorította a kis botot, amit Zhao Yunlan adott neki. Még mindig nem tért magához attól a rendkívüli rémülettől, hogy gyakorlatilag szemtől szembe került egy alvilági ivadékkal – egy ivadékkal, akit egyébként egy másodperccel ezelőtt áramütéssel égett palacsintává változtatott.
És ez még nem elég… A fiatalember, aki eddig oly vidáman beszélgetett és nevetgélt velük, szintén szörnyetegnek bizonyult. Tükörképe az üvegben egy olyan lényt mutatott, amelynek szája 180 fokban nyílt, mintha a feje kettéhasadt volna, hogy felfedje skarlátvörös nyelvét és agyaras pofáját. Már önmagában is horrorfilmbe illő volt, hogy valaki egy üres üdülőhelyen bolyongva megpróbálja összegyűjteni a nemrég elhunytak lelkét, pedig ez a felvezetés volt csupán – az igazi rémálom még csak most kezdődött.
Chu Shuzhi kitért az elektromos szikrák zápora elől, amely nem tett különbséget barát és ellenség között, aztán övtáskáját Guo Changcheng karjaiba tolta.
– Rengeteg munkát öltünk abba, hogy begyűjtsük a lelkeket, úgyhogy jól szorítsd magadhoz! Le ne ejtsd!
A fiú keze úgy remegett, mintha hirtelen Parkinson-kórja lenne. Csak annyit tehetett, hogy szorosan a mellkasához ölelje a táskát.
– Félsz? – kérdezte Chu Shuzhi komolyan.
A mindig őszinte Guo Changcheng olyan hevesen bólogatott, mint egy rizst csipegető csirke.
– Halálra rémültél? – folytatta, mire a másik könnyeit törölgetve tovább bólogatott. – Helyes! – a férfi hangjában egy csipetnyi együttérzés sem volt. – Maradjon is így!
Guo Changcheng nem tudta, hogy erre mit is válaszolhatna. Chu Shuzhi határozottan megveregette a vállát, majd kísérteties hangon a háta mögé mutatott.
– Nézd csak! Mi az ott?!
A fiú odapillantott, mire egyenesen néhány ivadék szemébe bámult. A másik által előidézett félelemtől vérfagyasztó, embertelen sikoly tört ki belőle.
– Vááááááááááá—!!!
A kis csapat azonnal porrá égett, mire a férfi elismerően felemelte a hüvelykujját.
Egy pillanattal később aztán olyan gyorsan mozdult, mintha teleportált volna: eltűnt, majd megjelent a kis sorházak egyikének tetején. Feltépte a kabátját, felfedve a karját, amely mostanra a kék furcsa árnyalataiban játszott. Megmozgatta az ujjait, az ízületei recsegtek-ropogtak, majd elővett egy csontból faragott furulyát és játszani kezdett.
Hátborzongató hangok keltek szárnyra, ahogy ujjai a hangszeren táncoltak. A talpa alatti nyugodt talaj hullámzani és remegni kezdett, majd az üdülőhelyet borító por a levegőbe emelkedett. A porszemcsék egyetlen pillanat alatt összetapadtak, és emberi csontvázakká álltak össze. Néhány Guo Changcheng mellé sorakozott, a többi pedig rárontott a titokzatos alakra.
A „fiatalember” szemei vörössé váltak, majd tekintetét Chu Shuzhira szegezte.
– Holtak Királya!
Chu Shuzhi játéka élesebb lett. Mintha parancsot adott volna, csontkatonái támadásba lendültek. Egyikük éles ujjperceivel villámgyorsan az ifjú szíve felé szúrt, de az kísértetszerűen eltűnt a helyéről, és az ujjak mindössze öt kis lyukat ütöttek a földbe.
A fiatalember oldalról bukkant fel újra, aztán lesújtott a csontkatonára. Az nem tudta kivédeni az erős csapást, és koponyája szilánkokra tör, darabkákat szórva szanaszét. De a furulya felharsanó hangjára a csontszilánkok ismét összeálltak, a csontváz kiropogtatta a nyakát, majd újra az ifjú felé vetette magát.
Mivel a Chu Shuzhi által megidézett lények az üdülőhelyet beborító hamuból készültek, és bármikor egyszerűen újjáépíthette azokat, még a porrá zúzás is csupán lelassította őket. Bár nem voltak túl erősek, támadásaik összezavarták a fiatalembert, és abban a pillanatban, ahogy hibázott, a csontvázak keskeny ujjpercei mélyen beledöfhettek.
Az ifjú hidegen felnevetett.
– Ha valaki más csinálná mindezt, még meg is érteném. De milyen vicces, hogy még te is engedelmeskedsz a Lélekőrző Dekrétumnak, nem? Te, a bűnöző Holtak Királya, akit körbeleng a halál bűze. Akkor is így játszottad a jófiút, amikor szemrebbenés nélkül lemészároltad az embereket, kivéreztetted őket, aztán lakmároztál a tetemeikből?!
– Már megfizettem a bűneimért – válaszolta a férfi. Automatikusan Guo Changchengre pillantott, aki éppen az alvilági ivadékok végtelen áradatának visszaverésével volt elfoglalva, így nem hallotta a beszélgetést. Chu Shuzhi megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést érzett.
– És te minek tartod magad? – kérdezett vissza.
Az ifjú száján gúnyos mosoly jelent meg. Letépte egy csontváz fejét, és teljes egészében a szájába tömte.
– Én? A démonok a természetes rend részei – közölte rágás közben. Aztán hirtelen szavalni kezdett. – „Hozz megnyugvást az élők lelkének, töltsd meg békével a holtak szívét, tisztítsd meg a bűnösök lelkét, és zárd le az örök körforgást.”
Miután elhadarta a Lélekőrző Dekrétum hátoldalán lévő feliratot, megragadott egy csontvázat, és darabokra szedte. Elég volt öklébe szorítania a csontokat, hogy porrá zúzza őket.
– Biztos komplett idióta volt, aki ezt a marhaságot írta – nevetett hidegen.
Guo Changcheng emberként rendhagyónak számított a Különleges Esetek Osztályán belül, így kezdéskor csak egy egyszerű munkaszerződést írt alá. Mivel nem kötötte a Lélekőrző Dekrétum és csak nagyjából tudott róla, még sosem hallotta teljes egészében a parancsolatot – ami most pont egy szörny szájából hangzott el.
De valamilyen oknál fogva a szavak azonnal elárasztották az elméjét, minden mást kiszorítva. Ott állt mozdulatlanul, még a kezében lévő bot is elcsendesedett.
Egy sarokban rejtőző ivadék hirtelen rátámadt. Chu Shuzhi egyik csontkatonája tett valami nagyon emberit: egy hatalmas átlós lépéssel Guo Changcheng elé ugrott, és karjait kiterjesztve a maradék csontjaival védelmezte őt.
Az alvilági ivadék szétzúzta őt, Guo Changcheng pedig hátraesett, és a földre huppant. Sikítva behunyta a szemét, és a feje fölé emelte a botot, amely pont akkor sült el, amikor a lény karma megérintette volna.
A lény félig átsült…
Guo Changcheng zihálva kapkodott levegő után, miközben a széttört csontváz lassan újra összerakta magát, aztán lassan odaballagott hozzá. Bár tudta, hogy Chu Shuzhi hozta létre őket, még így sem tudta elfojtani a rettegést, amikor kinyújtotta feléje fehér, csontos kezét. Aztán a következő pillanatban a kéz a fejére simult, mintha vigasztalni próbálná, és gyengéden megsimogatta a haját.
Ha lett volna velük egy igazságügyi szakértő, megmondhatta volna, hogy ez a csontváz egy nagyon fiatal férfié volt, aki alig múlt húszéves…
Az élők lelke, a holtak szíve – talán minden porladó holttestben megmarad egy töredéknyi, kincsként őrzött emlék.
Guo Changcheng szemei valamiért hirtelen csípni kezdtek.
A csontváz elfordult, és védelmező pozícióba helyezkedett.
Egy tompa mennydörgésszerű hang hallatszott. Guo Changcheng automatikusan az égre pillantott, és észrevette, hogy a hold és a csillagok eltűntek. A dörgés hangja folytatódott, de egyetlen villám sem hasította ketté a sötétséget a feje fölött. Aztán egyszerre ráébredt, hogy a hang a föld alól jön.
A csontkatonák megdermedtek, fogaik furcsa harmóniába egyszerre koccantak össze, mintha ők is tisztában lettek volna a félelem érzésével, és egyszerre remegni kezdtek. Még a talajon fekvő ivadékok is mozdulatlanná dermedtek, a földön feküdtek összevissza, leszorították a fülüket, és hallgatóztak.
Chu Shuzhi ösztönei azt súgták, hogy valami nagyon nincs rendben. Határozott harcos volt, és ugyanilyen határozottan is menekült, amikor a helyzet megkívánta. Nem pazarolta magyarázkodásra a lélegzetét, csak leugrott a falról, és megragadta a fiút a grabancánál fogva. A szél visszapréselte Guo Changcheng sikolyát a torkába. Egy másodperccel később a férfi visszaröppent a magasba, és a tetőn landolt. A fiú nem bírta megállni, hogy ne pillantson le. Látta, ahogy a talaj egy hatalmas metánnal telített tóvá változik, amelynek színe olyan fekete volt, hogy még az alját sem lehetett látni. Sűrű füst gomolygott a föld repedéseiben.
A furcsa idegen, aki eddig zaklatta őket, hirtelen letépte magáról az emberi bőrt, felfedve az alatta lévő hatalmas szörnyeteget: egy magas szintű alvilági ivadékot. Felüvöltött, mire a többi lény csatlakozott hozzá, hangjuk egyszerre szállt a magasba.
Chu Shuzhi hátra sem pillantott, egyetlen lélegzetvételnyi szünet nélkül vonszolta Guo Changchenget az üdülőhely bejáratához. Ott megkereste a kocsijukat, kirántotta az ajtót, és benyomta őt az ülésre. Aztán amint maga is beszállt, rátaposott a gázra, és villámsebességgel kilőtt.
– Mi volt az? – zihálta a fiú.
– Nem tudom – válaszolta komoran a férfi.
– Akkor miért menekülünk? – kérdezte zavarodottan.
Chu Shuzhi úgy vezetett, mintha a kocsi egy repülőgép lenne, sebességébe az egész váz beleremegett. Úgy tűnt, mintha kerekei már nem is az úton haladnának.
– Ha nem menekülünk, nem éled meg a holnapot, gyagyás – mondta kísérteties hangon.
– És mi lesz Zhao parancsnokékkal? – Guo Changcheng a nyakát nyújtogatva hátranézett. – Visszajönnek? Fel kell hívnom őket.
De ahogy lenni szokott, katasztrófa idején ritkán van térerő. A fiú még a rendőrségi segélyhívót sem tudta elérni.
A férfi megpördítette a kormányt, amitől a kocsi egy hatalmas kanyart írt le. A kerekek fülsüketítő csikorgással sírtak fel.
Az üdülőhely helyszínét a festői hegyvidéki környezet és a hőforrások miatt választották. A hegy körülbelül ezer méterrel emelkedett a tengerszint fölé, és biztonsági okokból a felfelé vezető utat éjszakára lezárták. Chu Shuzhi áttört a torlaszon, és kétségbeesetten hajtott a csúcs felé. Valahogy ösztönösen igyekezett minél magasabbra menekülni.
Miután sikerült kissé lenyugodnia, eszébe jutott, hogy a Buzhou-hegy leomlásakor állítólag minden nép megmászott egy bizonyos ősi hegyet, hogy védelmet találjon. Mintha csak az emlékezetébe ivódott legendatöredékek vezették volna.
Guo Changcheng kinézett az ablakon. A hegy lábánál egyetlen lámpa sem égett az üdülőhelyen. Úgy nézett ki, mint egy tátongó száj, amely készen áll mindent elnyelni.
Hirtelen elhomályosult a kép, ahogy az eső záporozni kezdett. A kopogás hangja az üvegen valami dühös, gonoszsággal teli üvöltéssel vegyült. A fiú hevesen megborzongott.
A férfi egy tornádó sebességével hajtott felfelé a hegy tetejére. Magát a csúcsot nem lehetett autóval megközelíteni, csak egy vékony, mesterséges kőúton lehetett feljutni, amely egy veszélyesnek tűnő kis függőhídhoz vezetett. Volt rajta korlát, de az eső miatt csúszósnak és alattomosnak tűnt. A hegy legtetején pedig egy cseppkövekkel teli barlang helyezkedett el. Napközben jegyet kellett venni a belépéshez, de most, az éjszaka kellős közepén őrizetlenül állt.
– Fogd a botodat – jegyezte meg Chu Shuzhi a fiúnak. – Van kaja és víz a csomagtartóban, hozz magaddal, amennyit csak tudsz. Jobb lett volna, ha Zhao parancsnok egy tartalék öngyújtót is hagy… Na menjünk!
A lehető leggyorsabban összeszedtek mindent. Guo Changcheng lehajtott fejjel rohant a férfi után, így csak akkor nézett hátra és vette észre, hogy egy szikla tátong ezer méteres mélységben a híd durva korlátja alatt, amikor már bent voltak a barlangban. A lábai szinte kocsonyává váltak. El sem tudta képzelni, hogyan sikerült átfutnia rajta.
Chu Shuzhi ráébredt, hogy az ő mobiljának sincs jele. Ott rejtőzködtek kettesben a barlangban, elzárva a világtól, miközben csak az eső egyenletes kopogása hallatszott. Lehámozta magáról az átázott inget, és félmeztelenül leült. Guo Changcheng étellel és itallal kínálta, amelyet egyetlen intéssel elutasított, majd vetett egy pillantást a barlangon kívülre.
– Szerintem valami nagy dolog történt – motyogta.
Az éjszaka folyamán felváltva őrködtek. A fiú az éjszaka második felében felkelt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő is kivegye a részét a strázsálásból. Chu Shuzhi feleslegesnek tartotta, de aztán a kis botra nézett, amely sosem hagyta el Guo Changcheng kezét, és szemeit lehunyva nekidőlt a barlang fagyos falának.
A fiú ébrenlétet kényszerített magára, és igyekezett szemmel tartani a barlang bejáratát.
Egy idő után érezte, hogy végre közeledik a hajnal, azonban a keleti égbolt makacsul sötét maradt. Egyszer csak megszólalt a férfi nyakában lévő síp, a fiú pedig erőteljesen megdörzsölte az arcát, felkapcsolta a zseblámpáját, majd hullajtott néhány tehénkönnyet a szemébe. Ahogy kikukucskált, egy alakot látott a szél és az eső sodrásában. Egy fiatal nőnek tűnt, aki az ingatag függőhíd korlátjába kapaszkodott.
Chu Shuzhi a síp első hangjára felébredt, és kinézett.
– Hmm… Egy fiatal nő szelleme.
Guo Changcheng kiegyenesedett, és kinyitotta a jegyzetfüzetét.
– Felismerem. Láttam az igazolványát és a fényképet, amit a családja hozott.
– Adj egy üveget – mondta a férfi.
A léleküveggel a kezében a Holtak Királya kilépett a barlangból. De talán áradt belőle a könyörtelenség és kegyetlenség, mert még mielőtt odaérhetett volna, a lány sikoltozni kezdett, mintha csak valami szörnyű sokkot kapott volna.
– Maradj ott! Ne gyere a közelembe!
A szél és eső csapkodásának köszönhetően a híd nyikorgott a hintázástól. A lány veszélyesen közel állt ahhoz, hogy leessen.
Chu Shuzhinak nem volt más választása, mint hogy megálljon. Bármit is látott a lány halála előtt, egyáltalán nem lehetett szép emlék. Még szellemként is olyan ijedt és nyugtalan volt, mint egy nyílvesszőtől megriadt kismadár. A férfi hátranézett Guo Changchengre, aki közelebb érve óvatosan rálépett a lécekre.
A hidat úgy tervezték, hogy egyszerre egyetlen ember használja csupán, és halálosan csúszós volt az esőtől. Habár egyikőjük sem volt különösebben nehéz, Chu Shuzhi úgy érezte, mintha remegne és ringatózna a fiú léptei alatt.
Mindketten oldalra fordultak, hogy Guo Changcheng át tudjon csusszanni mellette, bár így is alig fértek el. Aztán a fiú átvette az üveget, és megpróbált közelebb lépni a lebegő lányhoz.
– Kisasszony, ne féljen! A rendőrségtől jöttünk! Jöjjön ide hozzám, hadd vigyem vissza, jó?
Guo Changcheng sokáig állt a szélben és az esőben, csontig ázva, miközben szelíd hangon beszélgetett a rémült lánnyal. Végül sikerült elérnie, hogy megnyugodjon kicsit, és elfogadja a halálát. A lány tekintetét a fiú kezében lévő üvegre szegezte, és elkezdett óvatosan közelebb mászni.
Guo Changcheng megkönnyebbülten felsóhajtott, ám abban a pillanatban egy üvöltés hallatszott a híd túloldaláról. A lány ijedten kapaszkodott a hideg fémkorlátba, a fiú testén pedig minden szőrszál azonnal az égnek állt.
Chu Shuzhi begörbítette az ujjait, mintha egy íjhúrt húzna hátra, mire egy esővízből készült apró íj jelent meg előtte. Aztán lassan előhúzott egy sárga talizmánt, amivel mennydörgést idézhetett és elűzhette a gonoszt, majd nyíllá görgette, és a víz-íjra erősítette.
Már épp lőni készült, amikor a híd hirtelen természetellenesen megremegett. Egyből megállt, majd észrevette, hogy Guo Changcheng pánikba esve néz el mellette. A Sárga-forrás alján terjengő kimondhatatlan rothadásszag szállt a levegőben. A Holtak Királyát elöntötte a hideg verejték.
***
Eközben az alvilágban senki sem volt felkészülve arra, hogy a démonképű felrobbantja magát. Shen Wei azonnal a karjaiba húzta Zhao Yunlant.
– A földre! – kiáltotta.
Hatalmas robajjal tört fel a Felejtés folyójának vize, több száz méter magas vízfalat alkotva. Aztán úgy zúdult vissza, mint egy szökőár, hatalmas örvényt keltve. Akinek elég gyors volt a reakcióideje, felrepült Yanluo Ítélőszékének tornyosuló tetejére; mindenki más az éjfekete Felejtés folyójába zuhant.
Röviddel ezután a hadak útja, a Tehetetlenség hídja, és Yanluo Ítélőszéke is egyszerre omlott össze.
Sietve hátrálni kezdtek, majd Zhao Yunlan megtorpant.
– Zhu Hong még ott van… – mondta habozva.
Shen Wei megragadta és tovább lökte.
– Ne aggódj, minden rendben lesz vele. Adtam neki egy ágat a Hatalmas Isteni Fáról.
Elhagyták Szellemvárost, és épp elérték azt a pagodafát, amely a Sárkányvárosban lévő Régiségek utcájáig nyúlt fel, összekötve a yin és yang világát, amikor hangos nyávogást hallottak. Egy fekete árny csapódott Zhao Yunlan karjaiba.
– Te büdös dög, mit keresel még itt?! – förmedt rá Zhao Yunlan.
– Az egész világot bejártam, hogy megtaláljalak, te szívtelen barom! – visított a fülébe Daqing – Kis híján az egész alvilágot felforgattam, csak hogy megtaláljalak! Mi a franc történt? Csak nem felrobbant a Pokol Csarnoka? Miau’dnem szívrohamot kaptam!
Még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Shen Wei megragadta és feldobta őket a fára.
– Majd később megbeszélitek! – mondta, aztán Lin Jinghez fordult. – Most azonnal menjen fel – harsogta, mire a férfi azonnal engedelmeskedett, és utánuk iramodott.
Shen Wei zárta a sort. Gyors egymásutánban három pecsétet formázott a kezével. Az őket üldöző árny úgy állt meg, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Hátrált néhány lépést, majd kimerülten nekidőlt a pagodafának. Zihálva vette a levegőt, halántékán jéghideg veríték gyöngyözött.
Egyelőre sikerült visszaszorítaniuk a fekete árnyat a föld alá, de olyan volt, mint egy sebes folyó, amit csak a sár és az iszap tart vissza. Állandóan nekicsapódott a láthatatlan pecsétnek, és a csattanás hangjára minden egyes alkalommal megremegett a föld.
Zhao Yunlan megragadta Shen Wei kezét, és szinte felrángatta a fára. A férfi teljesen kimerülve kapaszkodott belé. Amikor végre sikerült levegőt kapnia, a kis csapat átkelt a pagodafán, vissza a halandók birodalmába – ahol egy fogadóbizottság várta őket. Wang Zheng, Sangzan, a Különleges Esetek Osztálya éjszakás műszakjának több tagja, valamint lao-Wu és lao-Li, az éjszakai és nappali portások is mind ott voltak.
Lao-Li egy hatalmas csontot szorongatott, valószínűleg fegyvernek szánta. Még a pagodafát őrző öregember is elhagyta a boltját, és az ajtóból figyelte őket.
Hirtelen fékcsikorgás hallatszott, ahogy Zhao Yunlan apja nagy sebességgel a sétálóutcára hajtott – de nem, nem a halandó apja. Kétségtelenül Shennong mozsara irányított, és egyenesen Shen Wei felé száguldott. Rögtön az első kérdése mindenkit megdöbbentett.
– A pecsétnek befellegzett, ugye?
Zhao Yunlan kezének szorítása megerősödött Shen Wei karján. A sok zavarodott, ideges vagy értetlen pillantás közepette Shen Wei bólintott.
– A démonkirály saját magát használta fel, hogy lyukat üssön a Nagy Pecsétbe. De az előbb háromszorosan megerősítettem Houtu régi pecsétjét, hogy a káoszt a föld alatt tartsam. A Lélekmetsző Pengével nyitottam ugyan egy kis hasadékot az üdülőhelyen, úgyhogy némi káosz kiszivároghat rajta keresztül, de nem számítok nagyobb bajra.
– Nüwa évezredekkel ezelőtt eltűnt – mondta Shennong mozsara. – Houtu régi pecsétjének ereje véges. Mennyi ideje van még?
– Fél napnál nem több – felelte Shen Wei nagyon halkan.
– Mi az a Nagy Pecsét? – kérdezte Wang Zheng csendesen.
Sangzan gyengéden megrángatta a karját, és ujját ajkai elé téve jelezte, hogy maradjon csendben. Csupán hetven-nyolcvan százalékát értette a dolgoknak, de mivel segített Zhao Yunlannak ősi titkok kutatásában, mostanra nagyjából összerakta a történetet.
Shennong mozsara komoran nézett Shen Weire.
– Mit szándékozol tenni, Hatalmas Halhatatlan?
Shen Wei rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantást.
– Be fogom tartani az ígéretemet, amit oly sok éve tettem – közölte Zhao Yunlan kezét szorítva.
A másik látszólagos nyugalmán megdöbbenve a mozsár Shen Wei és Zhao Yunlan összefonódó kezeire pillantott. Arcán megannyi érzés futott át, mire végül közömbösséget erőltetett magára, és mereven elfordította a tekintetét.
– Miben segíthetek?
Shen Wei végigpillantott a jelenlévőkön, élőkön és holtakon egyaránt.
– Réges-régen Kunlun a négy szent ereklyével pecsételte le a négy oszlopot. Köztudott, hogy ha a pecsét meggyengül, ezek a tárgyak újra megjelennek válaszként a katasztrófára. Mind a négy a kezemben van, és az én feladatom újra lepecsételni az eget és földet tartó négy oszlopot. Arra kérlek titeket, segítsetek megerősíteni annak alapját.
Szavai nyomán egy hatalmas bagua jelent meg a Régiségek utcája fölött, rajta pedig a négy szimbólum: a shaoyin nyugaton, a taiyang délen, a shaoyang keleten, míg a taiyin északon[1]. Elsőként a karcsú Hegyek és Folyók Árja ugrott elő Shen Wei tenyeréből, majd addig nyúlt és vastagodott, míg ismét úgy nézett ki, mint régen a nagy havas hegy tetején – aztán hatalmas robajjal elfoglalta a Fekete Teknőc pozícióját északon. Aztán kirobbant belőle az Újjászületés Napórája, és nyugat felé fordulva elfoglalta a Fehér Tigris pozícióját. Utána a Hatalmas Isteni Fából faragott Érdem Ecsetje emelkedett a levegőbe, és keleten, az Azúr Sárkány pozíciójában landolt. Legutoljára pedig feltűnt a Lélekőrző Lámpás, amelynek azonban nem volt kanóca és nem világított. Shen Wei egyetlen mozdulattal délre, a Vermilion Madár pozíciójába irányította.
– Várj – szólt Zhao Yunlan. – Nem a Pokol Csarnokában volt a Lélekőrző Lámpás?
– Visszamentem és elhoztam. Csak egy illúzió van helyette – szegte le a fejét Shen Wei, mintha csak szégyellte volna magát. – A nehéz idők szélsőséges intézkedéseket követelnek. Elnézést kérek!
Zhao Yunlan nem válaszolt. Aztán Shen Wei közelebb húzta az egyik kezét.
– Ez egy kicsit fájni fog – suttogta. – Bírd ki a kedvemért, kérlek!
Valami megszúrta Zhao Yunlan ujjbegyét. Egy vércsepp jelent meg, majd a Lélekőrző Lámpás felé repült, ahol vékony fonállá nyúlt. Aztán Shen Wei lecsatolta a medált, amit mindig a nyakában hordott, és sosem vett le. Kinyitotta, és óvatosan kiöntött egy keveset a benne rejlő felbecsülhetetlen értékű tartalomból. Egy parányi láng csapott ki az ujjbegyéből, és pontosan a vérből formált finom kanóc hegyén landolt, mire a Lámpásban szentjánosbogárhoz hasonló halvány fény kezdett ragyogni.
Ezt követően lehajolt, és szájába vette Zhao Yunlan vérző ujját.
– Várj már, ennyi az egész?! – kérdezte döbbenten a másik. – A Yanluo Király nem azt mondta, hogy egy egész fiolányira van szüksége?
– A tíz ujj a szívvel áll kapcsolatban – felelte Shen Wei. – A Lélekőrző Lámpásnak több ezer éve nincs kanóca. Az alvilág olyasmit akart, ami hosszútávon garantálja a békét— Ami évezredekig fenntartja a lámpás fényét. Nekem viszont csak fél napom van arra, hogy újrapecsételjem a négy oszlopot, így egyetlen csepp is bőven elég lesz – mondta, aztán a többiekhez fordult. – Egykoron Kunlun-jun, a nagy vadon hatalmas istene pecsételte le a négy oszlopot. Habár a harminchat hegy és folyó örököse vagyok, de szennyben születtem. Nem tudok kapcsolatot teremteni a szent ereklyékkel, ezért azt remélem, hogy segítséget kaphatok. Hálás lennék.
Ekkor felvette valódi alakját, ott állt a Lélekmetsző Küldött éjfekete köntösében, miközben hosszú haja körbeölelte testét. Veleszületett démoni aurája tagadhatatlan volt, amely azonban furcsán és ellentmondásosan keveredett a benne lakozó úriember igazságosságával és páratlan eleganciájával.
Senki sem tudott neki nemet mondani.
Wang Zheng és Sangzan összenéztek, majd a Hegyek és Folyók Árja alá sétáltak. Daqing, aranycsengőjét a szájában tartva elindult az ősi Érdem Ecsetjéhez. Lao-Li, aki a vállán cipelt hatalmas csontra egy sor apró, aranysárgára sült halat kötözött, követte őt. Lin Jing elővett egy száznyolc buddhista imagyöngyből álló füzért, és megállt az Újjászületés Napórája alatt.
Shennong mozsara is éppen indulni készült, amikor Zhao Yunlan hirtelen utána szólt.
– Hé, te ott!
A mozsár, Zhao Yunlan apjának testét viselve, visszafordult.
– Kihez beszél?
– Csak nem képzeled, hogy majd az apámnak nevezlek?! – szólalt meg Zhao Yunlan némi hallgatás után. – Vagy mostanra tényleg annak tartod magad? Gyere csak ide egy percre, szeretnék beszélni veled.
A férfi oldalra vonult, a mozsár pedig követte őt.
– Hallgatom, Kunlun-jun.
Zhao Yunlan hátát a pagodafa törzsének vetette, és lenézett a földre. A fa alatt minden teljesen nyugodtnak látszott – egyáltalán nem úgy tűnt, mintha valami felfoghatatlanul hatalmas dolgot tartanának elnyomva odalent. Kifogyott a cigiből, így belenyúlt az apja zsebébe, és előhúzta a benne talált dobozt.
Rágyújtott, majd rövid ideig csendben álldogált a füstbe burkolózva. Egy pillanat múlva aztán megszólalt.
– Valójában egy szívességet szeretnék kérni.
– Szerény személyem méltatlan Kunlun-jun kegyére – válaszolta a másik halkan.
– Komolyan beszélek – felelte Zhao Yunlan. – Én vagyok a szüleim egyetlen fia. Nekem kellene gondoskodnom róluk öregkorukban, és elkísérnem őket az utolsó útra. Sosem gondoltam volna, hogy kifutok az időből, de hát itt tartunk. Nem az ősz véneknek kellene a fekete hajú gyermekeik sírját látogatni. Örülnék a segítségednek!
– Öhm… be kell vallanom, nem egészen értem, mire céloz ezzel Kunlun-jun – válaszolt a mozsár hosszú pillanatokkal később.
Zhao Yunlan horkantott egyet.
– Ne tettesd magad hülyének! Szerintem pontosan érted, mire célzok!
Shennong mozsara sokáig nézte őt.
– Szóval végső soron a Lélekmetsző Küldött csak azért képes betartani az esküjét, mert ön beleegyezett abba, hogy elkíséri a halálba?
Zhao Yunlan hanyagul kieresztett egy füstkarikát.
– Talán arra célzol, hogy eladtam a testem?
– Bocsánat. Rosszul fogalmaztam – hajtotta le a fejét a mozsár. Aztán majdnem sóhajtva közölte. – Értem.
Zhao Yunlan tekintete addig fúródott a másikéba, míg végül folytatta.
– Amint Kunlun-jun már nem lesz a világon, elhagyom az apja testét, és az ön nevében élek majd tovább, mint Zhao Yunlan. Legyen nyugodt, hegyek istene.
– Élj jól! Élj úgy, ahogy Zhao Yunlan tenné! – veregette meg tiszteletlenül az apja vállát. – Élvezd, amit élvezni kell, és tedd, amit tenned kell. Köszönöm.
Azzal elnyomta a félig elszívott cigit, és elsétált mellette.
A mozsár elindult Lin Jing és az Újjászületés Napórája felé, míg Zhao Yunlan megállt egyedül a Lélekőrző Lámpás alatt.
Kezét gyengéden a lámpáshoz érintette. Annak felszínét egyenetlen vésetek borították, ugyanolyanok, mint amik a Lélekőrző Dekrétum hátoldalán látszottak. Az a különös érzése támadt, mintha a lámpás valóban a testéhez és véréhez kapcsolódna. A benne égő láng csodával határos módon a szíve ütemére lüktetett, mintha ketten állnának ott: egy több ezer évvel ezelőtti személy, és a mostani, évezredekkel később.
Az idő minden dolgot megváltoztatott.
Shen Wei ekkor megfordult, és ránézett a vegyesbolt ajtajában álló öregre, aki a yin és yang közötti határvonalat őrizte. A ráncos öregember maga vezette a Fény sugárút 4. alatt éjszakai műszakban dolgozó szellemek egész seregét, hogy kört alkossanak a rituálé helyszíne körül. Aztán felemelte a fejét, és meghajolt Shen Wei felé – éppen úgy, ahogy az ősidőkben mások is tették.
– Öreg vagyok és haszontalan – mondta. – Majd én védelmezem, Hatalmas Halhatatlan.
Shen Wei bólintott, aztán felemelte az ujját, és vonalról vonalra ősi, az égi istenektől és démonoktól származó írásjeleket rajzolt a levegőbe gondosan. A szöveg már önmagában is erőt hordozott, és úgy hullámzott a levegőben, akár a fodrozódó víz. Aztán összezárta az ujjait, és tenyerével egyetlen mozdulattal a szövegre sújtott. A vonások egy pillanat alatt szétrebbentek, a négy irányba repültek, és az ott álló emberek homlokára tapadtak.
Abban a pillanatban mindenki meghallotta az ősi ráolvasást, amely a hatalmas vadon megszületése óta öröklődött. Súlya felmérhetetlen volt, és minden szívben egyszerre gyúlt fel a hódolat és a leborulás iránti ösztönös vágy.
Végül Shen Wei dél felé pillantott, és szeme találkozott Zhao Yunlan tekintetével. Egy halvány mosoly jelent meg ajkán, akár egy tavaszi virág, amely hirtelen szirmot bontott.
[1] A négy szimbólum a világon lévő különféle energiaszinteket jelképezi, és égtájak, mitológiai állatok kapcsolódnak hozzájuk. Shaoyin (少陰): kevés yin, a nyugat, a fehér tigris; taiyang (太陽): sok yang, a dél, a vermilion madár; shaoyang (少陽): kevés yang, a kelet, az azúr sárkány és a taiyin (太陰): sok yin, az észak, a fekete teknős.