Egy déli városból származó ügy hullott a Különleges Esetek Osztályának ölébe. Valaki odalent egy alacsonyabb szintű szellemet tartott háziállatként, ami negatív társadalmi következményekhez vezetett. Chu Shuzhi magával vitte Guo Changchenget, és azok ketten több mint egy hónapig távol voltak, mire sikerült megoldaniuk a problémát.

Annak ellenére, hogy Guo Changcheng milyen régóta dolgozott az osztályon, a képességeiben továbbra sem történt említésre méltó javulás. Kollégái néha azon tűnődtek, hogy ő és Xiaomi – a csapat legújabb tagja – vajon nem ugyanabban az alomban születtek-e. Xiaomi egy egyéves szamojéd kölyök volt.

Ami intelligenciában hiányzott a kölyöknek, azt étvágyban pótolta. Egy kóborkutya volt, akit valaki megtalált és leadott a Fény sugárút melletti rendőrőrsön, ahol egy hónapig senki sem jelentkezett érte… Ezen idő alatt pedig kiette a rendőrséget minden vagyonából. A rendőrök azt gyanították, hogy az állat valamilyen átverés része. Egyik dolog követte a másikat, míg Zhao Yunlan végül elhozta a Fény sugárút 4-be, hogy szórakoztassa Daqingot.

Xiaomi gondtalanul evett és ivott. Mielőtt Chu Shuzhi elment, hogy megbirkózzon a háziállat-szellemmel, több mint egy hónapot töltött azzal, hogy megtanítsa őt ülni és pacsit adni. Azonban a visszatérésekor rájött, hogy Xiaomi agya időzített visszaállításon ment keresztül, vagy valami hasonló történhetett. A kutya két feloldott képessége ugyanis ismét szürkén, elérhetetlenül virított.

Guo Changcheng és Xiaomi közös tanulási képtelensége mintha egy nyolcszáz évvel ezelőtti közös ősre utalt volna. Bár a fiúnak szerencsére volt egy hordozható varázsfegyvere.

Az alvilág majdnem elpusztult a káosz okozta katasztrófában. Az azt követő időszakban Shen Wei szinte teljesen egyedül felállított egy új rendszert a számukra. Habár ezt követően ritkán mutatkozott vagy vett részt az ügyeikben, ők a tiszteletlenség leghalványabb jelét sem merték mutatni irányában. A Lélekmetsző Küldött, akit három világ rettegett, most még hatalmasabb és mélyebben tiszteltebb volt, mint valaha. Ez természetesen azt is jelentette, hogy az elveszett lélekszilánkok begyűjtése is gyerekjáték volt a számára. Az összes egyenesen Guo Changcheng kis sokkolóbotjában végezte, hogy annak félelmét erővé alakítsa.

Miután Chu Shuzhi visszatért az irodába, egyből a részvényértékeléseket és a gyertyadiagramokat kezdte el nézegetni, a munkát pedig másra bízta. Guo Changcheng türelmesen nekiállt kitölteni a visszatérítési űrlapokat és csatolni a nyugtákat. Sokáig tartott neki, így amikor megpróbálta megkeresni Zhao Yunlant, hogy megszerezze az aláírását, a folyosó túloldalán lévő irodát zárva találta.

A férfi ismét eltűnt.

– Zhao parancsnok nincs itt? – túrt a hajába a fiú

– Hivatalosan az új irodánk kulcsaiért ment, és csinál még egy végső ellenőrzést – felelte Zhu Hong fel sem nézve. – Ráadásul pont ma költözi— Ahhh, miért fagy le mindig ez a szar?! Remélem, hogy az új helyen jobb lesz az internet!

Daqing, aki egészen idáig Xiaomit kergette az egész szobában, a magyarázat hallatán hirtelen megállt.

– És nem hivatalosan? – nézett a nőre.

– Nyilvánvaló. Olyan keményen megdugták, hogy ki sem tud kelni az ágyból. – A hangjában érződő féltékenység ellenére láthatóan élvezte a szavakat.

A sokk hatására Guo Changcheng megremegett, és elvétette a széket, amikor megpróbált leülni. Majdnem a fenekére esett, amikor az kigurult a hátsója alól.

– A góré egy kicseszett köcsög, mégis mit kell ezen így meglepődni? – vetett rá Zhu Hong egy önelégült pillantást. Aztán témát váltva folytatta: – Hé, nálatok milyen ma az internet? Engem totál levesz az életről.

– Elég lassú – értett egyet Chu Shuzhi.

Lin Jing, akinek a játéka felemésztette az egész sávszélességet, csak mélyen hallgatott, és próbálta nem felhívni magára a figyelmet. De nem telt bele sok idő, mire Zhu Hong rájött a turpisságra, és adott neki egy hatalmas taslit.

Az álszerzetes gépét büntetésül lekapcsolták az internetről. Az egyetlen lehetősége az maradt, hogy a számítógépén elérhető offline játékok közül válasszon, mint például a Plants vs. Zombies… amiért aztán újabb pofont kapott, ezúttal Chu Shuzhitól.

Lin Jing lehajtotta a fejét az asztalra, és zokogva felkiáltott:

– Így nem lehet élni!

– Egyszerűen csak túl lusta vagy. Xiao-Guo, hagyd abba a jelentés megírását. Nincs semmi dolga, nyugodtan add csak át neki.

– Nem kell, majd én megcsinálom – mosolygott Guo Changcheng kedvesen a könnyes szemű Lin Jingre.

Lin Jing az asztalra vetette magát, és a fiúra pillantott. Egy kis idő elteltével aztán újra rátévedt a tekintete. Guo Changcheng csendesen gépelt. Lassan, de alaposan dolgozott, ezért rendkívül nyugodtnak tűnt.

A férfi nem bírta megállni, felállt, és az íróasztalon átnyúlva kitépett egy hajszálat a fiú fejéből.

– Hé – nyögte Guo Changcheng zavartan.

– Én… öhm… csak egy kísérletet végzek! – nevetett Lin Jing.

– A hajának pontosan ugyanolyan szaga van, mint a birkagyapjúnak, amikor elégeted – közölte Chu Shuzhi anélkül, hogy odafordult volna. – Semmi szokatlan nincs benne. Csak annak a hústömegnek a része, amelyet minden újjászületésekor kap. Mitől is lenne különleges? Micsoda tökkelütött vagy!

– Honnan tudod, milyen a szaga? – kérdezte Lin Jing. – Próbáltad már elégetni?

Chu Shuzhi hallgatása mindent elmondott.

– Igazából még mindig nem értem – babrált Lin Jing a lopott hajszállal. – Hogy lehet egy ilyen remek fiatalember ennyire… – felsóhajtott, majd folytatta. – Xiao-Guo, te hogy érzed? Van benned valami egyedi? Valami, ami eltér mindenki mástól?

A többiek túlságosan féltek megzavarni Guo Changcheng békés lelkiállapotát ahhoz, hogy a Lélekőrző Lámpást említsék előtte. Így a fiú természetesen nem tudta biztosan, hogy miről beszélnek.

– Az számít, hogy kicsit lassabb vagyok mindenki másnál? – kérdezte zavartan.

– De… – kezdte Lin Jing, aztán elhallgatott. Guo Changcheng volt a Lélekőrző Lámpás kanóca; ezt maga Kunlun-jun személyesen is megerősítette. A kanóc számtalan megpróbáltatáson ment keresztül több száz életen át, de a szíve mindig változatlan maradt. Nüwa érdemeihez hasonlókat szerzett, de maga Guo Changcheng peches volt, és nem élt különösebben kellemes életet. Csendben maradt, a homályban gürcölt, és minden érdemét a Lélekőrző Lámpásnak adta.

Lin Jing befogta a száját. Mégis mit gondolna a fiú, ha rájönne, hogy kicsoda is ő valójában? Vajon akkor is mindig ilyen békés és boldog lenne, ha tudná, hogy már annyi érdemet összegyűjtött az életei során, hogy igazából elképesztően gazdagnak kellene lennie, vagy akár egy dicső halhatatlannak, de a lámpás miatt csupán egy közönséges halandó maradt a reinkarnációs körforgásban…

„Valaki, akinek harmadik szeme zárva van, de mégis látja az igazságot; aki csendes és szerény, de az égiek hatalmas érdemekkel áldották meg.”

– De mi? – a fiú továbbra is zavartnak tűnt.

– Ó… Csak azon gondolkodtam, miért nevezik a Kunlun-jun által hátrahagyott plakettet Lélekőrző Dekrétumnak? – mormolta Lin Jing. De még mielőtt Guo Changcheng felfoghatta volna a szavait, a férfi már folytatta is: – Ó, tényleg… mit csináltok munka után?

– Én átviszek néhány dolgot Li nagyinak – mondta Guo Changcheng. – Elkezdődött a Dél-tibeti Oktatási Akciócsoport nyári programja, úgyhogy este nekik segítek plakátokat és röplapokat készíteni.

Lin Jing szórakozottan játszadozott a buddhista imafüzérével.

– A Hinayana buddhista iskola a saját magunk megváltására való törekvésről szólt, míg a Mahayana buddhizmus az összes élőlény megváltására törekszik. Mindig is kíváncsi voltam, xiao-Guo – te mit kultiválsz azzal a sok rohangálással, amit csinálsz?

– Ku-Kultiválok? – Guo Changchengnek fogalma sem volt, hogy a másik mire gondol. – Nem tudok semmit semmiféle kultiválásról.

– Akkor miért segítesz ennyi emberen feltétel nélkül? – kérdezte Zhu Hong.

– Nem mintha lenne bármi más dolgom is… – Guo Changcheng olyan volt, mint egy hattyú, amit kihúztak a vízből. Kissé elveszetten nyújtogatta a nyakát, fogalma sem volt, miért mutat hirtelen mindenki ekkora érdeklődést iránta. Ha ez az egész egy tévéműsorban történt volna, valószínűleg valamilyen halálos betegségben szenvedne, és az elmúlás kapujában állna. A félelemtől dadogni kezdett. – C-Csak próbálok nem ártani másoknak. Ha pedig bármiben is segíteni tudok, akkor megteszem. De a legtöbbször tehetetlen vagyok. Semmiben sem vagyok jó.

– Eszembe jutott egy idézet. – Chu Shuzhi egészen idáig hallgatott, de most megszólalt. – Egy ősi sír falfestményén láttam. Fogalmam sincs, milyen régi, de ez állt rajta: „A tisztátalanság az emberi szívekben lakozik. A túlzott gondolkodás keserűséghez vezet, haragot és neheztelést fakasztván. Cselekszik az ember, mit joga van, s mit nem. De a legnagyobb erény a gonosz elkerülése, s ez már önmagában elegendő a földi világ megmentéséhez.”

S ez már önmagában elegendő a földi világ megmentéséhez…

A szavak mintha átlebegtek volna fél Sárkányvároson, mígnem Zhao Yunlan apjának – vagyis inkább Shennong mozsarának – ajkain találtak kiutat.

– Valami már napok óta nem hagy nyugodni.

Zhao Yunlan az ablaknak dőlt, és egyik lábát a másikon lustán keresztbe téve a Sárkányvárosi Egyetem központi területét nézte. Úgy tűnt, közeleg a vizsgaidőszak; Shen Weit diákok egy csoportja vette körül, akik kérdésekkel bombázták. Zhao Yunlan szemében mosoly bujkált, miközben figyelte őket.

– Hmm? Mi az? – kérdezte közömbösen.

– Miért nevezik a hegyek istene által hátrahagyott plakettet Lélekőrző Dekrétumnak?

– Szerinted? – pillantott rá Zhao Yunlan.

Shennong mozsara elgondolkodott, majd szavait gondosan mérlegelve közölte:

– Azt hallottam, hogy mindössze kétféle ember nem fél a háláltól. Az egyik, akit egy hatalmas rögeszme hajt egy olyan úton, ahol nincs sem harag, sem megbánás. A másik pedig, aki tudja, hogy mi vár a halálon túl. A Lélekőrző Lámpás folyamatosan égett az elmúlt ötezer évben. A régi reinkarnációs körforgás megtört, és született egy új a démonkirály lelkének és a Lélekőrző Lámpás kanócának érdemeinek köszönhetően. Azon tűnődtem, hogy vajon nem volt-e mindez csak annak a hatalmas kockázatnak az eredménye, amit a hatalmas bölcsek vállaltak?

Zhao Yunlan szájának sarka felfelé húzódott, életre keltve az arcán lévő gödröcskéket.

– Ha ilyen képességeink lettek volna, miért haltunk meg egyesével?? Shennong megkért, hogy tartsd szemmel a Lélekmetsző Küldöttet, erre valahogy összeesküvéselmélet-hívő lettél?

– Akkor miért hagyta hátra a hegyek istene a Lélekőrző Lámpást és a Lélekőrző Dekrétumot? És miért szabadította fel a mesterem az emlékeit pontosan abban a bizonyos pillanatban? – kérdezte Shennong mozsara még zavarodottabban.

– Amikor Shen Wei úgy döntött, hogy kitörli az emlékeimet, beteljesítette a Shennongnak tett esküjét. – Zhao Yunlan töltött magának egy csésze teát. – Az eskü beteljesítésével pedig bármilyen hatalma is volt felettünk Shennongnak korábban, automatikusan eltűnt, így természetesen „felébredtem”.

– Szóval… akkor ez az egész csupán egy véletlen egybeesésnek köszönhető?

– Ezt nem mondanám – válaszolta Zhao Yunlan egy pillanatnyi gondolkodás után.

A mozsár értetlensége egyre csak nőtt.

Zhao Yunlan nem úgy nézett rá, mint egy fiú az apjára. Hanem úgy, mint aki átlát jelenlegi identitásukon, és tekintete magára a mozsárra esett.

Abban a pillanatban úgy tűnt, mintha kettejük közül Zhao Yunlan lenne az idősebb.

– Várj még egy kicsit – mondta. – Talán egy vagy kétezer év múlva világossá válik a számodra. A magyarázatok haszontalanok. Magadnak kell megtapasztalnod. Amikor megérzed a hívást, hogy feláldozd magad, olyan dolgokat is felismersz majd, amiket korábban nem. Akár a Lélekőrző Lámpásról, akár Shennong esküjéről van szó, akkoriban mindössze homályos sejtésünk volt csak a jövőről. Nem tudtuk, hogy ez az egész jó irányba halad-e majd, vagy talán…

– És mi lett volna, ha nem halad a jó irányba? – faggatózott Shennong mozsara.

– Ezt egyszer valaki már megkérdezte tőlem. Ha mi meghalnánk, új istenek jelennének meg a világban. A halálunk nem lenne hiábavaló, ha példaképként szolgálhatnánk nekik.

A lépcsőn felhangzó ismerős léptek zaja elárulta a számára, hogy Shen Wei közeledik. Felkapta a ballonkabátját a szék támlájáról, az egyik karjára terítette, és kiegyenesedett. Vetett még egy pillantást a mozsárra.

– Hiszen te magad is ezen „új istenek” egyike vagy, nem?

A mozsár mozdulatlanul ült, amikor Shen Wei odaért hozzájuk. Fagyosan, de udvariasan bólintott neki, majd Zhao Yunlanhoz fordult, és arca azonnal ellágyult.

– Mehetünk? Befejeztétek a beszélgetést?

– Ühüm – válaszolta Zhao Yunlan, aztán Shennong mozsarához fordulva így szólt: – Óvatosan vezess hazafelé. Ne hagyd, hogy apám bármit is észrevegyen. És vigyázz a testére!

Shennong mozsara felállt.

– Köszönöm a bölcsességedet, hegyek istene. Őszintén szólva, elköszönni jöttem. Most, hogy elvégeztem küldetésemet, helytelen lenne továbbra is halandó testben élnem – mondta nagy tisztelettel.

Zhao Yunlan meglepődött.

– Mikor indulsz?

– Még ma – válaszolta a másik. – Miután visszavittem az édesapját.

– Jól van. – Zhao Yunlan elgondolkodott, majd lazán intett egyet. – Vigyázz magadra! És keress meg, ha valaha is szükséged lenne valamire!

Shen Wei és Zhao Yunlan együtt távoztak, miközben Shennong mozsara továbbra is az ablakban állt. A két férfi együtt lépdelt át a kampuszon a szemközti negyed felé, mintha csak egy kellemes délutáni sétát tennének.

Kissé távolabb, a környék zöld területein, a nagy társasházi teraszok virágai csendesen kivirultak, amerre elhaladtak. A mozsár ekkor döbbent rá, hogy megérkezett a tavasz.