Miután megbeszélték a részleteket, Zhu Hong és Lin Jing még napkelte előtt megérkeztek a Fény sugárút 4. alá, hogy elkérjék a Különleges Esetek Osztályának autóját Wang Zhengtől. Belépve az a meglepő látvány fogadta őket, hogy a korábban egyetlen üzenetükre sem válaszoló főnökük a kanapén alszik. Mindössze pizsamát viselt és egy ismeretlen, vastag gyapjúkabátba burkolózott.
Daqing a kanapé előtt kuporgott és hatalmas elégedettséggel mosdatta mancsait. Egy tányérnyi apró szárítotthal-szálka hevert előtte.
Zhu Hong feltekerte a fűtést.
– Miért itt alszik? – kérdezte halkan.
Lin Jing úgy felpuffadt a holdújév alatt, mintha csak egy léggömb lett volna. Megdörzsölte az állát, amely most olyan puha volt, mint egy rizsgombóc.
– Biztos történt valami, ha nem megy haza az ünnepek alatt. Azt tippelem, hogy vagy egy nemkívánt házasságra próbálják kényszeríteni, vagy pedig szakítottak vele.
Miközben beszélt, Zhao Yunlan kócos hajjal és szeme alatt sötét karikákkal felemelte a fejét. Nagyon morcosnak tűnt, mintha csak akkor ébredt volna fel. Vetett egy komor pillantást Lin Jingre.
– Fogd be, és húzz anyádba! – közölte röviden és határozottan baljós tekintettel.
– Mégis ki bírna hosszútávon elviselni egy olyan embert, mint te? Zhao parancsnok, ha a keményen dolgozó feleséged ébresztene, miután reggelit készített a számodra, vele is így beszélnél?
Az álszerzetes pont azt a témát feszegette, amiről a másik a legkevésbé sem szeretett volna beszélgetni. Felnyúlt, megragadott egy apró cserepes törpefát a mellette lévő szekrényből, majd Lin Jing felé hajította. Hangos csattanás hallatszott, ahogy nekicsapódott a falnak.
Daqing és Zhu Hong egymásra pillantott a heves kitörés láttán. Még Lin Jing is lefagyott egy pillanatra. De mivel az ő locsogása okozta a bajt, kénytelen volt seprűt keresni, és feltakarítani a rendetlenséget.
– Amitábha – mormolta. – Békesség minden törött darabra!
– Minden rendben? – ugrott fel Daqing a kanapé háttámlájára.
Zhao Yunlan hanyatt vetette magát, majd arcának felét a kabátba temette, amely valójában Shen Weié volt. Olyan sietve távozott, hogy mindössze az iroda felé félúton vette észre, rosszat fogott meg. Tulajdonosának finom, tiszta illata még érezhető volt a gallérján, de…
– Jól vagyok – motyogta Zhao Yunlan. – Lin Jing, ne aggódj amiatt, majd később összesöpröm. Nem akartam rajtad kitölteni a haragom. Hadd feküdjek még itt egy kicsit, ti meg csak menjetek, intézzétek a dolgotokat.
Daqing bajsza megremegett. Zhao Yunlan kinyújtotta a kezét a kabát alól és összekócolta a macska fején a szőrszálakat. Aztán kissé hanyagul megpaskolta a farát.
– Ha van időd, megnézhetnéd, honnan is származik pontosan az Ősi titkok feljegyzései.
– Parancsolgatsz az öreg macskapádnak?! – nyögött egyet a másik. – Hol van a piros borítékocskám?! Hol van a szerencsepénzecském?!
Zhao Yunlan csukott szemmel beletúrt Shen Wei kabátzsebébe, aztán kivett egy marék bankjegyet. A macska nyakát megragadva a nyakörve alá dugta, majd intett neki, mintha csak egy koldust küldene útjára.
– Micsoda szégyentelen! Olyan vén vagy, hogy akkor sem tudnál elég pénzt nyomtatni, ha saját nyomdát üzemeltetnél[1]. És most sipirc!
Daqing vicsorgott és éppen készült a karmait élesíteni a kabáton, ám a férfi még időben kinyújtotta a kezét és megakadályozta. A macska abban a pillanatban visszahúzta kifent pengéit, amint megérintették a meleg, emberi bőrt, de még is sikerült fehér nyomokat hagynia Zhao Yunlan karján.
Miféle hülye kabát az, amihez még csak hozzá sem nyúlhat?! Néhány pillanatra sóbálvánnyá vált a megrökönyödéstől, majd mérgesen elviharzott. Úgy érezte, hogy Zhao Yunlan egy hatalmas seggfej, aki olyan érzéketlenül vágta hozzá a pénzt, ahogy a buszon a viteldíjat szokás a dobozba hajítani.
Számtalan szabály és hagyomány övezte a holdújévet, és mivel a Különleges Esetek Osztályának legtöbb tagja egyáltalán nem volt ember, mindannyian máshogy ünnepeltek. Ennek köszönhetően a szünetük egészen a holdújév tizenötödik napjáig tartott, és a Fény sugárút 4. a változatosság kedvéért üres és csendes volt. Shen Weinek hála Zhao Yunlan azonban nem érezte túl jól magát, ezért úgy döntött, inkább visszasüllyed az álmok birodalmába.
Már igencsak későre járt, mikor másnap reggel felébredt a néma irodában. Szédült és azt sem tudta hirtelen, hogy merre van. Aztán egyszerre megdermedt, ahogy lenézett. Amikor elrohant a lakásból, még csak zoknit sem vett fel. Odakint vette észre, hogy mindössze egy bőrcipő van rajta, ami csöppet sem volt melegnek mondható.
De most a kanapé mellett csücsült az a rövid csizma, amelyet általában hordani szokott, méghozzá egy pár vastag kötött zoknival. A kanapé karfáján egy szett vasalt váltóruha, melynek belsejébe még alsónadrágot is tekertek. A kupac legtetején pedig ott virított a telefonja, a pénztárcája és a kulcsai.
Csak egyetlen dolog hiányzott a készletből: a saját kabátja. Egyértelműnek tűnt, Shen Wei mit szeretett volna elérni. Hogy Zhao Yunlannak az övét kelljen viselnie.
– Shen professzor hozta be ezeket. Fel akartalak ébreszteni, de nem engedte – szólalt meg egy hang.
Zhao Yunlan összecsípte az orrnyergét. Zhu Hong az íróasztalánál ült és az interneten böngészett, hogy elüsse az időt.
– Hol van? – kérdezte a férfi.
– Elment.
– Hova ment? Mit mondott még? – Zhao Yunlan hangja rekedt volt, ahogy ismét megszólalt.
– Azt üzeni: „Hideg van kint, úgyhogy munka után menj haza azonnal! Én visszamegyek a saját helyemre, ezért nem kell attól tartanod, hogy összefutsz velem”. – adta át precízen és pontosan az üzenetet a nő papagájként utánozva Shen Weit. – Aztán távozott. Gondolom haza indult, a saját lakására. Miért épp az újév idején döntöttetek úgy, hogy összevesztek?
A férfi nem válaszolt. Pontosan tudta, hogy mit is jelent Shen Wei „saját helye”. Egyáltalán nem a lakását értette alatta, ahogyan azt a nő feltételezte. Elég volt belegondolnia, máris úgy érezte, mintha a szívét késsel döfködnék.
De senkivel sem beszélhetett róla, így mindössze egy kimért biccentésre telt tőle. Felhúzta a zokniját, megragadta a ruháit, és kiment a mosdóba átöltözni.
Miután sietve lemosakodott, tenyerét a mosdókagyló szélére támasztva egy darabig mereven bámulta a fehér kerámiát, majd arcát a fagyos vízbe merítette. Egyszerűen nem mert Shen Weire gondolni. Még soha senkivel sem törődött ennyire. Elég volt, ha csak szimplán eszébe jutott a másik, szinte akkora fájdalmat érzett, mintha kivágták volna a szívét.
Végül olyan sokáig volt távol, hogy Zhu Hong aggódni kezdett. Az ajtóhoz sétált és bekopogott.
– Zhao parancsnok? Jól vagy?
A férfi igenlően morgott egyet. A tükörképét nézve letörölte a vizet az arcáról és borotválkozni kezdett. Rendbe szedte magát, hogy újra embernek nézzen ki, aztán felegyenesedett és kisétált. Végül is mit oldana meg, ha fájdalmában teljesen elhagyná magát?!
Reggelit rendelt az ebédlőből, és némán leült falatozni. Csak akkor tért vissza némi melegség fagyott, zsibbadt tagjaiba, amikor megtelt a gyomra.
– Miért jöttél be az irodába? – pillantott zavartan Zhu Hongra.
– Eredetileg azt terveztem, hogy Lin Jinggel vonatra pattanunk, és megnézzük a fekete kutyát meg a holttestet.
– Akkor te miért nem mentél?
– Aggódtam érted, úgyhogy közöltem vele, hogy inkább induljon el nélkülem.
Zhao Yunlan megtörölte a száját, felállt, és letakarította a tálcáját.
– Mit kell értem aggódni?! – kérdezte nyugodtan. – Ha semmi dolgod, nyugodtan hazamehetsz.
Zhu Hong egyetlen szót sem szólt, még csak annak sem mutatta jelét, hogy távozni készülne. Amikor Zhao Yunlan visszasétált az irodába és bekapcsolta a számítógépét, a nő szokás szerint követte őt.
– Mit jársz még mindig a nyomomban?!
– Mi a baj? – kérdezte a lány.
Zhao Yunlan kivett egy doboz cigit és egy öngyújtót a fiókjából.
– Semmi – közölte könnyedén.
De Zhu Hongot nem verte át.
– Igazán? Akkor miért itt aludtál, és nem otthon?
– Ó, hogy erre gondolsz? – Zhao Yunlan lesukkolt egy adag fehér füstöt, egyetlen gombolyagot sem hagyott elszökni. – Csak volt egy kisebbfajta vitánk tegnap este.
– Baromság – vágott vissza a nő, és felvonta a szemöldökét. – Ne csinálj úgy, mintha mindannyian vakok lennénk. Hímes tojásként kezeled azt a Shen ürgét. Ha mindössze egy apróságon vesztetek volna össze, már régen visszaszaladtál volna hozzá. Épp kukoricán térdelnél és tízezer szavas bocsánatkérő levelet írnál, nem pedig engem etetnél ezzel a hülyeséggel.
A férfinak nem volt hozzáfűznivalója.
– Rosszul bánt veled? – kérdezte Zhu Hong, miközben szeme ijesztő fénnyel csillogott, mintha Zhao Yunlan egyetlen bólintására kész lenne levadászni és egészben lenyelni Shen Weit.
De a másik mindössze lepöckölte a hamut a cigijéről.
– Mostanában egyre többet és többet pletykálsz. Korai menopauza, vagy mi?
– Mégis mit számít? Úgysem vesz rólam tudomást az illető, akiért annyira odavagyok! – fakadt ki szomorúan és dühösen Zhu Hong.
Zhao Yunlan pontosan tudta, hogy mire akar kilyukadni, de mit mondhatott volna? Úgy döntött, hogy inkább a könnyebb utat választja. Keresett egy táskát, beletette a pénztárcáját és a telefonját, majd anélkül távozott, hogy a számítógépét kikapcsolta volna.
– Hová mész? – kérdezte Zhu Hong, aki a nyomában járva egyáltalán nem akarta elengedni.
– Megbeszélésem van a minisztérium egyik magasrangú munkatársával – pillantott a nőre. – Ne gyere utánam!
De a nő figyelmen kívül hagyva követte őt a bejárati ajtón át, és amikor kinyitotta az autót, automatikusan elfoglalta az anyósülést és becsatolta a biztonsági övet.
– Én is megyek – közölte határozottan.
– Hölgyem, nem tudna egy kis könyörületet tanúsítani irányomban?! – sóhajtott fel Zhao Yunlan teljesen kimerülten.
De Zhu Hong csak félrenézett és tudomást sem vett róla.
Miután hosszú ideig egyikük sem mozdult, Zhao Yunlan végre megadta magát. Az indulatait visszafolytva eloltotta a cigijét és beszállt ő is a kocsiba.
Egész úton hallgattak. Zhu Hong vetett rá néhány oldalpillantást, de csak a jóképű és komor arcélét látta. Egy idő után aztán mocorogni kezdett és beszélgetni próbált.
– Kivel találkozol?
– Xiao-Guo második nagybátyjával – válaszolt a férfi. – Amúgy talán nem is baj, ha magammal cipellek. Szeretném, ha utána kiderítenéd, hogy ki avatkozott be és helyeztette a kölyköt az osztályunkra.
– Beavatkozott? – kérdezett vissza Zhu Hong zavartan. – Valaki beleártotta magát Guo Changcheng dolgába? De kicsoda? És mi haszna volt belőle?
A férfi nem válaszolt. Igazság szerint az apját megszálló mozsárra gyanakodott.
És hogy miért? Halványlila gőze nem volt. Guo Changcheng ízig-vérig halandónak tűnt. A családjában nyolc generáció óta egyetlen kultiváló sem akadt. Tény és való, hogy abnormálisan sok érdemet gyűjtött össze, de ezen kívül mi lehetett még olyan különleges benne?!
Amennyiben volt rá lehetőség, Zhao Yunlan szerette volna visszanyerni Kunlun-jun erejét és igazi emlékeit. De ennek hiányában legalább azt tudni akarta, hogy a körülötte lévő ködös és zavaros dolgok közül mi az igazság, mi a hazugság. És rájönni, hogy milyen motiváció bújt meg az ügy hátterében. Nem cselekedhetett elhamarkodottan anélkül, hogy tisztában lett volna a részletekkel.
Shen Wei… Már a név önmagában is aggodalommal töltötte el. Mintha egy láng égett volna a szívében, amely folyamatosan emésztette az energiáját, mialatt neki higgadtságot és nyugalmat színlelve el kellett viselnie perzselését.
Észrevette, hogy amikor egyedül és magányosan üldögélt, tudat alatt azonnal ráncolni kezdte a homlokát. Folyamatosan egyetlen jelenet játszódott le az elméjében, újra és újra, függetlenül attól, hogy hol volt és mit csinált. Látta maga előtt, ahogy egy hideg és kietlen helyen – ahová egyetlen fénysugár sem hatol, és nyoma sincs az életnek –, Shen Weit szinte elnyeli a végtelen sötétség. Ahogy a tehetetlen férfi erőlködve és kétségbeesetten felnéz, hogy végre megpillanthassa a smaragdszínű tengert és az azúrkék eget, ám azok túlságosan távol vannak tőle. Látása képtelen áthatolni a véget nem érő abszolút feketeségen, ezért az elkerülhetetlen csalódásnak és nyugtalanságnak köszönhetően szépen lassan magába szippantja a sötétség.
Zhao Yunlan felriadt, ahogy valaki váratlanul megbökte. Szíve hevesen dobogott, homloka pedig gyöngyözött az izzadságtól. Zhu Hong volt az.
– Megérkeztünk – közölte kifejezéstelen tekintettel kissé boldogtalanul.
A férfi egy pillanatig mozdulatlanul ült, mielőtt rájött volna, hogy csupán álmodott. Legurított néhány italt Guo Changcheng nagybátyjával, így visszafelé a nő vezetett. Nem tudta, hogy mikor aludt el.
Zhu Hong meg sem moccant.
– Miről álmodtál? Miért kiáltottad olyan szívszorítóan Shen Wei nevét?
Miután az érzelmei felett már elvesztette az irányítást, Zhao Yunlan ennél többet nem mert elárulni. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
– Yunlan – mondta a nő váratlanul, mire a férfi ránézett.
Zhu Hong előhúzott egy kis dobozt a zsebéből. Kinyitotta, kivette a vízisárkány-gyöngyöt, amely egy piros madzagon függött, szerencsecsomóval a végén.
– A bácsikám megkért, hogy ezt adjam oda neked. Szeretné megköszönni, hogy annyi éven keresztül segítetted a kígyók törzsét. És tudnod kell, hogy nekem… Nekem pedig hamarosan távoznom kell vele.
– Elmész? – döbbent le a férfi. – Hová?
– Valószínűleg vissza a népemhez – erőltetett egy mosolyt arcára Zhu Hong. Amikor a férfi nem nyúlt a gyöngyért, saját maga kötötte a csuklójára. – Ez tényleg a bácsikámtól van, nem tőlem! A vízisárkány-gyöngyre megszenteltként tekint a törzsem, honnan is tudnék én magam szert tenni egyre… Védelmet nyújt a tűz és a víz ellen, biztonságban tart majd – jegyezte meg, majd nagyot nyelt. – Ha… Ha bármire szükséged lenne még tőlem, most szólj. Már nem sokat tehetek érted.
Zhao Yunlan hallgatott egy darabig, majd bólintott.
– Így a legjobb. Sárkányváros túl nyüzsgő, nem a legmegfelelőbb hely a kultiválásra. Maradj távol a tömegtől és az emberektől, miután elmentél. Akkor kevesebb baj ér. A bácsikád erős, tanulj tőle! Fényes jövő áll még előtted. Ki tudja, talán te leszel a kígyók törzsének következő vezetője.
Úgy beszélt, mintha éppen ügyesbajos dolgait zárná le halála előtt, nyugodt hangjától majd’ megszakadt Zhu Hong szíve. A nő egyszerre úgy érezte, hogy képtelen visszafogni valódi érzéseit, a szavak akaratlanul is ömleni kezdtek a szájából.
– Zhao parancsnok! Csak mondd ki, amit hallani akarok! Egyetlen szó, és minden kapcsolatot megszakítok a törzsemmel! A végsőkig követlek majd, a poklon és a végtelen vizeken keresztül!
Mintha csak az egész életét ezüsttálcán nyújtotta volna át, egyszerre félt a férfi válaszától, és várta is. Egy szerelmi vallomás azonban sosem garantálja, hogy az illető érzelmei viszonzásra találnak. És Zhao Yunlan továbbra sem nézett a szemébe.
– Mégis hogy érted? – kérdezte. – Mi ketten évek óta ismerjük egymást. Nincs köztünk harag, miért ne kívánnám neked a legjobbakat? Számomra az a legfontosabb, hogy jól menjen a sorod!
Zhu Hong szemében kialudt a fény, Zhao Yunlan pedig választ sem várva kiszállt a kocsiból.
[1] Ha a szerencsepénz (压岁钱) hanzijait külön-külön nézzük, annak jelenése „az éveket távoltartó pénz”.