A Sárkányvárosi Egyetem eredeti kampusza még a Kínai Köztársaság korszakában[1] épült, és egy évszázadnyi történelem nyomait viselte. Mindenfelé ősi fák sorakoztak, olyan sűrű lombkoronát alkotva, hogy gyakorlatilag elfedték az egész eget. A közöttük megbújó épületek építészeti stílusa egészen az európai koncesszió[2] idejéig nyúlt vissza, rendkívül öregnek, és valahogy olyan elhagyatottnak tűntek. Csak a nyugati bejárat közelében lévő irodáknak otthont adó létesítmények épültek mostanában. Elég magasak voltak, hogy a régiebbiek fölé tornyosuljanak, mintha az épületcsoport csak egy fájó kitüremkedés lett volna, amely tönkretette a kampusz hangulatát.

Amint beléptek az egyik ilyen újabb irodaházba, Zhao Yunlan szeme automatikusan megrándult. Az épületnek tizennyolc emelete volt[3].

Egy időben az építészek elkerülték ezt a számot az emeletek számozásakor. De ahogy a lakásárak az egekbe szöktek és a piac fellendült, senki sem engedhette meg magának, hogy ilyen babonákkal törődjön.

Hideg, hátborzongató huzat csapta meg őket. A Zhao Yunlan vállán pihenő Daqing megborzongott, kibújó éles karmai beleakadtak a férfi ingébe.

Amint beszálltak a liftbe, Shen Wei megszólalt:

– A diákigazolvány szerint a Matematika Tanszékre járt. Az irodájuk legfelül van – nyomta meg a tizennyolcadik emelet gombját.

– Shen professzor, nem is kíváncsi, hogy mi történt? – kérdezte Zhao Yunlan hirtelen. – Az emberek általában kérdezősködni kezdenek, amikor ilyesmibe botlanak.

A férfi kissé lehajtotta a fejét.

– Most az áldozat a lényeges – mormolta. – Én csupán lehetőségeimhez mérten segítem a nyomozást, minden mással kapcsolatban az a legfontosabb, hogy ön tud róla. Lényegtelen, hogy személy szerint mivel vagyok tisztában.

Zhao Yunlan megérintette a macska hátát, majd szórakozottan simogatni kezdte.

– Manapság nem sok civil hajlandó együttműködni velünk. Daqing mindig elkerüli az idegeneket, de önt igazán kedveli.

– Bárki ugyanezt tenné – mosolyodott el a professzor. Úgy fukarkodott a szavakkal, mintha azok aranyat érnének.

Amint a lift elérte a negyedik emeletet[4], hirtelen megrázkódott és megállt. A plafonon lévő lámpák kétszer is felvillantak, talán a hibás kábelezés miatt. Guo Changcheng rettegve nézett fel Zhao Yunlanra, aki viszont teljesen egykedvűnek tűnt. Még csak nem is pislogott, helyette folyamatosan Shen Weit tanulmányozta mélyen a gondolataiba merülve.

Egyszerre sutyorgó hang szólalt meg a hangosbeszélőből.

– Shen professzor, mi viszi a tizennyolcadik emeletre?

A férfi arckifejezése nem változott.

– Baleset történt egy lánnyal a Matematika Tanszékről. Ez a két úriember itt a rendőrségtől jött, felviszem őket, hogy tájékozódhassanak.

– Óóó… – Úgy tűnt, mintha a beszélő kissé lassan kapcsolna. Tartott némi szünetet, mielőtt folytatta volna, hangja halk és lomha volt. – Rendben. Kérem, legyenek óvatosak!

Ahogy elhallgatott, minden visszatért a normális kerékvágásba. A fények sem pislákoltak többé, és a korábban leállított lift is folytatta útját felfelé nyikorogva, mintha mi sem történt volna.

– Megijedt? – fordult meg a professzor. Továbbra is csak és kizárólag Guo Changchenget nézte, miközben észrevétlenül próbálta elkerülni, hogy tekintete Zhao Yunlanra essen. – Valószínűleg az épület biztonsági őre volt az. A múlt félévben egy diák öngyilkos lett, leugrott a tetőről. Azóta az őr megállítja a liftet, és feltesz néhány kérdést, ha valaki nem a Matematika Tanszékről akar felmenni a legfelső emeletre. Igyekeznek megakadályozni, hogy újfent hasonló dolog történjen.

A fiú kifújta a benntartott levegőt, látszólag nagyon rossz bőrben volt. Zhao Yunlan ellenben elgondolkodva nézett a hangosbeszélőre.

A lift, amely egész úton megállás nélkül rázkódott, végre elérte az úti célját. A tizennyolcadik emelet kihalt volt, még egy szúnyog vagy egy gekkó sem volt jelen, hogy némi életet leheljen annak folyosójára.

Zhao Yunlan tüsszentett néhányat, mire Shen Wei azonnal megállt.

– Zhao parancsnok, megfázott?

Volt valami őszinte becsületesség abban, ahogy a professzor lehajtotta a fejét. Már ránézni is olyan kellemes volt, hogy lehetetlen lett volna bármivel is gyanúsítani.

– Nem, nem – mondta Zhao Yunlan az orrát dörzsölve. – Csupán elég volt egyetlen lépést tennem, hogy megérezzem a matekházi nyomorúságos szagát. Allergia… Érti, ugye?

Shen Wei udvariasan mosolygott a viccen.

– Ne nevessen! – mondta a másik komolyan. – Bár nem mintha félnék attól, hogy kinevet. Tudja, diákként halálos ellenségeim voltak a tanárok. Az egyik osztályfőnököm még azt is megjósolta, hogy bajkeverő leszek, ha felnövök. Senki sem gondolta volna, hogy zsaru lesz belőlem. Aztán amikor összefutottam vele az egyik osztálytalálkozón és dicsekedni akartam, tudja, mit mondott?

– Mit? – Habár a másik végig lefelé nézett az utat figyelve, féloldalról is azt a benyomást keltette, hogy figyelmesen hallgatja.

– A cinikus öreg közölte: „Szerinted tévedtem, Zhao-tongxue[5]? Nézz csak magadra. Egy tipikus bajkeverő vagy egyenruhában!” – utánozta a gúnyos felhangot.

Zhao Yunlannak mindenféle emberrel volt már dolga. Bőbeszédű természettel áldották meg, könnyedén szót értett mindenkivel, bárkit elbűvölt, és most is gyorsan eloszlatta a kínos légkört. Miközben hármasban sétáltak, a két férfi folytatta a kedélyes csevegést és a puhatolózást. Lépteik visszhangzottak a falakon, ám hangjuk és könnyed nevetésük mögött egy másik zaj lappangott. Egy negyedik személy léptei, melyek halkan puffantak a padlón, susogva, mint egy idős ember puha vászoncipője.

Az irodákat tartalmazó épület toronyház stílusban épült. Mint a legtöbb, ehhez hasonló létesítményben, a lift itt is középen helyezkedett el, amit aztán körülvettek az emeletek folyosói.

Egy idő után Guo Changcheng észrevette, hogy Zhao Yunlan órája szokatlanul megváltozik. A számlapon az óra- és percmutató találkozásától kiindulva élénkpirosnál sötétebb, de rubintnál világosabb skarlátvörös szín áradt szét a víz hullámaihoz hasonlóan. Ennek köszönhetően leginkább egy drága műalkotásnak tűnt. A férfi karcsú, sápadt csuklójára csatolt fémszíjak rendkívül hátborzongató és sejtelmes benyomást keltettek.

A fiú először tétovázott, de aztán halk hangon megszólalt:

– Parancsnok… Zhao parancsnok, az órád…

– Mi van vele? Pirossá vált? – Az elöl sétáló Zhao Yunlan a tőle jól megszokott vigyorával fordult vissza. – Tudod miért?

Guo Changcheng teljes őszinteséggel megrázta a fejét.

– A gonosz szellemek szeretnek pirosat viselni. Az épületben nem a legjobb a feng shui, bárhol rejtőzhet valami gonosz. Talán az tükröződik vissza – válaszolt még mindig fülig érő szájjal a férfi.

A fiú elsápadt, miközben automatikusan újra az órára pillantott. Ezúttal egy személyt látott visszatükröződni az üvegben. Egy átlagos testalkatú, talán kissé kövérkésebb, tetőtől talpig feketébe öltözött nőt – aki kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá.

Guo Changcheng lépései hirtelen elhaltak, de Zhao Yunlan csak nevetett, mintha észre sem vette volna. Elcsavarta az óra oldalán található kis gombot, amitől egy ködfelhő tört fel a belsejében, és egy szempillantás alatt elmosta a vörös színt. Mire újra odanézett, már csak egy sima, közönséges férfiórát látott. Kijelzőjén nyoma sem volt többé sem a hátborzongató vörösnek, sem pedig a visszatükröződő női szellemnek.

– Kis butus, hát mindent elhiszel?! Nem láttál még olyan golyókat a számítógépes egerek alatt, amelyek változtatják a színüket? Ugyanazon az elven működik. – Zhao Yunlan abbahagyta az ugratást és Shen Weihez fordult. – Shen professzor, ön értelmiségiként inkább ateista, és nem igazán hisz a szellemekben, ugye?

– Ahogy a régi mondás tartja, még a legismertebb tudósok sem beszélnek arról, ami kívül esik szakértelmük határán – felelte a férfi. – Senki sem tudja biztosan, hogy léteznek-e szellemek. Személy szerint úgy gondolom, hogy ha léteznek, akkor léteznek. Ha pedig nem, akkor nem. Semmi szükség arra, hogy túl mélyen kutakodni kezdjünk. Csak a hozzá nem értő uralkodók szokása volt az ókorban, hogy nem az egyszerű embereket kérdezték, de a szellemeket s az isteneket! Hát nem abszurd időpocsékolás azon töprengeni, vajon léteznek-e szellemek és istenek, ha még a saját problémáinkra sem tudunk választ találni?

Habár tudós módjára beszélt, elég ködös választ adott. Mivel úgy tűnt, hogy semmi értelme tovább forszírozni, Zhao Yunlan csak elmosolyodott, és úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Shen professzor, ön humán tárgyakat tanít?

– Hmm. Leginkább nyelvórákat tartok, de van néhány fakultatív humán tantárgyam is.

– Ááá, így már értem. Képzelje, egy ingatlanos barátomtól hallottam, hogy lakóépületeket már ritkán építenek így. Manapság általában csak a száz méternél magasabb kereskedelmi irodaházak épülnek ebben a torony stílusban. Amellett, hogy nehéz őket tisztítani, nincs bennük nyitott tér a természetes megvilágításhoz, így nem is túl kényelmes bennük élni. Asszem, ezt jelenti a rossz feng shui.

Zhao Yunlan kivette cigarettáját a mellzsebéből és megrázta.

– Ó, igaz is. Szabad itt bagózni? Nem bánja, ugye?

Shen Wei megrázta a fejét. A férfi egyik keze továbbra is a zsebében volt, a másikkal megpöccintette a dobozt, majd ajkaival kihúzott egy szálat. Szemét félárbócon tartva meggyújtotta, aztán néhány pillanattal később egy nagy adag fehér füstöt eregetett a tapasztalt dohányosok lezser eleganciájával.

Habár Shen Wei eltökéltnek tűnt, hogy nem beszél sokat, de ezt már nem bírta szó nélkül hagyni.

– A dohányzás és az ivás nem tesz jót az egészségének, Zhao parancsnok. Ön még olyan fiatal, jobb az ilyesmit mértékkel csinálni.

A férfi elmosolyodott, de nem válaszolt. Lehetetlen volt kivenni a füstfelhő által elkendőzött arckifejezését. Hamu potyogott a cigaretta végéről, amely aztán – szándékosan vagy sem – a professzor árnyékán landolt. A parancsnok tekintete végigsiklott a padlón, majd saját maga felé legyezte a füstöt.

– A mi világunkban a nappalok és az éjszakák összefolynak. Zavarba ejtő beismerni, de emiatt elég könnyű rossz szokásokat felvenni.

Úgy tűnt, Shen Wei mondani szeretne valamit, de erőteljesen beharapta a száját, még mielőtt a szavak kibuktak volna belőle. Amikor újra megszólalt, már egészen más témát említett.

– Nem sok szakosztály maradt az öreg kampuszon, így a tanári kar is kicsi. Csak a déli fekvésű irodák vannak használatban mind a tizennyolc emeleten. A legtöbb szoba üres. Itt forduljon be, és meg is érkezett.

A penész és a moha szeretett a magányos, üres sarkokban megtelepedni. De más dolgok is.

Valami oknál fogva az épület körfolyosójának nem voltak ívelt sarkai, helyette csak meredek és éles szögei, amely hatalmas tabunak számított a feng shuiban. A babonától eltekintve vizuálisan sem volt túl szép, és ha valaki a kanyarhoz közeledett, egyáltalán nem látta, mi van azon túl. Ha két ember véletlenül ugyanazon sarok felé közeledett két ellentétes irányból, ütközési pályán voltak.

Shen Wei ment legelöl, a macskát tartó Zhao Yunlan szorosan követte őt, és Guo Changcheng zárta a sort. Ahogy az egyik sarok felé közeledtek, a fiúnak hirtelen az az érzése támadt, hogy valami kitörni készül a sötétből. Képtelen volt továbbra is a beszélgetésre figyelni, egyre az előttük lévő sarkot bámulta. Az ott lévő érdekes szögben nyitva lévő ablakon halvány fény derengett át, rácsának árnyéka elterült a padlón, élesen elválasztva a fényt és a sötétséget.

Aztán észrevette, hogy az árnyék szélén valami megmozdul. Mintha valaki ott rejtőzködve lopva kidugta volna a fejét, aztán egy kézre emlékeztető dolog emelkedett ki.

Az árnyékból kirajzolódó kéz ujjai hirtelen széttárultak, és hevesen Shen Wei lába után kaptak. A professzor nem zavartatta magát, de Zhao Yunlan megragadta a karját, és hátrahúzta egy fél lépést.

– Igaz is, eszembe jutott valami – mondta, némi hamut ütögetve az árnyékba. A kéz azonnal visszahúzódott, mintha megégett volna. – Vajon merre jár az agyam?! Mivel ilyen hirtelen került hozzánk ez az ügy, még beszélnem kell a kancellárral vagy valamelyik asszisztensével, hogy az iskolának mit kell tennie az együttműködés érdekében. Megtenné, hogy segít kapcsolatba lépni velük?

Shen Wei végre ránézett. Szemének sarkai finoman egy vonallá keskenyedtek, oly vékonyak és elegánsak voltak, akár egy szelíd ecsetvonás. Szemüvegén keresztül tekintete már-már túlvilági módon csábítónak tűnt.

Akár egy tündérmeséből is előléphetett volna, megszemélyesítve a főszereplőt, aki ellopta egy női szellem szívét, és akinek arcképét oly imádattal örökítették meg a tintával. Az ilyen történetekben az alkotást még akkor is elkerülhetetlenül beszennyezte a művész bűnös aurája, ha a portré tárgya tiszta volt, akár a hold; és finom, mint a jáde.

Shen Wei lesütötte a szemeit és félénken elmosolyodott, mire a sötét csábítás semmivé lett.

– Igaza van. Itt tényleg nem sokat tehetek, sőt, talán csak hátráltatom önöket. A déli falon lévő irodák mind a Matematika Tanszékhez tartoznak, menjenek be és kérdezősködjenek. Én pedig beszélek a kancellárral.

– Köszönöm – mondta Zhao Yunlan, majd kinyújtotta a karját, amit eddig a nadrágzsebében tartott, és mosolyogva megrázta Shen Wei kezét. A rövid búcsú után intett Guo Changchengnek, hogy kövesse, majd határozott léptekkel elindult az iroda területére a gyakornokkal a nyomában.

A fiú néhány lépést követően visszanézett.

Shen Wei még mindig a korábbi helyén álldogált. Levette szemüvegét, majd az inge sarkával szórakozottan törölgetni kezdte. A félhomályos folyosón árnyéka hosszan elnyúlt a padlón, valahogy magányosnak és csüggedtnek tűnt. Szemei pedig, amelyek korábban annyira elszántan kerülték Zhao Yunlant, most meredten a hátára szegeződtek.

Volt valami távoli sötétség abban az intenzív tekintetben. Arckifejezése egyszerre hordozott egyfajta visszafogott vágyakozást és szinte kézzelfogható vonzalmat… ugyanakkor mély, nyomasztó fájdalmat is.

Guo Changchengnek egyszerre az az érzése támadt, hogy a férfi már ezer meg ezer éve ott várakozik.

Shen Wei egészen addig figyelte Zhao Yunlant, amíg az be nem fordult a sarkon, aztán végül észrevette, hogy a fiú őt nézi.

Egy udvarias mosoly terült szét az arcán, majd visszavette a szemüvegét, mintha csak újra álarcot öltene magára. Búcsúzóul biccentett egyet Guo Changcheng irányába, utána eltűnt a liftben, mintha a korábban látottak mindössze egy nyugtalan gyakornok tévképzetei lettek volna.

– Zhao parancsnok, az a férfi—

– Észrevetted, hogy ez nem az a bizonyos Matematika Tanszék? – szakította félbe Zhao Yunlan. Kinyúlt, hogy letörölje a vastag porréteget az ablakpárkányról, majd szórakozottan dörzsölgetni kezdte az ujjai között. – Megutaztatott minket – tette hozzá nyugodtan. – Szerinted véletlen volt? Vagy direkt csinálta volna?

Talán mert a férfi viszonylag fiatalnak tűnt, vagy talán mert a hozzáállása egész idő alatt könnyed és kedves volt, Guo Changcheng elég önbizalmat gyűjtött ahhoz, hogy megkérdezze:

– Akkor miért engedted el? Ha szándékosan hozott ide minket, akkor miért—

Zhao Yunlan egyik kezében cigivel, a másik kezét mélyen a zsebében tartva megfordult, és a kavargó füstön át a fiúra nézett, aki azonnal becsukta a száját.

– Mert ő csak egy hétköznapi ember. Ellenőriztem. Még új vagy, úgyhogy nem baj, ha nem értesz mindent. Majd menet közben megtanulod – közölte, majd kissé halkabban folytatta. – Ebben az országban alapvetően ugyanolyan jogkörrel rendelkezünk, mint a többi osztályon dolgozó munkatársunk. Még bizonyítékok nélkül is kihallgathatjuk az állampolgárokat, kérhetjük az együttműködésüket, meggyanúsíthatjuk, sőt, akár még jogszerűen őrizetbe is vehetjük, és kihallgatásra is bevihetjük őket. De egyvalamihez semmilyen körülmények között sincs semmi jogunk: veszélynek kitenni őket. Ha bármi történne velük, a következmények elviselhetetlenek lennének bárki számára.

Hangja nem volt goromba. Épp ellenkezőleg, rendkívül gyengéden beszélt. Talán a folyosó árnyékos ridegsége okozta, hogy Guo Changcheng mégis megborzongott.

Zhao Yunlan elfordult.

– Bizonyára sejted, hogy az ügyeink legtöbbször nem mennek keresztül a szokásos közvádi eljáráson. Bizonyos szituációkban jogunkban áll akár a helyszínen elbánni a szabálysértőkkel. Ez a fajta hatalom veszélyes lehet, ezért vannak a szabályok, amelyeket minden áron be kell tartanunk. Tudod, mi az első?

Guo Changcheng lassan megrázta a fejét, majd rájött, hogy a másik férfi háttal van neki, úgyhogy nem is láthatja. Zavarában elvörösödött.

– Akár emberrel, akár szellemmel van dolgod, meggyőző bizonyíték nélkül azt kell feltételezned, hogy ártatlan! – Úgy tűnt, mintha Zhao Yunlannak még hátul is lenne szeme. Miután megválaszolta saját kérdését, megpaskolta a fekete macska farát. – Te meg, büdös dög… Mi volt ez korábban?! Úgy hízelegtél, mint valami idióta bolhazsák!

A fekete macska durván odakapott, majd kiugrott a karjából, és arrogánsan megállt előttük.

– Én azt mondom, valami akkor is furcsa Shen professzorral kapcsolatban. Nem tudom pontosan, hogy mi, de nagyon jó érzés a közelében lenni.

– Te akkor is nagyon jól érzed magad, amikor egy kóborló lélek közelében vagy. És kifejezetten szereted a szárított halat olyan földalatti barlangokba rejteni, ahol holttestek vannak – mutatott rá a férfi.

– Tudod jól, hogy mire gondolok, te korlátolt emberi lény – mondta a macska megvetően, majd csapott egyet a farkával.

Guo Changchengnek fogalma sem volt, mit mondhatna.

Ahogy haladtak, a folyosó egyre homályosabbá vált, mintha egy fénytelen, végtelen alagútba értek volna. Zhao Yunlan az öngyújtójáért nyúlt, amely egyetlen pöccintésre meggyulladt, a kis láng pedig nyugtalanul táncolni kezdett, apró lyukat tépve a határtalan éjbe. A férfi mosolya mostanra már a semmivé lett. A tűz fényében arca egészségtelenül sápadt volt, amitől rendkívül fáradtnak tűnt, de tekintete továbbra is intenzíven összpontosított. Szemei bizonyos értelemben sötétebbek voltak, mint az, ami körülvette őket. Rohadás szaga tört fel, mire Guo Changcheng azonnal odakapott, hogy eltakarja az orrát.

– Utálom az ehhez hasonló kör alakú folyosókat! – mondta halkan Zhao Yunlan. – Utálok mindent, ami körbe-körbe megy, az élet és halál körforgását, újra és újra, vég nélkül!

Ennek hallatán a fiú idegei pattanásig feszültek. Aztán egy kattanás hallatszott, amely azonnal arra a tévében hallott hangra emlékeztette, amikor felhúzzák a ravaszt. Még mielőtt megszólalhatott volna, egy finom lehelet ütötte meg a tarkóját, amitől egyből megugrott.

– Menj arrébb! – parancsolta Zhao Yunlan olyan nyugodtan, mintha csak utat kért volna egy tányér forró gombócot tartva a kezében.

Guo Changcheng addigra már a földre vetette magát, és közben majdnem összevizelte a nadrágját. Lövés dördült a sötétben, aztán egy éles sikoly hangzott fel a háta mögött. Ha lett volna szőre, annak szálai még a macskáénál is jobban felálltak volna, amikor valaki a hátsójához ér. Szíve olyan hevesen vert, hogy szinte visszhangzott a mellkasában. Mintha a rémülettől szívrohamot kapott volna.

Hátranézett, miközben ziláltan ücsörgött a földön. Zhao Yunlan öngyújtójának gyenge fénye egy öt-hatéves gyermek méretű árnyékot fedett fel a falon. Első ránézésre akár egy tintapaca is lehetett volna, amelyet valaki odakent. Annak közepén egy golyó ütötte seb látszott, pont ott, ahol elvileg a mellkasa helyezkedett el. Vérvörös tócsa kezdett el terjengeni minden irányba, mintha az árnyalak képes lett volna vérezni.

– Mi az? – kérdezte Guo Changcheng. Hangja olyan magas volt, hogy maga sem ismerte fel.

– Csak egy árnyék. Ne izgasd fel magad a semmin! – A férfi kinyújtotta a kezét és eltörölte az árnyat. Érintésére a vérvörös anyag pattogzani kezdett a falról, mintha csak öreg, nyirkos festék lett volna.

– Mi-Minek az árnyéka?

Zhao Yunlan egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán vérfagyasztó mosollyal félig oldalra fordította a fejét. Guo Changcheng szinte érezte, ahogy a lelkét magába szippantja a másik félelmetesen fekete szeme.

– Tudod, az embernek néha több árnyéka is lehet – jegyezte meg hátborzongató suttogással.

A fiú egyetlen hang nélkül, ernyedt tészta módjára csúszott le a falon, amelynek eddig a hátát támasztotta. Zhao Yunlan köpni-nyelni nem tudott.

– Az egész a te hibád! – Daqing farka egyenesen az égnek meredt, miközben megkerülte az eszméletlen Guo Changchenget. Szegény gyakornok ájulása szinte már a napi rutin része volt. A macska boldogtalanul félrecsapta a farkát. – Mire jó így eszméletlenre ijeszteni?

– Nem direkt csináltam. – Zhao Yunlan finoman megrúgta Guo Changchenget, aki bármiféle reakció nélkül tovább csúszott a lábához. – Ki a franc hitte, hogy hangra aktiválódik, és csupán néhány mondattól is képes elájulni?! Úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben is max összehugyozza magát.

Daqing jelentőségteljesen hallgatott.

– Akkor kifizethettem volna a bónuszát felnőtt pelenkákkal. – A férfi lehajolt, felkapta a fiút, és átvetette az egyik vállán. Úgy nézett ki, mint aki egy zsák krumplit cipel, amely minden lépésénél ide-oda himbálózik. Mozdulatai fürgék voltak, de hangja keserű. – Mondd, kinek a rokona ez, hogy pont az én kezeim alá pakolták? Micsoda nyűg!

– Azt mondják, hogy egy nemrég landolt minisztériumi fejes unokaöccse – közölte Daqing.

– Csak nemrég landolt? – kérdezte a másik kifejezéstelen arccal. – Hát nem tudja, hogy a Különleges Esetek Osztálya nem köteles eleget tenni a Közbiztonsági Minisztérium kéréseinek?! Hozzám vágni egy halandót… Csak nem azt akarja, hogy az unokaöccsének abban a nagy megtiszteltetésben legyen része, hogy kötelességteljesítés közben purcan ki?!

– Miért nem akkor jártattad a szádat, amikor a parancs megérkezett?! – nyávogott Daqing. – Most már mi értelme van panaszkodni, te szégyentelen talpnyaló?!

– Kit érdekel, ha szégyentelen vagyok? Az a fontos, hogy ne pusztuljon éhen az ember! – Zhao Yunlan elnyomta a cigijét, majd finoman megcsapta a macska fejét. – Jó lenne, ha a hozzád hasonló fölényeskedő semmirekellők is a szívükre tennék a kezüket! Szerinted mégis honnan jön a munkád, a fizetésed, a bónuszod, az ünnepek alatti juttatásod, vagy beszéljünk mondjuk a jogodról, hogy a munkád más osztályok befolyása vagy beleszólása nélkül végezhesd?! Szerinted a szél hordja össze? Nekem kell ápolnom azokat a francos kapcsolatokat! Mi a fene az a szégyen? Meg tudod enni?! Jó íze van?!

Daqing, aki a külföldről behozott macskakajának köszönhetően egyre inkább külföldiekéhez hasonló méreteket öltött, egyetlen szó nélkül becsukta a száját.

– Különben is, amint beosztották, a neve felkerült a Lélekőrző Dekrétumra. Azt hittem, van valami különleges képessége. Honnan kellett volna tudnom, hogy a dekrétum is ugyanolyan manipulálható, mint én?!

A fekete macska egy darabig nyugodtan hallgatta, ahogy a száját jártatja, de ilyesmiből gúnyt űzni azért már túlzásnak számított.

– Elég legyen ebből a badarságból!

A Lélekőrző Dekrétum már az ősidők óta létezett. Arra szolgált, hogy alvilági ügyeket bonyolítsanak le vele a halandók világában, médiumként működjön a yin és a yang között és összehangolja a három világot[6]. Korábban a Császári Történelmi Hivatal alá tartozott, de a Kínai Népköztársaság megalakulása után a Közbiztonsági Minisztérium fennhatósága alá került. Ekkor hozták létre a Különleges Esetek Osztályát.

A KEO mostani vezetője, Zhao Yunlan, maga volt a Lélekőrző Dekrétum tulajdonosa, vagyis az Őrző. Egyaránt jól érezte magát az alvilágban és a díszvacsorákon is, tehetséges és simulékony volt, jól bírta az alkoholt, és bárkivel hajlandó volt poharat cserélni a három világban. Akár evésről, ivásról, hízelgésről, szerencsepróbáról vagy mások meggyőzéséről volt szó, ő mindegyiknek a szakértője volt.

Az öreg macska hűvösen nézett rá. Ha Zhao Yunlannak nincs része abban a kétséges szerencsében, hogy ő örökölje a Lélekőrző Dekrétumot, a képességei elegendőek lettek volna ahhoz, hogy fényes és ígéretes jövőt biztosítsanak számára.

– Mi történt előbb a folyosón? – Daqing nem akart hálátlannak tűnni, úgyhogy csak szárazon felköhögött és témát váltott. – Miért riasztott a Tisztánlátás Órája?

– Valami követett minket – válaszolt a férfi. – De elmenekült, amikor rávetült a fény. Valószínűleg nem rosszindulatú.

– Nem a gyilkos?

– Nem. Azt hiszed, nem tudok különbséget tenni egy nemrégiben formát öltött szellem, és valami rendkívül gonosz között?! – Zhao Yunlan magával cipelte Guo Changchenget, miközben fel-alá járkált a folyosón. – Láttad a kézlenyomatot a hulla mellett, nem? A csontjai gyufaszál-vékonyak voltak, de az ujjai hosszúak, mint egy ostor. Nem tudom pontosan, hogy mi az, de biztosan nem ember. Anyám, ennek a kölyöknek aztán van súlya, muszáj ledobnom valahová.

Beszéd közben a sarokba sétált, és ledobta Guo Changchenget. Annyi lelkiismerete azért még akadt, hogy szegény gyermeket ne hagyja az ebek harmincadjára jutni. Feljebb rángatta a nadrágját, leguggolt, és elővett egy kis üveget a zsebéből. Miután körbeöntötte annak tartalmát a fiú körül, megharapta a középső ujját, és egy csepp vért kent a két szemöldöke közé. Amint a vér megérintette a bőrét, teljesen felszívódott. Szegény gyakornok arcszíne azonnal javult kicsit.

Miután végzett, adott neki egy tockost, majd az orra alatt motyogni kezdett.

– Milyen haszontalan…

– Elég a szórakozásból, Yunlan! Nézd csak az órádat!

Zhao Yunlan még épp időben pillantott le az óra számlapjára ahhoz, hogy lássa, amint ismét pirossá változik. A lába mellett Daqing figyelmeztetően felnyávogott, hogy kövesse tekintetét.

Egy halotti ruhába öltözött öreg hölgy állt mögöttük, valószínűleg már egy jó ideje.

Amint találkozott a pillantásuk, megfordult, hogy távozzon. De néhány lépés után megállt, mintha csak jelezné, hogy el akarja vezetni őket valahová.

– Ez az a szellem, amiről beszéltél? Mi a fene?! Még ilyet, hogy egy új szellem fényes nappal mutatkozzon… – Daqing stöpszli lábaival panaszosan nyávogva üldözőbe vette. – Hát vak vagy, te hülye buzi?!

Zhao Yunlan rohant, hogy utolérje.

– Pofa be! Hát nem látod, hogy nem tud beszélni? Hogy még van benne élet? Hogy két lábbal jár, nem a levegőben lebeg? Ki itt a vak, büdös dög?!

Mire civakodás közben befordultak a saroknál, az öregasszony eltűnt, ők pedig ott álltak a tetőre vezető lépcsőnél.

– Micsoda hatalmas mennyiségű neheztelés – Daqing szipogni kezdett, majd tüsszentett egy nagyot.

– Úgy tűnik, végül ő vezetett ide minket, nem Shen prof. Talán tényleg nincs is köze az egészhez. Menjünk, nézzünk szét! – hajolt le a férfi beszéd közben, hogy felvegye a macskát.

Óvatosan megindultak felfelé. A lépcsők puhának tűntek a lábai alatt, mintha nem is cementből, hanem valami élőből lettek volna – vagy inkább számtalan élő teremtményből, amelyek most az árnyékból nyújtózkodtak, hogy belemarjanak mindenkibe, aki csak belépett a területükre. De amint Zhao Yunlan nadrágjának szegélyét érintették, azonnal visszapattantak.

– Minden iskolának megvan az éves öngyilkossági kvótája, amíg a számuk nem magasabb annál, nem jelent problémát – közölte Zhao Yunlan. – De azt hallottam, hogy a Sárkányvárosi Egyetem három egymást követő évben is meghaladta. Az eredeti kampuszon található épületek többsége régi és kissé alacsony, csak az újabbak elég magasak ahhoz, hogy garantálják a biztos halált, ha valaki földet ér. Ezért is vonzzák az öngyilkosokat. A többi létesítmény nem olyan vészes, de ebben a sötétség és az árnyékok összefolynak. Tele van sarkokkal, egy rakat L-alakú helyiséggel és folyosóval, ezért ha valami tisztátalan bejut, többé nem tud kiszabadulni. Ezek idővel felhalmozódnak, így biztosan rengeteg neheztelés gyűlt össze.

Mire befejezte mondandóját, felértek. A tetőre vezető ajtó zárva volt, csak egy gyenge fénysugár szűrődött át a széleken. A férfi előszedett egy utazókártyát a mellzsebéből, bedugta a zár nyelvéhez, és finoman játszani kezdett vele. Az élettartama végéhez közeledő fémajtó nyikorogva kitárult, Zhao Yunlan pedig öngyújtóját magasba tartva lassan átsétált rajta.

A tizennyolcadik emelet tetejéről fenséges kilátás nyílt. Az egyik oldalon Sárkányváros egyetemének zöldje terült el, akár egy öreg erdő, a másikon pedig a város főutcáján nyüzsgő autók és emberek sűrű tömege.

A tető szélén egy lány álldogált háttal nekik.

A férfi óvatosan odaszólt neki.

– Hé—

De alig kezdett el beszélni, amikor a lány hirtelen, figyelmeztetés nélkül átmászott a korláton és leugrott.

Zhao Yunlan automatikusan előreszökkent, hogy megragadja. Bárki mércéjével mérve villámgyorsasággal reagált. Sikerült elkapnia ruhájának hátulját, de ujjai átsiklottak rajta, a lány pedig eltűnt, mintha csak egy délibáb lett volna.

A macska úgy pattant oda, mint egy gumilabda.

– Mi volt ez? Egy ember?

– Túl gyorsan mozdult – dörzsölte össze az ujjait szórakozottan Zhao Yunlan. – Nem tudtam rájönni, hogy az volt-e…

Zhao Yunlan nyitott harmadik szemmel született. Gyermekkora óta ugyanolyan tisztán látta a szellemeket, mint az embereket. Ezért ez a röpke pillantás nem volt elég ahhoz, hogy megmondja, ember volt-e az illető, vagy valami más. Még mielőtt a macska újra megszólalhatott volna, sietős léptek hangzottak fel mögöttük. Zhao Yunlan megfordult, és újra megpillantotta a korábbi lányt, aki lehajtott fejjel sétált fel a tetőre. Vonásai túlságosan elmosódottak voltak ahhoz, hogy látni lehessen az arckifejezését.

Ez alkalommal már azelőtt felgyorsult a lépte, hogy a férfi akár egyetlen szót is kinyöghetett volna. Úgy rohant az épület széléhez, mintha csak a kávézóba próbálna mindenki előtt odaérni az ebédszünetben, majd levetette magát. Zhao Yunlan kinyúlt és megragadta a vállát, de megismétlődött a korábbi eset. A keze átszaladt rajta, a lány pedig eltűnt a semmiben.

Ezután olybá tűnt, mintha a halálba ugrás lett volna a legújabb őrület. Egyik lány tűnt fel a másik után, mindegyik úgy rohant oda elmosódott arccal, mintha a piacra szeretne minél előbb kijutni. Megjelentek, majd leugrottak a tetőről. Zhao Yunlan mindegyiket megragadta, de egyik sem volt valóságos. Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.

Daqing eleinte a férfi mellett állt minden egyes lánynál, de a nyolcadik ugrás után félreült oldalra. Farka türelmetlenül billegett balról jobbra, mint egy inga.

– Add fel! Ezek vagy földhözragadt szellemek, vagy öngyilkosságból származó tudatok.

Zhao Yunlan figyelmen kívül hagyta a tanácsot. Rövidtávon elég erős volt, és kapott némi harcművészeti oktatást is, így nem okozott számára nehézséget időnként elfenekelni valakit. De hosszú távon nem volt túl jó formában, köszönhetően a rossz szokásainak és a testmozgás hiányának. Alig néhány kör után kifulladt.

A fekete macska felsóhajtott.

– Egyszer-kétszer meg lehet téveszteni valakit, de harmadszorra nem. Már nyolcszor megtörtént, de te még mindig nem látod, hogy nem is ember?!

– Honnan tudod, hogy mind a nyolc ugyanaz a személy? Be tudod bizonyítani, hogy rajtam kívül nincs itt más ember? Honnan veszed, hogy amikor a következő kifut ide, még mindig ugyanabban a fizikai térben leszünk, mint egy pillanattal korábban? Képes leszel rögtön rájönni, amint megjelenik, hogy ember-e? Ne feledd a harmadik szabályt: sose feltételezz! Vagy a túl sok macskakajától ennek már nem maradt hely? – vetett Zhao Yunlan egy szigorú pillantást a macskára.

A gyakran idegesítő és goromba macska zavartan billegette a farkát.

– Leckéztetsz?! – motyogta. – Ez az öreg macska itt már évezredek óta él, neked mégis van képed góréként viselkedni és rendre utasítani, kölyök?!

– Ha nem fogod be, elkobzom az összes macskakaját! – tört ki Zhao Yunlanból.

Egy bölcs macska mindig tudja, hogy melyik harcot érdemes megvívni. A hangja egyszerre megváltozott.

– Miau—

Ekkor jelent meg egy kilencedik ugró. Amint láthatóvá vált az arca, Zhao Yunlan felkiáltott:

– Kisasszony, várjon!

De szavai süket fülekre leltek. Ahogy a többiek előtte, ő is az anyaföld felé vetődött, mintha csak íjból lőtték volna ki.

– A rohadt életbe! – Zhao Yunlan kezei ismét a semmibe kaptak, mérgesen csapott a jéghideg korlátra.

– Hmmm… – Daqing közelebb lépett, elülső mancsait a korlátra támasztotta, és finoman szipogott. – Valójában értem, amit mondasz. Egyes földhözragadt szellemek, mint például Xianglin néni[7], aki könyörtelenül ismétli a bajairól szóló meséit, újra és újra eljátsszák a halálukat. De általában azért nem sietnek annyira megpusztulni…

– Akkor szerinted mi ez? – kérdezte Zhao Yunlan.

– Neheztelés. – Daqing ünnepélyes arckifejezést öltött, ami elég nagy dolognak számított egy palacsintaképű macskától. – Az öngyilkosság a halál olyan fajtája, amelyet a sorssal való szembefordulásnak tekintenek. Nagy az esélye annak, hogy az így eltávozott lelkek nem lépnek be a reinkarnációs körforgásba. Még nagyobb baj, hogy néhány lélek hiányossá válik, amikor átkel az élet és halál, a yin és a yang közötti szakadékon. Emiatt sokáig bolyonganak a halandók világában, miután elfelejtették, hogyan purcantak ki – még a halálban is össze vannak zavarodva.

– Oké, az emberek gyakran rosszul érzik magukat az olyan helyeken, ahol sok neheztelés gyűlik össze. De vajon képes-e valóban ártani is? – kérdezte Zhao Yunlan. – Még nem hallottam ilyesmiről.

A macska szünetet tartott.

– Nem, én sem. De a neheztelést a hiányos lelkek okozzák. Hasonló hasonlót emészt fel, és amint elértek egy bizonyos mennyiségű erőt, fizikailag is megtestesülhetnek. Ezért gondoltam, hogy az itt megjelenő lány a számtalan szenvedő felemésztett lélek szilánkjaiból fakadó neheztelés megnyilvánulása.

– Mire képes a fizikai formája?

– Valójában semmire. A neheztelés nem egyenlő a gonoszsággal, nem olyan agresszív. Akit félrevezet vagy bánt a neheztelés, gyakran alapvetően is bűnös valamiben – mondta a macska. – De ezeknek a lelkeknek nincs meg az a természetes erejük, hogy megérintsék az áldozat testét, nemhogy feldarabolják azokat. Itt nincs mit vizsgálni, hagyjuk!

Zhao Yunlan habozott, mire a fekete macska felsóhajtott.

– Amikor követned kellene az előírásokat, csak szórakozol. Amikor viszont rugalmasnak kéne lenned, makacskodsz. A Lélekőrző Dekrétum már évezredek óta öröklődik, ezek a szabályok mostanra mindössze üres szavakká váltak. Miért ragaszkodsz hozzájuk ennyire?!

– Nem, én még mindig azt hiszem… – kezdte Zhao Yunlan, majd elhallgatott. Egy tizedik lány érkezett a tetőre.

Ember és macska egyszerre feszült meg.

A lány tekintete átsiklott rajtuk, ahogy lassan a korláthoz sétált. Az előző kilenc káprázathoz hasonlóan ő is egyetlen szempillantás alatt a léceken termett és leugrott. De Zhao Yunlan, aki megjelenésétől fogva gyanúsnak tartotta őt, mellette termett és átkarolta a derekát. A hirtelen megterheléstől kidudorodtak az erek a kézfején. Egy élő, szilárd embert szorított.

A macska döbbenettől tágra nyílt szemekkel ugrott a korlátra. A férfi fogása bizonytalan volt, alig tudta megtartani a lányt. Abban a pozícióban pusztán a karjai erejével még egy gyereket is alig bírt volna el, nemhogy egy felnőttet. Egyik lábát a rudak közé akasztotta, miközben teljes felsőteste lefelé lógott.

A korlát alatt csüngve a lány egyszerre magához tért, és fülsértő sikoltozással automatikusan kapálózni kezdett. Zhao Yunlan nem tudott mást tenni, mint a fülébe kiabálni.

– Leesik, ha tovább vergődik, és csak egy lapos szárított datolyaszilva marad magából! Nyugodjon le!

Ekkor egy hangos reccsenés hallatszott. Talán mert már évek óta nem tartották karban, vagy talán csak szimplán túl nehéznek bizonyultak, de a védőkorlát lassan elkezdett megdőlni.

Zhao Yunlan látszólag mit sem törődött vele, és tovább beszélt a lánnyal.

– Nyugalom, nyugalom! Csak tartson ki—

Félbeszakítva őt egy újabb csattanás hallatszott, ahogy a lécek eltörtek.

Furcsa kacaj csattan Zhao Yunlan füle mellett, mintha a tető tele lett volna emberekkel – nézőkkel, akik közömbösen figyelték a baját. Csúfságosan kuncogtak, élvezve a műsort.

Daqing úgy nyávogott, mintha a farkára léptek volna.

Aztán abban a pillanatban, hogy a korlát teljesen megadta magát, valaki felrúgta a kintre vezető kis ajtót. Egy alak rontott elő hihetetlen sebességgel.

Zhao Yunlannak sikerült a sarkára helyeznie a súlyát és hátradőlnie. Karjában a lánnyal kicsavarta magát, aztán az újonnan érkező felé lökte – utána azonban rosszul lépett, és lába mindössze az üres levegőt taposta. Az éppen felszabadult kezével még pont elkapta a párkányt, úgy lógott lefelé a tizennyolc emeletes épületről.

Daqing csak ekkor jött rá, hogy Shen Wei robbant be a színre, jóval azután, hogy távozni vélték.

A professzor azonnal maga mögé lökte az öngyilkosságot megkísérlő lányt, letérdelt, és megragadta a férfi kapaszkodó karját. – A másik kezét! Adja ide a másik kezét, gyorsan!

---

[1] Kínai Köztársaság korszaka: az 1912. utáni évek.

[2] Európai koncessziók ideje: az 1860-as és 1920-as évek közti időszak.

[3] A kínai mitológiában a pokolnak van 18 emelete.

[4] A kínai négyesnek (四, sì) és a halálnak (死, siˇˇ) hasonló a kiejtése, ezért szerencsétlen számnak tartják.

[5] Tongxue (同学): olyan személyek megszólítása, akik valamilyen oktatási intézményben tanulnak.

[6] A három világ: a menny, a halandók világa és az alvilág.

[7] Xianglin néni (祥林嫂) egy híres, tragikus szereplő Lu Xun Újévi áldozat (祝福) című történetéből. Első férje halála után kénytelen újra férjhez menni, azonban második férje és fia is meghal. Újra vissza kell térnie szolgálni, de a balszerencse áradása miatt kidobják, és nem tud részt venni egy fontos kínai ünnepen, ahol az elhunytaknak szokás tisztelettel adózni. Siralmait újra és újra elpanaszolva és kéregetve hal meg az utcákon. A modern popkultúrában a nyűgös ember metaforájaként használják.