Amikor Shen Wei visszaért némi étellel az egyetemi rendelőbe a menzáról, a bejáratnál ott találta az aggodalmasan toporgó Guo Changchenget. A fiatal gyakornok ide-oda nézelődött, és látszott rajta, hogy nagyon szeretne belépni, de egyértelműen túlságosan félt hozzá. Mellette üldögélt a higgadtnak tűnő Daqing, és elég világosan ignorált mindent maga körül. Hája kidudorodott, miközben fényes fekete bundáját ápolta.

– Ön nem… – kezdte Shen Wei, aztán félszegen elhallgatott. Korábban képtelen volt figyelmet szentelni az előtte álló személynek. – Elnézést, hogyan szólíthatom?

A fiú ijedten kapta fel a fejét, aztán felismerte a professzort. Vele szemben valahogy sokkal kevésbé volt ideges; evidens volt számára, hogy Shen Wei egy rendes ember. A jelenléte nem volt olyan nyomasztó, mint Zhao Yunlané – bármennyire is kedvesnek tartotta a főnökét. Talán ez a varázsa egy értelmiséginek – gondolta csodálattal. A professzor képes volt anélkül szemtől szemben állni valakivel, kinek erős volt az aurája, hogy gyengének tűnt volna. Ám mikor egy hozzá hasonló ember mellett vesztegelt, ki a Haszontalanság Egyházának tagja volt egész életében, egyáltalán nem tűnt hatalmaskodónak.

– A vezetéknevem Guo – mondta félénken.

– Akkor xiao-Guo rendőrtiszt – mosolyodott el Shen Wei. – Mi szél hozta errefelé?

A fiú habozott. Nem volt biztos benne, hogy elmondhatja-e bárkinek a feladatot, amelyet a főnöke adott neki. Döntésképtelenül nézett le és próbált nyomokat keresni Daqing arckifejezésében. Ő azonban csak egy hosszú szőrű macska volt, csillogó fekete bundával a pofáján. Nem lehetett válaszokat lelni rajta.

Daqing némán eltakarta ábrázatát mellső mancsaival. Fényes nappal szívesebben konzultál egy macskával, mintsem hogy összefüggő mondatokat alkosson?!

Szerencsére Shen Wei felismerte a problémát. Látva Guo Changcheng belső vívódását, azonnal megjegyezte:

– Elnézést kérek, gondolkodás nélkül szólaltam meg! Csak véletlenül kérdeztem. Nem kíváncsiskodni próbáltam.

A fiú pironkodva hajtotta le a fejét, bár maga sem tudta, mi miatt szégyelli magát.

– Evett már? – érdeklődött a férfi. – Sok mindent vásároltam, miért nem jön be és fogyaszt valamit?

Guo Changcheng már éppen vissza akarta utasítani az ajánlatot, amikor megkordult a gyomra. Utoljára előző este evett vagy ivott, majdnem egy egész nappal korábban.

Mialatt vacillált, a professzor sikeresen becsalogatta Daqingot.

– Gyere, cicus, vettem tejet. Minden bizonnyal az ügyeletes orvos is ebédelni ment. Majd csendben leszünk és teszünk róla, hogy senki se jöjjön rá.

Daqing volt Guo Changcheng bátorságának egyetlen forrása. Mivel a macska engedett az édes kísértésnek, nem maradt más választása, minthogy ő is csatlakozzon.

– Xiao-Guo rendőrtiszt, ön nagyon fiatalnak néz ki – próbált beszélgetni a professzor, hogy oldja kissé a feszültséget. – Nem lehet sokkal idősebb a diákjaimnál. Nem olyan régen lépett be, ugye?

– Ma van a második napom – felelte őszintén a fiú.

– Akkor tényleg nagyjából egykorú velük – mosolyodott el Shen Wei. – Milyen érzés dolgozó felnőttnek lenni?

Őszintén szólva annyira nem volt jó, mégis alaposan megválogatta a szavait.

– Egészen… rendben van.

Miközben az embert és a macskát az egyetemi rendelő szűk folyosóin vezette, Shen Wei tekintete megvillant a szemüvege mögött, aztán szenvtelenül folytatta.

– Jól bánnak önnel a munkatársai… és… a főnöke?

– Zhao parancsnok nagyon jó hozzám! Óóó, reggel is itt járt. A munkatársaim pedig… – A fiú arca kissé eltorzult, ahogy lao-Wu papírmasé-szerű arcára gondolt, meg arra, hogy mintha Wang Zheng fejét levágták majd visszavarrták volna. Fájdalmasan folytatta. – Ő-Ők is rendben vannak.

– Zhao parancsnok… – visszhangozta csendesen Shen Wei, mielőtt megkérdezte: – Zhao parancsnok elfoglalt mostanában?

– Hmm… – Guo Changcheng megvakarta a fejét. – Valószínűleg. M-Még csak most kezdtem, nem igazán tudom.

– Mit gondol róla?

– Hogy igazán nagyszerű – válaszolta automatikusan Guo Changcheng.

– Akkor miért tart tőle? – nézett rá a professzor.

– Ő a főnököm, hát persze… Hát persze, hogy… – dadogott a fiú döbbenten.

Ahogy elérték a szobát, ahol Li Qian pihent, Shen Wei felnevetett.

Gyorsan elrendezte az ételeket az asztalon, szétosztotta az evőpálcikákat, majd letépte egy egyszer használatos dobozka fóliáját. Miután megtöltötte egy kis meleg tejjel, Daqing felé tolta.

– Mindenki eszik, ne csak üldögéljen ott! – Habár a gyomra helyén csak egy tátongó lyukat érzett, Guo Changchengnek még mindig nem kellett semmi. Az iskolában sem étkezett soha a menzán. Na nem azért, mert el volt kényeztetve. Hanem azért, mert amint zsúfolásig megtelt a terem, valaki biztosan leült az asztalához. Már annyi is elég volt ahhoz, hogy nyugtalanná váljon és elveszítse az étvágyát. Nemhogy amikor ráadásul két idegennel kellett egy orvosi szobában falatoznia…

Li Qiannek még kevesebb kedve volt hozzá. Mentális állapotát figyelembe véve Shen Wei akár arra is gondolhatott volna, hogy be van drogozva. Az orvos azonban biztosította róla, hogy minden rendben. Arra is rádöbbent, hogy Daqing lefetyelése az egyetlen hang az egész szobában, ami fájdalmasan kínossá tette a szituációt. Nem maradt más hátra, minthogy folytassa a cseverészést.

– Azt mondtad, hogy helyi lakos vagy – fordult Li Qianhez. – Messze van az otthonod? Ha igen, jobb lenne, ha inkább hazamennél és pihennél néhány napot! Szívesen beszélek a tanácsadóval, ha kell.

A lány kezében észrevétlenül megálltak a pálcikák, miközben tétovázott.

– A családom… A családom jelenleg a temetéssel kapcsolatban intézkedik. Nagyon sok rokon marad velük, nincs számomra hely – szólalt meg végül halkan. Shen Wei hallgatott.

– A nagymamám két napja meghalt – tette hozzá Li Qian, miközben a táljában lévő rizst böködte pálcikájával.

– Sajnálom, nem tudtam – kért azonnal bocsánatot a professzor. – Őszinte részvétem!

Li Qian egyetlen szó nélkül lehajtotta a fejét. Felkapta a sima fehér rizst, a többi köretet figyelmen kívül hagyva.

Shen Wei egy extra pálcikát használva átszedett némi ételt a táljába, aztán megszólalt.

– Nem igazán néztem, hogy mit veszek. Nem tudom, hogy innen megfelel-e bármi is az ízlésednek, de legalább próbálj meg enni kicsit.

Guo Changcheng, aki eddig nemlétezőnek tettette magát, hirtelen közbevágott.

– Fiatalabb koromban engem is a nagymamám nevelt. Tizenegyedikes voltam, amikor meghalt. Fél évig hiányoztam miatta a suliból.

Shen Wei és Li Qian ránézett. A fiú hallgatott egy ideig, mielőtt tompa hangon folytatta volna.

– Mindig csak csalódást okoztam. Mikor a többiek zaklattak, túlságosan féltem visszaütni vagy sírni. Akárhányszor a mamám rájött, mindig magával vitt, ha az iskolába ment vitatkozni. Aztán jól leszidott, amikor hazaértünk. Elráncigált joghurtot, csokit, édességet és Qingfeng-féle zöldséges töltött gőzgombócot vásárolni. Aztán otthon egy falatot sem evett semmiből, mindent meghagyott nekem. És mikor a szájához emeltem az ételt, csak egy egészen picikét harapott belőle.

Gyerekkoromban mindig azt mondogattam magamnak, hogy ha felnövök és sok pénzt keresek, rajtam lesz a sor, hogy vigyázzak rá. Gondoltam, veszek majd neki joghurtot, csokit és gombócot, de… nem élte meg azt a napot.

Szavaiban valami rezonált Li Qiannel. Könnyek szöktek a szemébe, de Guo Changcheng észre sem vette. Mintha csak magához beszélt volna.

– Álmában hunyt el egy éjszaka. Senki sem vette észre. Másnap reggel nem jött ki a szobájából, ezért bementem felébreszteni és akkor… akkor találtam meg. A következő néhány évben folyamatosan álmodtam róla. Amikor nem jártam iskolába, minden nap mondogatta, hogy menjek tanulni és igyekezzek. Amikor romlani kezdtek a jegyeim, csak sóhajtozott és feszültnek tűnt. Aztán végre sikerült bejutnom az egyetemre…

A fiú úgy nézett ki, mint egy padlizsán, amelyet megcsípett a fagy. Shen Wei engedett a késztetésnek és finoman megérintette a fejét, mire Guo Changcheng félénken rámosolygott.

– Később kaptam meg az értesítő levelet a többieknél. Harmadik körös voltam, addigra már mindenkit felvettek valahová, mert szeptember volt. Azon az éjszakán álmodtam vele utoljára. Azt mondta: „Most már felnőttél, mama békében nyugodhat. Itt az ideje, hogy távozzak.” Mikor megkérdeztem, hogy hová megy, csak megrázta a fejét. Közölte, hogy arra a helyre csak a halottak mehetnek, és hogy az élőknek nem kellene kérdezősködnie. Évek teltek el azóta, de soha többé nem álmodtam róla. Egyszer sem. A nagybátyám szerint újjászületett.

Néma könnyek gördültek végig Li Qian arcán, mintha csak egy elszakadt gyöngysor szemei lennének.

– Úgy értem… – Guo Changcheng bután a hajába túrt. Meglepő módon az együttérzésnek köszönhetően sikerült elég sok mondatot egybefüggően végigmondania. Már-már csodálta érte önmagát. – Ugyan már, ne sírjon! Amikor a nagymamám meghalt, én is azt hittem, hogy összeomlik a világom. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ha soha többé nem lesz lehetőségem hálás unokaként viselkedni, akkor mi értelme van a tanulásnak és a kemény munkának? Képes lettem volna az életemet is elcserélni az övére, de… – Felsóhajtott. – Mindegy is, nem értek én a szavakhoz. Csak annyit akartam mondani, hogy ne legyen szomorú. Az elhunyt rokonaink mindig figyelnek minket!

Jobb lett volna, ha már korábban befejezi a mondandóját. Utolsó mondatánál Li Qian remegni és hangosan zokogni kezdett. Gyorsan világossá vált, hogy képtelen abbahagyni, annyira kikészült, hogy még a kezei és lábai öntudatlanul rángatóztak. Shen Wei elsietett egy orvosért. Guo Changcheng, aki még soha nem látott valakit ennyire összetörve, csak tehetetlenül álldogált mellette.

Az egyetemi orvos általában csak megfázásra és hasmenésre írt fel gyógyszert. Nem volt tapasztalata abban, hogyan kell nyugtatót befecskendezni. Amint meglátta a lány állapotát, azonnal kiadta a parancsot.

– Vigyék át a kettes számú kórházba!

Guo Changcheng csak annyit tehetett, hogy segített Shen Weinek a lányt az egyetemi rendelőből egy rendes kórházba szállítani. A professzor kocsijában ülve és egy lényegében a halál kapujában álló ismeretlen lányt a karjaiban tartva a fiú az ablakon keresztül nézte, ahogy a Sárkányvárosi Egyetem a távolba vész. Még sosem érezte ennyire, hogy totál szívás dolgozni.

Shen Wei nem volt Li Qian oktatója, se a tanácsadója, vagy bárki, aki az ideológiai eszméiért lett volna felelős. Egy olyan emberhez képest, aki szimplán csak fakultatív tárgyakat tanított számára, a professzor tényleg túlszárnyalta önmagát – vagy legalábbis Guo Changcheng sosem látott ilyen elképesztő professzort saját, nyomorúságos iskolájában. Shen Wei jelentette be a lányt a kórházba és fizette ki előre a vizsgálat költségeit. Miután felvették a sürgősségi osztályra, a fiú még azt is látta, ahogy a folyosón felhívja kollégáit, hogy elkérje Li Qian családjának elérhetőségeit.

Hangjának tónusa még telefonálás közben is egyenletes és hihetetlenül udvarias maradt, de a fiú mégis tudta, hogy valami baj van. Mialatt Shen Wei Li Qian apjával beszélt, folyamatosan elhallgatott a mondatok közepén, mintha folyton félbeszakították volna. Végül tehetetlenül leengedte a telefonját, összecsippentette az orrnyergét és egy újabb számot tárcsázott.

De hívás után hívás – mindegyik ugyanúgy ment.

Miközben Guo Changcheng végignézte az egészet, az járt a fejében, hogy Shen Wei nem is egy olyan professzornak néz ki, aki egy diák szüleit tájékoztatja annak egészségi állapotáról. Hanem mint egy petíció benyújtója, aki cselekvésért könyörög. Beszélt Li Qian szüleivel, nagybátyjaival és nagynénjeivel, de mindenki úgy tett, mintha csak púp lett volna a hátán. Végül egyetlen ember sem vállalta, hogy eljön hozzá.

Egy kicsit még Guo Changcheng is dühös lett. Mi a fene?

A családi problémák még egy becsületes és derék köztisztviselő hatáskörén is kívül estek. Ha ilyen volt a családja, Shen Wei egyszerűen semmit sem tehetett. Miután az utolsó hívás is véget ért, összefonta a karjait és a falnak dőlt.

A professzornak széles válla, vékony dereka és hosszú, karcsú lábai voltak. Ingének mandzsettája rendesen be volt gombolva, orrán pedig egy keret nélküli szemüveg ült. Összességében úgy nézett ki, mint egy parfümreklám-modell, aki illetlen szexuális vonzerőt árasztott.

Egy jó darabig csak némán álldogált. Guo Changcheng félig arra számított, hogy szitkozódni kezd, de egyetlen szót sem szólt. Egy idő után végül felnézett, és habár a homloka továbbra is össze volt ráncolva, barátságosan a fiúra mosolygott. – Köszönöm, xiao-Guo rendőrtiszt. Hálás vagyok a mai kemény munkájáért! Miért nem megy vissza? Majd én elintézem itt a dolgokat. Nem akarok útjába állni a többi ügyének.

– Nekem… Nekem nincs más dolgom – motyogta a fiú. Szeme véletlenül találkozott Daqingéval, amint a macska éppen próbálta kidugni fejét a táskájából. Sötétzöld tekintetének kereszttüzében hirtelen kinyögte: – Zhao parancsnok arra kért, hogy kövessem a lányt. Azt nem mondta, hogy pontosan mit kellene vizsgálnom, és azt sem, hogy mikor kéne visszamennem…

Miután a Zhao Yunlan által kicsalt buzgó elszántság elhalványult, a fiú rádöbbent, hogy milyen szertelen feladatot kapott. Habár kissé lassan forogtak nála a kerekek, azért nem volt buta. Egy beteges fiatal hölgy követése nem jelentett igazán nagy kihívást. A parancsnok bizonyára úgy gondolta, hogy láb alatt van, és ezt találta ki, hogy megszabaduljon tőle. Tény és való, hogy nem volt túl képzett és gondot okozhatott volna. Csak a protekciónak köszönhette, hogy bekerült a KEO-ba, és kevesebb mint huszonnégy óra alatt már számtalan dolgot elrontott. – Mégis ki szeretné, hogy egy hozzám hasonló szerencsétlen lábatlankodjon körülötte?!

– Zhao parancsnok biztosan nem vélekedik így! – mondta Shen Wei, de vigasztalási kísérletét elkeseredettség hatotta át. – Ne gondolja túl!

Guo Changcheng rosszkedve ismét gomba alakú viharfelhővé változtatta őt.

Akkor azonban megjelent az orvos, hogy tájékoztassa őket. Li Qian hatalmas sokkot kapott, ami az alultápláltsággal és az alacsony vércukorszinttel kombinálva rendkívüli reakciót eredményezett. Már adott be neki nyugtatót, úgyhogy sikerült elaludnia. De azt javasolta, hogy maradjon inkább a kórházban megfigyelésre. Shen Weinek nem volt más választása, minthogy újabb papírokat töltsön ki az éjszaka miatt.

A furcsa hármas, melyet két ember és egy macska alkotott, Li Qian mellett maradt egészen addig, amíg a nap le nem nyugodott. És még akkor sem jelent meg egyetlen rokona sem.

– Shen professzor, a családja nem törődik vele? – kérdezte a fiú csendesen.

Shen Wei nem tudta, hogy mit válaszoljon, csak felsóhajtott.

Guo Changcheng ott üldögélt a lány ágya mellett, mikor egyszerre csak megértette, hogy miért volt ilyen kimondhatatlanul szomorú Li Qian. Miért zokogott olyan görcsösen és miért próbált meg leugrani az épületről. Talán az egyetlen ember, aki szerette őt, már nem volt többé a világon. Mostantól kezdve senki sem törődik a boldogságával, dühével, szomorúságával vagy örömével. Senki sem vigyáz rá, biztatva, hogy próbálgassa a szárnyait, miközben azt kívánja, hogy bárcsak kicsit tovább maradhatna a fészekben.

És így talált rájuk a lehulló éjszaka.