Bevezetés

Fény sugárút 4.

A hetedik holdhónap 15. napja[1] volt, és az égbolton még egyetlen fénysugár sem derengett.

A kisebb és nagyobb éjszakai baglyok már mind visszavonultak fészkükbe, és Sárkányváros egyébként forgalmas utcái is elkezdtek kiürülni. Csupán az időnként felhangzó rovarok hangja törte meg a csendet – néha hirtelen felzendültek, aztán egyszerre elhallgattak, feszültté és idegessé téve az embert.

Hajnali fél három volt. A lecsapódó harmatnak köszönhetően a levegő egyszerre nedves és ragadós lett a páratartalomtól.

Talán csak a szél miatt tűnt úgy, hogy valaminek az árnyéka folyamatosan a sarkokon lebeg, de az utcán csámborogva mintha valami állandóan az ember sarkában járt volna, szüntelenül bámulva.

Ebben az órában sétált be Guo Changcheng a Fény sugárút 4. udvarára az értesítését szorongatva.

Rokonok nevelték fel, miután fiatalon elvesztette szüleit. Külleme teljesen jelentéktelen volt, végigbotladozott egy harmadosztályú egyetemet, személyiségét pedig zárkózottság és gyávaság jellemezte. A diploma megszerzése után nem sikerült munkát találnia, ezért az év legnagyobb részében otthon lézengett és semmit sem csinált. Nem sokkal később második nagybátyja, aki a Közbiztonsági Minisztériumban lassan egyre feljebb jutott, végre megfelelő kapcsolatokat alakított ki ahhoz, hogy munkát szerezzen haszontalan unokaöccsének. Vagy legalábbis valamit, amit csinálhatott.

Azt feltételezte, jövőjét azzal fogja tölteni, hogy kilenctől ötig egyenruhában üldögél majd egy portásfülkében, teát főzöget, köszönti és búcsúztatja a látogatókat… Egészen addig, míg kézhez nem kapta azt a bizonyos levelet.

Mikor először olvasta, azt hitte, hogy valaki hibát követett el. Ugyanis nagyon hivatalos kommunista-piros nyomtatásban az alábbiakat hirdette:

Guo Changcheng elvtárs,

Gratulálok, hogy felvételt nyert az osztályunkra! Közöttünk egyaránt élvezheti majd a köztisztviselői munkakör előnyeit, és egyben viseli majd az emberek szolgálatának súlyos felelősségét is. Reméljük, hogy a mai naptól fogva szenvedélyesen végzi majd új munkáját, tisztelettel tekint pozíciójára, elszántan halad előre, engedelmeskedik vezetőinek, szeretettel és az egység érzésével gondol majd munkatársaira, és hozzájárul az ország társadalmi stabilitásához és a nemzet jólétéhez!

Kérem, hogy augusztus 31-én (a hetedik holdhónap 15. napján) hajnali 2:30-kor hozza magával a személyazonosító igazolványát, ezt a levelet, és jelentkezzen munkára az osztályunkon (cím: Fény sugárút 4. 1. emelet, HR).

A csapatunk nevében szeretettel köszöntjük önt!

Kínai Népköztársaság
Közbiztonsági Minisztérium
Különleges Esetek Osztálya
X év, X hónap, X nap

Ha egy normális embertől azt kérik, hogy ilyen bizarr időpontban jelenjen meg valahol, általában elírást feltételez, és a biztonság kedvéért odatelefonál. De a fiú mindig is rettegett attól, hogy valakivel társalognia kell, és a több mint fél évig tartó otthonmaradás súlyos telefonfóbiát okozott nála. Már csak a gondolatára is olyan stresszesnek érezte magát, hogy végül éjszakákon át képtelen volt aludni.

Egészen augusztus 31-e éjfélig halogatta a hívást, de továbbra sem tudta magát rávenni.

Így hát előállt egy olyan ötlettel, amit a legideálisabbnak tartott: éjszakázni fog! Hajnali fél háromkor odakukkant, ha nincs ott senki, akkor meglátogatja a közeli Mekit, hogy legalább ne legyen hiábavaló az útja. Utána pedig simán visszamegy délután fél háromkor. Bárhogy is legyen, mindenképpen időben lesz.

Az éjszaka közepén a tömegközlekedés teljesen leállt, így egyetlen lehetősége az volt, ha saját maga autókázik a megadott címre. Némi nehézség árán a GPS segítségével végül sikerült odatalálnia.

Kiderült, hogy a Fény sugárút 4. nem az utcán van, hanem egy jól elrejtett udvaron. Guo Changcheng a kapuban álldogált és hosszú ideig alaposan tanulmányozta azt, mielőtt mobiltelefonjának fényével megtalálta a házszámot a vastag borostyán alatti kis táblán. Az épület száma alatt apró betűkkel vájták a kövekbe: Különleges Esetek Osztálya. Lentebb pedig egy közbiztonsági embléma helyezkedett el.

Az udvar felépítése rendkívüli munka eredményét dicsérte. A bejáratnál egy parkoló feküdt, némi séta után pedig egy sor közönséges pagodafát talált, melynek levelei olyan vastagok és sűrűek voltak, hogy egy kisebb erdő érzetét keltették. Csak egy keskeny ösvény tűnt járhatónak, és miután keresztülsétált rajta, egy portához hasonlító apró épülethez jutott.

Valaki tényleg volt odabent, mert a lámpák még mindig égtek. Az ablakon keresztül egy újságpapírt szorongató egyenruhás alakra lett figyelmes, aki időnként lapozott egyet. A fiú vett egy mély lélegzetet, idegességében a tenyere is izzadt. Üres elméjének ideje sem volt átgondolni, hogy a portás miért dolgozik még mindig ebben az órában.

– Én vagyok az új munkatárs, itt a felvételemről szóló értesítés! Én vagyok az új munkatárs, itt a felvételemről szóló értesítés! Én vagyok az új munkatárs, itt a felvételemről szóló értesítés! – motyogta magának, mintha csak tankönyvből olvasná. A mondatok jó néhány alkalommal megakadtak a szájában. Végül összeszorította a fogát, odasétált és remegve kopogtatott a porta ajtaján. A bent lévő alaknak felnézni sem volt ideje.

– É-Én vagyok az új értesítés… Itt a felvételemről szóló munkatárs— jelentette be vékony, elcsukló hangon, mintha az utolsó szavai lennének.

A középkorú férfi a portán összezavarodva letette az újságot.

– Hogyan? – kérdezte.

Igyekezete ellenére mégis sikerült elrontania a szövegét. Guo Changcheng sírni szeretett volna, de az sem ment neki. Csak az arca vált egyre lilábbá az erőfeszítéstől.

Szerencsére a férfi észrevette a kezében tartott levelet és azonnal megértette.

– Ó! Óóó! Ön az új kartárs, ugye? Hogyan szólíthatom? Ó, látom már, xiao[2]-Guo! Évek óta nem kaptunk új kollégát! Nem volt könnyű megtalálni ezt a helyet, ugye?

A fiú végre kiengedte a levegőt, amelyet egészen idáig bent tartott. Szerette az ilyen embereket, akik kedvesek és túláradóan lelkesek voltak. Amíg a másik szája mozgott, neki elég volt bólogatnia vagy megráznia a fejét, nem kellett szavakat összefűznie.

– Meg kell mondanom, hogy csuda szerencsés! Történetesen a főnökünk is itt van ma este. Jöjjön, elviszem hozzá!

Amint a másik ezt meghallotta, egyből leverte a víz. Egyáltalán nem érezte magát szerencsésnek. Inkább mintha a balszerencse szellemként lebegett volna körülötte.

Guo Changcheng teljesen haszontalan volt. A főnökökhöz hasonló emberek voltak a legnagyobb rémálmai. Gyerekkora óta már a tanárok puszta látványától is görcsbe rándult. Ha akárcsak húsz méterről is észrevette az igazgatót, inkább másfelé indult, hogy elkerülje őt. Egyértelműen törvénytisztelő állampolgár volt, de ha felfigyelt a nemzeti ünnepeken szolgálatot teljesítő fegyveres őrökre, úgy viselkedett, mint egy macska után kémkedő egér. Emiatt aztán mások mindig gyanakvó pillantásokat vetettek rá.

Hogy találkozzon a főnökkel?! Ennyi erővel azt is kérhetnék, hogy találkozzon egy szellemmel!

Már éppen elkezdte kiverni a veríték, amikor lépések zaja hangzott fel. Egy fiatalember sétált ki a Fény sugárút 4. apró kertjéből, szájában cigaretta, kezei a zsebébe gyömöszölve. Magas volt, egyenes vállakkal, vastag szemöldökkel, mélyen ülő szemekkel és határozott orral. Komor arckifejezése ellenére is rendkívül jóképűnek tűnt.

Homlokát ráncolta és olyan hevesen viharzott, hogy szinte porzott az út nyomában. Egyértelműen az sugárzott róla: Ne állj az utamba, ne ingerelj, és húzz a picsába!

Balszerencséjére Guo Changcheng tekintete találkozott az övével. Azonnal megrémült azoktól a fekete szemektől, melyek, habár gyönyörűek voltak, mégis fagyosak. Az ösztöne azt súgta, hogy ennek a megnyerő személynek igencsak rossz a kedve.

Amikor a felpaprikázódott, jó kiállású fiatalember ráébredt, hogy kihez is van szerencséje, azonnal lefékezett. A következő pillanatban arckifejezése oly könnyedén változott meg, mintha csak hivatásos színész lenne. A fény sebességénél is gyorsabban megjelenő kedves mosolynak köszönhetően a korábbi haragvó pillantás egyetlen másodperc alatt oly ragyogóvá vált, mint a felhőtlen égbolt, ezzel egy időben pedig két apró gödröcske jelent meg a két orcáján. A szájában lévő cigaretta miatt az ajkai kissé ferdének látszott. Szemei enyhén ráncosak voltak, aminek köszönhetően olybá tűnt, mintha rosszban sántikálna – de csak annyira, ami még éppen megközelíthetővé tette.

– Látja? Csak említeni kellett! Jöjjön, fiatalember, ismerkedjen meg vele. Ő a főnökünk.

A portás megtaszajtotta kissé Guo Changchenget, mire az lépett egyet. Aztán meghallotta, ahogy a mögötte lévő személy hangosan megszólal.

– Zhao parancsnok, végre kaptunk egy új embert!

Az említett személy nyíltan és barátságosan a fiú felé nyújtotta a kezét.

– Helló-belló! Üdv a köreinkben!

Guo Changcheng beletörölte izzadt tenyerét a nadrágjába, úgy tűnt, mintha nem is lenne tudatában tetteinek. Utána pedig feszélyezetten kinyújtotta a kezét… méghozzá a rosszat. Azonnal össze is húzta magát, mintha megütötte volna a kettőhúsz. Hónalját és felsőruházatának hátoldalát abban a minutumban elöntötte a víz, ingén lassan kialakult a világtérkép.

Zhao parancsnok nem hozta őt kínos helyzetbe. Inkább megveregette a vállát, mintha mi sem történt volna. Könnyedén elhadart néhány udvarias szót.

– No para, minden itt dolgozó nagyon kedves és segítőkész. Ma van az első napod, szerettelek volna körbevinni és bemutatni téged mindenkinek. De az a szitu, hogy a mai nap egészen különleges. Rém elfoglaltak vagyunk. Szal’ lehet, hogy egy ideig nem tudjuk megejteni a dolgot. Remélem nem veszed a szívedre!

Később személyesen rendezek majd neked egy üdvözlő bulit. Bár az is igaz, hogy az éjszaka kellős közepe van… Hé, ehhez mit szólsz? Majd lao[3]-Wu bekísér téged Wang Zhenghez, a munkaügyi fejeshez, és megkéri, hogy intézze el a papírmunkát. Utána hazamehetsz pihenni, és csak holnap reggel kell visszajönnöd, jó?

Guo Changcheng sietve bólintott.

Bármennyire is sietősnek tűnt Zhao parancsnok korábban, egyáltalán nem kapkodott, ahogy ott álltak és beszélgettek. Nem hagyta, hogy a beszélgetőpartnere érdektelennek vagy elutasítottnak érezze magát.

– Bocsesz, el kell intéznem valami sürgős dolgot, úgyhogy mennem kell. Ha szükséged van valamire, keress meg. Ne légy szégyenlős. Mostantól kezdve egy családot alkotunk. Sajnálom, hogy feleslegesen lettél berángatva – mosolygott bocsánatkérően, majd intett egyet az öregnek, mielőtt elviharzott.

Lao-Wu biztosan hűséges rajongó volt, csak néhány odabökött semmitmondó formalitástól is azonnal jó kedve lett. Be nem állt a szája, ahogy a fiút az iroda épületébe vezette.

– Zhao parancsnok nagyon fiatal és tehetséges, mindig jó kedélyű és soha semmilyen helyzetben nem él vissza a pozíciójával…

A fiú, aki még mindig nem tért magához a főnökével való találkozástól, túl szétszórt volt ahhoz, hogy rendesen odafigyeljen.

Mivel mindig is félt az emberek szemébe nézni, észre sem vette, hogy az utat mutató lao-Wu fehér volt, mint a fal. A férfi ajkai vérvörösek, szája sarka egészen a füléig nyúlt, és beszéd közben látni lehetett, hogy a nyelve hiányzik.

Az iroda épületében folyamatosan jöttek-mentek az emberek, mindenki rendkívül elfoglaltnak tűnt.

Végre kezdett ráeszmélni a helyzet furcsaságára. Az nem meglepő, ha egy sürgős ügy esetén valaki túlórázik. De miért kellett a portástól kezdve a munkaügyisig az egész irodának ugyanezt tennie?

– Xiao-Guo, félre ne értse – magyarázta az öreg mellette. – Többnyire napközben fog dolgozni. Nem igazán túlórázunk az éjszaka kellős közepén, kivéve, ha valami nagyobb esetet kapunk. Csak ez a néhány nap a hetedik holdhónapban ilyen forgalmas, hogy az éjjel és a nappal összemosódik. De ne aggódjon, meg is honorálják! A túlóradíj a szokásos háromszorosa, és a hó végi bónusz is duplázódik!

Guo Changcheng még kevésbé értette a dolgokat. Mit akar jelenteni, hogy „Csak ez a néhány nap a hetedik holdhónapban ilyen forgalmas”? Csak nem a bűnözők is összejöttek egy év közepi összefoglaló és tapasztalatcserélő találkozóra? Ráadásul pont a holdnaptárt követve?

De mivel félt, hogy hülyének nézik, inkább nem mert rákérdezni, csak zavarodottan bólintott.

– Hmm.

– Általában éjszakai műszakban dolgozom – folytatta az öreg. Napközben egy másik kolléga van a portán. Valószínűleg nem sokat találkozunk majd a jövőben – sóhajtotta. – Az az igazság, hogy mindig örülök, ha a fiatalabb generációval tölthetek egy kis időt. Most diplomázott? Melyik iskolában? Mit tanult?

Guo Changcheng szégyenkezve mesélt nem túl lenyűgöző tanulmányi eredményeiről, a végén pedig elhaló hangon hozzátette:

– Nem igazán vagyok jó a tanulásban.

– Jaj, ugyan már! Ezt meg hogy érti?! Hiszen egyetemet végzett! – Aztán sietve folytatta: – Szeretem a tanult ifjakat! Én képtelen lennék rá. Mikor fiatalabb voltam, a családom nagyon szegény volt. Hét-nyolc éves koromban néhány évig egy mester mellett mívelődtem, aki a falunkban járt. De megannyi év után szinte semmire sem emlékszem, még egy újságpapírt is alig tudok elolvasni.

Egy mester? Mégis melyik évben lehetett?

A fiú újfent nem értette, de még mindig félt attól, hogy butának nézik, így szégyenében inkább nem mondott semmit.

– Megérkeztünk! – közölte az öreg boldogan.

Felnézett és látta, hogy az ajtóra fehér alapon nagy piros betűkkel a következőket rótták: Emberi Erőforrások Osztálya. A vörös valahogy szúrta a szemét, de nem igazán tudta megmondani, hogy miért. Miután hosszú ideig bámulta a szavakat, egyszerre leesett neki: az a vöröses piros pontosan ugyanolyan színű volt, mint a száraz vér!

Lao-Wu mellette állva megkopogtatta az ajtót.

– Itt van, xiao-Wang? Hoztam egy munkaerőt, aki csatlakozik hozzánk. Zavarhatnánk egy pillanatra, hogy elintézze a papírmunkát?

Egy szívdobbanásnyi némaság után egy könnyed női hang csendült fel belülről:

– Ühüm. Máris ott vagyok.

A felelet szörnyen távolinak tűnt, de egyben mintha közvetlenül a füle mellett szólalt volna meg. Mikor Guo Changcheng meghallotta, automatikusan megborzongott és végigfutott a hátán a hideg.

Az öreg látszólag közömbösen tovább fecsegett.

– Annyira sajnálom, xiao-Guo, hogy egészen idáig el kellett jönnie az éjszaka közepén. De nincs mit tenni, a mi kis Wangunk épp olyan, mint én. Csak éjszaka dolgozhatunk, úgyhogy minden munkavállalással kapcsolatos dolognak ilyenkor kell lezajlania.

Várjunk csak…

Hogy értette, hogy csak éjszaka dolgozhatnak?

Miért nem tudnak nappal?

Újabb jeges borzongás futott végig a hátán. A rémülettől remegve végül megacélozta az idegeit és végigfuttatta tekintetét az elhaladó alkalmazottakon. Egy szempillantás alatt észrevette, hogy az egyik egyenruhát viselő illető mondhatni elúszik mellette. A lába félreérthetetlenül nem érintette a talajt…

Vagyis inkább… N-N-Nem volt lába!

Az iroda ajtaja nyikorogva feltárult előttük, a zsanérok reszelős hangon felvisítottak és egy fehér ruhás fiatal nő jelent meg. Egyből libabőrös lett, amint kísérteties hangon megkérdezte:

– Elhoztad a levelet és a személyigazolványodat?

Hideg és nyomasztó szél áramlott ki az irodából. A fiú úgy érezte, mintha a szíve egészen a torkáig ugrott volna, majd megszűnt dobogni. Visszatartotta a lélegzetét és lassan felnézett. Tekintete átsiklott a makulátlan fehér ruhán, végül pedig a lány csupasz nyakán landolt…

Torkából gurgulázó hang tört fel, mintha fojtogatnák. Száját tátva és szemeit tágra nyitva hátralépett, ahogy a félelem végigsöpört rajta.

Mikor közelebbről is szemügyre vette a nőt, egy piros fonalra figyelt fel nyakán. De nem ékszer volt, ahhoz túlságosan közel helyezkedett el a bőréhez. Inkább takaros öltések sora, amely a fejét a nyakához rögzítette.

Egy fagyos kéz érintette meg a vállát, a fülétől jobbra pedig felhangzott lao-Wu hangja.

– Hé, xiao-Guo, mi baja?

Guo Changcheng felkapta a fejét és egyenesen az öreg arcába bámult – egy arcba, amely mintha papírmasé lett volna egy hatalmas, fülig húzódó vörös szájjal.

Korábban ostobán azt gondolta, hogy szívesebben találkozna egy szellemmel, mint a főnökével. Erre tessék, a saját szavai áldozatává vált. Aznap este nem csak a főnökével, hanem ráadásul igazi szellemekkel is találkozott. A nagybátyjának tényleg sikerült megtalálnia a legnagyszerűbb és legkülönlegesebb munkát!

---

[1] A hetedik holdhónap 15. napja Kínában a Szellemfesztivál napja. Ilyenkor a szellemvilág kapui kitárulnak és az emberi világot elárasztják a másvilági lelkek.

[2] Xiao: tiszteletbeli előtag. Jelentése kicsi, fiatal, ifjú, de használják alacsonyabb rangú személy megnevezésekor is.

[3] Lao: tiszteletbeli előtag. Jelentése öreg, idősebb, de használják arra is, hogy egy magasabb rangú személynek megadják a tiszteletet.