– Amitábha! – Lin Jing máris előreszökkent, hogy segítsen az ajtót zárva tartani. Aztán a kint ugrándozó koponyákat figyelve zihálva megjegyezte:
– Kétségbeesetten várom azt a világot, ahol még a koponyák is úgy tesznek, mintha aranyosak lennének! Mi ez az egész?
Zhao Yunlan Wang Zhenghez fordult.
– Mi a fészkes fenéért jönnek ezek utánad? Oké, értem, harapósak. De miért épp téged akarnak? Hát nem félnek, hogy műanyagmérgezést kapnak, ha túlzottan beléd mélyesztik a fogukat?
Lin Jingnek volt egy olyan érzése, hogy a parancsnokuk elfelejtkezik valamiről, ezért megrángatta a ruháját. Az osztályfelelős a fenti szavakat meghallva hangosan nevetni kezdett, aztán – talán mert a többiek „ennek nem most van itt az ideje” tekintettel néztek rá – gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.
– 1712-ben egy felkelés tört ki a hanga törzsben. – A lány Zhu Hong segítségével feltápászkodott, majd eligazgatta a kapucniját, hogy rendesen takarja az arcát. – Végül a lázadók győzedelmeskedtek, és a korábbi törzsfőnök meghalt. A három felesége, számtalan gyermeke, és még az őt követő 112 bátor harcos is fejét vesztette a régi szokásoknak megfelelően. A holttestüket elégették, a fejüket pedig a hegyőr kertjébe temették. Örökre engedelmes rabszolgák maradnak, akik soha nem lelnek majd békére.
– Ők vannak a kertben? – kérdezte Zhu Hong lefagyva.
A kopogó hangok egyre intenzívebbé váltak. Zhao Yunlan rápillantott Chu Shuzhira, aki azonnal lehúzta a széldzsekijét. Az alatta viselt kötött pulóver rendkívül különösnek tűnt. Látszólag végtelen számú zsebétől viselője leginkább egy sétáló asztali írószer- és kelléktartónak nézett ki. A férfi úgy túrt bele minden zsebébe, mintha csak a pénzét keresgélné, amíg végül sikeresen rálelt egy köteg cinóberrel írt sárga papírtalizmánra.
Chu Shuzhi az ajtó minden sarkára egy-egy talizmánt ragasztott, amelyek aztán fehér fénnyel halványan világítani kezdtek. Odakint észrevehetően lecsendesedtek a dolgok.
Innentől kezdve úgy nyomkodta a talizmánokat az ablakokra és a falakra, mintha csak reklámokat ragasztana a lámpaoszlopokra. Rövid időn belül a kunyhó minden felületét vastagon papírosok borították.
A kint ugrándozó koponyák mintha rájöttek volna, mivel állnak szemben. Mindannyian visszahúzódtak egy-két méterrel, most már túlságosan féltek a falba csapódni, vagy az ablakokat bekóstolni.
Zhao Yunlan végre elengedhette az ajtót. A fagyos hőmérséklet ellenére is alaposan leizzadt. Helyet foglalt a kis tűzhely mellett, majd némi gondolkodás után feltépett egy zacskó tejport, tartalmát némi vízzel egy nagyobb edénybe öntötte, aztán feltette a tűzre.
– Melegítsd fel! – parancsolta Wang Zhengnek, aki csak az előbb kelt fel a földről. – Adj belőle mindenkinek egy csészével. Utána pedig ideje lenne magyarázattal szolgálni a csapat tagjainak, hogy pontosan mi is történik.
– Sajnálom.
Mindössze ennyi volt a lány válasza. Mintha csak összeragasztották volna a száját, ajkait többé egyetlen szó sem hagyta el. A sarokba hátrálva olybá tűnt, mintha szívesebben vetné magát a halálba, minthogy indoklással szolgáljon.
– Csak nyisd ki az ajtót, és dobj ki! Ha én nem vagyok itt, bármi is legyen odakint, az rátok nem lesz hatással.
– Hogy micsoda?! – kérdezte Zhao Yunlan túlzott nyugalommal. – Szóval te tényleg ilyen embernek nézel?
Talán félelmetesnek tűnt, de Wang Zheng valójában egy szelíd szellem volt. Ritkán beszélt, de akkor mindig mindenkivel nagyon udvarias volt. Ritkaságszámba ment, hogy bárkit is megbántson. Zavarában lehajtotta a fejét, és meg sem mukkant többé.
Chu Shuzhi kinyitotta az ablakot és kinézett, hogy megbizonyosodjon róla, a koponyák tényleg visszahúzódtak a házban található talizmánoknak köszönhetően. Odaintette magához Zhao Yunlant.
– Már csak három óra van virradatig, a talizmánok pedig még legalább öt órán át kitartanak. Állíts őrséget, a többieket pedig küldd el aludni.
– Majd én őrkö— kezdte Wang Zheng, de Zhao Yunlan közbevágott.
– Ha valami probléma adódik, te nem fogsz tudni megbirkózni vele. Majd én őrködök az éjszaka hátralévő részében.
Miközben beszélt, előhúzott egy szélálló öngyújtót a zsebéből.
– Hölgyeim, ugye nem bántok egy kis passzív dohányzást? Mert akkor ez a rendőrbácsi itt közelebbi kapcsolatot alakítana ki egy cigivel, hogy ne dobja be a szunyát!
A diákok a nagy ijedtség ellenére sem ébredtek fel teljesen, úgyhogy ezt hallva szépen visszakuckolták magukat a hálózsákjukba. Hamarosan újra teljes némaság szállt a kunyhóra, melyet csupán a kinti hóban guruló koponyák zaja tört meg. Az összes zseblámpát lekapcsolták, az egyetlen fényforrás az ajtón és az ablakokon ragyogó talizmánok derengő fénye maradt.
Daqing behunyta a szemét, és Zhao Yunlan karjaiba vackolta magát, Wang Zheng pedig mindenkitől távol egy sarokban üldögélt gondolataiba merülve. Zhao Yunlan elhelyezkedett az ablak mellett. A Chu Shuzhi által tépett apró nyíláson keresztül egy kis huzat áradt be, ő pedig odatelepedve hátával eltakarta a repedést, majd meggyújtott egy cigarettát.
Shen Wei némán odasétált hozzá, és átnyújtott egy vastag kabátot. Zhao Yunlan átvette, majd saját maga és a macskája köré tekerte. Ahogy a másik megfordult, hogy távozzon, halkan megszólalt.
– Figyeltél engem, ugye?
Shen Wei megtorpant.
Amikor korábban felriadt, Zhao Yunlan egyből látta, hogyan néz rá a férfi. Nem úgy tűnt, mintha csak akkor ébredt volna fel, vagy éppen álmatlanságtól szenvedve feküdt volna éberen. Az arckifejezése sokkal inkább nyugodt és elégedett volt, tekintetében pedig valami bonyolult, de gyengéd érzelem bujkált. Azonnal összeszorult a szíve. Úgy érezte, hogy azok a szemek fél éjszakán keresztül pislogás nélkül rá irányultak.
Semmi különöset nem talált abban, ha Shen Wei szimplán csak túl zárkózott volt, és habár érzett valamit iránta, egyszerűen nem volt bátorsága megtenni az első lépést. Zhao Yunlan meglehetősen vonzónak tartotta magát, és anyagilag is teljesen biztos lábakon állt. Azt sem hagyta, hogy mások előtt előtörjön belőle az indulatos énje, így azt a benyomást keltette, hogy egy nagyszerű ember, akivel könnyű beszélgetni. Emiatt aztán mindig is mellé szegődött a szerencse, ha egy kis romantikázás került kilátásba.
De akár állati vonzalomról, akár Zhao Yunlan személyes varázsáról, akár első pillantásra megszülető szerelemről volt szó… Elég-e ennyi ahhoz, hogy valaki éberen feküdjön egy egész éjszakán át, csakhogy bolond módjára a másik alvó arcát nézze? Az ilyesminek biztosan több életen keresztül tartó összefonódásnak kellett lennie, egy olyan szerelemnek, amelynek gyökerei rettenetesen mélyre hatolnak.
– Már korábban is ismertük egymást, ugye? – kérdezte Zhao Yunlan csendesen. – Azt mondtad, hogy már találkoztunk egy ügy kapcsán. De ez nem minden, igaz?
Előfordulhatott volna, hogy ez a kiváló hírnévvel rendelkező és rendkívül jó természettel megáldott Shen professzor valójában egy zaklató, aki titokban már régóta szerelmes Zhao Yunlanba sármos kinézete miatt. De bármennyire is öntelt volt a férfi, ezt alapvetően akkor is lehetetlennek tartotta. Őszintén szólva önmagáról sokkal jobban el tudta képzelni az ilyesmit, mint Shen Weiről.
A másik lehetőség, ami felmerült benne, hogy „Shen Wei” csak egy szerep. Egy olyan álca, amely egy egyáltalán nem hétköznapi embert rejtett.
Egy olyan álca, amely az egész Különleges Esetek Osztályát képes megtéveszteni.
A férfi háttal állt neki, és annyira mozdulatlan volt, hogy szinte az éjszaka részévé vált.
Zhao Yunlan cigije végül teljesen leégett, úgyhogy elnyomta, és kidobta az ablakon. Pont eltalálta egy arrafelé ugráló koponya homlokát, mire a fehér csont azonnal feketévé vált. Egyből a földre pottyant, megrándult párszor, aztán nem mozdult többé.
– Beszélhetnénk, miután visszatértünk? – kérdezte végül Zhao Yunlan.
Shen Wei sokáig meg sem szólalt. Mire férfi végre beletörődött, hogy válasz nélkül marad, egy halk hang hallatszott a sötétből.
– Rendben.
***
Három-négy óra telt el gyors iramban. Amikor a keleti ég épp csak világosodni kezdett, még mielőtt a halvány hajnali derengés rendesen megérkezett volna, a kertben lévő kísérteties dolgok azonnal nyugovóra tértek. A távolban lévő azonosíthatatlan kísérteties lángok is nyom nélkül semmivé lettek. Még az is lehet, hogy csak álmodták az egészet.
Zhao Yunlan kinyitotta az ajtót, és személyesen ment ki a kertbe, hogy megbizonyosodjon róla, valóban felkelt a nap, és megérkezett a hajnal. Aztán bebattyogott, fáradtan megdörzsölte az arcát, és karjait a mellkasán keresztbe téve végre nyugodtan elszunnyadt.
Először egész napon át jegen és havon keresztül vezetett, aztán pedig az egész éjszakát feszültségben töltötte. Talán tényleg túl fáradt volt, de sokkal mélyebben aludt, mint tervezte. Egy órával később Zhu Hong ébresztette.
Zhao Yunlan rádöbbent, hogy egy takaró alatt fekszik. Egyetlen személyből nézte ki, hogy gondoskodóan takarót terítsen rá, mégpedig Shen Weiből. Félkómásan forgatta a fejét a férfit keresve, de szemei túl ködösek voltak az álomtól.
Még mielőtt megtalálhatta volna a célszemélyt, Zhu Hong szólalt meg mellette.
– Zhao parancsnok, nem tudod, hova ment Wang Zheng? – Kérdése egyből letaglózta a férfit, teljesen összezavarva őt.
– Wang Zheng? – Zhao Yunlan megrándult és felült, fejét ólomsúlyúnak érezte. – Alig egy órácskát aludtam. Az előbb még itt volt, nem?
Zhu Hong már évek óta ismerte a férfit. Bármennyire is elfáradt, legtöbbször csak a szemeit pihentette, vagy maximum egy kis szunyókálást engedett meg magának. Egyáltalán nem vallott rá, hogy ilyen mélyen aludjon a semmi kellős közepén, miközben egy sereg fenyegető koponya ellen áll őrt. Az csak egy dolog, hogy nem aggodalmaskodik mindenféle apróság miatt. De a józan ész ellen cselekedni már egészen más.
A nő közel hajolt hozzá, és vett néhány mély lélegzetet.
– Mégis mi a— kezdte Zhao Yunlan.
– Ne mozdulj! – mondta Zhu Hong, és levette a férfiról a takarót az egyik sarkánál fogva. Aztán alaposan szemügyre vette a szöszöket, és hosszú körmével felkapart egy barna púderlenyomatot. Ezt követően Zhao Yunlanra nézett és közölte: – Rászedtek!
Félelem nélkül vadászott a zabolátlan zsákmányra, végül mégis a saját kutyája harapta meg! Ráadásul még csak nem is Shen Wei takargatta be! Irracionális düh öntötte el.
– Hozz egy üveg vizet! – mondta halkan a nőnek. – Jéghideget!
– Meleg amúgy sincs. – Zhu Hong egy fagykristályokkal borított palackkal tért vissza. Zhao Yunlan ivott pár kortyot, majd a maradékot eltökélt arccal a fejére öntötte.
Zhu Hong és Shen Wei egyszerre kiáltott fel.
– Megőrültél?!
– Mit csinálsz?!
Mióta éjszaka bámuláson kapták, Shen Wei igyekezett minél távolabb maradni. Így aztán hiába próbálta megállítani, túl messze volt tőle.
– Lin Jing, maradj itt, és vigyázz Shen profra meg a többiekre!
Zhao Yunlan mindenkit figyelmen kívül hagyott, tekintete még a legsötétebb viharfelhőnél is komorabb volt. Miután leöblítette az arcát a hideg vízzel, hanyagul megtörölte az ingujjával. Aztán kirázta gyűrött kabátját, a vállára terítette, és kilépett az ajtón. A kertben egy koponya került az útjába, amelyet egyetlen rúgással röppályára állított.
– Mindenki más velem jön!
– Mi a helyzet a kertben lévő csontokkal? – kérdezte sietve Lin Jing.
– Ásd ki és törd össze! – közölte a férfi hátra sem pillantva.
– Nem… Nem fog ez feldühíteni valamit? – döbbent meg a másik.
– Ha békén hagynak, még egy rohadt csikket sem dobok a földjükre – közölte hidegen Zhao Yunlan. – De ha belém kötnek, még az őseik sírját is felforgatom! Tegnap udvariasan jöttünk, nem volt benne köszönet. Most, hogy nappal van, fordult a kocka. Eljött az én időm! Én pedig azt mondom, hogy le velük! Minden következményt személyesen magam viselek!
Zhao Yunlan szörnyen indulatos tudott lenni. Ha egyszer kitört, könyörtelenné vált. Senki sem merte tovább provokálni őt. Lin Jing bölcsen befogta a száját.
Zhu Hong zihálva futott mellette, hogy lépést tartson. Végül összeszedte a bátorságát, hogy halkan megjegyezze.
– Wang Zhengnek biztosan jó oka volt rá!
– Nem kérek a baromságból – vágott vissza a férfi. – Képes vagy valami értelmeset is kinyögni a szádon?! Ha nem, akkor fogd be!
A nőnek sikerült legalább két másodpercig visszafognia a nyelvét, aztán folytatta.
– Nem tudsz normális ember módjára viselkedni?! Akkor is így beszélsz, amikor lányokat szedsz fel?
Zhao Yunlan végre hajlandó volt foglalkozni vele, de mindössze arra vette a fáradtságot, hogy tovább provokálja.
– Hát úgy nézek én ki, mint aki fel akar szedni téged?!
Zhu Hong legszívesebben felpofozta volna, de nem volt hozzá bátorsága. Így inkább szájkaratéba kezdett.
– Nem csoda, hogy mindig minden párkapcsolatod befuccsol. Remélem egyedül pusztulsz meg!
Zhao Yunlan sietve visszavezette a csapatot oda, ahol az autókat hagyták. Az egyik csomagtartóból előhúzott néhány hátizsákot.
– Kocsival nem jutunk fel, úgyhogy gyalog megyünk! Vegyétek ki a kalóriadús kaját és a kis vizespalackokat a táskából, és tegyétek a zsebetekbe. Így vészhelyzet esetén még akkor is képesek lesztek kitartani egy darabig, ha elkeveredünk egymástól, vagy esetleg elveszítitek a tatyótokat.
Előbányászott még néhány adagot, aztán Zhu Hong karjaiba lökte őket.
– Fogd! Vidd vissza ezeket a házba, és oszd szét a többiek között!
– Visszaküldesz? – meredt rá döbbenten a nő.
– Nem lettél kevésbé hidegvérű, csak mert embernek nézel ki – közölte Zhao Yunlan, és türelmetlenül lecsapta a csomagtartót. Szólt Chu Shuzhinak és Guo Changchengnek, hogy kövessék őt, aztán újra Zhu Honghoz fordult.
– Te nő, húzz vissza, mielőtt darabokra fagysz, és téli álomra hajtod itt a fejed! Igyekezz és— Ó, tényleg! Vedd el ezt is! Melegítsd fel, mielőtt meginnád! – parancsolta, majd odadobott egy aprócska üveget.
Zhu Hong egy üveg sárga rizsbort tartott a kezében. Ennek a fajtának nagyon alacsony volt az alkoholtartalma, és kifejezetten ideális volt arra, hogy felmelegítse az embert. Jiangnanban gyártották, ezért elég nehéz volt fellelni északnyugaton. Zhao Yunlan nyilvánvalóan az előkészületek alatt pakolta be, és apró mérete egyértelműen jelezte, hogy kinek szánták.
A nő összeszorította a száját, szemében érzelmek sokasága csillogott. A férfi ekkora egyetlen további szó nélkül elhajtotta a többieket, és útnak indult.
***
Hogy minél kevesebb energiát pazaroljanak, a három férfi egyetlen szót sem szólt menetelés közben. Hatalmas szerencséjükre a nap is kisütött, és habár a szél jéghidegen mart beléjük, a napfényben mégis kevésbé tűnt csontig hatolónak.
Guo Changcheng úgy érezte, hogy legalább három vagy négy hegyet is megmásztak. Már rég eltértek eredeti úti céljuktól, Qingxi falujától. Valamikor dél után végre elértek egy szélvédett kis hegyi hágót, azonban addigra már majdnem mindannyian teljesen átfagytak. Chu Shuzhi feltépett néhány csomag marhahúst, és szétosztotta maguk között. Aztán Zhao Yunlan előbányászott egy jelölésekkel borított térképet, keresztbe tett lábakkal leült egy sziklára, és tanulmányozni kezdte azt.
– Hová is megyünk pontosan? – kérdezte Chu Shuzhi. – Tudod egyáltalán?
Zhao Yunlan bejelölt valamit a térképen. Anélkül válaszolt, hogy akárcsak felnézett volna.
– Nem Qingxi helyén van az a több nemzetiséget magába foglaló terület, amelyet Wang Zheng említett. Őszintén szólva én magam is azt hittem először, hogy arra gondolt, de aztán átnéztem az aktáját.
Ez komolyan meglepte Chu Shuzhit. Egészen idáig az volt a benyomása, hogy Zhao Yunlan túlságosan a kéjvágy hatása alatt áll ahhoz, hogy bármi másra is gondoljon. Erre tessék, a főnöke tényleg dolgozott egy kicsit.
– Mi volt benne? – tette fel a nyilvánvaló kérdést.
– Hogy a hanga törzsből származik, és régen Gelannak hívták. A Wang Zheng nevet csak azután választotta, hogy belépett közénk – tájékoztatta őket Zhao Yunlan. – A hangák nem voltak se barátságosak, se vendégszeretőek. Amennyire zárkózottan éltek, kizárt, hogy egy Qingxihez hasonló sík területet válasszanak lakóhelyül, ahol bárki megfordulhatott.
Chu Shuzhi erre sem számított.
– Vannak róla valódi feljegyzések?
– Nem igazán. – Zhao Yunlan a térképen bejelölt három pontra mutatott. – De benne van az Ókori Gonosz Praktikák Gyűjteményében.
Miközben beszélt, teljesen széthajtogatta a térképet, és az egyik pontra bökött. Chu Shuzhi egyből felismerte benne a kunyhó helyét.
– Amikor először beléptem, azt hittem, hogy az udvaron lévő emberi fejek a legendás Luobula tiltott átoknak köszönhetőek. A hanga nyelvben a luobula a halottak lelkére utal, a tiltás pedig nem annak gyakorlására, hanem inkább arra, hogy a lelkek képtelenek voltak szabadon cselekedni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Guo Changcheng, te meg mit álldogálsz olyan messze?! Pattanj ide! Már rég lejárt a próbaidőd, nem gondolod, hogy ideje lenne komolyabban venni a munkádat?
Guo Changcheng apró lépésekkel gyorsan odacsoszogott.
– Más szóval – mondta Chu Shuzhi – egy olyan technika, amely a halottak lelkének bebörtönzésére utal.
– Ühüm. A hangák ősidők óta lefejezték az embereket, és parancsoltak a halottak lelkeinek – folytatta Zhao Yunlan. – Szerintem ez valószínűleg a társadalmuk felépítésével lehetett összefüggésben. Egészen a kihalásáig a törzs valamilyen formában mindig is gyakorolta a rabszolgaságot. A Luobula átok feljegyzései szerint úgy gondolták, hogy nem csak életükben, de halálukban is abszolút uralommal rendelkeznek a rabszolgáik felett. Így a halott rabszolgákat lefejezték, és fejüket a hegy tetején lévő áldozati oltárhoz küldték. Ott pedig az átok segítségével bebörtönözték a lelküket, ezzel még a halálban is szolgálatra kényszerítve őket.
– Miért kellett az oltárnál történnie? – kérdezte Chu Shuzhi. – Volt valami jelentősége, hogy a hegytetőre temették a fejeket?
– Igen. A hangák egykor más etnikai kisebbségek között éltek. Habár nem házasodtak a törzsükön kívül, más vallások mégis elkerülhetetlenül befolyásolták. Bár az alapvető értékeik természetesen mások voltak, a hanga törzsben öröklött ideológiák egy része a bonból[1] származott. Ha utánanézel, a hangák által imádott istenek között más népcsoportok rosszindulatú isteneinek képét is ugyanúgy megtalálhatod.
– A boni hiedelmekkel ellentétben ők egyáltalán nem vallották, hogy mindennek lelke van. De azt igen, hogy a hegyeknek van. Talán mert odafent éltek, és többször is megtapasztalták a lavinákat. És abban is hittek, hogy a hegyek lelke elég ahhoz, hogy elnyomja a halottakét. Ezért állították fel az oltárt a „hegy lelkének bejáratánál”, a csúcs azon oldalán, amelyet nem ér napfény.
– Ugyanakkor a buddhizmusban jelenlévő újjászületés is hatott rájuk. A Luobula átok abban gyökeredzett, hogy a háromszög három pontja a világ legmélyebb üregét hozza létre, amelynek béklyói elől semmi sem menekülhet.
Chu Shuzhi okos ember volt, egyből megértette.
– Tehát három oltárnak kell lennie. Biztosan elég közel állnak egymáshoz, és hasonló tengerszint feletti magasságban vannak egy egyenlő szárú háromszöget képezve.
Zhao Yunlan bólintott. A térképre rajzolt három pötty majdnem egy egyenlő szárú háromszöget formázott. Bekarikázott egy pontot a közepén.
– Szerintem ide börtönözték a halottak lelkét, hogy az életük után is örökre parancsolni tudjanak nekik… És azt hiszem, ezen a helyen éltek valamikor a hangák.
– Hadd lássam! – Chu Shuzhinak kiváló tér- és tűpontos irányérzéke volt. Tanulmányozás közben elforgatta a térképet. – Nézd csak, ez nem a tegnap esti lángoló völgy?
– Annak kell lennie – értett egyet Zhao Yunlan, aztán gyorsan a szájába tömött néhány szelet szárított marhahúst. – Egyetek gyorsan, aztán indulunk!
Chu Shuzhi alaposan megrágott egy darabkát. Egy ideig hallgatott, majd Guo Changchengre nézett, aki egyáltalán nem figyelte a beszélgetést.
– Habár azt mondtad, hogy háttérkutatást végeztél az utazáshoz, valamilyen szinten járatosnak kell lenned ezekben a praktikákban, ha ilyen gyorsan rájöttél a dologra, nem igaz? – közölte némi mérlegelés után Zhao Yunlannal.
– Ha képtelen vagy megmondani a különbséget az ecstasy és a heroin között, hogy dolgozhatsz a drogelhárítási osztályon?
Chu Shuzhi kivételesen elmosolyodott. Azonban a keserűség már annyira beleivódott az arcába, hogy ez az aprócska mosoly nem sok változást okozott.
– Akkor mi, a „drogelhárítási osztály emberei” miért nem kapunk rendes kiképzést?
Zhao Yunlan rágása lelassult. Megfordult, hogy Chu Shuzhira bámuljon, aki szemtelenül visszabámult.
Guo Changcheng összevissza forgatta a fejét közöttük, de halvány lila gőze sem volt, hogy mi történik. Azonban túlságosan félt mindkettőjüktől, hogy megkérdezze, ezért inkább csak összehúzta magát.
– Lao-Chu, neked vág az eszed, mint a borotva – mondta végül Zhao Yunlan. – Nem igazán találkoztam még nálad rafkósabb emberrel, úgyhogy nem tépem a szám. Pontosan tudod, hogy miért. Kezdj vele, amit akarsz.
A férfi szemeit összehúzva a marhahús csomagolását nézte egy ideig, mintha csak az rejtené az élet értelmét. Nem válaszolt, és az arckifejezése sem változott, mintha az egész beszélgetés meg sem történt volna. A gondolatai teljesen kifürkészhetetlenek maradtak.
Tizenöt perccel később újra útra keltek, és ezúttal Chu Shuzhi vette át a vezetést.
A reggel verőfényes és napos volt, de egy idő után elkezdett szállingózni a hó. Nyugat felé tartottak, nagyjából egy órán keresztül haladtak lefelé a kanyargós úton, mire Guo Changcheng megpillantott valamit. És az a valami nagyon ismerősnek tűnt számára.
Odaugrott, és vastag kesztyűjével letörölte a ráhullott hóréteget. Aztán csak döbbenten álldogált, amikor rájött, hogy mit is talált.
Zhao Yunlan egyszerre meghallotta ahogy a fiú kiabálni kezd.
– Zhao parancsnok! Zhao parancsnok! Itt van Wang Zheng karja! Megtaláltam Wang Zheng karját!
A kölyök valóban egy szerencsét hozó talizmán – gondolta Zhao Yunlan, miközben sietve megindult felé. Megragadta a műanyag kart, Guo Changchenget pedig megjutalmazta egy vállon veregetéssel.
– Annak a lánynak a karjai már rég elrohadtak. Ez csak egy utánzat, amit a gyagya agyaddal vásároltál. Ha ez itt hever, hol a többi része?
Bármennyire is könnyű volt a teste, nem esett elég hó ahhoz, hogy lépteinek nyomát belepje. Zhao Yunlan keresgélt egy darabig, aztán eszébe jutott valami. Tenyerével a homlokára csapott. Ha Wang Zheng nem járkált errefelé, akkor a karja biztosan felülről eshetett le.
Chu Shuzhi követte a tekintetét, aztán a térképre nézett. Azonnal összerakta a képet. Megütögette Zhao Yunlan vállát és felmutatott.
– Oda nézz! A lejtőn, alig három méterrel arrébb egy nagy barlang nyílt, amelyet már félig belepett a fű és a hó. Eredetileg rejtve maradt volna a fürkésző tekintetek elől, azonban a bejáratnál összegyűlt hóban léptek nyoma látszott. Ez annyira belerondított a látképbe, hogy egyből magára vonta Chu Shuzhi figyelmét.
[1] Bon: A tibeti bon egy sámánisztikus alapokon nyugvó, buddhista, hindu, perzsa és feltehetően keresztény elemeket is magába foglaló hitrendszer.