Nem sokkal éjfél után Zhao Yunlan hirtelen felriadt. Tekintete rögtön találkozott Shen Wei pillantásával, kinek szemei szemüveg nélkül még a szokásosnál is gyengédebbnek tűntek. A professzor azonnal ijedten félrenézett.

Zhao Yunlan figyelmen kívül hagyta, csak csendesen felült, hallgatózott egy darabig, aztán mutatóujját az ajkaira nyomva jelezte a férfinak, hogy maradjon csendben. Utána kimászott a hálózsákjából, felvette a zseblámpáját és elindult kifelé. Daqing egy röpke nyávogást követően kilőtt utána, Shen Wei pedig szintén aggódva úgy döntött, hogy csatlakozik hozzájuk.

Amint Zhao Yunlan kilépett, rádöbbent, hogy nincs is szüksége az elemlámpára. A távolban az egész völgy úgy lángolt, mintha csak tűz zúdult volna le a mennyekből. Az egyik oldalon ott magasodtak a hóval és jéggel borított hegyek, míg a másikon hevesen égett minden. Olyan volt, mintha a még több ezer kilométer távolságra lévő hegytetőn is hallanák a tűzből eredő szánalmas sikolyokat, és szinte érezték, ahogy a lángok a bőrüket nyaldossák. Az egész égbolt narancssárgás színben pompázott.

– Mi a fene az? – kérdezte Zhao Yunlan.

Daqing minden egyes szőrszála felállt. Mintha nem is a halandók birodalmában lettek volna… A völgy hirtelen pokollá alakulása mindenkit lebilincselt, megfosztva őket a tér és az idő minden érzetétől.

Mintha csak válaszolna, remegés rázta meg az egész kertet. A fagyott talaj kirepedezett és felfedte a koponyákat: kicsiket, nagyokat, újakat, régieket, mindenféle színárnyalatban. Csattanó hangok hallatszottak, csont ütődött a csonthoz, aztán egyszerre az összes koponya egy irányba nézett, mintha csak valaki elrendezte volna őket.

Egyre több és több koponya került a felszínre és csatlakozott a társaihoz, hogy hátborzongatóan és tiszteletteljesen bámuljanak a tűz irányába.

Zhao Yunlan kinyújtotta a kezét, igyekezett megakadályozni, hogy Shen Wei is kilépjen a kertbe. Aztán megragadta a macskát.

– Hé, dagadék! Ne rohangálj!

– Pokoltűz – lehelte Wang Zheng, aki egy ideje mögöttük álldogált. Lecsúszott csuklyája felfedte a felfújhatós bábu élettelen arcát. Aztán a földre zuhant, még mielőtt a professzor közelebbről is szemügyre vehette volna. Shen Wei ösztönösen utána kapott, de amint megérintette a testét, az egy eltúlzott, hamis nyögést hallatott. Szegény visszafogott Shen professzor akkora sokkot kapott, hogy „Wang Zheng” kicsúszott megremegő kezei közül.

Egy fehér ruhás lány öltött alakot levetve műanyag burkát.

– A halál kapuján áthaladó bűnösök tudják, hogy pokoltűz vár rájuk – jegyezte meg Wang Zheng ismerős hangja. – Azt mondják, hogy a lángok csak a vétkeseket égetik—

– Ne beszélj baromságokat! – szakította félbe mérgesen Zhao Yunlan.

– Csak nézz szét, ha nem hiszel nekem! – nyújtotta ki a kezét a lány.

A kertben lévő összes koponya rendezetten a kis faház felé fordult. A számtalan üres szemgödör látványa szinte elviselhetetlenül ijesztő volt. A koponyák szája nyitva, állkapcsuk úgy mozgott, mintha nevetnének. Mostanra már nem csak a macska volt az egyetlen, akinek felállt a hátán a szőr. Csupán Wang Zheng maradt továbbra is közömbös a szokatlan mozgolódásra.

– A törzsem – közölte. – Le akarják szaggatni a bőrömet, darabokra tépni az ínszalagjaimat és inni a véremből.

– Wang Zheng, húzz vissza a testedbe! – parancsolta Zhao Yunlan rezzenés nélkül, majd előhúzott egy fegyvert a zsebéből. – Shen Wei, te meg indulj befelé!

Úgy tűnt, a lány lázadó kedvében van. Felsóhajtott, mintha nem is hallotta volna a férfit.

– Pedig már halott vagyok – hangjában keserűség érződött.

– Menopauzád van, vagy mi a fasz? Ne pofázz, inkább pattanj befelé! – A parancsnok megragadta az áttetsző lelket és durván visszataszigálta a bábuba. Aztán felkapta és az éppen kiérkező Zhu Hong karjaiba lökte, aki szintén felriadt és kijött szétnézni.

Abban a pillanatban a koponyák egyszerre az ajtó felé iramodtak nyitott szájjal. Zhao Yunlan az egyik kezével megragadta az ajtó reteszét, a másikat pedig felemelte és három lövést adott le. Az eltalált koponyák emberi sikolyt hallattak és azonnal fehér füstté foszlottak.

A férfi a lehetőséget kihasználva gyorsan megpróbálta becsukni az ajtót, azonban az egyik megugró koponya beékelődött az ajtó és annak kerete közé. Zhao Yunlan előhúzott egy rövid pengét a nadrágszára alól, és annak markolatával hevesen ráütött. A támadó tojáshéjként zúzódott darabokra, a parancsnok pedig egy hangos csattanással bevágta az ajtót.

A kint ragadt koponyák egymás után emelkedtek fel és csapódtak az ajtóba, mintha csak milliónyi fáradhatatlan kéz kopogna. Olyan magasra ugrottak, hogy még az ablakon is képesek voltak benézni. Néhány diák felébredt, de a történtek ellenére is teljesen nyugodtak maradtak. Annyira abszurd volt a szituáció, hogy el sem tudták képzelni, nem csupán álmodnak.

Még Guo Changcheng is higgadt maradt. Végül is az aprócska kunyhóban mindenki ott volt… A mindenható Zhao parancsnok, egy hatalmas, nagyszájú macska, egy álszerzetes, aki még az éhező szellemet is legyőzte, egy kígyó alakváltó, aki nyers bárányhúst evett és Chu Shuzhi, kihez a fiú hozzá sem mert szólni. Hiába néztek szembe óriási veszéllyel, Guo Changcheng biztos volt benne, hogy biztonságban van. Valamiért a szegény gyermek vakon hitt munkatársaiban…