Sárkányvárosban az alakváltók bankettjét az utolsó holdhónap 28. napjára tervezték. Ebben az évben az utolsó hónap egészen véletlenül pont huszonkilenc napból állt csak, így a vacsorát éppen a holdújév előtti utolsó napon tartották.
Aznap kora reggel egy veréb hozta meg Zhao Yunlan meghívóját. A takarítószemélyzet fényesre suvickolva és makulátlanul hagyta ott az irodát távozáskor, és ahogy a terem hatalmas, padlótól mennyezetig érő ablakán elhúzták a függönyöket, minden téli napfényben úszott. Mivel a fűtést teljesen feltolták, nem volt szükség arra, hogy bárki is több réteg ruhát viseljen. A helyiségben két óriási elefántfül pálma díszelgett zölden és húsosan, az ajtó melletti akváriumban pedig egy nyugodt és gondtalan ezüst arowana úszkált.
A hangszórókon keresztül idilli guqinszó áradt, és habár a terem tágas volt, a benne lévő két személy annak mindkét felét birtokba vette. Miután megöntözte a növényeket, Shen Wei leült könyvet olvasni. Átmenetileg Zhao Yunlan asszisztenseként szolgált, amíg annak sérült szeme meg nem gyógyul.
A parancsnok még korábban megkérte őt, hogy keverjen be neki egy tál cinóber tintát, most pedig az asztalnál ült egy nagy halom sárga papírral, és csukott szemmel gyakorolta a talizmánok rajzolását. Az elsők elég ormótlanra sikerültek, de ahogy lassan belejött, a tevékenység a puszta időtöltésből a lazulás és az elméje lenyugtatásának eszközévé nőtte ki magát.
Nem sokkal később már egy egész sor gonoszűző talizmán sorakozott az íróasztala szélén, és minden érkező egyből érezhette az azokból áradó meleg energiát.
A férfinak általában hiányzott a türelme az efféle tevékenységekhez, ezért mindig Chu Shuzhi végezte el. De talán a vaksága miatt, talán Shen Wei jelenlétének köszönhetően, most szokatlanul nyugodtnak érezte magát, ahogy csendesen üldögélt.
Amikor Zhu Hong bekopogott és belépett, két olyan embert látott, akik a legjobbat hozzák ki egymásból anélkül, hogy a másik útjába állnának. Az ajtóban megtorpanva az az érzés járta át, hogy ha beljebb megy, a felesleges harmadik kerékké válik. Nem volt ínyére.
Az ajkába harapott, és hűvösen bólintott egyet a professzor felé, majd a küszöbről megszólította főnökét.
– Ki kell ugranom egy kicsit. Megjött az év végi bónusz, úgyhogy átmegyek a bankba Wang Zhengnek.
Amint szegény Zhao Yunlan ezt meghallotta, az arca azonnal felderült.
– Oké, nem gáz – válaszolta.
A nő ezek után elővett egy mappát.
– Megvan az osztályunk szilveszteri vacsorájának becsült költségvetése is. A kaja mellett előre meg kell venni az isteneknek szánt felajánlási ajándékokat is. Felolvasom a listát. Ha nincs ellenvetésed, akkor írd alá, én meg elmegyek a pénzügyre megigényelni.
A férfi hallgatta, ahogy végigmegy a tételeken, aztán aláírta azon a helyen, amelyre bökött. Miután végeztek, a nő Shen Weire pillantott, majd zavarban megkérdezte:
– Még mindig… Még mindig azt tervezed, hogy velünk töltöd az újévet?
– Hát persze. Mégis hová mennék? – kérdezte a parancsnok, de még csak fel sem pillantott.
Zhu Hong arcán végre megjelent egy csipetnyi boldogság, amely azonban egy pillanattal később semmivé lett, ahogy a férfi folytatta.
– Nemcsak hogy jövök, de ráadásul még a családomat is elhozom. Ugye, asszony?
Talán mert már hozzászokott a másik flörtölési stílusához, talán Zhu Hong jelenléte miatt, de Shen Wei nem szólt vissza. Egyszerűen elmosolyodott és játékosan közölte:
– Ó, fogd már be!
A nő arckifejezése elkomorult.
– Oké – felelte rosszkedvűen. – Akkor indulok.
– Hé, várj egy kicsit – szólalt meg Zhao Yunlan. Felnyalábolta az elkészült gonoszűző talizmánokat, majd átnyújtotta. – Van egy apró bolt a Régiségek útja mögötti nagy pagodafa legvégében. Nincs cégtáblájuk, csak egy öregember álldogál az ajtónál. Menj be és add oda neki ezeket, hogy nézzen rájuk. Mondd meg, hogy az ár nem változott, ő tudni fogja. De közöld vele, hogy vaksin rajzoltam mindet, úgyhogy alaposan vizsgálja meg őket. Ha valamelyik kicsit is kaki lett, adhatsz neki engedményt.
A nő a zsebébe gyömöszölte a köteget.
– Papírtalizmánokat árulsz?
– Valamiből el kell tartanom a családomat – nyújtózott egyet a férfi. – Kő egy kis extra máni! Most vettem házat, veszettül szükségem van egy kis lóvéra a felújításhoz.
Zhu Hong meg sem várta, hogy befejezze, egyből megindult kifelé. Szerette volna megkérdezni, hogy elkísérje-e a másikat az alakváltók ünnepségére, de egyértelműen szükségtelen volt. Az ajtó becsapódott a háta mögött.
– Azt hiszem, hogy… Öhm… Azt hiszem, hogy talán érez irántad valamit.
– Hmm… – A férfi kiterített maga előtt egy újabb sárga papírt, és beszéd közben méricskélni kezdte az ujjaival. – Korábban nem vettem észre. De ha így van, akkor még idejében tennem kellene valamit.
Shen Wei felsóhajtott, mire a másik kuncogni kezdett.
– Mit sóhajtozol? Mégis milyen jövője van egy irodai románcnak? Ráadásul az emberek és az alakváltók nem is tartoznak egymáshoz. Mi értelme lenne összemelegedni?
Zhao Yunlan szó szerint úgy értette, ahogy mondta, de Shen Wei többet látott bele. Egy kis szünet után végül megkérdezte:
– Akkor te meg én… Nem gondolod, hogy egy démonnak és egy embernek is külön utakon kellene járnia?
– Mi? – nyújtotta ki a kezét automatikusan a férfi, alaposan összekenve magát cinóberrel. Megdermedt egy pillanatra, aztán felkiáltott. – Egyáltalán nem ugyanaz a helyzet! Érted teljesen odáig vagyok!
Olyan lazán közölte, mintha nem is kedveskedésnek vagy romantikus kijelentésnek szánta volna. Akár könnyed fecsegés is lehetett volna, amely egy kötetlen összejövetel alatt hangzik el, miközben teát iszogatva élvezik annak zamatát. Ezek az egyszerű szavak talán kissé közönségesnek tűntek abban a hóval borított világban, mégis meleg őszinteséget árasztottak.
Hirtelen egy másik kéz ért az övéhez, amellyel egy talizmánt próbált éppen lefogni. Az érintés megakasztotta az ecset mozgását, amelynek köszönhetően a spirituális energia kiszökött és kárba veszett.
Shen Wei valamikor menet közben lecsökkentette a kettejük között lévő távolságot, és egyik karját a szék karfájára téve csapdába ejtette Zhao Yunlant. Szinte szelíden hunyta le szemeit és hajolt közelebb. Lélegzetét visszafojtva szempillái finoman megremegtek, majd lágyan megcsókolta a férfi orrának hegyét. Aztán még a korábbinál is lassabban lejjebb mozdult, és egészen addig folytatta óvatos felfedezését, amíg szája végre a másikét súrolta.
Rendkívül gyengéd és kíméletes volt, még akkor is, amikor végigsimította Zhao Yunlan száraz ajkait, és hihetetlenül finoman elmerült közöttük. Nem a kéjvágy hajtotta, mindössze ennyi után sóvárgott.
Menthetetlenül szerelmesnek érezte magát, egy édes csókra, a másik bőrének érintésére vágyott.
Az előtte lévő ember olyan volt, mint valami halálos méreg. Shen Wei minden erejével küzdött ellene, de képtelen volt ellenállni neki. Egyre jobban belebolondult.
Ebben a boldog pillanatban érkezett meg valaki bejelentés nélkül, és látta meg a jelenetet, amit nem az ő szemének szántak. Szitkozódva kihátrált. Az ajtó hangja megijesztette Shen Weit, aki azonnal pánikszerűen felegyenesedett. Szárazan felköhögött, mintha valamit titkolni próbálna.
Újfent odakint álldogálva Daqing megkaparászta az ajtót, mintha mi sem történt volna.
– Főnök! – nyávogta hosszasan elhúzva. – Zhao parancsnok, odabent vagy? Ráérsz kicsit?
– Told ide a segged! – felelte a férfi gyilkos arckifejezéssel.
Daqing lelkesen berohant, majd kíváncsi pillantást vetett Shen Weire. Sosem látott még ilyen félénk és könnyen zavarba ejthető embert Zhao Yunlan közelében. Átfutott az agyán, hogy a professzor arckifejezése egy olyan megbilincselt kurváéra hasonlít, kinek fényképét egy pornográfiát és illegális tevékenységeket elítélő cikkben tettek közre. Egészen a nyakáig pirult.
Ettől tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi szépség a barackvirágok között, akárha egy olyan festményhez tartozna, ahol a gyönyörű arc és a lenyűgöző virágok tökéletesen kiegészítik egymást. Nem csoda, hogy az a javíthatatlan perverz több mint fél évig könyörtelenül üldözte. Habár szerencsétlenségére még mindig nem sikerült belekóstolnia…
Daqing a levegőbe emelte a farkát. Kielégítő volt számára Zhao Yunlan szerencsétlensége, és az a jóleső gondolat, hogy bármennyire is elképesztően néz ki Shen Wei, a férfi nem láthatja.
Az a bizonyos javíthatatlan perverz türelmetlenül csattant fel.
– Két perced van! Ha bármi baromságot zagyválsz, megnyúzlak, és sálat csinálok a bundádból!
A fekete macska lekucorodott az íróasztalra.
– Írtam a virágok törzsének. Megkaptad a meghívást, ugye? Végül is számtalan alakváltót ismersz… Ma este, alkonyat után valaki várni fog a Régiségek útjának nyugati bejáratánál, innen egyből odamehetsz. És ne felejts el ajándékot vinni!
Aztán vetett egy aggódó pillantást Shen Weire.
– Shen professzor, ismered a szokásokat, ugye?
A férfi bólintott.
– Ne aggódj! Vigyázni fogok rá!
Daqing egyből megkönnyebbült. A szégyenlős emberek tartják fenn az erkölcsöt! Mindig is úgy gondolta, hogy lehet rájuk támaszkodni, és Shen Wei tényleg jóval megbízhatóbbnak tűnt, mint egy bizonyos valaki.
Zhao Yunlan már éppen készült elzavarni hívatlan vendégüket, amikor megcsörrent a telefonja. Hanyagul körbetapogatózott, aztán felvette. Nem látta a hívóazonosítót, Daqing viszont igen. „Anyacsászárné” – hirdette a képernyő.
A macska azonnal felélénkült és figyelni kezdett, nagyon szerette volna látni, ahogy a másik hülyét csinál magából.
– Igen, tessék? Különleges Esetek Osztálya, Zhao Yunlan beszél – közölte hivatalos hangon.
Aztán hangja azonnal lemélyült és ellágyult. Szinte hajlongani kezdett beszéd közben.
– Ááá… Nem láttam. Nagyon sajnálom, anyu, igazá—
Korábbi és mostani testtartása között ég és föld volt a különbség. Nemrég még szemtelenül üldögélt a forgószékben, miközben erőteljesnek és fennhéjázónak tűnt, most pedig szinte labdává zsugorodott. A macska felbukott a néma nevetéstől.
– Nem, dehogy merném elfelejteni! – közölte. – Tényleg dolgom van ma este, komolyan… komolyan mondom! – sóhajtott. – Ne kérdezősködj, kérlek! Munkával kapcsolatos… Neeeem, mégis mikor láttál te engem csak úgy szórakozni? De ha eszembe is jutna ilyesmi, mégis hova mehetnék egy hideg téli napon?
Shen Wei félreállt és hallgatta, hogy mit beszél a vonal másik oldalán lévő személlyel. A férfi hangja szeretetteljes volt, időnként nyafogott kicsit.
Eleinte mosolygott, aztán önkéntelenül is sötétség árnyékolta be a szemeit. Egyszerre minden eddiginél tisztábban érezte, hogy Zhao Yunlan hús-vér ember, akinek szülei vannak. Vele ellentétben rengeteg szál kötötte a halandó világhoz.
Talán Zhao Yunlannak eszébe jutott, hogy a hívás biztosan darabokra töri menő és ragyogó imázsát, mert felkelt, megkerülte az asztalt, majd bezárkózott a belső szobába.
Daqing megtisztította a karmait, aztán tekintete összekapcsolódott a férfiéval.
– Ember vagy? – kérdezte.
Shen Wei nem válaszolt.
– Ne érts félre! – magyarázkodott a macska. – Nem sértésnek szántam, csak egy sima kérdés. Tudod…. Hogy emberi lény vagy-e, vagy valami más. Mondjuk természetfeletti, érted?
A kérdés pont ott ütött, ahol a legjobban fájt. Némi csend után a férfi végül megrázta a fejét.
Legnagyobb meglepetésére Daqing megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Az jó! – mondta inkább magának, mint a másiknak. – Nem ember… Hmmm… Ez a kölyök egy igazi bajkeverőnek látszik, de helyén van a szíve. Tényleg nagyon szeret téged, ne áruld el őt!
– Hogyan is tehetném?! Sosem fordítok neki hátat, amíg akar engem! Sem életben, sem halálban!
A macska felnézett a szemeibe, és meghökkentette a benne látott őszinteség nagysága. Sok-sok év telt el azóta, hogy utoljára ilyet látott. Egy pillanatra túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy reagáljon.
Még akkor is a gondolataiba merült, mikor Zhao Yunlan visszatért a hívás befejezése után. Daqing leugrott és a lába köré fonódott.
– Mit mondott az öreg hölgy? Serpenyőben sült árnyékhalat akarok enni!
– Kit érdekel, hogy mit akarsz?! Húzz innen, mindjárt eltanyálok benned! – próbálta ellökni a macskát Zhao Yunlan kinyújtott lábbal.
De Daqing nem adta fel, elülső mancsaival belekapott a férfi nadrágszárába. Golyó teste imbolygott a levegőben, ahogy kiabálni kezdett.
– A! Sült! Halamat! Akarom!
– Odaviszlek, oké?! Magammal foglak vinni! Jó édes macska ősök… – A férfi lehajolt, a nyakánál fogva megragadta Daqingot, aztán félredobta és a fenekére csapott. – De csak az újév estéjén. Ó, jut eszembe, az anyám előbb említett is téged.
– Említett? Megdicsért? – kérdezte elragadtatva.
– Azt mondta, hogy „az a macska olyan régóta él, hogy biztosan nem lesz már közöttünk sokáig”. Meg hogy bánjak veled jobban.
Daqing a fenekére pottyant a parancsnok lábán, de ő fel volt rá készülve. Nevetését visszafolytva gyorsan behúzta azt, aztán Shen Weihez fordult.
– Mondtam neki, hogy készüljenek plusz egy fővel. Ráérsz esetleg? Eljössz velem?
A férfit teljesen váratlanul érte a kérdés, egyszerre megdermedt. Kellett neki egy kis idő, mire megtalálta a hangját.
– Hogy én? N-Nem… Nem tehetem. Újév van, én pedig kívülálló vagyok – mondta nagy nehézségek árán.
– Kívülálló? – Zhao Yunlan megragadta a gallérját. – Ezek szerint azt tervezed, hogy élvezkedsz rajtam egy sort, aztán félredobsz, amikor eleged lett belőlem?
– Mégis miket beszélsz?!
Daqingnak nem volt kedve tovább nézni kettejüket. Kicsusszant a résnyire nyitott ajtón, majd hátsó mancsával ügyesen becsukta maga mögött.
Azon az estén kettesben látogatták meg a Régiségek útját. Zhao Yunlan napszemüveget viselt és botot tartott a kezében, Shen Wei pedig egyik kezével őt támogatta, míg a másikban egy zománcozott dobozt hordozott.
Annak belsejében négy réteg volt. Az elsőben hegyekből származó harmatcseppű pecsétviaszgomba, a másodikban aranyból és jádéból készült ősi rituális eszközök, a harmadikban gyöngyök és sárkányszakáll volt a tenger fenekéről, a negyedik pedig aranyfényű fekete vasat tartalmazott az alvilág folyójának mélyéről.
Több száz kilogrammot tartott a kezében, de oly’ könnyedén, mintha teljesen súlytalan lenne.
A Régiségek útjának nem volt nyugati bejárata, a legnyugatibb pontja egy zsákutcában végződött. A legtöbb üzlet már rég bezárt az újév alkalmából, csak egyetlen piros papírlámpás lógott a pagodafán, kerek fényt vetve a foltos falra.
Amint besétáltak alá, egy árnyék villant meg előttük, aztán egy lovaskocsi jelent meg a semmiből. Néhány alak szállt ki belőle. Magasak és szikárak voltak, hosszú köntöst hordtak és rókafejük volt. Távolról úgy tűnt, mintha csupán szőrös maszkot viselnének. Kezük nem látszott ki ruhaujjukból, és hosszú, vékony szemük titokban a Shen Wei által tartott dobozra villant.
– Isten hozta önöket! Kérem, erre jöjjenek! – hajoltak meg.
A világon mindenfelé léteztek hasonló összejövetelek, csakúgy, mint a régi időkben, amikor az emberek különböző falvakból egybegyűltek kereskedni. Általában évente egyszer tartották őket. Némelyek zajosabbak voltak, míg mások csendesebbek.
Sárkányváros kellően urbánus volt, tele halandó emberekkel és nyüzsgő élettel. A város a legjobb hely az eltűnésre – tartja a mondás, és talán tényleg mindenféle népségnek otthont ad, azonban egyáltalán nem alkalmas a kultiválásra. Erre tekintettel a közönséges alakváltók nem is választották az ilyen helyeket, hacsak nem volt kapcsolatuk a halandókkal, vagy valamiféle lezáratlan ügyüknek akartak a végére járni. Ennek eredményeképpen a helyi vásár a csendesebbek közé tartozott.
Mióta Zhao Yunlan nyomozóalakulata a városban létesített központot, számtalan alakváltó kémkedett neki és hívta testvérének. Ennek ellenére még sosem látogatott el a vásárukra. Olyan volt, mint az alakváltók újévi vacsorája. Bármennyire is jó kapcsolatot ápolt velük valaki, ha volt egy kis esze, kívülállóként nem merészkedett ilyenkor a terepükre.
A lovaskocsiban ülve a parancsnok fején átfutott egy gondolat, mire elmosolyodott.
– Mi az? – kérdezte Shen Wei.
A férfi keze még mindig fogta az övét. Zhao Yunlan megszorította, majd addig mélyítette hangját, hogy az belevesszen a kerekek zörgésébe.
– Csak eszembe jutott, hogy mennyire hagyományos keretek között fejlődik a kapcsolatunk. Először megismertük egymást, aztán infót cseréltünk a hátterünkről. Utána jött a kézfogás, aztán a közös vásárlás és a randi. Ha ezen az úton haladunk, hamarosan jön a találkozás a szülőkkel, majd végül a házasság.
Tudatában a rókák éles hallásának, a másik kipillantott.
– Megbeszélhetnénk ezt inkább este, miután hazamentünk? – mormolta.
Zhao Yunlan azonban nem a szégyenérzetéről volt híres.
– Én is nagyon szívesen baszélgetnék már veled…
Shen Wei nem válaszolt.
– Jaj, drága gege[1]! Annyira akarlak, hogy nem bírom tovább! Légy az enyém!
A professzor zavarba jött és dühösen lerázta magáról a másik kezét. Aztán amikor észrevette, hogy a férfi vakon markolászni kezdi a levegőt, egy pillanatnyi habozás után újra finoman megragadta azt.
Nem lehetett tudni, hogy a rókák hallották-e a szóváltásukat, de az útjuk nagyon sima volt. Nagyjából tizenöt perc elteltével megálltak, majd az egyikőjük elhúzta a függönyt, és megkérte őket a kiszállásra. Hideg szél fújdogált. Nem túl messziről egy qin[2] és egy xiao[3] duettjének hangja hallatszott. A dallam komoran szólt, de mivel a zenészek kénytelenek voltak élénk hangulatot varázsolni, így az összhatás kissé nyugtalanítóra sikerült.
A bejárattól balra és jobbra két alak köszöntötte az összegyűlteket, mindkettő embertesttel és lófejjel volt megáldva. Mellettük egy olyan illető állt, aki nem lábakkal, hanem kígyófarokkal rendelkezett.
Ez egy másik hagyománya volt az alakváltók vásárának. Mindenkinek fel kellett vennie az eredeti formájának egy részét, hogy a fiatalabb, alacsonyabb kultivációs szinttel rendelkező résztvevők is láthassák, kikkel van dolguk. Így próbálták megelőzni a szerencsétlen félreértéseket.
A kígyó jegyeket viselő férfi odasiklott hozzájuk.
– Őrző, hát megérkezett!
Rettenetesen hideg volt. A kígyó alakváltók a természetükből adódóan nem szívesen mutatkoztak a téli időszakban. A legtöbben általában nem is vettek részt ezeken az ünnepségeken, csak néhány képviselőt küldtek.
Egyértelműen Zhao Yunlanra várt, aki alaposan megfigyelte a hangját beszéd közben.
– A szemem nem a legjobb manapság… De ha jól hallom, akkor önhöz van szerencsém, negyedik nagybátyám, ugye?
– Megtisztelő, hogy emlékszik rám, Őrző! – válaszolt az öreg. – Jöjjenek! Zhu Hong már elmagyarázta nekem a helyzetet. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon!
Shen Wei átadta a dobozt a lófejű ajtónállónak, majd bevezette a parancsnokot.
Odabent egy körülbelül száz méteres sétálóutca fogadta őket. Az oldalak mentén hosszúkás kőlapokkal kirakott utak húzódtak, közöttük pedig egy végeláthatatlan, keskeny folyó húzódott, amelyet egy kis kőhíd szelt át. Egy színpad állt rajta.
A folyó két partján tömeg nyüzsgött, mindenhol színes lámpások és dekorációk, közöttük pedig leginkább félig ember–félig állat teremtmények sétálgattak. Néhány alakváltó már felállította a pultját, és portékáit kínálgatta a többi törzsnek, még mielőtt a bankett elkezdődött volna.
A kígyók törzsének örege közvetlenül a hídhoz vezette a két férfit. A fagyos kő felületét egy vékony hóréteg borította, de a két végén lévő oszlopokat vékony virágvessző tekerte körbe. Azok mentén itt-ott halványsárga virágok nőttek.
– Téli Jázmin kisasszony, az Őrző megérkezett. Gyere ki, kérlek, hogy találkozhass vele – mondta negyedik bácsi az egyik kis sárga virágot megszólítva.
Ezt hallva a vékony téli jázmin vessző hirtelen növekedésnek indult, virágszőnyegként terülve szét a hídon. Számtalan friss apró bimbó indult feslésnek és kezdett el virágozni, közülük pedig egy lány emelkedett ki.
Deréktól felfelé ember volt, alsó fele azonban továbbra is virágvesszőkből állt. Tizennégy-tizenöt évesnek tűnt, haja két oldalon összekötve keretezte arcát. Hosszú, vékony szemei alaposan szemügyre vették Zhao Yunlant, mielőtt Shen Weihez fordult volna.
Valamiért úgy tűnt, mintha félne tőle. Tekintete sietve végigsöpört rajta, mielőtt újra a parancsnokra nézett volna.
– Fekete Macska bácsikám azt mondta, hogy az Őrző egy igazi álompasi. Gege, mondd csak… Miért viselsz ilyen nagy napszemcsit? – kérdezte mosolyogva.
Zhao Yunlan levette az említett tárgyat és a gallérjára akasztotta.
– Hogy az emberek megsajnáljanak. Talán egy hozzád hasonló édes fiatal hölgy megszán egy kis nektárral, ha látja, hogy ez a dögös gege megvakult.
Téli Jázmin felkuncogott, miközben mélyen a férfi szemébe nézett, aztán negyedik nagybácsihoz fordult.
– Mégis mi lelte a varjakat? Miért bántják a halandókat ok nélkül?
Negyedik nagybácsi meglapogatta a fejét, de nem válaszolt.
– Idén senki sem jött el a varjak közül? – nézett szét a lány.
– Sem ide, sem pedig a többi vásárra – válaszolta az öreg. – De nektek, fiataloknak, nem kéne ilyesmi miatt aggódni. Koncentráljatok csak a kultiválásra, aztán ha jön a tavasz, hozzatok sok-sok szép virágot!
Téli Jázmin szófogadóan hümmögött, aztán elővett egy kis üveget, és Zhao Yunlan tenyerébe nyomta.
– A törzsünk főnöke megkért, hogy ezt hozzam el, és adjak át egy üzenetet: Ha az Őrzőnek bármire is szüksége lenne a jövőben, csak szóljon nyugodtan! Állunk szolgálatára!
A férfi teljesen meghatódott a váratlan kedvességtől, így beletelt egy kis időbe, mire válaszolni tudott.
– A szolgálatomra? Nem, nem… A tisztelt törzsfőnök túl nagy kegyet tanúsít irányo—
Még mielőtt befejezhette volna, egy kis majom ugrott fel a színpadra. Egy bronz gongot tartott a kezében, amelyet erőteljesen megütött, mire az összes alakváltó elcsendesedett. Az út szélére asztalokat és kőszékeket pakoltak ki gyorsan.
– Ajjaj! – kiáltott fel a lány. – Mindjárt kezdődik a vacsora, fellépésem van! Őrző-gege, nem tudok tovább beszélgetni. Vigyázz magadra!
– Várj— kezdte a férfi, de Téli Jázmin máris számtalan vesszővé vált, gyorsan szétterült az egész kőhídon, és minden oszlopot virágba burkolt. A finom porhóval együtt úgy tűnt, mintha a híd teljesen kivirágzott volna az élettől.
Zhao Yunlannak még arra sem volt ideje, hogy kivegye a másik kezét a zsebéből, amiben egy Daqingtól kapott dolgot hordott. Egy múltbéli Őrzőhöz tartozott… az előző, vagy talán az azt megelőző életének becses kincse volt. Egy apró foszforeszkáló csésze volt, amelybe rendkívül bonyolult, ugyanakkor fenséges holdvirágokat faragtak. Állítólag el tudta tárolni a holdfényt, amely a virág alakváltók számára rendkívül értékes volt a kultiváláshoz.
A parancsnok oda akarta adni az ezer virág nektárjáért cserébe, de azok nemcsak hogy csere nélkül átadták neki, de ráadásul felajánlásnak szánták. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen a helyzettel.
Egy kis gondolkodás után Shen Weihez fordult és közölte, hogy távozniuk kellene. Aztán ahogy megmozdult, beleütközött egy kőasztalba. A másik gyorsan megragadta a derekát, megfordította és közelebb húzta magához, hogy eltakartja őt az alakváltók kíváncsi szeme elől.
– Kívülállók vagyunk, ez pedig itt az alakváltók ünnepsége – jegyezte meg Shen Wei. – Nem kellene tovább alkalmatlankodnunk, itt az ideje, hogy távozzunk.
Az öreg alaposan megjegyezte magának a férfi birtokló viselkedését.
– Már előkészítettük önök számára a székeket, szeretnénk megvendégelni önöket! Legalább egyenek és melegedjenek fel kicsit, mielőtt elmennek!
Shen Wei a homlokát ráncolta, mire az öreg folytatta.
– Mivel a következő év a kígyó éve lesz, ma este én vagyok a lakoma házigazdája. Bocsássanak meg, kérem!
Elsiklott anélkül, hogy megvárta volna a tiltakozást, és földig érő ruhaujját a kövön vonszolva lassan felment a lépcsőn a hídon lévő magas színpadra. Ismét zene töltötte be a levegőt, ezúttal azonban különbözött a korábbi qin és xiao duettjétől. Egy áldozati ének volt, amely az idők kezdetétől öröklődött folyamatosan.
Egy női hang szólalt meg tisztán a távolból: Az ég alatt minden Buzhou-ból fakad…
Az összes alakváltó egyszerre nagyon ünnepélyesnek tűnt.
Negyedik nagybácsi ott állt lesütött szemekkel tiszteletteljesen, miközben megigazította a gallérját. Aztán mély zengő hangján beszélni kezdett.
– A régi semmivé lesz, beköszönt az új. Az év végén tisztelettel adózunk a három fenségnek, a hatalmas vadon hegyi istenének, s őseink szellemének!
Mindenki felállt és meghajolt északnyugat felé.
A nő újra énekelni kezdett, minden szótagot elhúzva.
Magas hegy vala a hatalmas vadonban,
Amelynek csúcsa az ég súlyát támasztja.
A tűz istenének, Zhurongnak gyermeke,
Kit úgy ismerünk, mint a víznek istene,
A mennyei sárkány hátán lovagolva,
A számtalan csillagot mind elmozdítja.
Zhao Yunlan Shen Weihez fordult.
– Kiről énekelnek? Úgy hangzik, mintha a vízisten Gonggongról lenne szó – jegyezte meg nagyon halkan.
Valamiért a professzor arckifejezése egyre komorabb és komorabb lett. Válasz helyett csak hümmögött egyet.
– Ez az a rész, ahol Gonggong ledöntötte a Buzhou-hegyet?
Shen Wei ismét csak hümmentett.
– De Gonggong nem a víz istene? Akkor ki a hatalmas vadon hegyi istene? Melyik hegyé? Sosem hallottam róla, hogy Buzhou-nak is lenne hegyi istene – folytatta zavartan a parancsnok.
A másik ezúttal tovább kivárt, és a válasza is homályos volt.
– Talán tényleg van neki. Nem ismerem az akkoriban történtek pontos részleteit.
Volt valami a hangjában, ami azt súgta Zhao Yunlannak, hogy ne erőltesse tovább. Elhallgatott, és tenyerét összekulcsolva ujjával lazán ütni kezdte a nő énekének ritmusát.
A dal hosszú volt, a szövege pedig vontatott. Zhuanxu és Gonggong csatájának történetét mesélte el, és hogy a végén a víz istene dührohamában megrongálta a köz tulajdonában álló Buzhou-hegyet. Úgy tűnt, a dal a természet jelenlegi rendjét, hogy a nap keleten kel és nyugaton nyugszik, teljes mértékben ennek a durva vandalizmusnak tulajdonította. Azt a benyomást keltette, hogy a történet jelentős volt az alakváltók eredete szempontjából, de a dalszöveg sosem magyarázta meg a kettő közötti összefüggést.
A történelmi feljegyzések hiányosak voltak, ami arra kényszerítette az embereket, hogy a sorok között olvassanak, és arra következtessenek, hogy más tényezők is szerepet játszottak. Ez még elkerülhetetlenebbül igaz volt az ősi és megbízhatatlan legendákra és mondákra, amelyek az idők kezdetéről szóltak. Zhao Yunlan tudta, hogy nem kellene túl sokat belelátnia néhány régi dalszövegbe, de nem tudta visszafogni magát. Valami apró hang a szívében határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy ezek a látszólag össze nem függő dolgok valójában rendkívül jelentősek.
Leginkább a hatalmas vadon hegyi istene idegesítette… Még sosem hallott olyan ősistenről, aki egyszerre több szerepet töltött be. Így, ha Gonggong a vízisten volt, nyilvánvalóan nem lehetett egyben a hegyi isten is, akit az alakváltók majdnem a három fenséggel együtt tartottak számon.
A mítoszokban a hegyek istenei mindig kisebb istenségek voltak, nagyjából egy szinten a helyi föld uraival. Miféle random vidéki bugrisnak sikerült ilyen maradandó örökséget hátrahagynia?
Zhao Yunlan mozgó ujjbegye egyszerre megállt. A varjú alakváltó szavai jutottak eszébe, kiváltképp egy kifejezés: Kunlun.
A Kunlun-hegy!
A soha véget nem érő értelmetlen formalitások után az alakváltók végre befejezték az istentiszteletet, és mindenki visszaült. Egy gyönyörű női alakváltó sétált át a tömegen teát és italokat kínálva. A vacsora hivatalosan is a kezdetét vette. Shen Wei visszautasította az alkoholt, arra hivatkozva, hogy még vezetnie kell. Megvárta, míg a másik megiszik egy pohárkával, aztán megszólalt.
– Most már mehetünk?
A parancsnok nem tudta, hogy miért siet annyira a másik, de nem látta értelmét tovább maradni. Bólintott, és éppen fel akart állni, amikor hirtelen hatalmas zűrzavar támadt.
Megfordult és hallgatózni kezdett.
– Mi történik?
Shen Wei a színpadra pillantott, ahol az események zajlottak.
– Az öreg kígyó egy fél-alakváltó férfit lökött a színpadra, akiből csak úgy áradt a veleszületett energiája. Fekete aura borította és vértől bűzlőtt, bizonyára valami bűnt követett el. Hogy a mennyei megtorlás ne érhessen el rajta kívül másokat is, a hagyományoknak megfelelően először vele foglalkoznak majd valószínűleg.
Ha Guo Changcheng ott lett volna, biztosan felismeri azt a fél-alakváltót, akit a minap majdnem elgázolt.
Ebbe az ügybe nem avatkozhattak bele, így a parancsnok az összes érdeklődését elvesztette. Amíg a negyedik nagybácsi felolvasta az illető bűneit, kinyújtotta a karját Shen Wei felé, és hagyta magát elvezetni.
Miután az alakváltó végére ért a bűncselekmények litániájának, folytatta a beszédét.
– A varjak törzsének fél-alakváltója rossz útra tért és sokaknak nagy kárt okozott, dacolva a mennyek akaratával. Alázatosan elismerjük, hogy egyikőnk hibát követett el, és érvényesítjük a mennyek igazságát.
A varjak törzse szavakra mindkét férfi megtorpant.
Abban a pillanatban egy fájdalmasan rekedt hang szólalt meg és szakította félbe az öreget.
– Megállni! – Az illető hangja megmagyarázhatatlanul baljóslatú volt.
Shen Wei maga mögé tolta Zhao Yunlant, tekintete egyre jegesebb lett. Alacsony, furcsa külsejű fekete ruhás emberek álltak sorban az alakváltók vásárának bejáratánál, mindegyikük hátán koromsötét szárny díszelgett.
A varjak törzse megérkezett.
[1] Gege: tiszteleti utótag. Szó szerinti jelentése idősebb testvér, azonban családon kívül flörtölésre is használják.
[2] Qin: ősi kínai 7 húros citera.
[3] Xiao: ősi kínai vertikális furulya.