Sárkányvárosban az alakváltók bankettjét az utolsó holdhónap 28. napjára tervezték. Ebben az évben az utolsó hónap egészen véletlenül pont huszonkilenc napból állt csak, így a vacsorát éppen a holdújév előtti utolsó napon tartották.
Aznap kora reggel egy veréb hozta meg Zhao Yunlan meghívóját. A takarítószemélyzet fényesre suvickolva és makulátlanul hagyta ott az irodát távozáskor, és ahogy a terem hatalmas, padlótól mennyezetig érő ablakán elhúzták a függönyöket, minden téli napfényben úszott. Mivel a fűtést teljesen feltolták, nem volt szükség arra, hogy bárki is több réteg ruhát viseljen. A helyiségben két óriási elefántfül pálma díszelgett zölden és húsosan, az ajtó melletti akváriumban pedig egy nyugodt és gondtalan ezüst arowana úszkált.
A hangszórókon keresztül idilli guqinszó áradt, és habár a terem tágas volt, a benne lévő két személy annak mindkét felét birtokba vette. Miután Shen Wei megöntözte a növényeket, leült könyvet olvasni. Átmenetileg Zhao Yunlan asszisztenseként szolgált, amíg annak sérült szeme meg nem gyógyul.
Zhao Yunlan még korábban megkérte őt, hogy keverjen be neki egy tál cinóber tintát, most pedig az asztalnál ült egy nagy halom sárga papírral, és csukott szemmel gyakorolta a talizmánok rajzolását. Az elsők elég ormótlanra sikerültek, de ahogy lassan belejött, a tevékenység a puszta időtöltésből a kikapcsolódás és az elméje lenyugtatásának eszközévé nőtte ki magát.
Nem sokkal később már egy egész sor gonoszűző talizmán sorakozott az íróasztala szélén, és minden érkező egyből érezhette az azokból áradó meleg energiát.
A férfinak általában hiányzott a türelme az efféle tevékenységekhez, ezért mindig Chu Shuzhi végezte el. De talán a vaksága miatt, talán Shen Wei jelenlétének köszönhetően, most szokatlanul nyugodtnak érezte magát, ahogy csendesen üldögélt.
Amikor Zhu Hong bekopogott és belépett, két olyan embert látott, akik a legjobbat hozzák ki egymásból anélkül, hogy a másik útjába állnának. Az ajtóban megtorpanva az az érzés járta át, hogy ha beljebb megy, a felesleges harmadik kerékké válik. Nem volt ínyére a gondolat.
Az ajkába harapott, és hűvösen bólintott egyet Shen Wei felé, majd a küszöbről megszólította főnökét.
– Ki kell ugranom egy kicsit. Megjött az év végi bónusz, úgyhogy átmegyek a bankba Wang Zhengnek.
Amint szegény Zhao Yunlan ezt meghallotta, az arca azonnal felderült.
– Oké, nem gáz – válaszolta.
A nő ezek után elővett egy mappát.
– Megvan az osztályunk szilveszteri vacsorájának becsült költségvetése is. A kaja mellett előre meg kell venni az isteneknek szánt felajánlási ajándékokat is. Felolvasom a listát. Ha nincs ellenvetésed, akkor írd alá, én meg elmegyek a pénzügyre megigényelni.
A férfi hallgatta, ahogy végigmegy a tételeken, aztán aláírta azon a helyen, amelyre bökött. Miután végeztek, Zhu Hong Shen Weire pillantott, majd elbizonytalanodva megkérdezte:
– Még mindig… Még mindig azt tervezed, hogy velünk töltöd az újévet?
– Hát persze. Mégis hová mennék? – kérdezte Zhao Yunlan, de még csak fel sem pillantott.
Zhu Hong arcán végre megjelent egy csipetnyi boldogság, amely azonban egy pillanattal később semmivé lett, ahogy a férfi folytatta.
– Nemcsak hogy jövök, de ráadásul még a családomat is elhozom. Ugye, asszony?
Talán mert már hozzászokott a másik flörtölési stílusához, talán Zhu Hong jelenléte miatt, de Shen Wei nem állt neki vitatkozni. Egyszerűen elmosolyodott, majd játékosan közölte:
– Ó, hallgass már!
Zhu Hong arckifejezése elkomorult.
– Oké – felelte rosszkedvűen. – Akkor indulok.
– Hé, várj egy kicsit – szólalt meg Zhao Yunlan. Felnyalábolta az elkészült gonoszűző talizmánokat, majd átnyújtotta. – Van egy kis bolt az Régiségek utcájának túlsó végén, a nagy pagodafa mögött. Nincs cégtáblájuk, csak egy öregember álldogál az ajtónál. Menj be, és add oda neki ezeket, hogy nézzen rájuk. Mondd meg, hogy az ár nem változott, ő tudni fogja. De közöld vele, hogy vaksin rajzoltam mindet, úgyhogy alaposan vizsgálja meg őket. Ha valamelyik kicsit is kaki lett, adhatsz neki engedményt.
A nő a zsebébe gyömöszölte a köteget.
– Papírtalizmánokat árulsz?
– Valamiből el kell tartanom a családomat – nyújtózott egyet Zhao Yunlan. – Kő egy kis extra zsozsó! Most vettem házat, veszettül szükségem van egy kis lóvéra a felújításhoz.
Zhu Hong meg sem várta, hogy befejezze, egyből megindult kifelé. Szerette volna megkérdezni, hogy elkísérje-e a másikat az alakváltók bankettjére, de egyértelműen szükségtelen volt. Az ajtó becsapódott a háta mögött. Shen Wei felnézett ősi szövegekből.
– Azt hiszem, hogy… Öhm… Azt hiszem, hogy talán érez irántad valamit.
– Hmm… – A férfi kiterített maga előtt egy újabb sárga papírt, és beszéd közben méricskélni kezdte az ujjaival. – Korábban nem vettem észre. De ha így van, tennem kell valamit, még mielőtt túl késő lenne.
Shen Wei felsóhajtott, mire a másik kuncogni kezdett.
– Mit sóhajtozol? Mégis milyen jövője van egy irodai románcnak? Ráadásul az emberek és az alakváltók nem is tartoznak össze. Mi értelme lenne viszonyba bonyolódni vele?
Zhao Yunlan szó szerint úgy értette, ahogy mondta, de Shen Wei többet látott bele. Egy kis szünet után végül megkérdezte:
– Akkor te meg én… Nem gondolod, hogy egy túlvilági lénynek és egy embernek is külön utakon kellene járnia?
– Micsoda? – nyújtotta ki a kezét automatikusan Zhao Yunlan, alaposan összekenve magát cinóberrel. Megdermedt egy pillanatra, aztán felkiáltott. – Egyáltalán nem ugyanaz a helyzet! Hiszen érted teljesen odáig vagyok!
Olyan fesztelenül közölte, mintha nem is kedveskedésnek vagy romantikus kijelentésnek szánta volna. Akár könnyed fecsegés is lehetett volna, amely egy kötetlen összejövetel alatt hangzik el, miközben teát iszogatva élvezik annak zamatát. Miközben odakint hótakaró borította a világot, ezek a szavak, bár egyszerűnek és hétköznapinak tűntek, mégis meleg őszinteséget árasztottak.
Hirtelen egy másik kéz fonta át az övét, amellyel egy talizmánt próbált lefogni. Az érintés megakasztotta az ecset mozgását, aminek köszönhetően a spirituális energia kiszökött és kárba veszett.
Shen Wei valamikor menet közben lecsökkentette a kettejük között lévő távolságot, és egyik karját a szék karfájára téve csapdába ejtette Zhao Yunlant. Szinte szelíden hunyta le szemeit, majd közelebb hajolt. Lélegzetét visszafojtva szempillái finoman megremegtek, ahogy lágyan megcsókolta a férfi orrának hegyét. Aztán még a korábbinál is lassabban lejjebb mozdult, és egészen addig folytatta óvatos felfedezését, amíg szája végre a másikét súrolta.
Rendkívül gyengéd és figyelmes volt, még akkor is, amikor végigsimította Zhao Yunlan száraz ajkait, és hihetetlenül finoman elmerült közöttük. Semmi sem utalt arra, hogy ennél többet keresne.
Menthetetlenül szerelmesnek érezte magát, egy édes csókra, a másik bőrének érintésére vágyott.
Az előtte lévő ember olyan volt, mint valami halálos méreg. Shen Wei minden erejével küzdött, de képtelen volt ellenállni neki. Csak egyre mélyebbre süllyedt.
Valaki pont ebben a boldog pillanatban lépett be váratlanul, és meglátta a jelenetet, amit nem az ő szemének szántak. Egyből kihátrált szitkozódva. Az ajtó hangja megijesztette Shen Weit, aki azonnal pánikszerűen felegyenesedett. Szárazan felköhögött, mintha el akarna titkolni valamit.
Újfent odakint álldogálva Daqing megkaparászta az ajtót, mintha mi sem történt volna.
– Főőőőnök! – nyávogta hosszasan elhúzva. – Zhao parancsnooook, odabent vagy? Ráérsz kicsit?
– Told ide a segged! – felelte a férfi gyilkos arckifejezéssel.
Daqing lelkesen berohant, majd vetett egy kíváncsi pillantást Shen Weire. Sosem látott még ilyen félénk és könnyen zavarba ejthető embert Zhao Yunlan közelében. Átfutott az agyán, hogy a férfi arckifejezése egy olyan megbilincselt kurváéra hasonlít, kinek fényképét egy pornográfiát és illegális tevékenységeket elítélő cikkben tettek közre. Majdnem egészen a nyakáig elpirult.
Ettől tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi szépség a barackvirágok között, mintha egy olyan festményhez tartozna, ahol a gyönyörű arc és a lenyűgöző virágok tökéletesen kiegészítik egymást. Nem csoda, hogy az a javíthatatlan perverz több mint fél évig üldözte könyörtelenül. Habár szerencsétlenségére még mindig nem sikerült belekóstolnia…
Daqing a levegőbe emelte a farkát. Kielégítő volt számára Zhao Yunlan szerencsétlensége, és az a jóleső gondolat, hogy bármennyire is elképesztően néz ki Shen Wei, a férfi nem láthatja.
A szóban forgó javíthatatlan perverz türelmetlenül felcsattant.
– Két perced van! Ha bármi baromságot zagyválsz, megnyúzlak, és sálat csinálok a bundádból!
A fekete macska lekucorodott az íróasztalra.
– Írtam a virágok törzsének. Megkaptad a meghívást, ugye? Végül is számtalan alakváltót ismersz… Ma este, alkonyat után valaki várni fog a Régiségek utcája nyugati bejáratánál, innen egyből odamehetsz. És ne felejts el ajándékot vinni!
Aztán vetett egy aggódó pillantást Shen Weire.
– Shen professzor, ismered a szokásokat, ugye?
A férfi bólintott.
– Ne aggódj! Vigyázni fogok rá!
Ez megnyugtatta Daqingot. Továbbra is úgy vélte, egy embernek rendelkeznie kell valamennyi szégyenérzettel, hogy ne süllyedjen egyre mélyebbre. És ha van egy határ, aminél lejjebb már nem hajlandó süllyedni, akkor lehet rá számítani. Shen Wei tényleg jóval megbízhatóbbnak tűnt, mint egy bizonyos valaki.
Zhao Yunlan már éppen készült elzavarni hívatlan vendégüket, amikor megcsörrent a telefonja. Hanyagul körbetapogatózott, aztán felvette. Nem látta a hívóazonosítót, Daqing viszont igen. „Anyacsászárné” – hirdette a képernyő.
A macska azonnal felélénkült, és figyelni kezdett. Nagyon szerette volna látni, ahogy a másik hülyét csinál magából.
– Igen, tessék? Különleges Esetek Osztálya, Zhao Yunlan beszél – közölte hivatalos hangon.
Aztán hangja azonnal ellágyult és lemélyült egy oktávval. Szinte hajbókolni kezdett beszéd közben.
– Ááá… Nem láttam. Nagyon sajnálom, anyu, igazá—
Korábbi és mostani testtartása között ég és föld volt a különbség. Nemrég még hetykén üldögélt a forgószékben, miközben erőteljesnek és fennhéjázónak tűnt, most pedig szinte labdává zsugorodott. A macska felbukott a néma nevetéstől.
– Dehogy is, nem merném elfelejteni! – közölte. – Tényleg dolgom van ma este, komolyan… komolyan mondom! – sóhajtott. – Ne kérdezősködj, kérlek! Munkával kapcsolatos… Neeeem, mégis mikor láttál te engem csak úgy szórakozni? De még ha ilyesmit is terveznék, hova mehetnék egy ilyen hideg téli napon?
Shen Wei félreállt, és hallgatta, ahogy Zhao Yunlan a vonal másik oldalán lévő személlyel beszélget. A férfi hangja szeretetteljes volt, időnként némi nyafogással tarkítva.
Shen Wei eleinte mosolyogva figyelte a trécselést, aztán önkéntelenül is sötétség árnyékolta be a szemeit. Egyszerre minden eddiginél tisztábban érezte, hogy Zhao Yunlan egy igazi hús-vér ember, akinek szülei vannak. Vele ellentétben rengeteg szál kötötte a halandó világhoz.
Talán Zhao Yunlannak eszébe jutott, hogy a hívás darabokra töri menő és ragyogó imázsát, mert felkelt, megkerülte az asztalt, és bezárkózott a belső szobába.
Daqing megtisztította a karmait, aztán tekintete összekapcsolódott Shen Weijével.
– Ember vagy? – kérdezte.
Shen Wei nem válaszolt.
– Ne érts félre! – magyarázkodott a macska. – Nem sértésnek szántam, csak egy sima kérdés. Tudod…. Hogy emberi lény vagy-e, vagy valami más. Mondjuk természetfeletti, érted?
A kérdés pont ott ütött, ahol a legjobban fájt. Némi csend után a férfi végül megrázta a fejét.
Legnagyobb meglepetésére Daqing megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Az jó! – mondta inkább magának, mint a másiknak. – Nem ember… Hmmm… Ez a kölyök egy igazi bajkeverőnek látszik, de helyén van a szíve. Tényleg nagyon szeret téged, ne áruld el a bizalmát!
– Hogyan is tehetném?! Amíg akar engem, sem életemben, sem halálomban nem fordítok neki hátat!
A macska felnézett a szemeibe, és meghökkentette a benne látott őszinteség súlya. Sok-sok év telt el, mióta utoljára ilyet látott. Egy pillanatra ahhoz is túlságosan döbbent volt, hogy reagáljon.
Még akkor is a gondolataiba merült, mikor Zhao Yunlan visszatért a hívás befejezése után. Daqing leugrott, és a lába köré fonódott.
– Mit mondott az öreg hölgy? Serpenyőben sült árnyékhalat akarok enni!
– Kit érdekel, hogy mit akarsz?! Húzz innen, mindjárt eltanyálok benned! – próbálta ellökni a macskát Zhao Yunlan kinyújtott lábbal.
De Daqing nem adta fel. Elülső mancsaival belekapott a férfi nadrágszárába, gömbölyű teste csak úgy imbolygott a levegőben, ahogy kiabálni kezdett.
– A! Sült! Halamat! Akarom!
– Elviszlek, oké?! Magammal foglak vinni! Jó édes macska ősök… – Zhao Yunlan lehajolt, a nyakánál fogva megragadta Daqingot, aztán félredobta, és a fenekére csapott. – De csak az újév estéjén. Ó, jut eszembe, az anyám említett is téged az előbb.
– Említett? Megdicsért? – kérdezte elragadtatva.
– Azt mondta, hogy „az a macska olyan régóta él, biztosan nem lesz már közöttünk sokáig”. Meg hogy bánjak veled jobban.
Daqing a fenekére pottyant Zhao Yunlan lábán, de a férfi fel volt rá készülve. Nevetését visszafolytva sietve elhúzta azt, aztán Shen Weihez fordult.
– Mondtam neki, hogy készüljenek plusz egy fővel. Ráérsz esetleg? Eljössz velem?
Shen Weit teljesen váratlanul érte a kérdés, egyszerre megdermedt. Kellett neki egy kis idő, mire megtalálta a hangját.
– Hogy én? N-Nem… Nem tehetem. Újév van, én pedig kívülálló vagyok – mondta nagy nehézségek árán.
– Kívülálló? – Zhao Yunlan megragadta a gallérját. – Ezek szerint azt tervezed, hogy élvezkedsz rajtam egy sort, aztán félredobsz, amikor eleged lett belőlem?
– Mégis miket beszélsz?!
Daqingnak nem volt kedve tovább figyelni kettejüket. Kicsusszant a résnyire nyitott ajtón, majd hátsó mancsával ügyesen becsukta maga mögött.
***
Azon az estén kettesben látogatták meg a Régiségek utcáját. Zhao Yunlan napszemüveget viselt és botot tartott a kezében, Shen Wei pedig egyik kezével őt támogatta, míg a másikban egy zománcozott dobozt cipelt.
A doboznak belül négy szintje volt. Az elsőben hegyekből származó harmatcseppű pecsétviaszgomba, a másodikban aranyból és jádéból készült ősi rituális eszközök, a harmadikban gyöngyök és sárkányszakáll volt a tenger fenekéről, a negyedik pedig aranyfényű fekete vasat tartalmazott az alvilág folyójának mélyéről.
A férfi több száz kilogrammot tartott a kezében, de olyan könnyedén, mintha teljesen súlytalan lenne.
A Régiségek útjának nem volt nyugati bejárata, a legnyugatibb pontja egy zsákutcában végződött. A legtöbb üzlet már rég bezárt az újév alkalmából, csak egyetlen piros papírlámpás lógott a pagodafán, kerek fényt vetve a foltos falra.
Amint besétáltak alá, egy árnyék villant meg előttük, aztán egy lovaskocsi jelent meg a semmiből. Egy magas és szikár alak szállt ki belőle, földig érő köntöst viselt, és rókafeje volt. Távolról úgy tűnt, mintha egy szőrös maszkot viselne. Kezei nem látszottak ki ruhájának ujjából, és hosszúkás, vékony szemei ravaszul elidőztek a Shen Wei által tartott dobozon.
– Isten hozta önöket, mélyen tisztelt vendégek! Erre jöjjenek, kérem! – hajolt meg.
A világon mindenfelé léteztek hasonló összejövetelek, akárcsak régen, amikor az emberek különböző falvakból egybegyűltek kereskedni. Általában évente csak egyszer tartották őket; néhány helyen pezsgő események voltak, máshol csendesebbek.
Sárkányváros túlságosan is zsúfolt volt az emberekkel és élénk energiájukkal. „A város a legjobb hely az eltűnésre”, tartja a mondás. Az ilyen területek tényleg otthont adhattak mindenféle népségnek, ám egyáltalán nem voltak alkalmasak kultiválásra. Erre tekintettel a közönséges alakváltók nem is választották az ilyen helyeket, hacsak nem kötötte őket valamilyen szál a halandó világhoz, vagy nem kellett a végére járniuk valamilyen befejezetlen ügyüknek. Ennek eredményeképpen a sárkányvárosi vásár a csendesebbek közé tartozott.
Mióta Zhao Yunlan nyomozóalakulata megalapította a székhelyét Sárkányvárosban, számtalan alakváltó kémkedett neki, és nevezte őt testvérének. Ennek ellenére még sosem látogatott el a vásárukra. Olyan volt ez, mint egy újévi vacsora, csak éppen alakváltó módra. Bármennyire is jó kapcsolatot ápolt velük valaki, ha volt egy kis esze, kívülállóként nem merészkedett ilyenkor a terepükre.
A lovaskocsiban ülve Zhao Yunlan fején átfutott egy gondolat, mire elmosolyodott.
– Mi az? – kérdezte Shen Wei.
Shen Wei keze még mindig fogta az övét. Zhao Yunlan megszorította, majd addig halkította hangját, hogy az belevesszen a kerekek zörgésébe.
– Csak eszembe jutott, hogy mennyire hagyományos keretek között fejlődik a kapcsolatunk. Először megismertük egymást, aztán infót cseréltünk a hátterünkről. Utána jött a kézfogás, aztán a közös vásárlás és a randi. Ha ezen az úton haladunk tovább, hamarosan jön a találkozás a szülőkkel, majd végül a házasság.
Tudatában a rókák éles hallásának, Shen Wei kipillantott.
– Megbeszélhetnénk ezt inkább este, miután hazamentünk? – mormolta.
Zhao Yunlan azonban nem a szégyenérzetéről volt híres.
– Én is nagyon szívesen baszélgetnék már veled…
Shen Wei nem válaszolt.
– Jaj, drága gege[1]! Annyira akarlak, hogy nem bírom tovább! Légy az enyém! – flörtölt Zhao Yunlan.
Shen Wei zavarba jött, és dühösen lerázta magáról a másik kezét. Aztán amikor észrevette, hogy a férfi vakon markolászni kezdi a levegőt, egy pillanatnyi habozás után újra finoman megragadta azt.
Nem lehetett tudni, hogy a róka hallotta-e a szóváltásukat, de az útjuk nagyon sima volt. Nagyjából tizenöt perc elteltével megálltak, majd az útikalauzuk elhúzta a függönyt, és megkérte őket a kiszállásra. Odakint hideg szél fújdogált. Nem túl messziről egy qin[2] és egy xiao[3] duettjének hangja hallatszott. A dallam komoran szólt, de mivel a zenészeknek ennek ellenére is élénk hangulatot kellett teremteniük, így az összhatás kissé nyugtalanítóra sikerült.
A bejárattól jobbra és balra két alak köszöntötte az összegyűlteket, mindkettő embertesttel és lófejjel volt megáldva. Mellettük egy olyan férfi várakozott, aki nem lábakkal, hanem kígyófarokkal rendelkezett.
Ez egy másik hagyománya volt az alakváltók vásárának. Mindenkinek fel kellett vennie az eredeti formájának egy részét, hogy a fiatalabb, alacsonyabb kultivációs szinttel rendelkező résztvevők is láthassák, kikkel van dolguk. Így próbálták megelőzni a szerencsétlen félreértéseket.
A kígyó jegyeket viselő férfi odasiklott hozzájuk.
– Őrző, hát megérkezett!
Rettenetesen hideg volt. A kígyó alakváltók a természetükből adódóan nem szívesen mutatkoztak a téli időszakban. Normális esetben a legtöbben nem is vennének részt ezeken az ünnepségeken, csak küldenének néhány képviselőt, hogy röviden a tiszteletüket tegyék.
Egyértelműen Zhao Yunlanra várt, aki alaposan megfigyelte a hangját beszéd közben.
– A szemem nem a legjobb manapság… De ha jól hallom, akkor önhöz van szerencsém, Negyedik nagybácsi, ugye?
– Megtisztelő, hogy emlékszik rám, Őrző! – válaszolt az öreg. – Jöjjenek! Zhu Hong már elmagyarázta nekem a helyzetet. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon!
Shen Wei átadta a dobozt a lófejű ajtónállónak, majd bevezette Zhao Yunlant.
Odabent egy körülbelül száz méteres sétálóutca fogadta őket. Az oldala mentén hosszúkás kőlapokkal kirakott utak húzódtak, közöttük pedig egy végeláthatatlan, keskeny folyó húzódott, amelyen egy kis kőhíd ívelt át, amelyre egy színpadot állítottak fel.
A folyó két partján tömeg nyüzsgött, mindenhol színes lámpások és dekorációk, közöttük pedig leginkább félig ember, félig állat teremtmények sétálgattak. Néhány alakváltó már felállította a pultját, és portékáit kínálgatta a többi törzsnek, még mielőtt a bankett elkezdődött volna.
Negyedik nagybácsi közvetlenül a hídhoz vezette a két férfit. A jeges kőfelületet még vékony hóréteg takarta, de vékony, virágzó indák tekeredtek a kis oszlopok köré a két végén. Az indák mentén pedig halványsárga virágok nőttek gyéren.
– Téli Jázmin kisasszony, az Őrző megérkezett. Gyere ki, kérlek, hogy találkozhass vele – mondta Negyedik bácsi az egyik kis sárga virágot megszólítva.
Ezt hallva a vékony télijázmin-vessző hirtelen növekedésnek indult, azonnal virágszőnyegként borítva be az egész hidat. Számtalan friss apró bimbó indult feslésnek, mindenfelé virágozva, közülük pedig egy lány emelkedett ki.
Deréktól felfelé ember volt, alsó fele azonban továbbra is virágvesszőkből állt. Tizennégy-tizenöt évesnek tűnt, haja két oldalon összekötve keretezte arcát. Hosszú, vékony szemei alaposan szemügyre vették Zhao Yunlant, mielőtt Shen Weihez fordult volna.
Valamiért úgy tűnt, mintha félne tőle. Tekintete sietve végigsöpört a férfi, mielőtt újra Zhao Yunlanra nézett volna.
– Fekete Macska bácsikám azt mondta, hogy az Őrző egy igazi álompasi. Gege, mondd csak… Miért viselsz ilyen nagy napszemcsit? – kérdezte mosolyogva.
Zhao Yunlan levette a napszemüveget, és a gallérjára akasztotta.
– Hogy az emberek megsajnáljanak. Talán egy hozzád hasonló édes fiatal hölgy megszán egy kis nektárral, ha látja, hogy ez a dögös gege megvakult.
Téli Jázmin felkuncogott, miközben mélyen a férfi szemébe nézett, aztán Negyedik nagybácsihoz fordult.
– Mégis mi lelte a varjakat? Miért bántják a halandókat ok nélkül?
Negyedik nagybácsi meglapogatta a fejét, de nem válaszolt.
– Idén senki sem jött el a varjak közül? – nézett szét a lány.
– Sem ide, sem pedig a többi vásárra – válaszolta az öreg. – De nektek, fiataloknak, nem kéne ilyesmi miatt aggódni. Koncentráljatok csak a kultiválásra, aztán ha jön a tavasz, virágozzatok szépen!
Téli Jázmin szófogadóan hümmögött, aztán elővett egy kis üveget, és Zhao Yunlan tenyerébe nyomta.
– A törzsünk főnöke megkért, hogy ezt hozzam el, és adjak át egy üzenetet: Ha az Őrzőnek bármire is szüksége lenne a jövőben, csak szóljon nyugodtan! Állunk szolgálatára!
Zhao Yunlan teljesen meghatódott a váratlan kedvességtől, így beletelt egy kis időbe, mire válaszolni tudott.
– A szolgálatomra? Nem, nem… A tisztelt törzsfőnök túl nagy kegyet tanúsít irányo—
Még mielőtt befejezhette volna, egy kis majom ugrott fel a színpadra. Egy bronz gongot tartott a kezében, amelyet erőteljesen megütött, mire az összes alakváltó elcsendesedett. Az út szélére asztalokat és kőszékeket pakoltak ki gyorsan.
– Ajjaj! – kiáltott fel a lány. – Mindjárt kezdődik a vacsora, fellépésem van! Őrző-gege, nem tudok tovább beszélgetni. Vigyázz magadra!
– Várj— kezdte a férfi, de Téli Jázmin máris számtalan vesszővé vált, gyorsan szétterült az egész kőhídon, és minden oszlopot virágba burkolt. A finom porhóval együtt úgy tűnt, mintha a híd teljesen kivirágzott volna az élettől.
Zhao Yunlannak még arra sem volt ideje, hogy kivegye a másik kezét a zsebéből, amiben egy Daqingtól kapott dolgot hordozott. Egy múltbéli Őrzőhöz tartozott… az előző, vagy talán az azt megelőző életének becses kincse volt. Egy apró foszforeszkáló csésze volt, amelybe rendkívül bonyolult, ugyanakkor fenséges holdvirágokat faragtak. Állítólag el tudta tárolni a holdfényt, amely a virág alakváltók számára rendkívül értékes volt a kultiváláshoz.
Zhao Yunlan oda akarta adni az ezer virág nektárjáért cserébe, de azok nemcsak hogy csere nélkül átadták neki, de ráadásul felajánlásnak szánták. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen a helyzettel.
Egy kis gondolkodás után Shen Weihez fordult, hogy közölje, menniük kellene. De ahogy megmozdult, beleütközött egy kőasztalba. Shen Wei gyorsan megragadta a derekát, megfordította, és közelebb húzta magához, hogy eltakartja őt az alakváltók kíváncsi szeme elől.
– Kívülállók vagyunk, ez pedig itt az alakváltók ünnepsége – jegyezte meg Shen Wei. – Nem kellene tovább alkalmatlankodnunk, itt az ideje, hogy távozzunk.
Az öreg felfigyelt a férfi birtokló viselkedésére.
– Már előkészítettük önök számára a székeket, szeretnénk megvendégelni önöket! Legalább egyenek, és melegedjenek fel kicsit, mielőtt elmennek!
Shen Wei a homlokát ráncolta, mire az öreg folytatta.
– Mivel a következő a kígyó éve lesz, ma este én vagyok az ünnepség házigazdája. Bocsássanak meg, kérem!
Elsiklott anélkül, hogy megvárta volna a tiltakozást, és földig érő ruhaujját a kövön vonszolva lassan felment a lépcsőn a hídon lévő magas színpadra. Ismét zene töltötte be a levegőt, ezúttal azonban különbözött a qin és xiao korábbi hátborzongató duettjétől. Egy áldozati ének volt, amely az idők kezdetétől öröklődött folyamatosan.
Egy női hang szólalt meg tisztán a távolból:
– Az ég alatt minden Buzhou-ból fakad…
Az összes alakváltó egyszerre nagyon ünnepélyesnek tűnt.
Negyedik nagybácsi ott állt lesütött szemekkel tiszteletteljesen, miközben megigazította a gallérját. Aztán mély zengő hangján beszélni kezdett.
– A régi semmivé lesz, beköszönt az új. Az év végén tisztelettel adózunk a három fenségnek, a hatalmas vadon hegyi istenének, s őseink szellemének!
Mindenki felállt, és meghajolt északnyugat felé.
A nő újra énekelni kezdett, minden szótagot elhúzva.
Magas hegy vala a hatalmas vadonban,
Amelynek csúcsa az ég súlyát támasztja.
A tűz istenének, Zhurongnak gyermeke,
Kit úgy ismerünk, mint a víznek istene,
A mennyei sárkány hátán lovagolva,
A számtalan csillagot mind elmozdítja.
Zhao Yunlan Shen Weihez fordult.
– Kiről énekelnek? Úgy hangzik, mintha a vízisten Gonggongról lenne szó – jegyezte meg nagyon halkan.
Shen Wei arckifejezése valamiért egyre komorabb és komorabb lett. Válasz helyett csak hümmögött egyet.
– Ez az a rész, ahol Gonggong ledöntötte a Buzhou-hegyet?
Shen Wei ismét csak hümmentett.
– De Gonggong nem a víz istene? Akkor ki a hatalmas vadon hegyi istene? Melyik hegyé? Sosem hallottam róla, hogy Buzhou-nak is lenne hegyi istene – folytatta zavartan Zhao Yunlan.
Shen Weinek ezúttal még tovább tartott felelni, és válasza is homályos volt.
– Talán tényleg van neki. Nem ismerem az akkoriban történtek pontos részleteit.
Volt valami a hangjában, ami azt súgta Zhao Yunlannak, hogy ne erőltesse tovább. Elhallgatott, és tenyerét összekulcsolva ujjával lazán ütni kezdte a nő énekének ritmusát.
A dal hosszú volt, a szövege pedig vontatott. Zhuanxu és Gonggong csatájának történetét mesélte el, és hogy a végén a víz istene dührohamában megrongálta a köz tulajdonában álló Buzhou-hegyet. Úgy tűnt, a dal a természet jelenlegi rendjét – hogy a nap keleten kel és nyugaton nyugszik – teljes mértékben ennek a durva vandalizmusnak tulajdonította. Azt a benyomást keltette, hogy a történet jelentős volt az alakváltók eredete szempontjából, de a dalszöveg egyáltalán nem magyarázta meg a kettő közötti összefüggést.
***
A történelmi feljegyzések hiányosak voltak, ami arra kényszerítette az embereket, hogy a sorok között olvassanak, és arra következtessenek, hogy más tényezők is szerepet játszottak. Ez még elkerülhetetlenebbül igaz volt az ősi és megbízhatatlan legendákra és mondákra, amelyek az idők kezdetéről szóltak. Zhao Yunlan tudta, hogy nem kellene túl sokat belelátnia néhány régi dalszövegbe, de nem tudta visszafogni magát. Valami apró hang a szívében határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy ezek a látszólag össze nem függő dolgok valójában rendkívül jelentősek.
Leginkább a hatalmas vadon hegyi istene idegesítette… Még sosem hallott olyan ősistenről, aki egyszerre több szerepet töltött be. Így, ha Gonggong a vízisten volt, nyilvánvalóan nem lehetett egyben a hegyi isten is, akit az alakváltók majdnem a három fenséggel együtt tartottak számon.
A mítoszokban a hegyek istenei mindig kisebb istenségek voltak, nagyjából egy szinten a helyi föld uraival. Mégis miféle random vidéki bugrisnak sikerült ilyen maradandó örökséget hátrahagynia?
Zhao Yunlan motozó ujjbegye egyszerre megállt. A varjú alakváltó szavai jutottak eszébe, kiváltképp egy kifejezés: Kunlun.
A Kunlun-hegy!
A soha véget nem érő értelmetlen formalitások után az alakváltók végre befejezték az istentiszteletet, és mindenki visszaült. Egy gyönyörű női alakváltó sétált át a tömegen teát és italokat kínálva. A vacsora hivatalosan is a kezdetét vette. Shen Wei visszautasította az alkoholt, arra hivatkozva, hogy még vezetnie kell. Megvárta, míg a másik megiszik egy pohárkával, aztán megszólalt.
– Most már mehetünk?
Zhao Yunlan nem tudta, hogy miért siet annyira a másik, de nem látta értelmét tovább maradni. Bólintott, és éppen fel akart állni, amikor hirtelen hatalmas zűrzavar támadt.
Megfordult, és hallgatózni kezdett.
– Mi történik?
Shen Wei rápillantott a színpadon kibontakozó eseményekre.
– Az öreg kígyó egy fél-alakváltó férfit lökött a színpadra, akiből csak úgy árad a veleszületett energiája. Fekete aura borítja, és bűzlik a vértől, bizonyára valami bűnt követett el. Hogy a mennyei megtorlás ne érhessen el rajta kívül másokat is, a hagyományoknak megfelelően először vele foglalkoznak majd valószínűleg.
Ha Guo Changcheng ott lett volna, biztosan felismeri azt a fél-alakváltót, akit a minap majdnem elgázolt.
Ebbe az ügybe nem avatkozhattak bele, így Zhao Yunlan az összes érdeklődését elvesztette. Amíg Negyedik nagybácsi felolvasta az illető bűneit, kinyújtotta a karját Shen Wei felé, és hagyta magát elvezetni.
Miután az alakváltó végére ért a bűncselekmények litániájának, folytatta a beszédét.
– A varjak törzsének fél-alakváltója rossz útra tért, és sokaknak nagy kárt okozott, dacolva a mennyek akaratával. Alázatosan elismerjük, hogy egyikőnk hibát követett el, és érvényesítjük a mennyek igazságát.
A varjak törzse szavakra mindkét férfi megtorpant.
Abban a pillanatban egy fájdalmasan rekedt hang szólalt meg, és szakította félbe az öreget.
– Megállni! – Az illető hangja megmagyarázhatatlanul baljóslatú volt.
Shen Wei maga mögé tolta Zhao Yunlant, tekintete jegessé vált. Alacsony, jellegtelen külsejű, fekete köntöst viselő emberek álltak rendezett sorban az alakváltók vásárának bejáratánál. Mindegyikük hátán koromsötét szárny díszelgett.
A varjak törzse megérkezett.
[1] Gege (哥哥): tiszteleti utótag. Családon belül idősebb fiútestvérre, bátyra vonatkozik, de használható közeli barátokra vagy ismerősökre is. Egy bizonyos kontextusban kifejezhet flörtölést vagy vonzalmat is.
[2] Qin (琴): ősi kínai 7 húros citera.
[3] Xiao (簫): ősi kínai vertikális furulya.