Chu Shuzhi beszállt a taxiba, megadta lakcímét a sofőrnek, aztán egyetlen további szó nélkül hátradőlt az ülésen és becsukta a szemét.

Guo Changcheng időnként lopva rápillantott, képtelen volt lerázni magáról azt az érzést, hogy Chu-ge arcát valami szürke borítja. Egész úton vele maradt, és csak akkor jött rá, hogy még mindig nála van a férfi táskája, amikor úti céljukhoz érkezvén Chu Shuzhi kiszállt az autóból.

– Chu-ge! A táskád! – rohant utána.

A másiknak szeme sem rebbent, miközben átvette azt.

– Jól van, most már mehetsz!

A férfi háza egy hosszú és keskeny sikátorban volt, ők pedig pont ott álldogáltak, ahol a legerősebb volt a légmozgás. Fagyos szél szökött be a férfi gallérja alá, amitől kabátja teljesen felfújódott, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elrepülhet.

Amikor a férfi elindult, a macska utasításait szem előtt tartva Guo Changcheng minden egyes lépését követte.

– Mondtam már, hogy mehetsz! Hát nem értesz a szóból?! – kérdezte a másik a homlokát ráncolva.

– Daqing azt mondta, hogy kísérjelek haza! Addig nem mehetek el, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy épségben hazaértél! – közölte a fiú idegesen.

Chu Shuzhi megtorpant.

– Még hogy neked kéne épségben hazakísérni engem?! Hát nem tudod, hogy nem is vagyok ember?! – közölte vérszomjas hangon, miközben gonosz tekintettel vizslatta a fiút.

Egy ijedt kiáltás szakadt ki Guo Changchengből, úgy tűnt, hogy végre sikerült megfélemlítenie a vakarcsot. De amint újra sétálni kezdett, ismét léptek hangzottak fel mögötte. Hát semmi sem állítja meg ezt az idióta kölyköt?!

Chu Shuzhi körözve cserkészte be az áldozatát, miközben egyre csökkentette a kettejük között lévő távolságot. Egyáltalán nem leplezte a belőle áradó sötét és baljós energiáját, amely teljesen leterítette Guo Changchenget. Vékony ajkai között két agyar vált láthatóvá.

– Tudod, milyen íze van az emberhúsnak? Egyszerre lágy és aromadús… A porcok csak úgy ropognak az ember fogai között. A belső szerveknek pedig erős a szaguk, és még mindig forróak, amikor kihúzod őket a hasból.

Rosszindulatúan bámult egyenesen Guo Changcheng rémült arcába, miközben megnyalta ajkait.

– Tudod, honnan veszem? Mert én egy zombi vagyok, aki embereket eszik!

A fiú megborzongott. Bátorságát születésekor elvágták a köldökzsinórjával együtt, és általában szó szerint mindentől félt, hogyne félt volna hát pont a kiszámíthatatlan Chu Shuzhitól?! De ahogy ott álltak abban a félreeső és csendes sikátorban, bármennyire is nézte a férfi agyarait, és bármennyire is könnyedén sikerült véresen elképzelnie azokat, valahogy mégsem talált magában elegendő félelmet.

Valójában inkább egy hihetetlenül bizarr gondolat futott át az agyán: Nem is csoda, hogy Chu-ge nem eszik borsót!

Chu Shuzhi biztos volt benne, hogy végre sikerült halálra ijesztenie Guo Changchenget, ezért felhorkant, majd ismét útnak indult. Meglepő módon azonban úgy tűnt, hogy a fiú végül mégis megtalálta a bátorságát, mert újra kísérni kezdte őt.

– Na mi van, csak nem arra készülsz, hogy még a koporsójába is követed ezt a zombit? – kérdezte.

A fiú némán megtorpant.

– Húzz már a fenébe! – üvöltötte a férfi türelmét vesztve.

– D-Daqing azt mondta, hogy kísérjelek haza, és még nem vagyunk o—

Mielőtt befejezhette volna a mondandóját, megragadták és a falhoz szorították. Chu Shuzhi csontos kezei jéghidegek voltak és vasként szorították a torkát. Nyakánál lógva a lába felemelkedett a földről, és hamarosan úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Rugdosni és küszködni kezdett, de semmit sem ért el vele.

Chu Shuzhi tekintete rideg volt. A fiú ilyen közelről azt is észrevette, hogy a pupillái enyhén ködösnek tűnnek. Átalában nem volt ennyire feltűnő, de ahogy közvetlenül rásütött a nap, szemeiben láthatóvá váltak a halálra utaló nyomok.

– Nyugodt szívvel nézek szembe mind a mennyel, mind önmagammal! A lelkiismeretem tiszta! Háromszáz évig vezekeltem, már rég leróttam minden tartozásom! Mégis ki a fenének képzelik magukat?! Milyen jogon ítélkeznek felettem?! – az utolsó szavakat úgy préselte ki a fogai közül. – De ha így áll a helyzet, miért is ne követhetném el azokat a bűnöket, amelyekkel engem vádolnak.

Guo Changcheng szeme könnyezni kezdett. Tényleg egy bőgőmasina volt, aki gyorsan sírva fakadt. Egy igazi anyámasszonykatonája gyenge akarattal. Chu Shuzhira nézve tekintete tele volt hitetlenséggel, könyörgéssel és egy kis szomorúsággal, ugyanakkor egy cseppnyi haragot sem lehetett felfedezni benne. Hiába sikerült kinyitnia a száját, egyetlen hangot sem tudott kinyögni. Ajkai mintha a férfi nevét formálták volna.

Guo Changcheng olyan volt, mint egy agyagember. Ha megütötték, egyetlen hangot sem adott ki, csak összepiszkolta a másik kezét. Chu Shuzhi hirtelen semmi értelmét sem látta, hogy foglalkozzon vele. Elengedte és a földre hajította, majd csak állt közömbösen, miközben a fiú majd’ kiköpte a tüdejét.

A kölyök tényleg olyan volt, mint egy apró farok. Minden nap jegyzetfüzettel a kezében járt Chu Shuzhi nyomában, és hiánytalanul felírt minden szót, amit mondtak neki – beleértve azt is, amikor Daqing leidiótázott valakit. Az ősi korokban nagyszerű eunuch lett volna, aki feljegyzéseket vezet a császár mindennapi életéről.

A fiúból halványan sugárzott számtalan érdeme, miközben majdnem íjba köhögte a légcsövét. A hihetetlenül fehér fény marta Chu Shuzhi szemét.

Aztán a korábban Guo Changcheng nyakát markoló kéz hirtelen felemelkedett, és megpihent a kobakja tetején lévő rendetlen madárfészken. A fiú ösztönösen megborzongott. A férfi megveregette a fejét, aztán immáron nyugodtabb hangon kissé fáradtan közölte:

– Tanultál rendesen gyerekként, hmm? Olvastad A Dou E-vel tett igazságtalanságot[1]? Egyértelműen kimondja, hogy „gyakran szenvednek szegénységtől és rövid élettől azok, kiket a kedvesség hajt, mialatt gazdagságban és hosszú életben részesülnek azok, kikben a gonoszság lángja ég”. Emlékszel rá?

A fiúnak tényleg nem volt kenyere a tanulás, és az év végén mindig elfelejtett mindent, amit év közben megtanult. Így válasz helyett csak guggolt a földön, és üres tekintettel nézett Chu Shuzhira.

A férfi felemelte Guo Changcheng állát és vizsgálni kezdte.

– A homlokod kissé lapos és keskeny, ami azt jelenti, hogy elég rövid a sors fonala, amely összeköt téged és a szüleidet. A füleid vékonyak, ami gondokkal teli fiatalságra utal. Az orrnyereg középső harmada kissé kilóg, ami azt jelzi, hogy a középkorú éveid után elveszíted majd az idősebbek védelmét, és hogy az életed második fele kiszámíthatatlan lesz.
Összességében az arcod azt mutatja, hogy nehéz és kurta életed lesz. Semmi értelme annak, hogy ennyi érdemet felhalmozz. A pénzadományokkal és jócselekedetekkel csak még szegényebb leszel, próbálj meg okosabban gazdálkodni inkább. Élvezd, amit tudsz, és használd ki a jobb napokat, amíg lehet!

A fiú zavartan nézett fel rá.

– Tényleg együgyű vagy kissé – közölte a férfi. Egy darabig egymást bámulták, majd Chu Shuzhi kinyújtotta a kezét és felhúzta a gyermeket. – Menj, és add át ezt az üzenetet annak az alakváltó macskának: Mégis mit tehetnék? Én csak egy mellékszereplő vagyok, mások kényének-kedvének kitéve. Nem kell aggódni, nem vagyok olyan hülye, hogy szándékosan keressem a bajt. És megölni sem fogom magam. Kiveszek néhány nap szabit, hogy lenyugodjak kissé, aztán 15-e után visszatérek, amint vége a holdújévnek.

Azzal elpárolgott Guo Changcheng szeme láttára, mint a köd.

Az üres sikátorban petárdatörmelék kénes szaga terjedt, az utcák pedig kissé sivárnak és kihaltnak tűntek az első napon. A kavargó hideg szél fellebbentett egy kósza hajszálat a fiú fején, kinek arcán könnye nyoma látszott, miközben egyre szipogott.

Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy Chu Shuzhi őt akarja meggyőzni. Sokkal inkább mintha csak morgott volna a saját körülményei miatt, aminek azonban nem sok értelme volt. Mégis mi köze van az egyén által választott életnek ahhoz, hogy születésekor megáldotta-e a sors vagy sem.

Guo Changcheng mindig is úgy gondolta, hogy ő egy haszontalan és javíthatatlan ember, aki folyton kihasználja az olyan lehetőségeket, amiket a hozzá hasonlók meg sem érdemelnek. Ezért is próbált meg mindig a jó úton járni. Megtette, ami tőle telt, de sosem jóindulatként vagy együttérzésként tekintett rájuk. Csak szerette volna egy kicsit hasznosabbnak érezni magát. Sosem várt semmit cserébe.

Ennek ellenére kissé rosszul esett neki, amikor a képébe vágták, hogy miért is nem számíthat jó életre. Bánattal a szívében indult meg hazafelé.

Miután elhagyta Zhao Yunlan családi otthonát, Shen Wei úgy érezte, hogy egy hatalmas megpróbáltatást élt túl. Mind szívében, mind elméjében halálosan fáradtnak érezte magát. Habár nagyon igyekezett normálisan viselkedni, a nő szemei röntgensugarakként pásztázták őt, mintha csak igyekezett volna feltárni legbelsőbb titkait. Úgy érezte, hogy a tekintete szinte lyukat égetett a bőrébe.

– Miért bámult meg ennyire anyukád? – kérdezte végül. – Csak nem elárultam magam véletlenül?

Daqing a szárított halas dobozán terpeszkedve még a férfi előtt válaszolt.

– Lao-Zhao túl sokat hempergett mások ágyában, ezért kissé rossz a hírneve. Szerintem az anyja csak majrézott.

Shen Wei nem akart ésszerűtlennek tűnni, de ezt hallva akaratlanul is elsötétedett a tekintete.

– Hé, büdös dög, ha továbbra is baromságokat hablatyolsz, kidoblak az autóból! – mondta Zhao Yunlan határozottan.

Daqing felemelte a farkát és ártatlanul felnyávogott.

A parancsnok éles pillantást vetett a macskára a visszapillantó tükörben.

– Ne agyald túl! Korábban… Öhm… Korábban még senkit sem vittem haza, hogy bemutassam! És nem azért bámult rád annyira, mert valami rosszat tettél. Csak véletlenül sikerült lebuktatom magunkat gombóckészítés közben.

Shen Wei megdermedt.

– Ohó! – kiáltott fel a macska. – Micsoda hős!

– E-Elmondtad neki? – találta meg Shen Wei a hangját.

– Közöltem, hogy az irántad érzett szerelmem képes vihart kavarni és porrá zúzni a világot! Meg azt is, hogy ha áldását adja, mostantól lesz még egy fia – egyet fizet, kettőt vihet! Fenomenális ajánlat! De ha nem, akkor megölöm magam a szerelmi bánat miatt, és egyetlen fia sem marad. Az anyám okos, tudja jól, mi a dörgés! Ne aggódj!

– Álmodj csak! – kotyogott közbe Daqing kegyetlenül. – Mintha mernél valaha is így beszélni az anyacsászárnéval! Shen professzor, nézze csak meg: liszt van a nadrágján, nem igaz? Fogadok, hogy térdre kellett borulnia előtte a konyhában – mondta, aztán Zhao Yunlanhoz fordult. – Ráadásul pont azt a napot választottad, amikor az öreg császár maga nincs otthon. Milyen elképesztő is vagy.

A férfi nem válaszolt. Daqingnak nem sok kedve volt ahhoz, hogy a másik kettő flörtölését bámulja, ezért gyorsan témát váltott.

– Ó, tényleg! Lao-Zhao, valamit el kell mondanom! Tudtad, hogy lao-Chu érdembéklyóinak ma kellett volna lekerülniük?

– Ma? – beletelt egy kis időbe, mire Zhao Yunlan reagált. – Már el is telt a háromszáz év? Mit mondott? Azok nélkül mostantól kezdve szabad lesz… El akar hagyni minket?

– Ne rohanj annyira előre – jegyezte meg Daqing. – Az alvilág nem vette le őket!

– Miért?

– Honnan tudhatnám? Valószínűleg jöttek valami baromsággal, hogy nem gyűjtött elég érdemet… Mintha lenne bármiféle kvóta is. Sosem mondják meg, hogy mennyi az annyi, csak azt, hogy sikerült-e elérni.

– Chu Shuzhi érdembéklyókat visel? – kérdezte Shen Wei.

– Ühüm – bólintott Daqing. – Néha kevés a Lélekőrző dekrétum alá tartozó ember, ilyenkor az Őrző átmegy a túlvilágra és kölcsönkér egy elítéltet. Egyfajta munkaügyi újításnak is tekinthető.

Shen Wei azonnal megértette.

– Akkor nincs mit tenni. Az alvilágnak általában csak kicsi és tehetetlen szellemeket sikerül elkapnia, akiknek nem sok haszna van. A valódi hatalommal rendelkezők általában felveszik a harcot, hacsak nem önként adják fel magukat. Ezért az utolsó cseppet is megpróbálják kisajtolni, ha végre sikerül megbéklyózniuk valakit valódi képességekkel. Az érdembéklyók hordásának meghosszabbítása bevett gyakorlatnak számít, általában egy-két évszázad ráadást szabnak ki.

Zhao Yunlan nem mondott semmit, de tekintete jegesnek tűnt.

Mindenkinek megvoltak a maga tervei és számításai, ez egyáltalán nem számított újdonságnak. A parancsnok sem valami széltől is óvott naiv bolond volt, aki ne tudta volna, hogyan is működik a világ. Amíg a dolgok nagy általánosságban jó felé haladtak, nem bánta, ha egyesek privátban a saját kis játékukat játszák és kihasználják egymást. Nem szólt bele. De mostanában úgy tűnt, hogy az alvilág olyan dologba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Habár nem panaszkodott miatta, akkor is ingerültnek érezte magát.

– Miért kapott Chu Shuzhi érdembéklyókat? Ismered a részleteket? – kérdezte Shen Wei.

A hátsó ülésről Daqing a férfira pillantott kísérteties macskaszemeivel. Úgy tűnt, hogy a professzor nagyon is jól ismeri az alvilág íratlan szabályait.

Vajon ki lehetett ő?

A macska gondolkodott egy kicsit, majd lassan így szólt:

– Chu Shuzhi a nekromanta utat választotta. Halála után élőhalottá vált, aztán valahogy úgy alakult, hogy ez a végzet találta meg őt. A legtöbb nekromanciával foglalkozó ember eléggé különc és kissé megátalkodott a maga módján. Chu Shuzhi szelídebb az átlagnál, ezért társai róla hitték azt, hogy erkölcstelen életet él. Pedig csak nem igazán ismerte a szabályokat és a tabukat, mivel véletlenül lett köze az egészhez és egyedül kultivált.
Shen professzor tudásának széleskörűsége és mélysége éppoly lenyűgöző, mint az elrejtésükre tett erőfeszítései. Valószínűleg tisztában vagy vele, hogy a nekromanta kultiválás az ember végső nyughelyén történik. Ha azt a helyet elpusztítják és az illető még nem elég erős, akár az esszenciája is sérülhet. Nos, egyszer valaki szeretett volna tücsköt gyűjteni a temetőben, ahol Chu Shuzhit végső nyugalomra helyezték. De az állat bemenekült egy sírba, mire az illető ásatni kezdett, hogy megtalálja. Amikor pedig nem lelte, mérgében leégette az egész sírdombot.
Szerencsére Chu Shuzhi addigra már felülemelkedett a földi kapun, és éppen a mennyei átjáró felé tartott, így a napfény nem okozott számára problémát.
A kultiválás az ok és okozattól függ, bárki is végzi. Valaki hazavágta Chu Shuzhi kultiválását, a világban pedig a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesül. Így természetesen bosszút állt.

Zhao Yunlan is most hallotta először a történetet.

– Aztán mi történt? – kérdezte.

– Amikor Chu Shuzhi rájött, felakasztotta az illetőt, hogy kivéreztesse. Aztán megpácolta a húsát és megette – felelte a macska. – A bajt az okozta, hogy a tettes egy befolyásos családból származó gyermek volt. Egész életében elkényeztették, és mindössze másfél napja maradt hátra a hetedik születésnapjáig.

– És mi van akkor, ha még nem volt hét éves? Van valami szabály erre vonatkozóan? – kérdezte Zhao Yunlan zavarodottan.

– A még emberi formát nem öltött ifjú alakváltók attól félnek a legjobban, hogy hét év alatti gyermekkel találkoznak. Azok még fiatalok és naivak, így bármit is tesznek, a mennyek nem fogja megbüntetni őket. Ha egy gyermek elkap és megöl, nincs más lehetőséged, minthogy beletörődsz a sorsodba. Nem állhatsz bosszút. Ha mégis megteszed, akkor az súlyos vétségnek számít – magyarázta Shen Wei csendesen.

A kultiválás természeténél fogva szembement a dolgok természetes rendjével. Millióból csak egynek sikerülhetett, és ehhez tehetségre, kemény munkára és szerencsére is szüksége volt. Főleg szerencsére.

Még ha Zhao Yunlan útjai keresztezik is egymást egy olyan lurkóéval, akit tényleg elképesztően rosszcsontnak tart, akkor is maximum rémálmokat okozhatott volna neki. Vagy esetleg szórakozásból ráijeszt kissé. Ha nincs halott vagy halálos sérülés, az égiek szerint semmi ok arra, hogy komolyabban bántsunk egy gyermeket. Megvan az oka annak, hogy a mennyek nem bünteti őket – még túl fiatalok annak megértéséhez, hogy rosszat cselekedtek. Az alakváltók általában igyekeztek elkerülni őket, halottat játszani, vagy valamiféle illúziót kelteni a becsapásukra. Nem kellett az ilyesmihez észkombájnnak lenni.

Ha pedig a találkozás elkerülhetetlen volt és a kis alakváltó mégis szembekerült velük, akkor azt biztosan az előző életének köszönhette, vagy esetleg valaki direkt vadászott rá. Így vagy úgy, mindkettő csak azt a tényt erősítette, hogy a sors elől nem lehet elmenekülni.

Sajnos Chu Shuzhi nekromantaként pontosan az a fajta büszke ember volt, aki még egy apró csekélységért is bosszút állt és egyáltalán nem érdekelték a szabályok.

– Nos, senki sem mehet szembe az égiekkel, de az alvilággal már más a helyzet. – Zhao Yunlan elővette a telefonját, majd a hátsó ülésre dobta. – Hívd fel Chu Shuzhit! – parancsolta.

Daqing ügyesen végignyomogatta a képernyőt a mancsával, de első próbálkozásra a férfi kinyomta.

– Hívd újra! – közölte egyszerűen.

A harmadik próbálkozás után Chu Shuzhi kikapcsolta a telefonját.

Zhao Yunlan beletaposott a fékbe és leparkolt az út szélén. Kivett egy Lélekőrző dekrétumot a tárcájából és előhúzott egy tollat. „Gyere el hozzám a Fény sugárút 4-be még éjfél előtt!” – firkálta gyorsan a sárga papírra.

Aztán papírdaruvá hajtogatta, amely ezt követően könnyedén kirepült az ablakon és egy szempillantás alatt köddé vált.

---

[1] A Dou E-vel tett igazságtalanság: Guan Hanqing műve, egyike a 10 nagy klasszikus kínai tragédiának.