Mire Shen Wei végzett az alvilági ivadékokkal a Kunlun-hegy csúcsán, minden bámészkodó eltűnt, akinek esze volt. Mindössze Ökörfej és Lópofa maradtak, akik a bírót fogták közre támogatásul, de ők is tartották a tisztes távolságot. Úgy tűnt, mintha beszélni szeretnének vele, de túlságosan féltek közeledni hozzá.
– Gyere, hazaviszlek – nyújtotta ki a kezét Daqingnak.
A macska habozott egy pillanatig. Lábai aprók voltak, csakúgy, mint a bátorsága. De egy macskának nem tett volna jót, ha egyedül marad a hó és jég birodalmában, így nem volt más választása, mint megköszönni Shen Wei segítségét és felugrani a vállára. A férfi testfelépítése hasonló volt Zhao Yunlanéhoz, de ettől függetlenül is kényelmetlenül érezte magát, így végül egy apró fekete szőrgolyóba gömbölyödött.
A bíró végre összekapart annyi bátorságot, hogy megszólaljon.
– Nagyuram—
Shen Wei anélkül tette el a pengéjét, hogy megtorpant volna.
– Jobb lenne, ha távoznátok – szakította félbe a bírót kifejezéstelen arccal. – Ne kényszeríts rá, hogy modortalan legyek.
Az ég végre világosodni kezdett, napfény szűrődött át a felhők között.
A Lélekmetsző küldött úgy tette meg a nagy távolságokat, mintha csak centiméterek lennének, és több ezer kilométert utazott mindössze egyetlen szívdobbanás alatt. Alig múlt dél, mire Daqinggal visszatértek Zhao Yunlan apró lakásába. Az összes tévéállomás egy délelőtt során történt furcsa jelenségről tudósított. Úgy tűnt, hogy a közkedvelt csatornáknak nem akadt jobb témája, így meghívtak mindenféle hencegő szakértőt, hogy élő adásban fejthessék ki vad elméleteiket.
Shen Wei már három vagy négy teljes órája várakozott. Ahogy a délutáni nap elkezdett nyugat felé ereszkedni, telefonja megrezzent néhányszor az asztalon. Nem ismerte túl jól az elektronikai eszközöket, így eleinte egyáltalán nem is reagált. Daqingnak kellett felnyávognia és felé löknie a készüléket, mire feltűnt neki. Megremegett, mintha csak újjáéledt volna.
A telefont feloldva három üzenetet talált, amelyeket gyors egymásutánban küldtek el neki.
Az első: Végre van jel! Nem volt semmi xtra, nemsokára otthon leszek.
A második, amely egy perccel később érkezett: A fejesek kerestek. Van egy vacsora ma este, amin részt kell vennem. Csak most vettem észre. Ne várj rám!
Aztán a harmadik, rögtön azonnal: Feküdj le korán! Légy jó!
Daqing tett egy fél kört a kanapé körül, és minden bátorságát összeszedve a legnagyobb udvariassággal megkérdezte:
– Nagyuram, az Őrző volt az?
Shen Wei bólintott.
– Azt mondta, hogy el kell intéznie néhány dolgot, és csak később jön haza.
Daqing megkönnyebbülten felsóhajtott, majd ismét habozni kezdett.
– Akkor… Akkor, ha megbocsát, én bemegyek az irodába – mondta végül.
Shen Wei lenézett rá, a macska pedig ösztönösen lehajtotta a fejét tekintélyének súlya alatt. Egészen mássá változott, egyszerre semmivé lett a régi és hetyke énje, amely korábban oly könnyedén nevezte őt Shen professzornak.
– Vigyázz az úton! – bólintott a másik.
Miután engedélyt kapott a távozásra, Daqing felpattant, kinyitotta az ajtót és elszelelt.
Igazság szerint Zhao Yunlannak semmiféle vacsorán nem kellett megjelennie. Valójában nem is ment sehová különösebben. Csak céltalanul bolyongott Sárkányváros utcáin, miután megírta azokat az üzeneteket Shen Weinek.
A tél hideg és párás volt, rengeteg hóval és köddel, a talajt pedig fagyos jég fedte. Az út mentén lévő üzletek egy része már bezárt aznapra, nem sok gyalogos járkált odakint, mintha az egész város kihalt volna.
Zhao Yunlan véreres szemei miatt sokkal rosszabbul nézett ki, mint ahogy valójában érezte magát. Még mindig odakint barangolt, amikor hirtelen megszólalt a telefonja. Habozni kezdett, amikor meglátta a hívásazonosítót, de végül mégis fogadta a hívást.
– Szia, apu!
– Hmm – szólalt meg egy hang a vonal másik végén. – Miért nem lehetett téged elérni?
Pont egy olyan helyen sikerült felvennie a készüléket, ahol hatalmas volt a légmozgás. A szemébe fújó hideg és száraz széltől csak még jobban kivörösödtek a szemei.
– Talán nem volt jó a jel – közölte egy kisebb szünet után.
– És most hol vagy? – faggatta az apja.
Zhao Yunlan maga sem tudta biztosan. Letette a telefont és megosztotta a tartózkodási helyét, aztán várakozóan lekuporodott az út szélére. Körülbelül húsz perccel később beállt mellé egy autó. A sofőr kihajolt, és ítélkező pillantással végigmérte.
– Mit guggolsz ott, mint egy koldus? Szállj be!
Zhao Yunlan a szemeit forgatta, de felállt. Aztán ott állt a lábait rázogatva, hogy életet leheljen zsibbadt végtagjaiba, miközben körbelengte a bánat aurája.
Miután beült a kocsiba, az apja a gázpedálra taposott és vetett rá egy pillantást.
– Hova mentél így felöltözve?
– A tibeti fennsíkra – közölte szárazon Zhao Yunlan.
– Minek?
– Hogy segítsek elfogni néhány orvvadászt.
– Hagyd a mellébeszélést! – jegyezte meg az apja.
Zhao Yunlan ezek után inkább hallgatott, mire végül a másik volt az, aki megtörte a csendet.
– Anyád néhány nappal ezelőtt beavatott. Nem tudtam, mit is mondhatnék, ezért nem kerestelek azonnal.
Zhao Yunlan vetett rá egy fáradt pillantást. Hát nem volt elég aznapra egy három birodalmat átívelő csata, na meg a súlyos fizikai és érzelmi trauma, amelyet átélt?! Még az apja felé is most kell színt vallania? Egyvalami vigasztalta: legalább ennél rosszabb már nem jöhetett. Alig hallhatóan hümmentett.
– Amikor kicsi voltál, én magam a karrieremre koncentráltam, és túlzottan elfoglalt voltam ahhoz, hogy rendesen ellássam apai feladataimat. Nem végeztem jó munkát. De akkoriban nem foglalkoztam vele túlzottan. Később iskolás lettél, és anyád elvonszolt magával valami szülőknek rendezett klubba. Ott ültek az anyukák és az apukák hétvégente a csemetéikről beszélgetve. Akkor jöttem rá, hogy más vagy, mint a többiek.
– Dumáljunk erről máskor, jó? – mosolyodott el tehetetlenül. – Ma tényleg nem vagyok rá képes.
– Mindig is elkényeztettelek. Amikor hirtelen kitaláltad, hogy szeretnéd létrehozni a Különleges Esetek Osztályát, egyetlen kérdés nélkül minden szálat megmozgattam az érdekedben. Beleütöttem-e valaha is az orrom a dolgodba? Nem kérek sokat, de te arra sem vagy képes.
Zhao Yunlan hátradőlt.
– Jól van, akkor ki vele. Mit akarsz tudni?
– Először is jöjjön a sablonos kérdés: hajlandó vagy szakítani vele?
– Kizárt!
– Maradjunk a racionalitás talaján – közölte. – Mondd el, mit szeretsz benne! Mi olyan különleges a személyében, ami pótolhatatlanná teszi a számodra? Mit tud, aminek kedvéért képes vagy szembenézni a társadalmi nyomással és a közvéleménnyel? Arról már nem is beszélve, hogy esélyetek sincs összeházasodni. Miként lehetséges, hogy mikor ennyi minden áll kettőtök között, te mégis őt választod?
– Anyu nem olyan csinos, mint Zhiling-jiejie[1], akkor mégis miért mondtál le a többi halról a tengerben, csak hogy vele lehess? – kérdezte Zhao Yunlan hangjában egy csipetnyi türelmetlenséggel. – A pokolba a közvéleménnyel! És mondd csak, mi olyan eget rengető egy rohadt papíron?! Ha annyira akarok, csinálok egyet magunknak. Ott van az Egyetemi úton a pecsétes bolt – öt yuanért simán kapok egy retkes pecsétnyomót[2]. Akkor annyit rakok rá, amennyit csak akarok!
– Mégis hogy beszélsz?! – feddte meg az apja. – Én itt próbálnék civilizált társalgást folytatni veled!
Zhao Yunlan lehajtotta a fejét, és ujjaival erőteljesen összeszorította a homlokát.
– Eszedbe sem jut, hogy később esetleg megbánod, amikor végre lecsillapodtak a hormonjaid?! – folytatta kitartóan. – Szép dolog a szerelem. Tudom, milyen érzés, én is voltam fiatal. De képtelen vagyok egy olyan kapcsolatot támogatni, amely előtt akadályok tömkelege sorakozik. Tudod, miért?
Zhao Yunlan nem válaszolt.
– Olvastad az Anna Kareninát? – Az autó 32 kilométer per órás sebességgel csoszogott az üres úton. – Miért is halt meg Anna végül[3]? Nem is kérdés, hogy a hűtlenség erkölcstelen dolog – hiszen ezzel másokat bántunk meg. A ti esetetekben ugyan nincs harmadik fél, így ettől nem kell tartanotok, de bizonyos szempontból ugyanabban a helyzetben vagytok: a társadalom sosem fogadná el a kapcsolatotokat! A szerelem sok mindent kibír, ugyanakkor nagyon törékeny is. Tény és való, hogy mikor elnyomással és akadályokkal találkozik, óriási hajtóerővé válhat – az örökké tartó szerelemmé. Pont ez az oka annak, hogy az emberiség történelme során oly sokszor énekelték meg. De ne feledd: nem a hegyek törnek meg, hanem a cipődben lévő apró kavicsok.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Az apja felsóhajtott.
– A puszta akaratnak és az áldozatok sokaságának köszönhetően a szerelem képes lehet felülemelkedni a hatalmas akadályokon, de előbb vagy utóbb kialszanak a szenvedély lángjai. Eltűnődtél már rajta, hogy akkor mi lesz? El fogsz jutni arra a pontra, amikor a másik láttán már nem fog olyan hevesen verni a szíved, mint amikor először szerelembe estél. Helyette csak a szerelemmel járó fájdalomra és szenvedésre fogsz emlékezni, amikor a másik szemébe nézel. Akkor mit fogsz csinálni? Eszedbe jutott már? Mert mindenkivel ez történik, ne gondold, hogy pont te leszel a kivétel. Emlékszel még arra a fagyira, amit úgy imádtál gyerekkorodban?
Zhao Yunlan megrázta a fejét.
– Anyád sosem engedte, hogy minden vackot összeegyél, ezért te megállás nélkül csak a fagyira tudtál gondolni. Még éhségsztrájkot is folytattál miatta. Aztán egyszer, amikor visszatértem az üzleti utamról, támadt egy ötletem. Naponta háromszor elvittelek az üzletbe, és minden alkalommal hagytam, hogy válassz valamit. Legalább két dobozzal vittünk haza belőle, és akkor is meg kellett enned az egészet, ha felfordult tőle a gyomrod. Nem hagytam más választást. Egy egész hónapon keresztül minden áldott nap kényszerítettelek, míg végül már attól is sírva fakadtál, ha az üzlet nevét megemlítettük. Belekapaszkodtál az ajtókeretbe, és ki sem akartad tenni a lábad az ajtón.
– Micsoda mintaapuka…
– Most pedig gondold át alaposan, mielőtt válaszolsz – közölte nyugodtan az apja. – Tényleg úgy gondolod, hogy minden rendben lesz, ha te és az a professzor így folytatjátok?!
Zhao Yunlan talált egy üveg vizet, kinyitotta, és egyetlen mozdulattal megitta a felét. A hangja még mindig reszketett, amikor megszólalt.
– Shen Weijel már nagyon régóta ismerjük egymást. Ha belegondolok, valójában már azóta, hogy dolgozni kezdtem. Sok-sok éve. Hallom, amit mondasz, apu. De vannak olyan emberek, akikkel kapcsolatban nem azon agyalsz, hogy nagyszerűek-e. És nem is az merül fel benned, hogy képtelen vagy nélkülük élni. Hanem szimplán azt érzed, hogy a legutolsó szarházinál is kevesebbet érsz, ha elárulod őket.
Az apja rápillantott. Zhao Yunlan félig lehunyt szemmel az ülésbe roskadva üldögélt. Talán az alváshiány miatt, de a szokatlanul erőteljes dupla szemhéja szinte három réteggé gyűrődött.
A másik egy ideig rágódott a válaszán, majd végül folytatta.
– Felnőtt vagy. Vannak dolgok, amikbe nincs jogom beleavatkozni. Hozd át egyszer vacsorázni, amikor mindketten otthon vagyunk.
– Köszönöm – Zhao Yunlannak sikerült legyőznie a főellenséget, de egyáltalán nem tűnt boldognak. Továbbra is ráncolta a homlokát, majd némi hallgatás után újra megszólalt. – Apu, iszogatsz velem kicsit?
A férfi ismét rápillantott, majd bármiféle kérdés vagy megjegyzés nélkül megfordult az autóval. Hamarosan egy kicsi és viszonylag csendes étteremben találták magukat. Az apja kinyitotta az itallapot, Zhao Yunlan felé tolta, majd rendelt magának egy adag Tieguanyin teát. Aztán ott ült egymással szemben a két hasonló vérmérséklettel megáldott apa-fia páros a saját italát iszogatva anélkül, hogy megzavarták volna a másikat.
Az alkoholfogyasztástól egyáltalán nem pirult ki Zhao Yunlan, épp ellenkezőleg… Minél többet ivott, annál sápadtabb lett. Már több mint két üveggel végzett, mire az apja leállította, és kért neki egy csésze mézes vizet.
– Nem probléma, ha iszogatsz kicsit, mikor rossz kedved van – mondta neki. – De az apád vagyok, rajtad kell tartanom a szemem. Nem hagyhatom, hogy alkoholmérgezést vagy gyomorfekélyt kapj.
– Ma még nem ettem semmit – közölte némi hallgatás után Zhao Yunlan. – Szerezz nekem egy tányér sült rizst.
– Elmondod, hogy mi történt? Csak nem összevesztetek azzal a professzorral? – kérdezte az apja.
– Ugyan, kérlek! – mosolyodott el némi nehézség árán a másik. – Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy minden baromságon vitatkozzak.
– Akkor mi a baj?
Zhao Yunlan a márvány asztallapra meredt, mintha valamiféle szabályos mintát próbálna felfedezni a szabálytalan örvényekben. Egészen addig bámulta, míg kihozták neki a vizet és az ennivalót.
– Mit tennél, ha… Ha csináltál volna valamit, amiről nem tudod biztosan, hogy helyes volt-e? – kérdezte, mintha csak magában beszélne.
– Elég régóta élek már, és azt kell mondanom, hogy szerintem négy dolog van az életben, amivel kapcsolatban nem szabad túl megszállottan viselkedni: az örökkévalóság, az igazság és a hazugság, a jó és a rossz, valamint az élet és a halál.
Zhao Yunlan felnézett rá, az apja pedig folytatta.
– Először is, a kitartás lehet erény is. De ha túl sokat rágódsz valaminek az örökkévalóságán, akkor annak elvesztésétől félsz majd még azokban a pillanatokban is, amikor voltaképp a kezedben tartod. Így képtelen leszel tisztán látni az utadat. Másodszor, igazságérzettel rendelkezni nyilván nem rossz dolog, de ha felemészt a jó és rossz gondolata, könnyedén zsákutcába kerülhetsz. Hiszen a világban semmi sem teljesen fekete vagy fehér. Harmadszor, habár fontos meglátni a hibákat és törekedni a jóra, ha képtelen vagy elfogadni az apró botlásokat, akkor merevvé és öntörvényűvé válsz. Elvárod majd, hogy a világ alkalmazkodjon a te szempontjaidhoz, és állandóan csalódni fogsz. Végül pedig, habár az élet és a halál tényleg rendkívül fontosak, ha minden perced rettegésben töltöd, végül sosem fogsz igazán élni.
Zhao Yunlan némán hallgatott.
– Vannak dolgok, amiken nem érdemes töprengeni. Ha egyszer már meghoztál egy döntést, nem szabad azon tipródni, hogy helyes volt-e vagy sem. Ahelyett, hogy ilyen gondolatokkal kínoznád magad, miért nem azt találod ki inkább, hogy mit kezdhetsz a helyzettel? Szerinted nincs igazam?
Zhao Yunlan szíve megdobbant, és egy kis fény költözött sivár tekintetébe. Egy ideig mereven ült, aztán egyszerre lehúzta a maradék mézes vizet.
– Nem bírok többet enni. Megyek, kidobom a taccsot. Hazaviszel utána?
Kérésének megfelelően az apja hazavitte a lakásába, de nem kísérte fel.
– Az a professzor veled él, nem igaz? Nincs felkészülve a látogatásomra, úgyhogy nem akarok csak úgy figyelmeztetés nélkül megjelenni. Menj csak fel. Majd később megbeszéljük a találkozó részleteit.
Zhao Yunlan hátra sem nézve intett egyet, majd háta mögött a csillagos éjszakai égbolttal elindult felfelé az emeletre.
Shen Wei még mindig ébren várakozott. Amint meghallotta a kulcs zörgését, azonnal felpattant és kinyitotta az ajtót, még mielőtt a másiknak esélye lett volna rá. Zhao Yunlan elég józannak tűnt, habár meglehetősen bűzlött a piaszagtól. A lakásba belépve megbotlott a küszöbben, mire Shen Wei azonnal utánakapott.
– Mennyit ittál?
– Jól vagyok – simította homlokát a másik vállgödrébe a férfi. – De alig várom, hogy lezuhanyozzak! Van itthon valami kaja?
Shen Wei nem tudta, hogy mit mondjon. Valójában arra készült, hogy alaposan lehordja őt, amiért a figyelmeztetés ellenére önfejűen felment a Kunlun-hegyre. De miután észrevette, hogy milyen szánalmasan szorítja kezét a gyomrára, egyszerűen képtelen volt felhozni a dolgot.
– Felmelegítek neked valamit – sóhajtott fel végül.
A férfi egy gyors csókot cuppantott a nyakára, majd előbányászott egy fából készült hosszú és keskeny dobozt.
– Ajándék – közölte, majd a másik kezébe nyomta és eltűnt a fürdőszobában.
Shen Wei kábultan nyitotta ki a szépen becsomagolt dobozkát, amelyben egy kalligrafikus ecset pihent. Annak nyele fából készült, sörtéi arany fénnyel ragyogtak, melybe némi furcsa és mély csillogás vegyült. Apró mérete ellenére eltéveszthetetlenül az Érdem ecsetje feküdt az orra előtt.
Váratlanul egy hangos csattanás hallatszott a fürdőszobából. Shen Wei ijedten tette el a megszentelt tárgyat, és azonnal az ajtóhoz sietett.
– Yunlan! Jól vagy?
A fürdőszobában egy rendes kád volt, amelyhez zuhanyfej is tartozott. A férfi véletlenül túl melegre állította a víz hőmérsékletét, és habár nem volt tajtrészeg, a forró gőznek köszönhetően az összes alkohol egyenesen az agyába szállt. Ettől óvatlanná vált, megcsúszott, és a kád alján kötött ki. Szemei előtt aranycsillagok úszkáltak.
Shen Wei egy darabig válaszra várt, majd mikor egyetlen szó sem érkezett a túloldalról, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. A szemei elé táruló képtől azonban még a szava is elállt: a férfi nem túl meglepő módon egyáltalán nem viselt ruhát.
Zhao Yunlan kábult volt a zuhanástól, a forró gőznek köszönhetően pedig egyre gyorsabban forgott körülötte a világ. Két kézzel megragadta a kád szélét és megpróbált a lábára állni. Ívbe hajló háta felfedte kiálló lapockacsontjait, megfeszülő izmai keskeny derekánál futottak össze. Leírhatatlanul gyönyörű látványt nyújtott.
Shen Weinek elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy maga is kimelegedjen.
Pánikolva elfordította a tekintetét, megragadott egy hatalmas törölközőt, aztán elzárta a csapot. Nem mert újra ránézni, csak vakon kinyújtotta a karját és beborította Zhao Yunlant. Egészen a füle hegyéig elpirult. A vastag anyaggal a testük között óvatosan kisegítette a férfit a kádból.
A másik továbbra is teljesen kótyagos volt, de így legalább nem tett mindent még rosszabbá hatalmas lepcses szájával.
Zhao Yunlan testének melege pillanatok alatt átsütött a törölközőn, és mivel nem is fedte őt teljesen, Shen Wei akaratlanul is részesült hosszú lábának látványában. Halántéka lüktetett, miközben óvatosan végigfektette az ágyon. Aztán úgy rántotta vissza a kezét, mintha csak áramütés érte volna, majd tanácstalanul toporogni kezdett felette.
A párnán lévő nedves foltok látványa végül észhez térítette. De egészen addig nem merte eltávolítani a törölközőt, amíg takarót nem terített rá, aztán a sarkánál fogva óvatosan kihúzta a paplan alól.
Ám ekkor Zhao Yunlan váratlanul megragadta a kezét.
Részegségében is meglepően erős volt, tenyere meleg és még mindig nedves a zuhanyzástól. Félig nyitott szemei ködösnek tűntek, zavarodottan meredt maga elé, arca pedig teljesen kipirult.
Shen Wei úgy érezte, mintha lángolna a torka, szárazon nyelt egyet. A másik motyogott valamit, de nem sikerült megértenie. Előrehajolt, hogy közelebb legyen a szájához.
– Mit mondtál?
Zhao Yunlan szorítása erősödött, szavai ezúttal tisztán kivehetők voltak.
– Sajnálom… Annyira sajnálom…
Shen Wei megdermedt. Lassan leült az ágy szélére, közelebb húzta magához a takaróba bugyolált férfit, és finoman megsimogatta a hátát.
– Mégis mit sajnálsz?
Zhao Yunlan átfordult és a dereka köré fonta karjait, feltárva meztelen felsőtestét. Shen Wei felemelte a kezét, de aztán nem tudta, hogy mihez is kezdjen vele, csak tartotta esetlenül a levegőben.
Némi késéssel ébredt rá, hogy a férfi egész teste rázkódik.
Megpróbált kiszabadulni karjainak fogságából, hogy felemelhesse a fejét, de a másik csak még szorosabban ölelte. Ekkor vette észre, hogy ruhája teljesen átnedvesedett. Végül sikerült erővel maga felé fordítania Zhao Yunlant, kinek arcán nyoma sem volt a könnyeknek, azonban szemei vérvörösen égtek.
A férfi korántsem tűnt teljesen részegnek, mikor hazaért, de legalábbis képes volt egészen normálisan viselkedni. Azonban ahogy az alkohol az agyába szállt és a kádba zuhant, egyre nehezebbnek és nehezebbnek érezte a fejét. Mostanra már ő maga sem tudta, hogy pontosan mit beszél, egyre csak ugyanazt ismételgette.
– Annyira sajnálom…
Shen Wei úgy érezte, mintha a szíve lángra lobbanna. A mellkasában tomboló lángokat a világ összes vize sem tudta volna eloltani.
Az éjszaka sötét csendjében tenyere végül megpihent Zhao Yunlan csupasz hátán. A meleg bőr minden centimétere próbára tette tűrőképességét. Feneketlenül mély pillantása végigsiklott a másikon, szájával a füléhez hajolt.
– A világon minden élőlény bántott engem, kivéve téged! – lehelte.
Zhao Yunlan megrázta a fejét. Egy apró cseppecske pihent szempilláján, talán zuhanyzás után maradt vissza, de az is lehet, hogy a sírás hívta életre. Szinte nem is bírt beszélni, korábbi harminc éve alatt még egyszer sem érezte magát ennyire nyomorultul.
Shen Wei lehajtotta a fejét és a férfi szemére szorította remegő ajkait, felitta a kósza cseppet, megízlelte annak sósságát és keserűségét. Szinte suttogva folytatta.
– Neked köszönhetem az életemet, a szememet, mindenemet, amim van! Mégis miért kérsz bocsánatot?
– Ha tudtam volna… – motyogta zavarodottan Zhao Yunlan. – Ha tudtam volna, hogy ez lesz… Bárcsak megöltelek volna! Akkor soha…
Nem folytatta tovább. Shen Wei azonnal karjaiba húzta és szorosan átölelte. Mostanra a takaró leesett és összegyűrve hevert mellettük. A férfi kezeivel Zhao Yunlan testének két oldalára támaszkodott. Zihálva vette a levegőt, mellkasa hevesen süllyedt és emelkedett.
– Kunlun? Te vagy az?!
Zhao Yunlan a hátán feküdt az ágyon, szeme sarkából könnyek szivárogtak. Aztán mintha csak képtelen lenne továbbra is elviselni a szívében rejtőző bánatot, lehunyta szemeit. A sírástól teljesen elvörösödött a homloka. A feltett kérdésre egyáltalán nem válaszolt, csupán újra és újra megismételte: „Annyira sajnálom…”
– Ötezer év után ezen a halandó földön mindössze ennyit tudsz mondani nekem? – kérdezte Shen Wei csendesen.
A férfi egyszer megjegyezte Li Qiannek, hogy ezen a világon csak két dologért érdemes meghalni. Az otthonáért és a hazájáért, amellyel az ember a hazafias kötelességének tesz eleget, vagy a lelki társáért, amellyel önmagát teljesíti ki.
Ősidők óta így ment ez: aki igazán szeret, akár az életét is feláldozza a másikért. Shen Wei gondolkodás nélkül hajlandó lett volna meghalni Zhao Yunlanért, éppúgy, ahogy élni is. Bármit megadott volna neki, akár az örökkévalóságig tartó szenvedés árán is.
– Mindannyian Kunlun-jun visszatértét akarják. Még a látásodat is elvették, csakhogy felnyissák a mennyei szemed és felébresszék vele a szellemét. Majd azt követelték, hogy menj fel a Kunlun-hegyre, hogy szembenézz a hatalmas Szent fával és visszanyerd az emlékeidet – mondta halkan Shen Wei. – Én is vissza akarom kapni őt! Majd’ megőrülök, annyira hiányzik! De képtelen lennék elviselni, hogy újra visszatérj ahhoz, aki voltál. Kunlun-jun vállát tízezer hegy és folyó súlya nyomta, és megannyi terhet cipelt: a dolgok természetes rendjét, a Nagy pecsétet, a reinkarnációs körforgást… Szinte alig kapott levegőt. Nem akarom, hogy megint ezt a hatalmas fájdalmat kelljen érezned! Csak azt szeretném, hogy halandóként zavartalanul élj!
– Akkor te zártad el Daqing emlékeit, és szakítottad meg a kapcsolatot köztem és a Lélekőrző dekrétum között? – kérdezte Zhao Yunlan fojtott hangon.
– Igen – sütötte le tekintetét ünnepélyesen.
– Szóval azt tervezted, hogy én boldogan éldegélek, míg te a Nagy pecsét súlyát viseled?! Mégis ki vagy te, hogy egy ilyen döntést meghozz?! – Zhao Yunlannak minden erejére szüksége volt, hogy elsuttogja ezeket a szavakat. Hangja szinte fájdalmasan rekedtnek tűnt. – Egy halandó élete alig száz évig tart, egy szempillantás alatt véget is ér. Aztán mire újjászületek, úgyis elfelejtelek téged, nem igaz?! Csak ezért fogadtál el azon a napon, ugye? Szeretnél elkísérni ezen az életen, hogy aztán… hogy aztán Nüwa nyomdokaiba lépj!
Gallérjánál fogva lerántotta a férfit, ujjai szinte görcsösen remegtek.
– Nem engedem! Még a halálban sem! – mondta összeszorított fogakkal.
Shen Wei az ágyra hanyatlott, Zhao Yunlan pedig félőrülten átkarolta a nyakát, az ölelésébe húzta és kétségbeesetten csókolni kezdte. Két gombot leszakítva az ingéről feltárta sápadt mellkasát.
– Soha! Hallottad?!
Ez volt az első alkalom, hogy bőrük közvetlenül érintkezett, a közöttük felszikrázó vágy azonnal futótűzzé vált és irányíthatatlanul tombolni kezdett. Olyan volt, mint Shen Wei számtalan meghitt és gyengéd álmainak egyike, amelyekből oly sokszor riadt fel az éjszaka közepén. Úgy érezte, mintha egy újabb, a világot is felforgató álom részese lenne.
Korábban sosem tudta, hogy mikor ébred fel, vagy mikor hullik körülötte darabokra az álomkép. Most egyszerre ráébredt, hogy az álmok, amelyeknek sosem szabadott volna napvilágot látniuk, amelyek ketté tudták volna hasítani az eget és darabokra zúzni a földet, azokból a gondolatokból születtek, amelyeket ébren sosem mert megfogalmazni magában. Szívének az a része volt, amely sosem tudta feltárni önmagát. A szerelem, amely nem születhetett meg, nem halhatott meg, amelyet nem lehetett elfelejteni, és amelyre nem szabadott emlékezni…
Végül teljesen megtört az ellenállása. Az irányítást visszaszerezve maga alá fordította és a puha párnák közé préselte Zhao Yunlant. A szívében lévő gát végre átszakadt, hatalmas özönvizet szabadítva fel.
Másnap Zhao Yunlan a függönyön keresztül beszűrődő napfényre ébredt. Egy ideig teljesen zavarodottnak érezte magát, még az is megfordult a fejében, hogy előző este talán a saját agyát is sikerült elinnia valahogy. Mintha az egész éjszakát kábulatban töltötte volna.
Megpróbálta kinyitni a szemét és felülni, de a szemhéja túl nehéz volt, és már a legkisebb mozdulattól is forogni kezdett vele az ágy. Visszazuhant a matracra.
Ha tükörbe néz, láthatta volna, hogy mennyire hamuszínű az arca. Nem csupán fáradtnak tűnt, sokkal inkább olyan volt, mintha a halál aurája lengte volna körül.
Valaki segített neki felülni és egy tálat emelt az ajkaihoz. Bármilyen gyógyszert is kapott, nem ismerte fel. Illata hihetetlenül furcsa volt, olyan nyers és fémszagú. Automatikusan elfordította a fejét.
– Mi a—
– Gyógynövények. Bántottalak tegnap este. – Shen Wei hangja rendkívül gyöngéd volt, de mozdulatai egyáltalán nem. Határozottan visszafordította Zhao Yunlan arcát és erőszakkal megitatta vele a tál tartalmát.
Zhao Yunlan egyszerre visszanyerte az energiáját. Ellökte Shen Wei kezét és olyan erőteljesen öklendezni kezdett, hogy a végén szinte majd megfulladt. A borzasztó íz hatására majdnem elhányta magát. Ekkor azonban egy pohár víz érintette meg ajkait. Mostanra sikerült teljesen felébrednie, kinyitotta a szemeit, Shen Weire pillantott, majd némán inni kezdett.
Utána felült, és hátával a fejtámlához dőlve könyökével a térdére támaszkodott. Vetett egy csüggedt pillantást Shen Weire, aztán lehajtotta a fejét és elgondolkozott. Egy idő után letörten ismét felnézett, majd kényszeredetten megjegyezte.
– Eddig mindig én voltam az aktív. Még ha nem is beszélted meg velem előre, nem lehettél volna egy kicsit finomabb?
Shen Wei elvörösödött, elfordította a fejét, és zavarában felköhögött.
– Sajnálom.
– Én… – kezdte Zhao Yunlan, de a derekában érzett fájdalomtól eltorzult az arca. Halkan vett néhány mély lélegzetet, majd észrevette a másik tekintetét. Shen Wei úgy nézett ki, mintha őt cserkészték volna be, nem pedig pont fordítva. Persze, mindig is arról álmodozott, hogy valami szépség ágyában hal meg, de egyáltalán nem így gondolta. Mi a franc történt?!
Zhao Yunlan arca elpirult, majd belilult. Lenézett az ismeretlen gyógyszert tartalmazó tálra, és egyből grimaszolni kezdett, ahogy annak íze az eszébe jutott.
– Hozz nekem még egy pohár vizet! – Shen Wei azonnal felpattant. Zhao Yunlan nem bírta megállni, és hozzátette – Tudod, a sima gyulladáscsökkentők is rendben lettek volna.
– Ez sokkal hatásosabb! Sosem ártanék neked – közölte, ahogy elvette tőle a tálat.
– Nem akarsz nekem ártani, csak halálra kínzol – közölte faarccal Zhao Yunlan.
Az örökké úriember Shen professzor úgy állt ott, mint aki szégyent hozott a családjára. Pontosan úgy nézett ki, mint egy szánalmas feleség, aki véletlenül összetört valamit.
Zhao Yunlan annyira mérges volt, hogy pillantásra sem méltatta. Shen Wei félénken odasétált és segített neki újra lefeküdni.
– J-Jobb lenne, ha aludnál még egy kicsit. Kérsz valamit enni?
– Igen. Téged! – közölte makacsul Zhao Yunlan. – Feküdj le és hagyd, hogy meggyakjalak!
Shen Wei lesütötte a tekintetét, még a füle hegye is égett. Esetlenül megnyalta az ajkait és megkérdezte:
– Mégis miféle sületlenségeket beszélsz itt fényes nappal?
Ó, hogy az a… – gondolta Zhao Yunlan.
Shen Wei orvosi engedély nélkül kezelte, és bármit is adott be neki, álmosságot okozott.
Amint Zhao Yunlan feje megérintette a párnát, tudata ismét elhomályosult. De továbbra sem engedte el a másik kezét, csak szorította kitartóan.
– Már neked adtam magam, szóval ne csinálj semmi baromságot, hallod?! A természet rendje nem akadályozhatja meg az embereket, hogy megtalálják az utat. A Nagy pecsét… Kitaláltam valamit… Kitaláltam… – hangja minden egyes szóval egyre halkult.
Shen Wei tenyerét Zhao Yunlan homlokára tapasztotta, és figyelte, ahogy a másik lélegzetvétele egyenletessé válik.
A „gyógynövényeknek” köszönhetően Zhao Yunlan szürke arcára végre visszatért valami szín. Shen Wei megkönnyebbülten felállt és csendben kiment a konyhába, hogy kimossa a tálat. Zhao Yunlan egészen estig aludt, és egész idő alatt kaotikus, összefüggéstelen álmokat látott.
[1] Lin Zhiling (vagy Lin ChiLing, 林志玲) egy tajvani modell és színésznő, akit egykor Kelet- és Délkelet-Ázsia egyik legkívánatosabb női hírességeként tartottak számon.
[2] 萝卜刻 (luóbo kè) szó szerint „retekbe vésett” pecsét. Ez egy kínai köznyelvi kifejezés, amely a pecsétnyomás olcsó, igénytelen formájára utal.
[3] A regényben Anna férjes asszonyként beleszeret egy fiatal tisztbe, aki miatt mindent felad. A férfi érzelmei viszont kihűlnek, elfordul a nőtől, aki elkeseredettségében és reménytelenségében vonat alá veti magát.
A fordító szót kér
Istenem, hogy én mennnnnnnnnnnyire imádom ezt a regényt! Priest mindkét kezét összecsókolnám, amiért ezt a csodát megírta. Nem elég, hogy kapunk egy hiper-szuper-überfantasztikus párost, akikért egyszerűen teljesen odáig vagyok, de ráadásul a szívemnek oly kedves mitológiai témával átszőve tálalja őket, és mű során többször is olyan komoly témákat feszeget, amelyek olvasatán én is simán magamra, az érzéseimre és gondolataimra ismerek.
Számtalan könyvet olvastam már életem során, de a Guardian valahogy kimagaslik a többi közül. Minden hibája ellenére is csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni!
És nesze neked WangXian meg HuaLian! (Öhm... Őket is szeressük azért!) Itt van nekünk Shen Wei, aki ÖTEZER évet várt a kedvesére!!! Ha valaki, akkor ő igazán megérdemli a Happy Endet!