Mindazoknak, akik átugorják a bevezetést:

Sikerült kihagynotok több, nagyon fontos szereplő bemutatását és az alapszitu ismertetését. Én a helyetekben visszamennék a bevezetésre…
¯\_(ツ)_/¯

1. történetív
Az Újjászületés napórája

Az utcai lámpák nem voltak fényesebbek a szentjánosbogaraknál. Nem igazán világították meg az éjszakát, melyen keresztül egy lány menekült, átszáguldva az egyenetlen macskaköveken. Váratlanul megbotlott és elesett, térdei a földbe csapódtak.

Li Qian ujjai idegesen csavargatták a szoknyáját, miközben levegő után kapkodott. A nyári éjszaka oly párás volt, mintha egy bambuszgőzölő belsejében próbált volna lélegezni. Csak a saját szívének mennydörgésszerű dobogását és a közeledő lépéseket hallotta.

Az a susogó nesz csakis egy régi, puha talpú cipőtől származhatott. Volt valami komótosság és csoszogás az illető lépteiben, mintha egy idősebb személy lett volna, kinek lábai már nem mozogtak úgy, mint régen.

Hátrakapta a fejét, de a fény alatt összevissza repkedő apró bogarakon kívül semmi sem látott maga mögött.

Li Qian alapvetően csinos lány volt, finom vonásokkal, de haja abban a pillanatban szanaszét állt; nagy része kiszabadult és izzadtan tapadt a bőrére. Ajkai pedig éppoly sápadtak voltak, mint az arca. Ilyen körülmények között senkit sem lehetett volna igazán szépnek nevezni, és ez alól ő sem volt kivétel. Arckifejezése lassan valami különössé torzult, mintha félt, vagy mérgelődött volna.

Aztán hirtelen felugrott.

– Eszedbe ne jusson követni! – vicsorgott fogcsikorgatva. – Egyszer már megszabadultam tőled, bármikor újra megtehetem!

A léptek elhaltak.

A lány feltekerte az ingujját. A nyári hőség és pára ellenére sápadt karjai libabőrösek voltak, mintha kirázta volna a hideg valami láthatatlan dolog miatt. Felkapott egy téglát a földről. A körülötte felhangzó léptek kivédhetetlen zaja olyan volt, mintha rothadás terjedne szét a csontjaiban.

Nincs annál ijesztőbb, mint amikor semmit sem lát az ember.

Sikítani kezdett, és rémületében mindenfelé csapkodott a téglával, ami egyre nehezebbé és nehezebbé vált, durva felületével sebesre dörzsölve tenyerét. A kimerültségtől fekete foltokat látott a szeme előtt. Zihálva előre dőlt, kezeivel a térdre támaszkodott, majd tekintete a földre siklott.

Pupillái azonnal összehúzódtak, és az egész teste remegni kezdett. A tégla kiesett a kezéből egyenesen a szandáljából védtelenül kikandikáló lábujjaira, de úgy tűnt, hogy észre sem veszi. Nagy nehezen hátrált néhány lépést, majd összerogyott, mikor a lábait egyszerre elhagyta az erő.

Az árnyék… Az árnyék!

Még be sem ért az utcai lámpa alá, akkor hogyan látszódhatott ilyen tisztán egy árnyék a fénykörben?!

Az a valami úgy nézett ki, mint a talajra fröccsent tinta. Ki tudja, mióta lehetett ott, őt figyelve.

Li Qian a földön feküdt dermedten, az árnyék azonban függőleges maradt.

Bűnösnek érzed magad? Ha nem, akkor miért félsz az árnyaktól?

Aztán mintha egy éles nevetést hallott volna.

***

Az éjjeliszekrényen lévő telefon már hajnali 5 előtt úgy felvisított, hogy akár a holtakat is felverte volna örök szendergéséből.

Zhao Yunlan egész éjszaka dolgozott. Hazatérte után le sem vetkőzött, csak egyből bezuhant az ágyba. Úgy érezte, hogy szinte alig merülhetett el az álmok édes tengerében, máris visszarángatták a kegyetlen valóságba. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, ahogy kinyitotta a szemét. Nehéz szemhéjai különösen kihangsúlyozták a dupla szemhéját. Egy ideig szinte gyűlölettel bámulta saját mennyezetét.

Három másodperccel később, mintha csak feltámadt volna halottaiból, nagy nehezen egyenesbe tornázta magát. Úgy érezte, hogy a feje vattával van kitömve, valahogy mégis sikerült megragadnia a telefonját az éjjeliszekrényéről.

Ha azt mondanánk, hogy Zhao Yunlan lakása olyan volt, mint egy disznóól, az súlyos sértés lenne a disznókra nézve. Az ágyon és a padlón ruhák hevertek szanaszét, képtelenség lett volna megmondani, hogy kimosni, vagy hordani tervezte-e őket. A hatalmas franciaágyon mindenféle kacat hánykolódott, némelyik minden emberi képzelet meghaladott. Az még csak hagyján, hogy a laptop sarkán egy fél pár zokni pihent, a napszemüveg és az esernyő jelenléte sem volt túlzottan különös. De nehéz lett volna megmagyarázni azt a fehér papírból hajtogatott magas kalapot, vagy a cinóberport tartalmazó hatalmas kancsót.

Az összes vackot egyetlen kupacba tolták, csupán akkora helyet hagyva, amely éppen elég volt egyetlen ember számára. Valószínűleg ő maga túrta azt, mielőtt lefeküdt aludni.

Zhao Yunlan úgy vette fel a telefont, hogy készen állt a világ minden haragját a hívóra zúdítani.

– Mi van már?!

A vonal másik végén Wang Zheng egyből a lényegre tért.

– Zhao parancsnok, haláleset történt.

– Mikor?

– Múlt éjjel, vagy ma kora hajnalban.

– Hol?

– Az Egyetemi úton.

– Hmm… – Zhao Yunlan morcosan megdörzsölte az arcát. – Küldd oda lao-Chút, hogy nézze meg.

– Chu Shuzhi üzleti útra ment Xiangxiba[1].

– Mi a helyzet Lin Jinggel?

– Kölcsönadtuk az alvilágnak.

– Akkor legyen Zhu Hong— Nem, hagyd a fenébe! Tegnap telihold volt, szabit vett ki. Ki maradt még?

– Én – felelte Wang Zheng. – De lassan felkel a nap, úgyhogy a műszakom hamarosan véget ér. Azon kívül Daqing és az új gyakornok van még, Guo Changcheng.

Zhao Yunlan ásított egy nagyot, majd kedvetlenül közölte:

– Akkor mondd meg Daqingnak, hogy menjenek ki az új sráccal, és nézzenek szét. Hadd szokja a kölyök a dolgot.

– Guo gyakornok jelen pillanatban képtelen bárhová is kimenni – közölte Wang Zheng kifejezéstelen hangon. – Amikor tegnap este munkára jelentkezett, elájult a félelemtől. Mostanra valószínűleg már inkább alszik, de még mindig nincs magánál.

Zhao Yunlan egy pillanat némaságba burkolózott, aztán megkérdezte:

– Mégis mi ijesztette meg annyira, hogy beájult?

– Lao-Wu és én – jelentette lelkiismeretesen Wang Zheng, majd lezárásképpen hozzátette: – Évek óta mondom, hogy keressünk egy profi temetkezési vállalatot és szerezzünk egy normális testet neki. Zhu Hong kezei még a lábainál is ügyetlenebbek. Az általa varrt babzsákok is folyamatosan potyognak. Ráadásul egyetlen papírmasé sem lenne képes arra, hogy igazán embernek látszódjon.

Zhao Yunlan csendben üldögélt az ágya szélén. Felismerve a rendelkezésre álló csatlósok hiányát, csak álmosan felsóhajtott.

– Jól van, hamarosan ott leszek, és vetek egy pillantást az ügyre. Mondd meg Daqingnak, hogy várjon meg.

Miután letette a telefont, csalódottan felmordult, majd káromkodott egy sort. Aztán három perc alatt összekapta magát, mielőtt az Egyetemi út felé vette az irányt.

***

Ahogy áthaladt a kereszteződésen és lelassult, egy fekete árnyék ereszkedett le az égből. Egy gömbölyű állat csapódott gránát módjára a kocsi motorháztetejére, kis híján behorpasztva azt. Fémes csattanás hallatszott.

Zhao Yunlan azonnal beletaposott a fékbe, és élesen beszívta a levegőt a fogai között, aztán kidugta a fejét az ablakon.

– Ez egy gépjármű, nem az almod! Megtennéd, hogy finomabban bánsz vele?!

A motorháztetőn egy teljesen fekete macska üldögélt. A nyaknak csúfolt valami tetején egy datolyaszilva-szerű fej helyezkedett el, teste pedig egy tökéletes gömbre emlékeztetett. Hatalmas erőfeszítések árán beszívta a hasát, miközben lábait maga alá tornázta. Miután nagy nehezen kinyújtotta kerek hasához képest rövidke végtagjait, méltóságteljes pózba vágta magát.

A datolyaszilva-arcú macska gyorsan körülnézett. Mivel senkit sem látott a környéken, lassan kinyitotta a száját, bajusza megremegett. Egy meglehetősen mély férfihang szólalt meg.

– Hagyd a süketelést, és pattanj kifelé! Hát nem érzed ezt a bűzt?!

A levegőben terjengő szag tényleg kimondhatatlanul gyomorforgató volt. Zhao Yunlan leparkolt az út szélére, és kikászálódott az autóból, majd azzal a mozdulattal azonnal be is fogta az orrát.

– Ez meg mi? Csak nem eregettél egyet? – kérdezte homlokát ráncolva.

A hatalmas fekete macska tudomást sem vett róla, csak leugrott, egy villámcsapás erejével belecsapódott a földbe. Seggét Zhao Yunlan felé riszálva, fenségesen és magabiztosan megindult előre.

***

Már jó néhány rendőrautó parkolt az út másik oldalán, a keskeny sikátor bejáratánál pedig rendőrségi szalag állta a kíváncsiskodók útját.

A zsebében kotorászva Zhao Yunlan végre talált egy elnyűtt munkahelyi igazolványt. A szalagnál egy fiatal tiszt állt háttal a tetthelynek, arca zöldes színben pompázott. Elvette a flepnit, de alig vetett rá egy pillantást, már tolta is vissza, hogy aztán a fal tövébe rohanjon. Képtelen volt tovább türtőztetni magát, a falnak dőlve kiürítette gyomra tartalmát.

Zhao Yunlan beletúrt szénakazalnak tűnő hajába, amely úgy nézett ki, mintha egy egész állatsereg viharzott volna keresztül rajta.

– Hát ennyire hányingerkeltő az én gyönyörű igazolványképem?

A fekete macska már jóval előtte járt, de a férfi piszmogását látva visszafordult, és hosszasan rányávogott. Minden szőrszála égnek állt.

– Jól van, jól van, ne siettess! A francba! Ez a bűz tíz lépés távolságról is ölni képes – mondta, majd átbújt a figyelmeztető szalag alatt. Amint a másik oldalon volt, valaki sietve az üdvözlésére sietett.

– Ön a Különleges Esetek Osztályának munkatársa? – kérdezte az orrára szorított zsebkendőn keresztül elfojtott hangon.

***

A közbiztonságban dolgozók közül mindenki tudta, hogy létezik egy titokzatos csoport, amit Különleges Esetek Osztályának neveznek. Nem holmi jöttmentek gyülekezete volt, mégsem tudta senki pontosan, hogy mit csinálnak, vagy hogyan dolgoznak. Ha valahol feltűntek, akkor az azt jelentette, hogy a parancs legfelülről érkezett, és mindenféle vita teljesen felesleges.

De ha nem jöttek, képtelenség volt megtalálni őket.

A közbiztonsághoz tartoztak, de valamilyen szinten mégis attól függetlenül léteztek. A szervezet rendkívül misztikus volt, nem lehetett átlátni, hogy mit, és miért csinálnak. Külön engedély nélkül a média még egy pillantást sem tudott vetni rájuk, nemhogy elég közel kerülni ahhoz, hogy esetleg interjút készítsenek velük. Senki sem ismerte a büntetőeljárásukat, vagy hogy milyen módszerrel építik fel a vádirataikat. De az közismert volt, hogy ha egy esetet átadtak nekik, szőrén szálán a ködbe veszett.

Semmit sem osztottak meg a nyilvánossággal, csak az ügy rejtélybe burkolt végkövetkeztetését. Néha a KEO munkatársai pedig még titokzatosabbak voltak, mint az általuk végzett munka.

Jelentéseik mindig átfogóak voltak, részletesen kifejtették az okokat, az események menetét, levonták a következtetéseket, feltárták a gyanúsítottak személyét és a körülményeket, amelyek az elkövetők elfogásához vezettek. Minden lépés feketén-fehéren le volt vezetve, aprólékos logikával és világos megfogalmazással. Semmibe sem lehetett belekötni.

Az egyetlen probléma az volt, hogy mire az adott ügyet lezárták, a bűnösök mind halottak voltak.

A tetthelyért felelős tiszt egy idősebb férfi volt, aki Yang névre hallgatott. Megrázta Zhao Yunlan kezét majd kíváncsian végigfuttatta rajta a tekintetét.

– Hogyan szólíthatom? – kérdezte udvariasan.

– A nevem Zhao — Zhao Yunlan. Kérem, hívjon csak xiao-Zhaónak.

Lao-Yang teljesen megdöbbent. Nem igazán számított rá, hogy a KEO jelenlegi vezetője személyesen jelenik meg. Zhao parancsnok harminc év körülinek tűnt, kissé túl fiatalnak ehhez a munkakörhöz. Magas volt, sovány és nagyon jóképű. De az inge gyűrötten lógott rajta, felső két gombja szabadon fityegett, és felsőjének csupán az egyik oldala volt rendesen a nadrágjába tűrve. Nem is beszélve arról a szénakazalról, amely a fejét koronázta…

– Hát ön lenne Zhao parancsnok?! – kiáltott fel lao-Yang. – Tudhattam volna, csak egyszerűen nem is számítottam arra, hogy az osztag vezetője ilyen fiatal és ígéretes!

Zhao Yunlan már hozzászokott az effajta reakcióhoz, és szintén elmormolt néhány udvarias szót.

Aztán egy nyávogás hallatszott, és Lao-Yang még épp időben nézett le ahhoz, hogy lássa, amint egy sötét árnyék szélsebesen felmászik a másik férfi nadrágszárán a válláig. Egy fekete macska volt, sötétzöld szemekkel.

Egy zöld szemű fekete macska megjelenésének egy gyilkossági helyszínén rendkívül hátborzongatónak kellett volna lennie, de ez a potenciálisan ijesztő állat olyan kövérnek tűnt, hogy inkább mázlimacskának[2] tűnt, amely mancsaival a szerencsét hívogatja.

A parancsnok feje látszólag egészen kiszorult oldalra, komikus összhatást kölcsönözve a szituációnak.

Lao-Yang és a négylábú hosszú ideig bámultak egymásra.

– Ez… Ez…

Zhao Yunlan esetlenül felrángatta a nadrágját, amelyet az állat súlya korábban majdnem lehúzott, aztán fejét hátradöntve szárazon felnevetett.

– Ez a mi macskafőnökünk. Egészen közelről figyelemmel szokta kísérni a munkánkat, és most nem túl boldog, mert henyélni és dumálni lát minket.

Lao-Yang meg sem tudott szólalni.

A fekete macska önelégülten felnyávogott, hosszú farka türelmetlenül kalimpált. Amikor felemelte a fejét, Zhao Yunlan azonnal megértette. Megragadta a nyakában lógó apró bilétát, és kiszabadította a háj fogságából, hogy megmutassa lao-Yangnak.

– Ez egy különleges engedély a KEO-tól. Teljesen olyan, mint a mi igazolványunk, és hozzáférést biztosít számára minden bűnügyi helyszínhez. Ne aggódjon, tapasztalt vén róka. Nem fog gondot okozni.

A továbbra is hallgató lao-Yangban felmerült a gyanú, hogy valami turpisság van a dologban.

Miután megejtett néhány hívást, és megbizonyosodott róla, hogy a madárfészek-fejű férfi és a macskája nem csalók, Zhao Yunlan és szőröstalpú „főnöke” végül beléphettek a bűntett helyszínére.

Minél közelebb kerültek, annál erősebb lett a bűz.

Egy lány holtteste feküdt a keskeny sikátorban, felsőjén a „Sárkányvárosi Egyetemen Orientációs Rendezvény” felirattal. Tágra nyílt szemei a semmibe meredtek, szája tátva, végtagjai pedig szanaszét hevertek. A hasát valami éles eszközzel felvágták, belső szerveit pedig úgy távolították el, ahogy egy babának szedik ki a tömését.

Lao-Yang visszahelyezte a zsepit az orrára, arcvonásai eltorzultak.

A kövér macska hosszan felnyávogott Zhao Yunlan vállán, majd a földre ugorva kétszer megkerülte a holttestet. Aztán egy ponton megállt, lekuporodott, és felnézett a férfira. Majdnem olyan jól képzettnek tűnt, mint egy kábítószerkereső kutya. Zhao Yunlan odasétált, és előhúzott egy gyűrött kesztyűt a zsebéből. Körbetapogatta azt a területet, ahol a macska ült, majd óvatosan felemelte a holttest egyik karját.

Lao-Yang kinyújtotta a nyakát. A földön, a kar által addig rejtve, egy fél véres kézlenyomat látszott.

Egyértelműen nem embertől származott. A tenyér olyan kicsi volt, mint egy gyermeké, de az ujjak legalább húsz centiméter hosszúságúnak tűntek. Lao-Yang, aki egész életében rendőrként dolgozott, még sosem látott hasonlót. Ahogy döbbenten bámulta, egyszer csak meghallotta Zhao Yunlan szokatlanul komoly hangját.

– Mostantól a Különleges Esetek Osztálya veszi át a nyomozást! A folytatólagos eljárási lépések elvégzése két munkanapon belül várható.

Még mielőtt lao-Yang válaszolhatott volna, a férfi egy kicsi, romos ajtóra mutatott a mellettük lévő falon. – Az ott micsoda?

---

[1] Xiangxi (湘西): egy folklórban gazdag régió Kínában. Egyik hiedelme közé tartozik a holttestvezetés (赶尸), amely szerint sírkísérők képesek voltak a halottakat „hazavezetni” úgy, hogy mágikus módszerekkel lábra állították és sétáltatták őket.

[2] Mázlimacska: integető macska, amely a hiedelem szerint szerencsét és pénzt hoz. Leginkább japán nevén, maneki nekóként ismert.