Hétfőn reggeli illata lengte be az egész irodát. Zhu Hong három zacskó gőzgombócot vásárolt a büféből, amelyek szinte majd’ szétrepedtek a bennük lévő töltelék mennyiségétől. Bárkit magukhoz vonzottak volna akár mérföldekről is. Mindenki összegyűlt, aki a késői ébredésnek köszönhetően lemaradt a nap legfontosabb étkezéséről, még a ritkán mutatkozó Zhao parancsnok is.

Shen Wei, aki a fülét rágta, hogy hagyja abba a dohányzást, az ivást és a zsíros ételek fogyasztását, jelenleg sehol sem volt. Zhao Yunlan két harapással eltüntetett egy gombócot, aztán zsíros kezével Guo Changcheng fejére koppintott.

– Kölyök, menj és kapcsold be a híreket!

A fiú engedelmesen megindult.

– Guo Changcheng jó gyermek. Figyelmes és keményen dolgozik – mondta Zhu Hong okoskodva. – Mindössze túl sokat idegeskedik. Kaját is csak tőlem mer elfogadni.

– Nem meglepő – közölte Zhao Yunlan. – Hiszen fél az emberektől.

Zhu Hong bólogatni kezdett, majd hirtelen ráébredt, hogy mire célzott a másik. A férfi biztos, ami biztos, azért még hozzátette:

– Veled azért nincs baja, mert nem tekint embernek.

A nő nem válaszolt.

Daqing lopva felmászott az asztalra, és abban a pillanatban, ahogy Zhao Yunlan éppen egy újabb adagot emelt a szájához, adott egy fürge, tökéletesen célzott pofont a gombócnak. A töltelék azonnal kirepült belőle, a macska pedig a levegőben elkapva azt megpördült a saját tengelye körül és a padlón landolt. Az egész mozdulatsor olyan simán és természetesen zajlott le, ahogy a felhők vonulnak az égen, vagy a víz folyik. Mintha a masszív tömege nem is számított volna.

Utána fenekét riszálva felálló farokkal elsétált, Zhao Yunlan pedig tátott szájjal bámulta az olajtól csöpögő üres zsemlét.

– Az a büdös dög!

– Megérdemelted! – közölte Zhu Hong.

A tévé reggeli híradójában arról a földrengésről számoltak be, amely a szombat esti órákban történt. Az egész iroda elcsendesedett. A rengés epicentruma egy ritkán lakott hegyvidéki területen volt, így nem sokakat érintett. Sem anyagi kár, sem haláleset nem történt.

– Két nappal ezelőtt volt, igaz? – tette fel a kérdést Zhao Yunlan, miközben épp a szájába tömte az üres gombócot. – Az egész város remegett, legalább 4-es erősségű lehetett.

Amikor senki sem válaszolt, körülnézett. Mindenki furcsán bámult rá.

– Mi van? – értetlenkedett.

– Főnök, nem sikerült teljesen felébredni? – kérdezte Zhu Hong. – Északnyugaton volt a középpontja és 5-ös erősséget mértek. Túl messze zajlott Sárkányvárostól ahhoz, hogy bármit is érezhess belőle.

A férfi a hírekre koncentrálva rájött, hogy a többieknek igaza van. A kisebb földmozgás majdnem az ország másik felén történt.

– Akkor talán valami más okozta a remegést, amit én éreztem. Szombaton este 9-kor történt és elég erősnek tűnt. Egyikőtök sem vette észre? Gondolom mind a földszinten laktok. Én a kilencediken.

– A tizenhatodikon van a lakásom – mondta Lin Jing. – Kilenckor még ébren voltam, de semmit sem észleltem.

– Nekem pedig a tizenkettediken – tette hozzá Zhu Hong. – Xiao-Guo, neked feltűnt valami?

Még mielőtt a fiú válaszolhatott volna, Chu Shuzhi felpillantott.

– Wang Zheng? – kérdezte meglepetten. – Te miért vagy kint napközben?

– Húzd be a függönyöket! Nem érheti napfény! – ugrott fel Zhu Hong.

Guo Changcheng és Lin Jing egyszerre rohantak az ablakhoz, az irodában pedig pillanatok alatt olyan sötét lett, mintha beköszöntött volna az éjszaka. Miután végzett az evéssel, Daqing felugrott a falon és felkapcsolta a villanyt.

Wang Zheng arca olyan sápadt volt, hogy szinte áttetszőnek tűnt. Csak akkor mert előrelebegni, miután az utolsó napsugár is eltűnt. Összegömbölyödött a székében, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne semmivé oszlani. Lin Jing azonnal megragadott egy füstölőt a fiókjából, meggyújtotta és az orra alá tartotta.

– Gyerünk, szívj be egy kis füstöt!

Mire a füstölő fele leégett, Wang Zheng is felélénkült kissé. Könnyebben lélegzett és a teste is szilárdabbnak tűnt, kevésbé hasonlított egy jelenésre.

– Mi a fene ütött beléd?!?! – Lány vagy sem, Zhao Yunlan megtaszajtotta a homlokát. Habár Wang Zheng egy szellem volt, a férfi mégis képes volt őt megérinteni, az ütés hatására a lány feje kissé hátracsapódott. – Belefáradtál az életbe, vagy mi?! Csak szólj, és kérek neked időpontot valamelyik szoláriumban!

Guo Changcheng még sosem látta a főnöküket ilyen dühösnek, megremegett félelmében.

Némi nehézség árán Wang Zheng felemelte a karját és a tévére mutatott. Az adás most a mentőcsapatot és a riportert mutatta egy hegyvidéki faluban, amely a remegés epicentruma mellett helyezkedett el. Alaposan szemügyre vették és részletezték a kialakult helyzetet.

A földrengés északnyugatról gyűrűzött ki. Az utak nagyon rossz állapotúak voltak és mindössze néhány ember élt arrafelé. A képernyőn alig egy tucat földből készült épület látszott, és habár nem lehetett megmondani, hogy laknak-e benne, mindegyik épnek nézett ki. A helyzet nem tűnt vészesnek arrafelé.

A falu bejáratánál egy régi, kopott kőtábla állt, Qingxi felirattal.

Wang Zheng tekintete tompa volt, mintha nem igazán tudna koncentrálni. Ködös pillantása a táblára szegeződött.

– Azon a helyen— kezdte suttogva, amint a kamera végül másfelé indult.

Van az otthona, kérdezte magától Guo Changcheng.

– Azon a helyen vannak a csontjaim. – Szavai jéghideg borzongást váltottak ki.

– Zhao parancsnok, szeretnék néhány nap szabadságot kivenni – folytatta különleges, leheletszerű hangján. – Szeretném nyugalomra helyezni a testemet.

Zhao Yunlan összeráncolta a homlokát, aztán előhúzott egy szál cigit.

– A—

– Tartsd tőlem távol azt a füstölgő bűzrudat! – vágott közbe száraz hangon Wang Zheng hátradőlve.

– Szellem vagy, ugyan, mit számít?!

– Mi is ugyanúgy érezzük a szagát. Ha így folytatod tovább, előbb vagy utóbb szúnyogriasztó spirállá válsz!

A férfi boldogtalanul visszatömködte öngyújtóját a zsebébe.

– A neved bekerült a Lélekőrző dekrétumba, többé nem reinkarnálódhatsz. Hiába temetnek el szabályosan, akkor sem nyugodhatsz békében. Így meg mi értelme van? A népednél pedig amúgy sem szokás a hantolás, nincs igazam?

Wang Zheng nem válaszolt a kérdésre, csak lehajtotta a fejét.

– Haza akarok menni! – közölte, mire Zhao Yunlan felsóhajtott.

– Nem akarat kérdése. Hogyan tervezel eljutni oda?

– Még nem döntöttem el.

– Szeretnél csak úgy kisétálni fényes nappal? – faggatta türelmetlenül.

Wang Zheng azonban meg sem mukkant többé.

Zhao Yunlan a romos falu képeire pillantott. Mintha az a kőtábla hívogatta volna. Az a furcsa földrengés, amit rajta kívül senki sem érzett… Az őt szólító távoli hang…

Felemelte a kezét, hogy rögtön utána újra lejjebb engedje. Aztán megszólalt.

– Gyerünk, költözz bele a Tisztánlátás órájába, majd este kijöhetsz. Hadd gondolkodjak.

A lány már nem bírta tovább, azonnal fehér füstcsíkká változott és eltűnt az órában.

– Zhao parancsnok, általában a fogad sem fűlik semmihez, mindig másokat zavarsz el még az üzleti utakra is. Mi késztet arra, hogy most magad indulj útnak? – kérdezte Chu Shuzhi kíváncsian.

– Kapd be! – közölte egyszerűen Zhao Yunlan, majd felkapott még egy gombócot és a szájába tömte. – Ezt nevezik példamutatásnak, te idióta!

Shen Wei befejezte az utolsó reggeli óráját, a hallgatók pedig elszállingóztak a teremből. A katedrán álldogálva nekiállt rendezgetni az óravázlatokat.

Napfény áradt befelé az ablakokon, néhány pillanatra elvakítva a professzort, mire abbahagyta korábbi tevékenységét. Aztán lepillantott és észrevette, hogy valahonnan kintről egy fénysugár vetül a nyakában hordott medálra. Kezeit felemelve blokkolni próbálta, de ujjai átsiklottak az aranyfonálon. Így helyette inkább a ragyogó kis gömböt markolta meg, miközben lelkében még mindig vad viharok dúltak.

Egész nap Zhao Yunlan látványa járt a fejében. Mintha csak a retinájába égett volna a kép, ahogy a férfi a fejtámlának dől, szemei csukva… Akárhányszor lehunyta a szemeit, ez lebegett előtte. Kísértette őt.

Olyan volt, mintha az évezredek óta tartó fázás és éhezés után hirtelen leültették volna egy melegséget árasztó asztalhoz, amelyet azonban nem szabadott megérintenie. Egy asztalhoz, ahol az ember folyamatosan kísértésnek volt kitéve, ahol elveszítette a racionalitását, és ahol kínok között küszködött, miközben próbált ellenállni.

Mintha minden alkalommal, amikor Zhao Yunlan neve átfutott az agyán, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt volna a feneketlen ingoványban. Már egészen a nyakáig ért, és tudta, hogy hamarosan képtelen lesz a víz fölött tartani a fejét…

– Shen professzor!

Shen Wei szemei kipattantak. Nagy nehezen sikerült kifejezéstelen arcot vágnia, de keményen kényszerítenie kellett magát, hogy összpontosítani tudjon.

– Igen?

Az egyik diákja szólította meg.

– Professzor, ez lenne az útiterv az ősi szokások tanulmányozására szolgáló kirándulásunkhoz. Átnézné, kérem? – nyitotta ki a kezében tartott mappát.

A férfi levette a szemüvegét és összecsippentette az orrnyergét.

– Még csak két nap telt el a földrengés óta, szerintem nem túl biztonságos. Nem lenne jobb elhalasztani az utazást egy évvel?

– Már utánajártunk, csak egy 5-ös erősségű rengés volt. A házak sem sérültek meg – mondta a diák. Előhívta a hírt a telefonján és kapkodva folytatta a magyarázkodást. – A terület összes fiatalja a városban dolgozik, Qingxiben már csak az idősek és betegek maradtak. Ráadásul olyan kevesen vannak. Attól tartok, hogy a földrengés hatására az utolsó néhány ember is el akar majd költözni. Akkor hogyan találjuk meg őket? Már benyújtottuk a tanulmányunkat és a kutatási tervünket. Ráadásul máshová is el kell utána látogatnunk. Ha elhalasztjuk, az hatással lesz a jövő félévi vizsgánkra.

Shen Wei tekintete megpihent a falu nevén. Qingxi…

– Jól van. Akkor a korábban megbeszéltek szerint szerdán indulunk. Alaposan készüljetek fel és ne hozzatok magatokkal senkit, akinek nem kell feltétlenül ott lennie. Nem tudok mindenkire egyedül vigyázni.

Egész nap senki sem látta Zhao Yunlant. Aztán estefelé, majdnem a munkanap legvégén, felhívta az irodát. Lin Jing és Zhu Hong már régen leléceltek a főnök távollétében, Daqing egy számítógép ventilátora mellett szunyókált, Chu Shuzhi pedig kifejezéstelen arccal Aknakeresőt játszott és mindent figyelmen kívül hagyott. Így a telefon felvétele Guo Changchengre hárult.

– Igen, tessék!

– Xiao-Guo? – kérdezte Zhao Yunlan. – Csinálsz most valamit? Ha nem, tegyél meg nekem egy szívességet!

– Természetesen! – vágta rá azonnal a fiú. – Mi lenne az?

– Túl sok a gonosz energia az órámban, Wang Zheng nem tud sokáig bent maradni. Valahogy el kell vinnem őt a városból néhány nap múlva, kellene neki egy testet keresni. Menj fel a netre és vegyél nekem egy emberi méretű nagyobb babát. Az a legjobb, ha mozogni is tud.

– Mindenképpen valami itteni boltot szerválj és közöld velük, hogy rohadtul sürgős! Holnapra hozzák ki!

Guo Changcheng bólintott, a telefont beszorította a válla és a füle közé, miközben a netet böngészte.

– Zhao parancsnok, találtam egyet! Ember méretű, a végtagjai mozgathatóak, felállítha—

A férfi elég elfoglalt lehetett, mert sietve félbeszakította.

– Oké, oké. Jól hangzik! Vedd meg! Ne felejtsd el közölni velük, hogy csipkedjék magukat a házhoz szállítással!

A fiú hümmentett egyet és már majdnem a vásárlás gombra kattintott, amikor meglátta az üzlet nevét. Egy szexáruház volt. Az ártatlan gyermek azonnal pipacspiros lett.

– Z-Zhao p-parancsnok… Ez… Ez… – dadogta.

– Drága? Ne is törődj vele! Csak ne felejts el számlát kérni. Dolgom van, mennem kell! Ne húzd az időmet! – közölte, majd sietve letette a telefont.

Guo Changcheng kővé dermedve meredt a képernyőre.