Zhao Yunlan elég megviselten nézett ki, de úgy tűnt, hogy szerencsére nincsenek komolyabb sérülései. A tarkója vöröslött, talán mert megütötték, de ennél többet egyelőre nem látott rajta Shen Wei. Csak annyit tehetett, hogy nyugtalanul üldögélt az ágya fejénél arra várva, hogy mikor tér magához a másik.
A férfi másnap délig aludt. Még arra sem ébredt fel, hogy a mobilja újra és újra megszólal. A nap éppen megindult lefelé az útján, amikor egyszerre megrándultak az ujjai. Shen Wei, aki addigra már eléggé aggódott érte, azonnal megfogta a kezét.
– Yunlan?
Még mielőtt kinyitotta volna a szemét, Zhao Yunlan a tarkójához nyúlt.
– Uhh, az a rohadt seggfej!
Shen Weit kissé megnyugtatta a gondolat, hogy a másiknak van elég ereje átkozódni. Egészen addig, amíg aztán a férfi furcsa fojtott hangon ki nem mondta a nevét.
– Igen? Mi az? – kérdezte egyből.
– Mennyi az idő? Hogyhogy még fent vagy? – kérdezte Zhao Yunlan kissé zavartan.
Shen Wei megdermedt, aztán kipillantott az ablakon. A nap magasan járt az égen, a lakásban pedig ragyogó világosság uralkodott.
Elszorult szívvel legyezett egyet a másik szemei előtt, amelyek némi alaposabb vizsgálat után kissé elveszettnek és fókuszukat veszítettnek tűntek.
Nem érkezett reakció.
Amikor a professzor nem válaszolt, a parancsnok egyből tudta, hogy valami nincs rendben. Automatikusan odafordította a fülét.
– Shen Wei?
Már éppen válaszolni készült, amikor a férfi tévedhetetlen pontossággal kinyújtotta a kezét, és elkapta az arca előtt legyező kezet, amely jéghideg volt, akár a porcelán. Hallgatott egy darabig, majd megszólalt.
– Értem. Valami baj van a szememmel, ugye?
A másik szabad keze ökölbe szorult, miközben kétségbeesetten igyekezett uralkodni a hangján.
– Most azonnal beviszlek a kórházba!
Zhao Yunlan rendellenesen csendes volt az úton, mintha csak járt volna valami a fejében. Ahogy kiszálltak az autóból, néha kissé elveszettnek tűnt séta közben. Érthető módon időbe telik, mire az ember alkalmazkodik a hirtelen jött látásvesztéshez. Úgy érezte, hogy azt sem tudja, melyik lábával lépjen, és legszívesebben mindenbe belekapaszkodott volna. Még úgy is, hogy Shen Wei fogta a kezét.
Arca szokatlanul sápadtnak tűnt, talán a démonképű túlzásba vitte a dolgot. Shen Wei tekintete azonnal elsötétült a gondolatra, veszélyesen közel állt ahhoz, hogy az egyébként hét lakat alatt őrzött brutalitása a felszínre törjön. A Zhao Yunlant átvevő kórházi személyzet szinte remegett az idegességtől. Számukra a férfi olyan volt, mint valamiféle visszafogott maffiózó a filmekben – egyszerre tűnt jámbor vegetáriánus buddhistának és jéghideg gyilkosnak is.
Nem túl meglepő módon a tesztek szerint minden rendben volt Zhao Yunlan szemével. Az orvosok teljesen összezavarodtak. Nem volt semmi sérülés vagy rendellenesség, a beteg mégsem látott semmit. Miután fél napig piszkálták és szurkálták, az egyik orvos finoman felvetette, hogy a baj talán inkább pszichológiai, és nem fizikai. Azt javasolta, hogy forduljon pszichológushoz.
Mire kijöttek a kórházból, Zhao Yunlan, mint valamiféle elpusztíthatatlan csótány, már hozzá is szokott a vakságához. Kinyúlt és hadonászott egyet a kezével.
– Sötét van, ugye?
Shen Weit idegesítette, hogy a másik magában tartja a gondolatait, ezért beszéltetni próbálta.
– Honnan tudtad?
– Kicsit nyirkos és hideg a levegő. Azon filóztam, hogy biztosan lement a nap.
Az autóhoz érve a professzor kinyitotta az ajtót, egyik kezével igyekezett besegíteni a férfit az autóba, a másikkal pedig megakadályozni, hogy beüsse a fejét. Aztán becsatolta a biztonsági övét és átpillantva észrevette, hogy a másik vigyorog.
– Mit mosolyogsz annyira?
– Csak az járt a fejemben, milyen jó lenne, ha ugyanígy gondoskodnál rólam, amikor egy nap öreg és szenilis leszek!
Shen Wei lelke felkavarodott, az arckifejezése megenyhült.
– Ha elkezdelek apucinak hívni, mert már nem ismerek fel senkit magam körül, nehogy válaszolni merészelj! – folytatta. – Továbbá tilos főnökösködni felettem, és kihasználni, ha már nem forognak úgy a kerekeim!
– A dolgok sokkal könnyebbek lennének, ha szenilis lennél – közölte lemondó sóhajjal a professzor.
– Hogy mondod?! – kérdezte a másik ijedtséget és döbbenetet mímelve, aztán odakapott a mellkasához. – Mit tervezel velem?! Csak nem be akarsz zárni és arra kényszeríteni, hogy a tiéd legyek?!
Shen Wei szóhoz sem jutott.
Miután mindössze fél napot töltött magába roskadva és az új helyzethez alkalmazkodva, Zhao Yunlan ismét virult. Amint elhelyezkedett a kocsiban, elkezdett vacakolni az üléssel. Először is elfektette, majd ismét teljesen felállította. Aztán nekiállt áttapizni az egész autó belsejét a kezeivel.
– Hé, csak most veszem észre, hogy az ülésen van egy kis bemélyedés. Hogy lehet, hogy korábban nem láttam?! Van néhány egész jópofa dolog is abban, ha világtalan az ember. Tudtad, hogy a belvárosban van egy hely, ahol kipróbálhatod, milyen érzés vaknak lenni? A jegyek 40 yuanba fájnak, szal most spóroltam egy kis pénzt!
Ez a fajta forradalmi optimizmus meghaladta Shen Wei felfogását, így válaszul csak halványan elmosolyodott.
Kitette Zhao Yunlant közvetlenül az épülete előtt, és meghagyta neki, hogy ne mozduljon. De miután parkolás után visszatért, a férfi már egyedül odasétált a járdaszegélyhez, és éppen az egyenes vonalban járást gyakorolta. Bár kis híján sikerült összecsókolóznia egy lámpaoszloppal.
A professzor azonnal odarohant és megragadta a derekát, még mielőtt kiütötte volna magát. Zhao Yunlan nagyon élvezte, hogy vakon a levegőbe emelik. Egy elragadtatott füttyszót hallatott, mintha csak azt szerette volna, hogy újra megtörténjen.
A karját megveregetve Shen Wei előrehajolt.
– Mindenfelé lépcsők vannak, szállj fel a hátamra!
Zhao Yunlan megsimogatta a hátát és elmosolyodott, de nem engedelmeskedett.
– Mi az? – kérdezte gyengéden a professzor. – Fogadj szót szépen!
A parancsnok vakon megkereste Shen Wei kezét, majd lehajolt, hogy megcsókolja annak hátoldalát.
– Hogyan hagyhatnám, hogy te cipelj? Mi lesz, ha összeroskadsz a súlyom alatt?
Azzal lassan megindult előre. Ha nem rúg bele rögtön az első lépcsőfokba, Shen Wei szinte azt hihette volna, hogy visszatért a látása. Járása magabiztos, léptei egyenletesek voltak. Amint elért a lifthez, megkereste a gombokat, és megnyomta a megfelelőt. Aztán kissé hátrafordult a másikra várva.
A professzor gondoskodott róla, hogy léptei hangosak legyenek.
– Honnan tudtad, hol van a lift?
– Amilyen szemfüles vagyok, azt hitted, nem ismerem a saját kecómat? – kérdezte Zhao Yunlan nagy mellénnyel. – Nincs szükségem szemekre ahhoz, hogy tisztában legyek a lépcsők számával, vagy hogy hány lépésre vannak a lifttől.
Ez persze abszolút süket duma volt. Zhao Yunlan az a fajta nemtörődöm és hanyag ember volt, aki nemcsak a lépések számával volt bajban, de még a saját teáscsészéjét vagy papucsát sem tudta megtalálni anélkül, hogy mindent feltúr.
Shen Wei tökéletesen biztos volt benne, hogy a férfi csendben megszámolta, miközben délután levezették a földszintre. Talán egyszerűen a személyisége miatt, de valamiért minden körülmények között igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy a kezében tartja az irányítást. Néha még akkor is ezt a benyomást tette a körülötte lévő emberekre, amikor a dolgok nagyon nem voltak rendben.
A parancsnok nyugodtan kinyitotta a lakása ajtaját, és éppen át akarta lépni a küszöböt, amikor egy hangot hallott a lábánál.
– Kinyírlak, ha rá merészelsz lépni a farkincámra!
Zhao Yunlan megtorpant, aztán lehajolt és tapogatózni kezdett.
– Daqing?
A macska számára azonnal világossá vált, hogy valami nincs rendben. Felmászott a férfi karjára.
– Mi baja a szemednek?
Zhao Yunlan finoman beóvatoskodott.
– Ááá – kezdte hanyagul. – Azt a képességemet egy időre deaktiválták.
Shen Wei még épp időben ragadta meg, mielőtt nekiment volna az ajtókeretnek.
– Óvatosan!
Daqing döbbenten ugrott le a kanapéra.
– Mi történt?! – vetett egy vádló pillantást a professzorra.
– Az én hibám! – közölte a férfi egy pillanatnyi hezitálás nélkül.
– Mégis hogy lenne már a te hibád?! – Zhao Yunlan azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.
Kinyújtotta a kezét, ujjai azonban csak a levegőt markolták. Daqing elégedetlen arckifejezéssel figyelte, ahogy kalimpál, majd így szólt:
– Őmacskaságom szánalomból hajlandó lesz leereszkedni hozzád – közölte félrehajtott fejjel, majd Zhao Yunlan tenyeréhez dörgölődzött.
– Ne aggódj! – nevetett a férfi. – A szerencse és a szerencsétlenség általában kéz a kézben jár!
Tapogatózva leült a kanapéra, és előhúzott egy cigit a zsebéből.
– Nem látok, gyújtsd meg nekem! – közölte arrogánsan Daqing felé intve.
Azonban Shen Wei fogta meg a kezét, majd egyetlen mozdulattal meggyújtotta a szálat és elétolta a hamutartót.
– Tegnap este találkoztam egy varjúcskával. – A parancsnok egy pillanatra elgondolkodott, aztán úgy döntött, hogy kissé kicenzúrázza az elmúlt éjszakai események néhány részletét. – Valami olyasmit mondott, hogy… Izé bigyó valahol a Nyugati tengeren, meg valami cucc az Északi tengernél, valamennyire a parttól, vagy mi. A többit nem értettem. Asszem valami hegyről károgott.
A macska megdermedt. Shen Wei volt az első, aki reagált a hallottakra, miközben arcán egy árnyék futott át.
– Erről majd később beszélünk. Hogyan sérült meg a szemed?
– Jaj, ne is kérdezd! – legyintett elutasítóan a kérdezett. – Az egész amiatt az átkozott csengő miatt történt!
– Milyen csengő?! – ugrott mancsra Daqing hirtelen.
– Nálam van – közölte a professzor, majd előhúzott a zsebéből egy porral borította apró aranycsengőt. – Erről beszéltél?
– Miért van nálad?! – szűkültek össze Daqing pupillái.
– Mi az? – faggatózott Zhao Yunlan.
A macska tett néhány kört a professzor keze körül, és alaposan megnézte magának a tárgyat.
– Ez az enyém! – közölte végül nagyon halk hangon, aztán lopva vetett egy pillantást Zhao Yunlanra. – Az… első gazdám… maga kötötte a nyakam köré. Évszázadokkal ezelőtt. De aztán történt egy baleset, és… elvesztettem.
– Hadd lássam! – nyújtotta ki a kezét a parancsnok.
Azonban Shen Wei elhúzta előle.
– Attól tartok, nem tudnád felemelni.
A férfi visszaemlékezett az előző este történtekre, és komoran kipöfékelt egy füstkarikát.
Daqing fejét lehajtva megragadta a csengőt, majd egyetlen szó nélkül távozott az ablakon. Ritkán fordult elő, hogy ennek a könnyelmű és erős testalkatú macskának valami így lefoglalja a gondolatait.
– Daqing? – hajtotta oldalra fejét Zhao Yunlan hallgatózva.
– Már elment. – Shen Wei bezárta az ablakot, lehajolt, majd lassan végigsimította a másik szeme sarkát. – Ki fogom találni, hogyan hozzam rendbe a látásodat!
Mintha csak valami az eszébe jutott volna, a parancsnok hirtelen elmosolyodott.
– Tulképp nem kell sietni… – közölte.
Shen Wei ösztöne azt súgta, hogy a következő szavak rendkívül illetlenek lesznek – és egyáltalán nem tévedett. Még a vakság sem volt elég ahhoz, hogy elejét vegye Zhao Yunlan perverzségének.
– Borzasztóan kényelmetlen, hogy nem látok rendesen. Segítenél lezuhanyozni ma este?
Miután a professzor sikeresen lerázta magáról azt a mocskos mancsocskát, amely rejtélyes módon hirtelen a fenekét kezdte el markolászni, egyetlen szó nélkül kiment a konyhába.
Zhao Yunlan mosolya lehervadt, ahogy szemeit lehunyva a kanapénak dőlve hallgatta a kintről érkező zajokat. Ritka béke ereszkedett rá a sötétségben, szinte élvezte a pillanatot.
Ahogy az elméje és a teste elernyedt, hirtelen mintha furcsa árnyak jelentek volna meg előtte. Szemei abban a minutumban kipattantak, de továbbra sem látott semmit, sőt, még a víziók is eltűntek.
Újra lehunyta a szemeit, immáron koncentrálva, és miközben igyekezett összeszedni a gondolatait és érzelmeit, elkezdte számolni a lélegzetvételeit. Egy kis idő múlva az ismeretlen alakzatok ismét megjelentek. A bal kezénél egy zöld golyót „látott”, amely halvány fénnyel izzott. Nagyon sápadt volt, de az áramlása földöntúlian szépséges… a formája pedig valahogy ismerősnek tűnt.
Mi is volt tőle balra? Az ablakpárkány. És azon pedig… Egy növény, amit egy barátja adott neki.
Lehetséges, hogy ez lenne az a bizonyos mitikus Mennyei szem?!
A halandók birodalmában a Mennyei vagy Isteni szemet gyakran összekeverték a harmadik szemmel. De valójában valami egészen másról volt szó. Az előbbiről azt mondták, hogy a lélek szeme. A testben csapdába esett lélek kénytelen volt arra támaszkodni. Hacsak nem Erlang Shenhez[1] hasonlóan természetes eredetű harmadik szemmel rendelkeztek, a hétköznapi embereké mindig csukva volt.
Sosem gondolta volna, hogy vakságának köszönhetően ekkora mázlija lesz, és kinyílik a Mennyei szeme.
Ahogy próbált a két szemöldöke közötti helyre koncentrálni, a környezete folyamatosan tisztábbá vált. Egyre több és több dolgot érzékelt maga körül. Először is a virágokat az ablakpárkányon, aztán a macskaszőrt a kanapén, majd az ősi szövegeket a könyvespolcán, végül egy antik festményt a falon.
Úgy tűnt, hogy csak azokat a dolgokat képes észlelni, amikben élet vagy lélek van. De nem látta a kanapét, a dohányzóasztalt, vagy a modern időkben készült dolgokat.
A saját testére pillantva észrevette, hogy fehér fény folyik át rajta. A bal válla üres volt, de a jobbon egy fényes golyóbis helyezkedett el, amely gyönyörű fénnyel és színekkel sugárzott – bizonyára a lélektüze lehetett.
Valami olyan ismerősnek tűnt benne… Biztos volt benne, hogy látta már valahol.
A hirtelen felismeréstől azonnal talpra ugrott. Térde a dohányzóasztalnak ütközött, de még a grimaszolásra is sajnálta az időt, késlekedés nélkül kitámolygott a konyhába. Hallotta, ahogy Shen Wei a zöldségeket aprítja, de a férfi maga láthatatlan volt a számára. Tökéletesen beleolvadt a sötétségbe. Na jó, talán nem is olyan tökéletesen… Egy pillanatnyi tanulmányozás után észrevette, hogy még a környező feketeségnél is sötétebb. Az egyetlen fény a nyakában lógó apró medálból származott. Az abban lévő tűzgolyó azonos volt az ő jobb vállán lévőjével.
Shen Wei éppen a káposztát készítette elő, de a neszezés hallatán Zhao Yunlanra pillantott.
– Elég nagy itt a rendetlenség, inkább ne gyere be!
De a másik figyelmen kívül hagyta őt, és a hangját követve óvatosan besétált, majd hátulról megölelte. Az állát a vállára támasztva lehunyta a szemét, és megpróbált a vágódeszkára koncentrálni az újonnan szerzett szemével. Talán a zöldségek a betakarítás és hűtés során elveszítették életerejüket, mert nem látott semmit. Csak az illatukat érezte.
Aztán lenézett a karjaiban lévő Shen Weire.
Ahogy átölelte a férfit, élénkvörös vér ömlött ki annak szívéből, amely olvadt lávaként áradt szét árnyképének tökéletes feketeségében, körvonalat adva egy karcsú és kecses alaknak Zhao Yunlan tintafekete jelenésében.
Mintha csak hirtelen kivirágzott volna benne az élet.
A parancsnok egy ideig csendben figyelte, ám mikor végül megszólalt, csak morgott egy sort.
– Mit csapkodsz? Kizárt, hogy ezt megegyem! Húst akarok! Nem vagyok nyúl. Sérültként szeretnék petíciót benyújtani az élelmezésem javítására.
Shen Wei lágyan felkuncogott, aztán felemelte egy kis fazék fedelét maga mellett. Azonnal terjengeni kezdett a hús illata.
– Ne légy válogatós!
Ahogy válaszolt, a testén átfutó tüzes színek ellágyultak. A bíborvörös élénk áramlás meglepő narancsos árnyalatot öltött, amely olyan volt, akár a nap első sugarai a beköszöntő hajnalban.
Shen Wei nem próbált meg kiszabadulni, Zhao Yunlan pedig vele együtt mozdult egyik oldalról a másikra, és hallgatta a vágódeszkán ütemesen kopogó kés hangját. Szemei sötétek voltak. Nem tűntek üresnek, ahogy bámult lefelé, csupán kimondhatatlanul mélynek.
Némi hallgatás után közelebb hajolt és megkérdezte:
– Szerinted dögös vagyok?
A professzor kezei megálltak.
– Van valami komoly mondanivalód is? Ne játszadozz!
– Teljesen komolyan kérdeztem! – A férfi megköszörülte a torkát. – Shen Wei elvtárs, gondoljon az ön mellett álló úriemberre úgy, mint egy szellemi óriásra, aki úttörő a munkájában, egy olyan közszolga, aki csak és kizárólag az emberekkel törődik, és sosem önmagával. Szóval, szerinted ez dögös?
A másiknak egy pillanatra elakadt a szava, aztán halkan felnevetett. Lenézve óvatosan csíkokra vágta a káposztát. Őt figyelve az egész feladat rendkívül egyszerűnek tűnt, amit bárki teljes szívvel és felesleges agyalás nélkül élvezhetett volna.
– Teljesen lényegtelen számomra, hogy dögös vagy-e. Lehetnél akár egy ormótlan óriás is, kinek fejét hegek borítják és lábai sebekkel vannak tele. Vagy esetleg undorító és visszataszító. Akkor is ugyanezt a helyet foglalnád el a szívemben.
– Legközelebb azon kapom magam, hogy már meg is kérted a kezem – ugratta Zhao Yunlan.
Habár csak kettesben voltak otthon, ez a belsőséges beszélgetés annyira nem illett a konyhához, hogy Shen Wei egészen zavarban érezte magát. Megbökte vállával a másikat.
– Tűnj az utamból! Sütni készülök, inkább ülj le valahol!
A parancsnok engedelmesen hátralépett, közben nekiütközött a mosogató hideg fémének.
– Hazudnál nekem valaha is? – kérdezte szinte mellékesen.
A kérdezett háttal neki megdermedt.
– Válaszolj! – erősködött.
Shen Wei nem volt hajlandó megfordulni. Néhány pillanattal később halk hangon válaszolt.
– Sosem fogok hazudni neked! És ártani sem!
Zhao Yunlan éppen a hátát figyelte a Mennyei szemével, miközben ezt mondta. Látta, hogy a szavakkal egyidőben a benne áramló fény szép lassan elhalványult, akárcsak egy kiégett tűzijáték. Kimondhatatlan szomorúság költözött a szívébe.
– Oké, hiszek neked! – bökte ki.
– Csak így, bizonyítékok nélkül? – fordult meg hirtelen Shen Wei.
– Neked bármit elhiszek, amit mondasz! – mosolygott a parancsnok.
Ezek után képtelen volt tovább figyelni a férfin átáramló fényt, elfordult, mintha csak fecsegni ugrott volna be. Kotorászni kezdett a polcok között.
– Hol van a szárított marhahúsom? – motyogta. – Úgy emlékszem, kellene lennie még egy zacskóval…
Annyira zaklatott volt, hogy felborította a sarokban álló műanyag seprűt, és rálépve majdnem előre esett.
Shen Wei kezei nedvesek voltak a káposztától. Nem akarta teljesen összekenni vele Zhao Yunlant, ezért csak kinyújtotta a kezét, hogy megakadályozza az esését. A férfi erőteljesen a mellkasába csapódott.
A lakás elég kicsi volt, így a konyha sem büszkélkedhetett túl nagy méretekkel. Egyetlen embernek sem volt elegendő, nemhogy kettő felnőtt férfinak. Shen Wei kénytelen volt ugyanabban a pozícióban, a másikat a karjai között tartva leöblíteni a kezét a csap alatt miközben álla egészen természetesen a parancsnok vállán pihent.
Zhao Yunlan egyszerre elnémult és megmerevedett.
Amint a professzor kezei tiszták voltak, elkezdte a vállainál fogva kitessékelni a férfit.
– Még ha van is valahol, már biztosan lejárt a szavatossága. Ne kotorássz! Az előbb tettem le egy kis rágcsálnivalót az asztalra, egyél abból, ha éhes vagy! De ne túl sokat, mert mindjárt kész a főtt étel!
– De én nem főtt kajára vagyok éhes! – vigyorgott a férfi lesütött szemekkel.
– Hmm? – A professzor habozott. – Akkor mire?
Zhao Yunlan hátrahajtotta a fejét és megkereste Shen Wei állát. Miután megérintette, könnyedén végigfuttatta egyik ujjbegyét az állkapcsától a füléig, majd odahajolt.
– Rád! – mormolta. – Téged szeretnélek megkóstolni!
Miközben ezt mondta, véletlenül sikerült pont a másik arcába „néznie”. Zhao Yunlan szemei mélyen ültek, és mikor félig lehunyta, szempilláinak árnyéka magas orrnyergére esett. Habár Shen Wei teljesen tisztában volt vele, hogy a férfi nem lát semmit, valahogy mégis az az érzése támadt, hogy túláradó szeretettel nézik.
Egyszerre azt érezte, hogy a lelke megremeg a másik tekintete alatt.
Zhao Yunlan elmosolyodott és még közelebb húzódott, belélegezve Shen Wei samponjának könnyű illatát.
– Miért vagy olyan ideges? Próbálj ki! Gyengéd leszek!
Shen Wei egyetlen szó nélkül leültette a kanapéra és elmenekült.
Zhao Yunlan kinyújtotta a lábát, és kiskirályként heverészett a kanapén. Azon gondolkodott, hogy rendeljen-e egy pár piros gyertyát. Meggyújthatná őket az ágy fejénél az éjszaka közepén, hogy romantikus nászéjszakai hangulatot teremtsen. Talán pont erre lenne szükség ahhoz, hogy egy bizonyos urat megszabadíthasson a ruháitól.
Már késő éjszaka volt, de Zhao Yunlant még mindig mardosta a vágy. Shen Wei attól tartott, hogy a másik talán unatkozik vagy nyugtalan a vaksága miatt, így lefekvés előtt a fejtámlának dőlve elkezdett felolvasni neki egy könyvből. A hangja rendkívül gyengéd és lágy volt, tökéletes mélységben rezonált. Azonban, miközben az intellektuális légkörbe merülve hallgatta őt, Zhao Yunlanban egyáltalán nem a kultúra iránti szeretet tört fel, sokkal inkább az állatias ösztönei.
Valami hirtelen felkeltette Shen Wei figyelmét. Az egyik mondat közepén elhallgatott és az ablak felé fordult. Zhao Yunlan mindenféle figyelmeztetés nélkül azonnal rágurult és szorosan átölelte őt az ágyra nyomva.
– Ne nézz oda! – suttogta Shen Wei füléhez tapadva. – Kapcsold le a villanyt!
A szobára sötétség hullt.
Egyik kezét a professzor inge alá csúsztatta, amitől annak egész testén borzongás futott át. A férfi válaszul megragadta a csuklóját, mozgásképtelenné téve őt. De Zhao Yunlan lehajtotta a fejét, és rágcsálni kezdte Shen Wei kulcscsontját.
– Hmmm… Egyetlen apró érintéstől is kőkemény leszel? Hát ennyire akarsz engem? – kérdezte bársonyos hangon.
Shen Wei annyira zavarba jött, hogy képtelen volt az ablakon kívüli történésekre koncentrálni. A szél egy fadob alig hallható hangját hordozta. Zhao Yunlan ujjai, amelyek tüzet gyújtottak mindenhol, ahol a másik testét megérintették, hirtelen egy üzenetet rajzoltak a bőrére: Ne mozdulj.
Felrántotta a takarót, hogy teljesen befedje vele Shen Weit, majd feltápászkodott. Inge szinte egészen a derekáig ki volt gombolva, kis híján leesett róla, de hangja jegesen csattant.
– Szívesen vendégül látnám, ha egyedül lennék. De ilyen szituban két ember társaság, három már tömeg. Biztosan megérti.
Az ablakon kívül enyhe köhögés hangzott fel.
– Őméltósága hallotta, hogy az Őrző szeme megsérült. Azért küldte ezt az alázatos szolgát, hogy megnézze önt! Ha bármiben is megzavartam, akkor igazán—
– A bíró? – húzta fel a szemöldökét a férfi, majd jelentőségteljesen felnevetett. – Elég gyorsan elérték a hírek. Mindössze ma voltam a kórházban, még éjfél sincsen, ön pedig már itt is van. Nos, nagyuram, jól vagyok! Nyugodtan visszamehet, és tolmácsolja legmélyebb hálámat bíró uramnak, amiért gondolt rám!
– Úgy lesz! – jött a válasz az ablak felől, aztán az intenzív yin energia a semmivé lett.
Zhao Yunlan tapogatózni kezdett az ágyon, mire Shen Wei megragadta a kezét és megkérdezte:
– Egy kaszás volt? Miért—
– Gondolj csak bele, gyagyás! – sóhajtott fel a férfi. Ujjai megtalálták a professzor haját, majd gyengéden simogatni kezdték. Halk hangon magyarázni kezdett. – Néhányan bármit megtennének, hogy csapdába csaljanak. Az alvilágban is vannak olyanok, akik tudják, hogy te vagy Shen Wei. Nem igaz?
A másik habozott, majd bólintott. Túlságosan kínos volt számára a tény, hogy évtizedek óta emberi köntösben látogatta a halandók világát, csakhogy megfigyeljen valakit. Nyilvánvalóan nem verte nagy dobra, de mivel ő volt a Lélekmetsző küldött, el sem titkolhatta. Az volt a minimum, hogy Yanluo Ítélőszékének tíz királyát[2] értesítette róla.
– A magas pozíciódnak hála sosem kellett a másik oldal miatt aggódnod – mondta a parancsnok. – Nekik is megvannak a saját problémáik és prioritásaik. Akár halandó, akár túlvilági dolgokról legyen szó, mindenkinek megvannak a saját céljai. Te pedig—
– Aggódsz értem? – kérdezte Shen Wei csendesen.
– Mit gondolsz? – hajtotta le a fejét Zhao Yunlan a másik kérdését követően.
Shen Wei szorítása erősödött, majd hirtelen magához vonta a másikat, arcát nyakának hajlatába temetve. Ölelése az örökkévalóságig tartott és hihetetlenül erős volt. Zhao Yunlan szerette volna kihasználni a hangulatot és akcióba lépni, de képtelen volt kiszabadulni a másik karjaiból. A professzor úgy préselte magához, mintha esze ágában sem lett volna elengedni egészen hajnalig.
A férfi tett néhány hiábavaló kísérletet, hogy megmozduljon, de aztán a kimerültség lassan elkezdett erőt venni rajta. Ráébredt, hogy megint kénytelen lesz kielégítetlenül elaludni, miközben elméjén buja gondolatok cikáztak keresztül. Felkészült élete legfrusztráltabb alvására, miközben annyira kanos volt, hogy kis híján orrvérzést kapott.
Talán mert Shen Wei túl szorosan tartotta, ami tényleg kissé kényelmetlen volt, de amint elaludt, álmodni kezdett.
Egy felhős, ködös helyen járt körbe-körbe. Romok és törmelék vette körül, miközben számtalan ember imádkozott az ég felé. Egy időre megpihentette rajtuk tekintetét, aztán továbbsétált, míg végül egy teljesen sötét és elhagyatott helyre ért.
Valamiért úgy érezte, hogy bosszúság vesz erőt rajta. Csettintett az ujjaival, hogy tüzet idézzen, de az kialudt, még mielőtt megragadhatta volna. Aztán valaki mélyet sóhajtott a füle mellett. „Miért kellett ilyen messzire menned egy odavetett megjegyzés miatt?”
A hangot nehéz lett volna körülírni. Úgy tűnt, mintha megkerülte volna a fülét, hogy egyenesen a szívébe hatoljon. Hevesen megborzongott, majd felébredt.
Úgy tűnt, a nap már magasan járhat az égen. Shen Wei nem volt mellette, valószínűleg kiugrott vásárolni.
Zhao Yunlan akkor is csak sötétséget látott, amikor kinyitotta a szemeit, és akkor is, amikor lehunyta. Szíve mennydörgésként dübörgött, hátán hideg verejték gyöngyözött.
Vajon ki beszélt álmában? És miért hangzott úgy, mint a saját hangja?!
[1] Erlang Shen (二郎神) a kínai mitológiából származó hatalmas harci isten, akit a Jáde császár unokaöccseként tartanak számon Az istenek birtokba helyezése és a Nyugati utazás című művekben. A harmadik szeméről és hűséges kutyájáról híres.
[2] Yanluo Ítélőszékének tíz királya: A kínai mitológiában a pokolban tíz ítélőszék található, amelyek élén egy-egy király áll. Közülük a legnagyobb és leghatalmasabb maga Yanluo, aki a halott lelkek felett szokott ítéletet mondani.