Miután alaposan leitta és kiütötte magát, Zhao Yunlan botladozása egyáltalán nem volt megjátszott. Bár tény és való, hogy a porcelánistennél tett látogatása és a szunyókálás enyhítette kissé a pia hatását, így mostanra némileg kitisztult az elméje. De kettesben lenni Shen Weijel – a Lélekmetsző Küldöttel – gyötrelmesen kínzó volt. Miután Chu Shuzhi amúgy is azt mondta, hogy túl sokat ivott, Zhao Yunlan úgy döntött, hogy kihasználja a lehetőséget, és ennek megfelelően fog viselkedni.
Shen Wei járatva hagyta a motort, hogy ne hűljön ki az autó, mialatt felment érte. Ezt azonnal észrevette, amint beszállt, és egyből melegség öntötte el a szívét. Befészkelte magát az ülésbe és szundikálást mímelt.
Shen Wei gyengéden megrázta.
– Várj az alvással, amíg hazaérünk, jó? Könnyű megfázni idekint.
A másik továbbra is halottnak tettette magát.
Shen Wei feladta, hogy megpróbálja felébreszteni, és odahajolt, hogy becsatolja a férfi biztonsági övét. Ilyen közelről testének illata teljesen betöltötte Zhao Yunlan orrát. Éles ellentétben a küldöttet körülvevő fagyos szaggal, a professzor illata tiszta és üdítő volt, akárcsak a friss ruhákat körüllengő öblítőé. A Lélekmetsző Küldött fekete köpenye, amely az emberek és szellemek rémületének szimbólumává vált, egy becsületes és gyengéd személyt takart.
Motozás hangja hallatszott oldalról. Shen Wei elővett egy üveg vizet, megtöltött egy apró csészét, majd kétszer körbelötyögtette a kezében, mire annak tartalma gőzölögni kezdett.
– Legalább igyál egy kortyot! – mondta, és a szájához emelte a csészét.
Zhao Yunlan felnézett. Úgy tűnt, mintha az autó sötétjében Shen Wei szemeiből áradna az egyetlen fény. Pont megfelelő erősségű volt – nem túl halvány, de nem is vakító. Zhao Yunlan szíve hevesen dobogott a mellkasában. Kiitta a szájához tartott csészét, aztán hagyta, hogy a másik elővegyen egy pokrócot az ülés alól, és betakargassa vele. A férfi végül feltekerte a fűtést, és finoman az útra kanyarodva útnak indult.
Vezetés közben aztán az egyik kezével betömködte a takarót, halkan felsóhajtott, majd alig hallhatóan motyogni kezdett,
– Miért vagy ennyire szörnyen rossz abban, hogy gondoskodj magadról?
Zhao Yunlan eleinte csupán a szemét pihentette, ám ahogy az ablak túloldalán süvítő téli szelet hallgatta, egy idő után összegömbölyödve elkényelmesedett. Hosszú-hosszú idő telt el azóta, hogy ilyen melegséget érzett egy hideg éjszakán.
Mióta két héttel ezelőtt visszatértek a havas hegyről, egyetlenegyszer sem kereste Shen Weit.
Az emberek jöttek és mentek körülötte. Amikor egyedülálló volt, önbizalmának megőrzése érdekében szívesen játszadozott a szerelem és a barátság közötti elmosódott határvonalon. Ugyanúgy járt Shen Wei nyomában, ahogy korábban másokéban is. De mióta a közöttük lévő románc reménye leginkább sorvadozott virágzás helyett, bárkivel is találkozott, az illető valahogy unalmasnak és érdektelennek tűnt.
Egyik napról a másikra cölibátusban élő öreg szerzetes lett belőle.
De mostanában, az éjszaka legsötétebb óráiban, mikor álmaitól kábulttá és zavarttá vált, gondolatai visszatértek arra a napra, amikor a gyomorfájása miatt Shen Weinek otthon kellett maradnia vele. Hogy miként aludt mélyen a takarójába burkolózva, miközben a másik csendesen olvasott mellette és vigyázott rá, a konyhából pedig finom illatok áradtak.
Abban a pillanatban hevesen és határozottan a szívébe zárta őt.
Legbelül mindig is ilyen életre vágyott. Amikor még a csend is kellemesnek tűnik, ha a szeretett személlyel lehet. Egyikük sem bosszantaná, zaklatná a másikat, vagy kötözködne folyamatosan. Helyet adnának egymásnak, ugyanakkor kapcsolatukban jelen lenne a meghittség. Mintha mindig is együtt éltek volna a saját kis világukban, és egymáson kívül semmire sem lenne szükségük.
Aztán ott volt az a pillanat abban a rozoga kis hegyi kunyhóban, amikor éjfélkor felébredve azt vette észre, hogy Shen Wei tekintete szinte lyukat éget a lelkébe.
Neked mindig az kell, amit nem kaphatsz meg, ugye?! – Zhao Yunlan a takaróba temette az arcát, és ajkait elöntötte egy önbecsmérlő, keserű mosoly. Mégis miféle mazochista ő, hogy képtelen elengedni ezt az egészet?!
***
Zhao Yunlan elég közel lakott a Fény sugárút 4-hez, és gondolatai még mindig zavarosak voltak, amikor megérkeztek. Shen Wei felkísérte a lakásába, lesegítette róla a kabátját és felakasztotta, aztán végigfektette az ágyon, majd eltűnt a fürdőszobában, hogy egy nedves rongyot keressen.
Habár Zhao Yunlan a részegség minden jelét kristálytisztán mutatta, Shen Wei maga volt az illendőség mintaképe. Óvatosan végigtörölte a másik arcát, kezeit és lábait, vigyázva, nehogy máshol is hozzáérjen, majd betakargatta. Ezt követően megszokásból takarítani kezdett. Még arra is ügyelt, hogy az éjjeliszekrényen lévő pohár vizet elvegye, arra az esetre, ha a férfi forgolódni kezdene az éjszaka, és kiborítaná.
Nyilvánvaló volt, hogy Zhao Yunlan különleges helyet foglal el a szívében. Egész életében úgy érezte, hogy a szülein és macskáján kívül mindenki csak akart tőle valamit, vagy függött a személyétől. Még soha senki sem kezelte őt ilyen odaadással. A szíve teljesen összezavarodott attól, hogy Shen Wei milyen óvatosan és csendesen forgolódik körülötte.
Miután Shen Wei végzett a rendrakással, a mozdulatlanul heverő férfira nézett, aki olyan csendesnek tűnt. Egyre habozott, valahogy nem akaródzott neki távozni. Megengedett magának annyit, hogy az ágy mellé álljon, és szemeivel beigya a másikat.
Édes istenem! – gondolta Zhao Yunlan, miközben kétségbeesetten próbálta fenntartani az alvás látszatát. A benne felhalmozódó feszültség miatt félő volt, hogy a szíve menten darabokra robban. – Ne bámulj már, könyörgöm! Ha menni akarsz, akkor menj! A halálomat okozod!
De Shen Wei nem hallotta a gondolatait. És az istenek sem. Egy idő után aztán lehajolt, mintha csak megbabonázták volna. Elég közel volt ahhoz, hogy Zhao Yunlan magán érezze a másik lélegzetvételét.
Zhao Yunlan a határán állt annak, hogy elveszítse az eszét, csupán puszta akaraterejének köszönhetően sikerült továbbra is halottat játszania.
Shen Wei nem tudta többé visszafogni magát. Kezeit Zhao Yunlan feje mellett kétoldalt az ágyra támasztotta, majd ajkát hozzáérintette a férfiéhoz, oly finoman, ahogy egy szitakötő vízbe mártja a potrohát. Csupán egyetlen pillanatig tartott. Szemeit szorosan lehunyta, mintha ebből a röpke kis érintésből is mérhetetlen vigaszt merített volna. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában a halandóság illúziójával kecsegtetve.
Egy másodpercre Shen Wei szinte embernek érezte magát. A félhomályban csókot lopott élete szerelmétől. Szíve szárnyalt az örömtől és a boldogságtól. Egy szava sem lett volna, ha akkor és ott meg kell halnia.
Zhao Yunlan elméje azonban teljesen kiürült. Úgy érezte, mintha a szívében lévő hatalmas terhet tartó hajszál egyszerre a kibírhatatlanságig feszült volna, hogy végre hang nélkül elpattanjon.
Shen Wei azt hitte, hogy ez a mindennél apróbb csókocska észrevétlen marad majd, ám még mielőtt kiegyenesedhetett volna, az ágyon fekvő látszólagos hulla megmozdult, és mindkét karjával megragadta.
Zhao Yunlan egyetlen mozdulattal rántotta le a meghökkent és elképedt férfit, aztán agresszívan átfordult, és maga alá szorította.
Az alkohol illata továbbra is ott bujkált leheletében, de tekintete mostanra kitisztult.
– Nagyuram, mégis mit csinálsz? – kérdezte csendesen a másik szemébe nézve, aki azonban túlságosan pánikolt ahhoz, hogy megszólaljon.
Zhao Yunlan egy ideig némán figyelte őt, szemében bonyolult érzések kavarogtak. Aztán hirtelen megragadta Shen Wei állát.
– És én még azt hittem, hogy egy igazi úriember vagy. Sosem gondoltam volna, hogy az a fajta lennél, aki csókot lop az éjszakában. Méghozzá egy ilyen amatőr csókot!
– Én… – hebegett tanácstalanul Shen Wei.
Még akkor is képtelen volt megmozdulni, amikor a férfi ajkai megtalálták az övét. Biztos volt benne, hogy egy abszurd, de csodás álmot lát. Tehetetlenül nyújtotta ki a kezét, és ölelte át a másikat. Csókjuk egyszerre volt tökéletesen kivitelezett és játékos, amely azzal fenyegetett, hogy ledönti az összes védelmét, és teljesen Zhao Yunlan hatása alá vonja őt.
– Tessék, ilyennek kell lennie egy szakszerű csóknak – jegyezte meg könnyedén a Zhao Yunlan, orrával a másiké mellett.
A puha ágy és a Zhao Yunlan testéből áradó forróság behálózta Shen Weit. Tökéletesen csapdába esett, és képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni. Zhao Yunlan ingének két felső gombja kibújt, felfedve keskeny és gyönyörűséges kulcscsontjait, amelyek halványan még mindig kölnitől illatoztak. Shen Wei lélegzete már egyetlen szippantástól is majdnem elállt, lakatot téve a szájára. Többé már nem tudta biztosan, melyikük is van illuminált állapotban.
Zhao Yunlan hátrasimította a kóbor hajszálakat a másik homlokáról, aztán a füléhez hajolva belemormolt.
– Hadd kérdezzek valamit. Már nagyon régóta kerülsz, de mégsem maradtál egészen távol tőlem. Csak nem valami rettenetes dolgot tettél velem egykor? Vagy… talán attól félsz, hogy a csapdámba sétálsz? Miért aggódsz annyira? Talán az emberek és a túlvilági lények nem kerülhetnek közel egymáshoz?
Shen Wei hátrahőkölt, és az utolsó csepp vér is kifutott az arcából. Kezei ökölbe szorultak Zhao Yunlan oldalán, aztán kinyúlt, hogy eltaszítsa magától a férfit.
Zhao Yunlan azonban megragadta a kezét, és ujjanként szétfeszítette az öklét.
– Hagyd abba, hogy harcolsz velem és önmagaddal! Bármi is legyél – a Lélekmetsző Küldött, vagy esetleg valami más – én akkor is ki merem mondani, hogy totál odavagyok érted! Veled mi a helyzet? Elég bátor vagy-e, hogy bevalld?!
Shen Wei azonban mindössze két szót préselt ki a fogai között:
– Engedj el!
A másik figyelmen kívül hagyta.
– Nem! Én csak egy szimpla halandó vagyok! – Ujjait kíméletlenül Shen Wei ujjai közé csúsztatta, majd összefonta azokat, és erősen megszorította. Kezeik úgy forrtak egybe, mintha csak birkóznának, még az ujjperceik is elkékültek. – Egy halandó élete olyan, mint egy hangyáé. Az évszakok összemosódnak, aztán egyszerre csak vége mindennek. A halál és a búcsú meg van írva a sorsunkban. Nem félek a végzettől, vagy hogy lesújt rám a villámcsapás! És nem félek tőled sem! Nem tudom, milyen sokáig élek majd. Akár holnap is üthet az utolsó órám, és nem akarok—
Shen Wei kezét Zhao Yunlan szájára szorította, elvágva a baljós mondatot.
Hosszú időn keresztül csak nézték egymást, végül Shen Wei nagyon lassan megrázta fejét.
Zhao Yunlan feszült válla egyszerre leengedett. Csalódottan eresztette el a másikat, aztán feltápászkodott.
– Akkor felejtsd el!
Beszéd közben úgy tűnt, mintha teljesen józan lenne, de amint a talpa a padlót érte, azonnal elvesztette az egyensúlyát. Lábai képtelenek voltak megtartani, térdre zuhant, a gyomrában kavargó alkohol pedig egészen a koponyájáig löttyent. A fejéhez kapva felnyögött fájdalmában.
– Azt hittem, hogy nem vagy részeg – közölte Shen Wei, miközben a segítségére sietett.
– Nézd meg! – parancsolta, szájában kissé összefolytak a szavak.
Némi hezitálás után Shen Wei elvette és kinyitotta a mappát. Azon kapta magát, hogy egy kerttel körülvett társasházi lakás adásvételi szerződését bámulja, amely a Sárkányvárosi Egyetemhez közel lévő Egyetemi úton helyezkedett el.
Zhao Yunlan az éjjeliszekrény oldalához rogyott, és maga elé nyújtotta hosszú lábait. Előkotort egy cigit a nadrágzsebéből, de csak a harmadik vagy negyedik próbálkozásra sikerült meggyújtania.
Csak azután szólalt meg újra, hogy az egész szálat elszívta.
– Azelőtt vettem, hogy a hegyekbe mentünk – közölte halkan. – A KEO irodája elköltözik, ezért mindenhol új hely után kajtattam. Épp azon a környéken jártam, úgyhogy beugrottam megnézni, és valahogy… pont megfelelőnek tűnt. Elragadtattam magam és kiperkáltam érte a lóvét, habár teljesen kipucolta minden megtakarításomat.
– Azon filóztam, hogy milyen jó a közlekedés arrafelé, és hogy milyen közel is van az egyetemhez. Arra gondoltam, hogy ha hajlandó lennél velem élni, nem kéne többé kocsival bejárnod, és reggelente akár kicsit tovább is durmolhatnál. Tisztában vagyok vele, hogy elég nagy – sokkal nagyobb, mint amire két embernek szüksége van. De legalább lehetne egy hatalmas dolgozószobád, meg jó lenne egy kutya is, egy butuska bolhazsák. Időnként végignézhetnénk, ahogy a macsek és a blöki vérre menő harcot folytat egymással, mint valami újévi műsort…
Fékezhetetlen remegés lett úrrá Shen Wei kezein, amitől az irattartó zörögni kezdett.
– De aztán: meglepetés! A nagyszerű északnyugatról visszatérve kiderült, hogy te képes vagy csak úgy átteleportálni a város egyik végéből a másikba. Még hogy gondot okozna neked a vezetés, vagy a korán kelés… – nevetett fel Zhao Yunlan. – Hmmm… De nyilvánvalóan nem is ez volt a fő szempont. Leginkább azért nézelődtem, mert új irodára van szükségünk, nem miattad. Mindez csak… megfordult a fejemben, ha már amúgy is keresgéltem.
Shen Wei és Zhao Yunlan tekintete lassan találkozott. A férfi ugyanolyannak tűnt, mint mindig, de az incselkedés elmaradásával szemeiben mindössze a gyengédség maradt, amelyet általában mélyen magába temetett. De elég volt csupán egyetlen pillantást vetnie erre a ritka látványra, hogy menthetetlenül magával sodorja.
Shen Wei úgy érezte, hogy kettészakad. Egyik felét majdnem magával sodorta az öröm, míg a másik fele a pokol legmélyebb bugyraiba zuhant. A határán állt annak, hogy teljesen megbolonduljon.
Évezredek magánya és elhagyatottsága nem vette az eszét, de néhány keresetlen szó ennek az embernek a szájából elég volt ahhoz, hogy elveszítse az uralmat érzelmei felett. Az ősi sorok fájdalmasan igaznak tűntek: „A szerelmért az élő elenyészhet, s a holt új életre kelhet. De sosem szeretett igazán, ki képtelen meghalni érte, vagy újjászületni általa.”[1]
Mégis honnan tudhatnád biztosan, hogy a jelenben vagy a távoli múltban vagy-e, amikor a lelked teljesen kifordul önmagából?
A remény olyan, mint egy pókfonálon függő élet. Shen Wei biztos volt benne, hogy Zhao Yunlan sosem fogja megtudni, ő volt az egyetlen oka a létezésének, és csak neki köszönhető, hogy eljutott idáig.
A legelszántabb szíveket sosem a legerősebb szél szaggatja darabokra, sem pedig a legkeményebb fagy döfi át kardként, hanem a hosszú út során váratlanul felé nyújtott nyitott tenyér, vagy a fülbe suttogó hazahívó hang.
Shen Weit egy időre elfogta a vágy, hogy kérdőre vonja magát a mennyeket. Miért pont neki kell lennie a Lélekmetsző Küldöttnek?! Még a hangyáknak is megadatik, kik a születésük után szinte azonnal elenyésznek, hogy párosodjanak a napfényben és az esőben. Még a szabad ég alatt röpködő madaraknak is megengedett, hogy ágakkal körülvett biztonságos kikötőt találjanak. A föld és ég összes élőlénye közül egyedül ő született páratlannak és magányosnak, a világmindenségben egyetlen talpalatnyi hely sem illette meg. Mindenki félt tőle, hódolattal adózott neki, összeesküvést szőtt ellene vagy éppen szüntelenül a halálát tervezte.
Mivel a brutalitásból, a könyörtelenségből, és magából a káoszból született, néha elkerülhetetlenül képtelen volt arra, hogy a szívében rejtőző erőszakot megfékezze. A gyilkolási vágya olyan volt, mint az apály és a dagály. Sóvárgott az után, hogy mindenkit egy szálig levágjon. De visszatartotta egy eskü, amelyre már csak ő emlékezett. Évezredek teltek el, de Shen Wei még a legapróbb módon sem merte megszegni az adott szavát, mert ez volt az utolsó megmaradt kapcsolata azzal a bizonyos személlyel.
Shen Wei szemei annyira vörösek voltak, mintha elöntötte volna őket a vér.
– Az egész létezésem baljóslatú – mondta. – Csak bajt hozhatok rád.
Zhao Yunlan szájának sarka megrándult, két apró gödröcskét kreálva az arcán.
– Miért nem nézzük meg, hogy melyik az erősebb: a te támadóerőd, vagy az én védekezésem?
Shen Wei, aki észre sem vette, hogy csak viccel, nem válaszolt. Belemart a saját tenyerébe, és majdnem húsát tépte, mire végül kitört belőle.
– H-Hogy gyakorolhatsz rám nyomást ily módon?!
Zhao Yunlan felsóhajtott, arcáról lehervadt a mosoly, majd cigijét egyetlen határozott mozdulattal a hamutálba nyomta.
***
Már abban a pillanatban tudta, hogy odavan Shen Weiért, amikor először megpillantotta. Eleinte azt gondolta, hogy csupán azért, mert annyira tökéletesen az esete; és szemet hunyt afelett, milyen természetes volt az azonnali meghittség közöttük. Zhao Yunlan utána akart járni a Lélekmetsző Küldött múltjának, de mégis hogyan kérdezhetne rá bármire is, amikor ilyennek látja?! Valahogy mindig is úgy érezte, hogy valami hatalmas gyötrelem van a másik szívébe zárva. Mi másért kísérte volna az a fagyos levegő minden alkalommal, amikor megjelent a fekete köntösében?
Hát nem fázott?
– Sajnálom! – mondta Zhao Yunlan. Gyengéden kibontogatta Shen Wei ökölbe szorított kezét, majd a sajátjába fogta. Aztán lehajolt, és egy lágy csókot lehelt a kézfejére, miközben lazán félredobta a hihetetlenül drága tulajdoni lapot. – Ha túl sokat kérek, csak tégy úgy, mintha egyetlen szót sem szóltam volna.
Shen Weit elöntötte saját szégyentelenségének tudata. Lehunyta a szemeit. Ha annyira szeretett volna rejtőzködni, miért nem tudott inkább jól viselkedni, és a Sárga-forrás alatt maradni?! Ha így tesz, Zhao Yunlan számtalan életet élhetett volna annak a legkisebb esélye nélkül, hogy ők ketten találkoznak. Sosem jött volna rá a létezésére.
De egyszerűen nem tudta megtenni, képtelen volt ellenállni. Egy csipetnyi szégyen nélkül kiállt az utcasarokra, hogy aztán hirtelen tisztességesen kezdjen el viselkedni, meg játssza a nehezen kaphatót, miután leálltak vele.
Mindig is megvetette magát, de az önutálat ezen szintje új rekordokat döntött.
Zhao Yunlan finoman megnyomkodta a halántékát, majd szinte alig hallhatóan megjegyezte:
– Sok mindenem van, de kétlem, hogy abból bármi is a kedvedre való lenne. Lényegében csak a szívemet tudom felajánlani. De ha nem fogadod el, akkor inkább felejtsük el az egészet.
A szavak kőként csapódtak Shen Wei szívébe, egy olyan ősi hang emlékét idézve, amely egykor ugyanilyen közönyös módon mormolt a fülébe. Enyém a világ összes híres hegye és folyója, de mégis mit érek vele?! Csak egy halom kavics és néhány hegyi patak. Az egész valómban talán csak az odaadó szívem ér valamit. Ha akarod, a tiéd!
Az előtte lévő férfi ugyanolyan volt, mint mindig. Mintha csak a múlt éledt volna újjá.
Shen Wei hirtelen Zhao Yunlan köré fonta karjait, szinte minden erejével belé kapaszkodott. Arcát a másik nyakába temetve egészen addig szorította, amíg a csontjai megroppantak. Aztán Zhao Yunlan válla fölött előrehajolt, és beleharapott a saját csuklójába, olyan mélyen tépve a húsába, hogy szinte a csontja is kilátszott.
Az alvilág több ezer zhangjának[2] nyomasztó súlya nehezedett rá. Képtelen volt sírni, így a hatalmas gyötrelmek közepedte vérét ontotta könnyei helyett.
A fémes illatnak köszönhetően Zhao Yunlan azonnal tudta, hogy valami baj van.
– Shen Wei! Mit csinálsz?! Engedd el!
De a férfi csak még szorosabban ölelte magához.
Az emberi élet mindössze néhány tucat évig tart, úgy jön és megy, mint a fény csillogása a víz felszínén. Egyetlen gondolat töltötte ki Shen Wei elméjét: hát nem méltó még erre a csöppnyi, múló pillanatra sem?!
– Shen Wei! – a férfi kábulatát kihasználva Zhao Yunlan nagy nehezen kiszabadította magát a szorításából, majd egyből észrevette a vértől vöröslő ágyneműt. – Hát neked teljesen elmentek otthonról?! Úgy teszel, mintha fényes nappal elraboltalak volna, hogy az enyém legyél! Szóltam-e akár egy szót is, amikor megráztad a fejed?! Muszáj volt vérontásba kezdened, hogy eltántoríts?
Káromkodva és dühöngve ugrott fel, hogy elővegye az elsősegélydobozt, de Shen Wei hirtelen ismét megragadta őt.
– Elfogadom! – felelte csendesen.
Zhao Yunlan egy pillanatra megdermedt, de Shen Wei elmosolyodott, és szinte nyugodt hangon megismételte:
Beletelt néhány újabb dermedt pillanatba, mire Zhao Yunlan felfogta, hogy Shen Wei mit is próbál elmondani. De nem érzett megkönnyebbülést, csupán kimerültséget.
Egy párkapcsolatnak nem a kölcsönös flörtölésről kellene szólnia? A romantikáról, virágokról a telihold alatt…? Neki miért éppen a vér jutott?!
Hirtelen beléhasított, hogy Shen Wei valószínűleg pontosan az a típusú személy, aki miatt a „vigyázz a csendesekkel” mondás klisévé vált: általában szelíd, és látszólag mindent rezzenéstelen arccal tűr, de a hallgatásában egy eltorzult személyiség lakozik, és miközben csendesen viselkedik, a felszín alatt perverziókat táplál. És ha egyszer minden a felszínre tör belőle, az atomrobbanás szintű katasztrófát okoz.
Zhao Yunlan szótlanul előszedte az ágya alatt tartott elsősegélykészletet, és kivett belőle egy fertőtlenítő kendőt. Összeráncolt homlokkal leült az ágy szélére, és maga felé húzta Shen Wei csuklóját, hogy tisztára törölje. A vér ugyanolyan hideg volt, mint a tulajdonosa.
A másik továbbra is megállás nélkül őt bámulta.
– Ha meg kell halnod, az a karjaimban és az én kezem által történjen.
– Jaj, fogd már be! – Zhao Yunlan megszorította a csuklóját. – Miért megy el az eszed egyik pillanatról a másikra?!
***
Miután ellátta a sebet, Zhao Yunlan lelkileg és fizikailag is teljesen kimerült. Amint letette a fejét a párnára, azonnal elnyomta az álom, ez alkalommal bármiféle tettetés nélkül.
Shen Wei a csuklója köré tekert szoros és takaros kötésre nézett. Lélegzetét visszafojtva bújt be a takaró alá, és terült el óvatosan az ágynak azon a felén, amit a másik üresen hagyott számára. Egy hosszú pillanat után megragadta, és a mellkasához húzta a Zhao Yunlan kezét, majd lehunyta a szemeit.
Ritkaságszámba menő békés éjszakája volt.
***
Másnap kora reggel a konyhából szállingózó furcsa szagok ébresztették Shen Weit. Vagy fél percig mozdulatlanul feküdt, mire eszébe jutott, hogy hol van. Amint a csuklóján lévő terhelő bizonyítékot nézte, vörös pír öntötte el általában sápadt arcát.
Miket mondott és csinált előző este?! Hogy fajulhattak idáig a dolgok?!
– Jó reggelt – szólalt meg egy öblös és rekedt hang.
Shen Wei megremegett, ahogy sietve felnézett, és meglátta Zhao Yunlant egy pár pálcikával a szájában, és egy műanyag tálcával a kezében. A tálca legalább egy méter hosszú volt, tetején öt bemélyedéssel, amelyek mindegyike éppen elég méretes volt ahhoz, hogy egy nagyobb mélytányér, vagy egy közepes méretű tányér elférjen rajta.
Öt bemélyedés… Ha kevesen ettek, éppen elég volt ahhoz, hogy egy hagyományos menüt négy féle étellel és egy kis levessel egyszerre magával cipeljen az ember. Mégis mennyire lehetett lusta az illető, hogy egy ilyen varázslatos dolgot megalkosson?
A Zhao Yunlan kezében tartott csoda további meglepetéseket tartalmazott: öt tál gőzölgő poharas tésztát szépen egy sorba rendezve. Az összekeveredett illat szinte leírhatatlan volt.
Shen Wei meg sem tudott szólalni.
Zhao Yunlan merészen lehuppant a kanapéra, majd egy országához beszédet intéző vezető magabiztosságával szólalt meg:
– Balról jobbra találsz vízzel készült párolt marhahúsos tésztát; aztán tejbe áztatott érlelt, ecetes káposztás tésztát; utána mikróban vízzel és vajjal kotyvasztott gombás és csirkés tésztát; azt követően egy kis tenger gyümölcseivel ízesített tésztát – habár kicsit egyszerűnek éreztem, úgyhogy adtam hozzá egy kanál szójaszószt –; végezetül pedig kávéban ázott szalonnás tejszínes tésztát. Szerintem ez az utóbbi elég jó lehet. Válaszd ki, melyiket szeretnéd.
A felsorolás végére érve úrrá lett rajta egy kis szégyenkezés.
– Öhm… Nem igazán tudom, hogyan kell bármi mást elkészíteni. De mivel végre meglátogattál, úgy éreztem, hogy két poharas tészta nem igazán lenne elég.
Ezért csinált ötöt?! Milyen… nagylelkű.
Shen Wei tekintete végigpásztázta az öt adag gőzölgő tésztát. Teljes mértékben csodálta, hogy Zhao Yunlan még nem halt meg ételmérgezésben.
Bár amennyiben Zhao Yunlan készítette, Shen Wei még egy tál patkánymérget is arcrezzenés nélkül evett volna meg – bár gondoskodott róla, hogy a leghétköznapibbnak tűnő opciót válassza. Egy aprócska megjegyzést azért megengedett magának:
– Az efféle feldolgozott élelmiszerek nem tesznek jót a szervezetednek. Nem kellene túl sokat enned belőlük.
– Mostanában szűkösek a kereteim – közölte kertelés nélkül Zhao Yunlan. – Ha nem kapom meg hamarosan az év végi bónuszt, akkor el kell mennem a szüleimhez kaját koldulni. Hacsak nem akarsz anyagilag támogatni… Cserébe szívesen melegen tartom az ágyad.
Shen Wei kis híján megfulladt egy falat kissé csípős levestől, elfordult, és hevesen köhögni kezdett.
A másik felnevetett, aztán közömbösen megjegyezte:
– Egyébként közeleg az év vége, lassan ideje összeszámolni az érdemeket. Az utóbbi időben még a szokásosnál is több tolvaj garázdálkodik a halandók birodalmában, miközben az alakváltó és szellem kultiválók mindannyian az utolsó pillanatban tesznek erőfeszítéseket, hogy jobban viselkedjenek.
Shen Wei megfontoltan kihúzta magát ültében.
– Sekélyes karmát eredményez, ha valaki csak azért tesz jót, hogy érdemeket szerezzen – közölte őszintén. – Mégis hogy lehetne ilyen könnyedén szert tenni rájuk?!
Zhao Yunlan válaszul csak hümmentett. Valószínűleg átmenetileg kikapcsolhatta az ízlelőbimbóit, mert éppen a kávés tésztacsodát fogyasztotta szemrebbenés nélkül.
– És valaki még a közösség nyomásának ellenére is bűncselekményeket követ el odakint.
Az első szent ereklye az Újjászületés Napórája volt, a második a Hegyek és Folyók Árja, végül a harmadik az Érdem Ecsetje. Kettő már megjelent, és Shen Wei kissé érzékenyen reagált, amikor az érdem szó elhangzott. Éppen további részletek után akart érdeklődni, amikor Zhao Yunlan korábban félredobott telefonja megszólalt.
A férfi letette a tésztáját, és megnézte a hívót.
– Na tessék, kellett nekünk az ördögöt a falra festeni!
***
Csak egyetlen éjszaka telt el, de további két ember került a kórházba.
Az első esethez hasonlóan nem voltak betegek, nem sérültek meg, és még csak balesetet sem szenvedtek. Csak fogták a lábukat, és a padlón vonaglottak a fájdalomtól. A betegek hozzátartozói hajnali 5-kor hívták a rendőrséget.
A mérgezéses esetek rendkívül negatív hatással voltak a helyi közrendre. A helyzet pedig pont az év végén rosszabbodott, amikor a kormányzat már amúgy is teljes erőbedobással dolgozott a stabilitás megőrzésén. Mivel halvány lila gőzük sem volt, hogy mit tehetnének, a körzet hivatalos nagykutyái csak Zhao Yunlant zargathatták.
Chu Shuzhiék egészen biztosak voltak abban, hogy az ügy előbb vagy utóbb a Különleges Esetek Osztályának asztalán landol. Amint reggel elkezdődött a munkanap, leadták a jelentésüket. Mivel nem volt más választása, Zhao Yunlan beleegyezett, hogy elmegy a kórházba, és saját maga jár utána az ügynek.
[1] Az idézet Tang Xianzu (汤显祖) kínai drámaíró „A bazsarózsa pavilonja” (牡丹亭) című romantikus színművének előszavából származik. A mű a Ming-kor egyik klasszikus szerelmi drámája, amely a halálon is győzedelmeskedő érzelmeket állítja középpontba.
[2] Zhang (丈): hagyományos kínai hosszmértékegység. 1 zhang ≈ 3,33 méter.