Nem sokkal éjfél után Zhao Yunlan hirtelen felriadt. Tekintete rögtön találkozott Shen Wei pillantásával, kinek szemei szemüveg nélkül még a szokásosnál is gyengédebbnek tűntek. A másik azonnal ijedten félrenézett.

Úgy tűnt, hogy Zhao Yunlan szerencsére nem vette észre. Némán felült, és miután egy pillanatig figyelmesen hallgatózott, mutatóujját az ajkaira nyomva jelezte a férfinak, hogy maradjon csendben. Utána kimászott a hálózsákjából, felkapta a zseblámpáját, és elindult kifelé. Daqing egy röpke nyávogást követően kilőtt utána, és az aggódó Shen Wei is felkelt.

Amint Zhao Yunlan kilépett, rádöbbent, hogy nincs is szüksége az elemlámpára. A távolban az egész völgy úgy lángolt, mintha csak tűz zúdult volna le a mennyekből. Az egyik oldalon ott magasodtak a hóval és jéggel borított hegyek, míg a másikon hevesen égett minden. Olyan volt, mintha a még több ezer kilométer távolságra lévő hegytetőn is hallanák a tűzből származó szánalomra méltó sikolyokat, és szinte érezték, ahogy a lángok a bőrüket nyaldossák. Az egész égbolt narancssárgás színben pompázott.

– Mi a fene az? – kérdezte Zhao Yunlan.

Daqing minden egyes szőrszála felállt. Mintha nem is a halandók birodalmában lettek volna… A völgy hirtelen pokollá alakulása mindenkit lesokkol – elég volt ahhoz, hogy bárkit megbabonázzon, aki látta, eltorzítva az idő és a tér minden érzékelését.

Remegés söpört végig az egész kerten, mintha csak a jelenségre válaszolna. A fagyott talaj kirepedezett, és felfedte az oda temetett koponyákat: kicsiket, nagyokat, újakat, régieket, mindenféle színárnyalatban. Aztán egy sor csattanó hang hallatszott, csont ütődött a csonthoz, majd az összes koponya egyszerre egy irányba fordult, mintha csak valaki elrendezte volna őket.

Egyre több és több koponya került a felszínre, és csatlakozott a társaihoz, hogy hátborzongatóan és tiszteletteljesen bámuljanak a tűz irányába.

Shen Wei követte őket a kertbe, mire Zhao Yunlan maga mögé lökte őt, aztán a macskát is megragadta.

– Hé, dagadék! Ne rohangálj!

– Pokoltűz – lehelte Wang Zheng, aki egy ideje mögöttük álldogált. Lecsúszott csuklyája felfedte a felfújhatós bábu élettelen arcát. De még mielőtt Shen Wei közelebbről is szemügyre vehette volna, a lány a földre zuhant. Shen Wei ösztönösen utána kapott, de amint megérintette a testét, az egy eltúlzott, hamis nyögést hallatott. Szegény visszafogott Shen professzor akkora sokkot kapott, hogy „Wang Zheng” kicsúszott megremegő kezei közül.

Egy fehér ruhás lány öltött alakot levetve műanyag burkát.

– A halál kapuján áthaladó bűnösök tudják, hogy pokoltűz vár rájuk – jegyezte meg Wang Zheng ismerős hangja. – Azt mondják, hogy a lángok csak a vétkeseket égetik—

– Ne beszélj baromságokat! – szakította félbe mérgesen Zhao Yunlan.

– Nézzétek, ha nem hisztek nekem! – mutatott körbe a lány.

A kertben lévő összes koponya rendezetten a kis faház felé fordult. A számtalan üres szemgödör látványa szinte elviselhetetlenül ijesztő volt. A koponyák szája nyitva, állkapcsuk úgy mozgott, mintha nevetnének. Mostanra már nem csak a macska volt az egyetlen, akinek felállt a hátán a szőr. Csupán Wang Zheng maradt továbbra is közömbös a szokatlan mozgolódásra.

– A törzsem – közölte. – Le akarják szaggatni a bőrömet, darabokra tépni az ínszalagjaimat, és inni a véremből.

– Wang Zheng, húzz vissza a testedbe! – parancsolta Zhao Yunlan rezzenés nélkül, majd előhúzott egy fegyvert a zsebéből. – Shen Wei, te meg indulj befelé!

Úgy tűnt, a lány lázadó kedvében van. Felsóhajtott, mintha nem is hallotta volna a férfit.

– Pedig már halott vagyok – hangjában keserűség bujkált.

– Menopauzád van, vagy mi a fasz? Ne pofázz, inkább pattanj befelé! – A Zhao Yunlan megragadta az áttetsző lelket, és durván visszataszigálta a bábuba. Aztán felkapta, és az éppen kiérkező Zhu Hong karjaiba lökte, aki szintén felriadt és kijött szétnézni.

Abban a pillanatban a koponyák egyszerre az ajtó felé iramodtak nyitott szájjal. Zhao Yunlan megragadta a reteszt, felemelte a karját, és három lövést adott le. Az eltalált koponyák emberi sikolyt hallattak, és azonnal fehér füstté foszlottak.

A férfi a lehetőséget kihasználva gyorsan megpróbálta becsukni az ajtót, azonban az egyik megugró koponya beékelődött az ajtó, és annak kerete közé. Zhao Yunlan előhúzott egy rövid pengét a nadrágszára alól, majd annak tokjával hevesen a támadóra sújtott, mire az tojáshéjként zúzódott darabokra. Aztán a férfi egy hangos csattanással bevágta az ajtót.

A kint ragadt koponyák egymás után emelkedtek fel és csapódtak az ajtóba, mintha csak milliónyi fáradhatatlan kéz kopogna. Olyan magasra ugrottak, hogy némelyikük már-már be tudott volna pillantani az ablak résein. Pár diák felébredt, de teljes nyugalommal figyelték az eseményeket. Annyira abszurd volt a szituáció, hogy el sem tudták képzelni, nem álmodnak csupán.

Még Guo Changcheng is higgadt maradt. Végül is az aprócska kunyhóban ott volt a mindenható Zhao parancsnok, egy hatalmas, nagyszájú macska, egy álszerzetes, aki még az éhező szellemet is legyőzte, egy kígyó alakváltó, aki nyers bárányhúst evett, és Chu Shuzhi, akihez a fiú hozzá sem mert szólni. Hiába néztek szembe óriási veszéllyel, a fiú biztos volt benne, hogy teljes biztonságban van. Szegény gyermek vakon hitt munkatársaiban.