– Amitábha! – Lin Jing máris előreszökkent, hogy segítsen az ajtót zárva tartani, aztán a kint ugrándozó koponyákat figyelve megjegyezte: – Hová lesz a világ, ha még ezek az izék is igyekeznek aranyosnak tűnni? Mi a franc ez az egész?!
Zhao Yunlan Wang Zhenghez fordult.
– Mi a fészkes fenéért jönnek ezek utánad? Oké, értem, harapósak. De miért épp téged akarnak? Hát nem félnek, hogy műanyagmérgezést kapnak, ha túlzottan beléd mélyesztik a fogukat?
Lin Jingnek volt egy olyan érzése, hogy a parancsnokuk elfelejtkezik valamiről, ezért megrángatta a ruháját. Az osztályfelelős a fenti szavakat meghallva nevetni kezdett, aztán – talán mert a többiek csúnyán néztek rá – gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.
– 1712-ben egy felkelés tört ki a hanga törzsben – állt fel a lány Zhu Hong segítségével, majd eligazgatta a csuklyáját, hogy rendesen takarja az arcát. – Végül a lázadók győzedelmeskedtek. A korábbi törzsfőnök meghalt. A három felesége, számtalan gyermeke és még az őt követő 112 bátor harcos is fejét vesztette a régi szokásoknak megfelelően. A testüket elégették, a fejüket pedig a hegyőr kertjébe temették. Örökre engedelmes rabszolgák maradnak, akik soha nem lelnek majd békére.
– Ők vannak a kertben? – kérdezte Zhu Hong lefagyva.
A kopogó hangok rendkívül kitartóak voltak. Zhao Yunlan rápillantott Chu Shuzhira, aki azonnal lehúzta a széldzsekijét. Az alatta viselt kötött pulóver rendkívül különösnek tűnt. Látszólag végtelen számú zsebétől viselője leginkább egy sétáló asztali írószer- és kelléktartónak nézett ki. A férfi úgy túrt bele minden zsebébe, mintha csak a pénzét keresgélné, amíg végül sikeresen rálelt egy köteg sárga papírra vetett cinóbervörössel firkált talizmánra.
Chu Shuzhi sorra az ajtó minden sarkára egy-egy talizmánt ragasztott, azok pedig fehér fénnyel halványan világítani kezdtek, amint a helyükre kerültek. Odakint észrevehetően lecsendesedtek a dolgok.
Innentől kezdve úgy nyomkodta a talizmánokat az ablakokra és a falakra, mintha csak reklámokat ragasztana a lámpaoszlopokra. Rövid időn belül a kunyhó minden felületét vastagon papírosok borították.
A kint ugrándozó koponyák mintha rájöttek volna, mivel állnak szemben. Mindannyian visszahúzódtak egy-két méterrel, most már túlságosan féltek attól, hogy a falba csapódjanak, vagy megpróbálják bekóstolni az ablakokat.
Zhao Yunlan végre elengedhette az ajtót. A fagyos hőmérséklet ellenére is alaposan leizzadt. Helyet foglalt a kis tűzhely mellett, majd némi gondolkodás után feltépett egy zacskó tejport, tartalmát némi vízzel egy nagyobb edénybe öntötte, aztán feltette a tűzre.
– Melegítsd fel! – parancsolta Wang Zhengnek, aki csak az előbb kelt fel. – Adj belőle mindenkinek egy csészével. Utána pedig ideje lenne magyarázattal szolgálni a csapat tagjainak, hogy pontosan mi is történik.
– Sajnálom.
Mindössze ennyi volt a lány válasza. Mintha csak összeragasztották volna a száját, ajkait többé egyetlen szó sem hagyta el. A sarokba hátrálva olybá tűnt, mintha szívesebben vetné magát a halálba, minthogy indoklással szolgáljon.
– Csak nyisd ki az ajtót és dobj ki! Ha én nem vagyok itt, bármi is legyen odakint, az rátok nem lesz hatással.
– Mit mondtál? – kérdezte Zhao Yunlan túlzott nyugalommal. – Szóval te tényleg ilyen embernek nézel?
Talán félelmetesnek tűnt, de Wang Zheng valójában egy szelíd szellem volt. Ritkán beszélt, de akkor mindig mindenkivel nagyon udvarias volt. Ritkaságszámba ment, hogy bárkit is megbántson. Zavarában lehajtotta a fejét és meg sem mukkant többé.
Chu Shuzhi kinyitotta az ablakot és kinézett, hogy megbizonyosodjon róla, a koponyák tényleg visszahúzódtak a házban található talizmánoknak köszönhetően. Odaintette magához Zhao Yunlant.
– Már csak három óra van virradatig, a talizmánok pedig még legalább öt órán át kitartanak. Állíts őrséget, a többieket pedig küldd el aludni.
– Majd én őrkö— kezdte Wang Zheng, de a parancsnok közbevágott.
– Ha valami probléma adódik, te nem fogsz tudni megbirkózni vele. Majd én őrködök az éjszaka hátralévő részében.
Miközben beszélt, előhúzott egy szélálló öngyújtót a zsebéből.
– Hölgyeim, ugye nem bántok egy kis passzív dohányzást? Mert akkor ez a rendőrbácsi itt közelebbi kapcsolatot alakítana ki egy cigivel, hogy ne dobja be a szunyát!
A diákok a nagy ijedtség ellenére sem ébredtek fel teljesen, úgyhogy ezt hallva szépen visszakuckolták magukat a hálózsákjukba. Hamarosan újra teljes némaság szállt a kunyhóra, melyet csupán a kinti hóban guruló koponyák zaja tört meg. Az összes zseblámpát lekapcsolták, az egyetlen fényforrás az ajtón és az ablakokon ragyogó talizmánok derengő fénye maradt.
Daqing behunyta a szemét és Zhao Yunlan karjaiba vackolta magát, Wang Zheng mindenkitől távol egy sarokban üldögélt gondolataiba merülve, Zhao Yunlan pedig elhelyezkedett az ablak mellett. Az álszerzetes hagyott egy apró nyílást, amelyen huzat szökött befelé. A parancsnok hátával eltakarva azt rágyújtott egy cigire.
Shen Wei némán odasétált hozzá és átnyújtott egy vastag kabátot. Zhao Yunlan átvette, majd saját maga és a macskája köré tekerte. Ahogy a professzor megfordult, hogy távozzon, halkan megszólalt.
– Figyeltél engem, ugye?
Shen Wei megtorpant.
Amikor korábban felriadt, Zhao Yunlan egyből látta, hogyan néz rá a férfi. Nem úgy tűnt, mintha a professzor csak akkor ébredt volna fel, vagy álmatlanságtól szenvedve feküdt volna éberen. Az arckifejezése sokkal inkább nyugodt és elégedett volt, tekintetében valami bonyolult, de gyengéd érzelem bujkált. Azonnal összeszorult a szíve. Úgy érezte, hogy azok a szemek fél éjszakán keresztül pislogás nélkül rá irányultak.
Nincs abban semmi különös, ha Shen Wei szimplán csak túl zárkózott, és habár érez valamit iránta, egyszerűen nincs bátorsága megtenni az első lépést. Zhao Yunlan meglehetősen vonzónak tartotta magát és anyagilag is teljesen biztos lábakon állt. Azt sem hagyta, hogy mások előtt előtörjön belőle indulatos énje. Így azt a benyomást keltette, hogy egy nagyszerű ember, akivel könnyű beszélgetni. Emiatt aztán mindig is mellé szegődött a szerencse, ha egy kis etyepetye került kilátásba.
De akár állati vonzalomról, akár Zhao Yunlan személyes varázsáról, akár első pillantásra megszülető szerelemről volt szó… Elég-e ennyi ahhoz, hogy valaki éberen feküdjön egy egész éjszakán át, csakhogy bolond módjára a másik alvó arcát nézze? Az ilyesminek biztosan több életen keresztül tartó összefonódásnak kell lennie, egy olyan szerelemnek, amelynek gyökerei rettenetesen mélyre hatolnak.
– Már korábban is ismertük egymást, ugye? – kérdezte Zhao Yunlan csendesen. – Azt mondtad, hogy már találkoztunk egy ügy kapcsán. De ez nem minden, igaz?
Előfordulhatott volna, hogy ez a kiváló hírnévvel rendelkező és rendkívül jó természettel megáldott Shen professzor valójában egy zaklató, aki titokban már régóta szerelmes Zhao Yunlanba sármos kinézete miatt. De bármennyire is öntelt volt a férfi, ezt alapvetően akkor is lehetetlennek tartotta. Őszintén szólva hozzá sokkal jobban illett az ilyesmi, mint Shen Weihez.
A másik lehetőség, ami felmerült benne, hogy „Shen Wei” csak egy szerep. Egy olyan álca, amely egy egyáltalán nem hétköznapi embert rejtett.
Egy olyan álca, amely az egész KEO-t megtévesztheti.
A férfi háttal állt neki. Olyan mozdulatlan volt, hogy szinte az éjszaka részévé vált.
Zhao Yunlan cigije végül teljesen leégett, a férfi elnyomta és kidobta az ablakon. Pont eltalálta egy arrafelé ugráló koponya homlokát, mire a fehér csont azonnal feketévé vált. Egyből a földre pottyant, megrándult párszor, aztán nem mozdult többé.
– Beszélhetnénk, miután visszatértünk? – kérdezte a parancsnok.
Shen Wei sokáig meg sem szólalt. Mire Zhao Yunlan végre beletörődött, hogy válasz nélkül marad, egy halk hang hallatszott a sötétből.
– Rendben.
Három-négy óra telt el gyors iramban. Amint a keleti égbolt világosodni kezdett, a kertben lévő kísérteties dolgok azonnal nyugovóra tértek, még mielőtt a sápadt hajnal előtti ragyogás rendesen megérkezett volna. A távolban lévő azonosíthatatlan kísérteties lángok is nyom nélkül semmivé lettek. Még az is lehet, hogy csak álmodták az egészet.
Zhao Yunlan kinyitotta az ajtót és kiment a kertbe, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg felkelt a nap. Aztán bebattyogott, fáradtan megdörzsölte az arcát, és karjait a mellkasán keresztbe téve végre nyugodtan elszunnyadt.
Először egész napon át jegen és havon keresztül vezetett, aztán pedig az egész éjszakát feszültségben töltötte. Talán tényleg túl fáradt volt, de sokkal mélyebben aludt, mint tervezte. Egy órával később Zhu Hong ébresztette.
Zhao Yunlan rádöbbent, hogy egy takaró alatt fekszik. Egyetlen személyből nézte ki, hogy gondoskodóan takarót terítsen rá, mégpedig Shen Weiből. Félkómásan forgatta a fejét a férfit keresve, de szemei túl ködösek voltak az álomtól.
Még mielőtt megtalálhatta volna, Zhu Hong szólalt meg mellette.
– Zhao parancsnok, nem tudod, hova ment Wang Zheng? – Kérdése egyből letaglózta és a padlóra küldte a férfit.
– Wang Zheng? – Zhao Yunlan megrándult és felült, fejét ólomsúlyúnak érezte. – Alig egy órácskát aludtam. Az előbb még itt volt, nem?
Zhu Hong már évek óta ismerte a férfit. Bármennyire is elfáradt, legtöbbször csak a szemeit pihentette, vagy maximum egy kis szunyókálást engedett meg magának. Egyáltalán nem vallott rá, hogy ilyen mélyen aludjon a semmi kellős közepén, miközben egy sereg fenyegető koponya ellen áll őrt. Az csak egy dolog, hogy nem aggodalmaskodik mindenféle apróság miatt. De a józan ész ellen cselekedni már egészen más.
A nő közel hajolt hozzá és vett néhány mély lélegzetet.
– Mégis mi a— kezdte Zhao Yunlan.
– Ne mozdulj! – mondta Zhu Hong és levette a férfiról a takarót az egyik sarkánál fogva. Aztán alaposan szemügyre vette a szöszöket és hosszú körmével felkapart egy barna púderlenyomatot. Ezt követően Zhao Yunlanra nézett és közölte: – Rászedtek!
Félelem nélkül vadászott a zabolátlan zsákmányra, végül mégis a saját kutyája harapta meg! Ráadásul még csak nem is Shen Wei takargatta be! Irracionális düh öntötte el.
– Hozz egy üveg vizet – mondta halkan a nőnek. – Jéghideget!
– Amúgy sincs meleg. – Zhu Hong egy fagykristályokkal borított palackkal tért vissza. Zhao Yunlan ivott pár kortyot, majd a maradékot eltökélt arccal a fejére öntötte.
Zhu Hong és Shen Wei egyszerre kiáltott fel.
– Megőrültél?!
– Mit csinálsz?!
Mióta éjszaka bámuláson kapták, Shen Wei igyekezett minél távolabb maradni. Így aztán hiába próbálta megállítani, túl messze volt tőle.
– Lin Jing, maradj itt és vigyázz Shen profra meg a többiekre!
Zhao Yunlan mindenkit figyelmen kívül hagyott, tekintete még a legsötétebb viharfelhőnél is komorabb volt. Vizes arcát hanyagul beletörölte a ruhaujjába, majd mielőtt kilépett volna, kirázta és a vállára vette ráncos kabátját. A kertben egy koponya került az útjába, amelyet egyetlen rúgással röppályára küldött.
– Mindenki más velem jön!
– Mi a helyzet a kertben lévő csontokkal? – kérdezte sietve az álszerzetes.
– Ásd ki és törd össze – közölte a parancsnok hátra sem pillantva.
– N-Nem fog ez feldühíteni valamit? – döbbent meg Lin Jing.
– Ha békén hagynak, még egy rohadt csikket sem dobok a földjükre – közölte hidegen Zhao Yunlan. – De ha belém kötnek, még az őseik sírját is felforgatom! Tegnap udvariasan jöttünk, nem volt benne köszönet. Most, hogy nappal van, fordult a kocka. Eljött az én időm! Én pedig azt mondom, hogy le velük! Minden következményt én magam viselek!
Zhao Yunlan szörnyen indulatos tudott lenni. Ha egyszer kitört, könyörtelenné vált. Senki sem merte tovább provokálni őt. Lin Jing bölcsen befogta a száját.
Zhu Hong zihálva futott mellette, hogy lépést tartson. Végül összeszedte a bátorságát, hogy halkan megjegyezze.
– Wang Zhengnek biztosan jó oka volt rá!
– Nem kérek a baromságból – vágott vissza a parancsnok. – Képes vagy valami értelmeset is kinyögni a szádon?! Ha nem, akkor fogd be!
A nőnek sikerült legalább két másodpercig visszafognia a nyelvét, aztán folytatta.
– Nem tudsz normális ember módjára viselkedni?! Akkor is így beszélsz, amikor lányokat szedsz fel?
Zhao Yunlan végre hajlandó volt foglalkozni vele, de mindössze arra vette a fáradtságot, hogy tovább provokálja.
– Hát úgy nézek én ki, mint aki fel akar szedni téged?!
Zhu Hong legszívesebben felpofozta volna, de nem volt hozzá bátorsága. Így szájkaratéba kezdett.
– Nem csoda, hogy mindig minden párkapcsolatod befuccsol. Remélem egyedül pusztulsz meg!
Zhao Yunlan sietve visszavezette a csapatot oda, ahol az autókat hagyták. Az egyik csomagtartóból előhúzott néhány hátizsákot.
– Kocsival nem jutunk fel, úgyhogy gyalog megyünk. Vegyetek ki egy kis kaját, meg vizet a táskából és tegyétek a zsebetekbe. Így még akkor is képesek lesztek kitartani egy darabig, ha elkeveredünk egymástól, vagy esetleg elveszítitek a tatyótokat.
Előbányászott még néhány adagot, aztán Zhu Hong karjaiba lökte őket.
– Fogd! Ezeket vidd vissza a házba és oszd el a többiek között!
– Visszaküldesz? – meredt rá a nő döbbenten.
– Nem lettél kevésbé hidegvérű, csak mert embernek nézel ki – közölte Zhao Yunlan és türelmetlenül lecsapta a csomagtartót. Szólt Chu Shuzhinak és Guo Changchengnek, hogy kövessék őt, aztán újra Zhu Honghoz fordult.
– Te nő, húzz vissza, mielőtt darabokra fagysz és téli álomra hajtod itt a fejed! Igyekezz és— Ó, tényleg! Vedd el ezt is! Melegítsd fel, mielőtt meginnád! – parancsolta, majd odadobott egy aprócska üveget.
Zhu Hong egy üveg sárga rizsbort tartott a kezében. Ennek a fajtának nagyon alacsony volt az alkoholtartalma és kifejezetten ideális volt arra, hogy felmelegítse az embert. Jiangnanban gyártották, ezért elég nehéz volt fellelni északnyugaton. Zhao Yunlan nyilvánvalóan az előkészületek alatt pakolta el, és apró mérete egyértelműen jelezte, hogy kinek szánták. A nő összeszorította a száját, szemében érzelmek sokasága csillogott. A parancsnok egyetlen további szó nélkül elhajtotta a többieket és útnak indult.
Hogy minél kevesebb energiát pazaroljanak, a három férfi egyetlen szót sem szólt menetelés közben. Hatalmas szerencséjükre a nap is kisütött, és habár a szél jéghidegen mart beléjük, a napfényben mégis kevésbé tűnt csontig hatolónak.
Guo Changcheng úgy érezte, hogy legalább három vagy négy hegyet is megmásztak. Már elég messze jártak eredeti úti céljuktól, Qingxi falujától, mire délután végre elértek egy kis hegyi hágóhoz. Ott azonban hiába leltek menedéket a fagyos széltől, addigra teljesen átfagytak. Chu Shuzhi feltépett néhány csomag marhahúst és szétosztotta maguk között. Miután Zhao Yunlan előbányászott egy jelölésekkel borított térképet, keresztbe tett lábakkal leült egy sziklára és tanulmányozni kezdte.
– Hová is megyünk pontosan? – kérdezte Chu Shuzhi. – Van valami ötleted?
Zhao Yunlan bejelölt valamit a térképen. Anélkül válaszolt, hogy akárcsak felnézett volna.
– Nem Qingxi helyén van a több nemzetiséget magába foglaló terület, amelyet Wang Zheng említett. Őszintén szólva én magam is azt hittem először, hogy arra gondolt, de aztán átnéztem az aktáját.
Ez komolyan meglepte Chu Shuzhit. Egészen idáig az volt a benyomása, hogy parancsnoka túlságosan a kéjvágy hatása alatt áll ahhoz, hogy bármi másra is gondoljon. Erre tessék, a főnöke tényleg dolgozott egy kicsit.
– Mi volt benne? – tette fel a nyilvánvaló kérdést.
– A hanga törzsből származik, régen Gelannak hívták. A Wang Zheng nevet csak azután választotta, hogy belépett közénk – tájékoztatta őket Zhao Yunlan. – A hangák nem voltak se barátságosak, se vendégszeretőek. Amennyire zárkózottan éltek, kizárt, hogy egy Qingxihez hasonló sík területet válasszanak lakóhelyül, ahol bárki megfordulhatott.
Chu Shuzhi erre sem számított.
– Vannak róla valódi feljegyzések?
– Nem igazán. – Zhao Yunlan a térképen bejelölt három pontra mutatott. – De benne van az Ókori gonosz praktikák című feljegyzésben.
Miközben beszélt, teljesen széthajtogatta a térképet és az egyik pontra bökött. A másik egyből felismerte benne a kunyhó helyét.
– Amikor először beléptem, azt hittem, hogy az udvaron lévő emberi fejek a legendás Luobula tiltott átoknak köszönhetőek. A hanga nyelvben a luobula a halottak lelkére utal, a tiltás pedig nem annak gyakorlására, hanem inkább arra, hogy a lelkek képtelenek voltak szabadon cselekedni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Guo Changcheng, te meg mit álldogálsz odaát?! Pattanj ide! Már rég lejárt a próbaidőd, nem gondolod, hogy ideje lenne komolyabban venni a munkádat?
Guo Changcheng apró lépésekkel gyorsan odacsoszogott.
– Más szóval – mondta Chu Shuzhi – egy olyan technika, amely a halottak lelkének bebörtönzésére utal.
– Ühüm. A hangák ősidők óta lefejezték az embereket és parancsoltak a halottak lelkeinek – folytatta Zhao Yunlan. – Szerintem ez valószínűleg a társadalmuk felépítésével lehetett összefüggésben. Egészen a kihalásáig a törzs valamilyen formában mindig is gyakorolta a rabszolgaságot. A Luobula átok feljegyzései szerint úgy gondolták, hogy nem csak életükben, de halálukban is abszolút uralommal rendelkeznek a rabszolgáik felett. Így a halott rabszolgákat lefejezték, és fejüket a hegy tetején lévő áldozati oltárhoz küldték. Ott pedig az átok segítségével bebörtönözték a lelküket, ezzel még a halálban is szolgálatra kényszerítve őket.
– Miért kellett az oltárnál történnie? – kérdezte Chu Shuzhi. – Volt valami jelentősége, hogy a hegytetőre temették a fejeket?
– Igen. A hangák egykor más etnikai kisebbségek között éltek. Habár nem házasodtak a törzsükön kívül, más vallások mégis elkerülhetetlenül befolyásolták. Bár az alapvető értékeik természetesen mások voltak, a hanga törzsben öröklött ideológiák egy része a bonból[1] származott. Ha utánanézel, a hangák által imádott istenek között más népcsoportok rosszindulatú isteneinek képét is ugyanúgy megtalálhatod.
– A boni hiedelmekkel ellentétben ők egyáltalán nem vallották, hogy mindennek lelke van. De azt igen, hogy a hegyeknek van. Talán mert odafent éltek és többször is megtapasztalták a lavinákat. És abban is hittek, hogy a hegyek lelke elég ahhoz, hogy elnyomja a halottakét. Ezért állították fel az oltárt a „hegy lelkének bejáratánál”, a csúcs azon oldalán, amelyet nem ér napfény.
– Ugyanakkor a buddhizmusban jelenlévő újjászületés is hatott rájuk. A Luobula átok abban a hitben gyökeredzett, hogy a háromszög három pontja a világ legmélyebb üregét hozza létre, amelynek béklyói elől semmi sem menekülhet.
Chu Shuzhi okos ember volt, egyből megértette.
– Tehát három oltárnak kell lennie. Biztosan elég közel állnak egymáshoz, és hasonló tengerszint feletti magasságban vannak egy egyenlő szárú háromszöget képezve.
Zhao Yunlan bólintott. A térképre rajzolt háromszög majdnem egy egyenlő szárú háromszöget formázott. Bekarikázott egy pontot a közepén.
– Szerintem ide börtönözték a halottak lelkét, hogy az életük után is örökre parancsolni lehessen nekik… És azt hiszem, valamikor régen itt éltek a hangák.
– Hadd lássam! – Chu Shuzhinak kiváló tér- és tűpontos irányérzéke volt. Tanulmányozás közben elforgatta a térképet. – Nézd, ez nem a tegnap esti lángoló völgy?
– Annak kell lennie – értett egyet Zhao Yunlan, aztán gyorsan a szájába tömött néhány szelet szárított marhahúst. – Egyetek gyorsan, aztán indulunk!
Chu Shuzhi alaposan megrágott egy darabkát. Egy ideig hallgatott, majd Guo Changchengre nézett, aki egyáltalán nem figyelte a beszélgetést.
– Habár azt mondtad, hogy háttérkutatást végeztél az utazáshoz, valamilyen szinten járatosnak kell lenned ezekben a praktikákban, ha ilyen gyorsan rájöttél a dologra, nem igaz?
– Mondd csak, hogy dolgozhatsz a drogelhárítási osztályon, ha képtelen vagy megmondani a különbséget az ecstasy és a heroin között?
Az álszerzetes kivételesen elmosolyodott. Azonban a keserűség már annyira beleivódott az arcába, hogy ez az aprócska mosoly nem sok változást okozott.
– Akkor mi, a „drogelhárítási osztály emberei” miért nem kapunk rendes kiképzést?
Zhao Yunlan rágása lelassult. Megfordult, hogy Chu Shuzhira bámuljon, aki szemtelenül visszabámult.
Guo Changcheng összevissza forgatta a fejét közöttük, de halvány lila gőze sem volt, hogy mi történik. Azonban túlságosan félt mindkettőjüktől, hogy megkérdezze, ezért inkább csak összehúzta magát.
– Lao-Chu, neked vág az eszed, mint a borotva – mondta végül a parancsnok. – Nem igazán találkoztam még nálad rafkósabb emberrel, úgyhogy nem tépem a szám. Pontosan tudod, hogy miért. De gondolj, amit akarsz.
A férfi egy ideig szemeit összehúzva a marhahús csomagolását nézte, mintha csak az élet értelmén gondolkodna. Nem válaszolt és az arckifejezése sem változott, mintha az egész beszélgetés meg sem történt volna. A gondolatai teljesen kifürkészhetetlenek voltak.
Amikor azonban tizenöt perc elteltével újra elindultak, átvette a vezetést.
A reggel verőfényes és napos volt, de egy idő után elkezdett szállingózni a hó. Nyugat felé tartottak, nagyjából egy órán keresztül haladtak lefelé a kanyargós úton, mire Guo Changcheng megpillantott valamit. És az a valami nagyon ismerősnek tűnt számára.
Odaugrott és vastag kesztyűjével letörölte a ráhullott hóréteget. Aztán csak döbbenten álldogált, amikor rájött, hogy mit is talált.
Zhao Yunlan egyszerre meghallotta ahogy a fiú kiabálni kezd.
– Zhao parancsnok! Zhao parancsnok! Itt van Wang Zheng karja! Megtaláltam Wang Zheng karját!
A kölyök valóban egy szerencsét hozó talizmán – gondolta Zhao Yunlan, miközben sietve megindult felé. Megragadta a műanyag kart, Guo Changchenget pedig megjutalmazta egy vállon veregetéssel.
– Annak a lánynak a karjai már rég elrohadtak. Ez csak egy utánzat, amit a gyagya agyaddal vásároltál. Ha ez itt hever, hol a többi része?
Bármennyire is könnyű volt a teste, nem esett elég hó ahhoz, hogy lépteinek nyomát belepje. Zhao Yunlan keresgélt egy darabig, aztán eszébe jutott valami. Tenyerével a homlokára csapott. Ha Wang Zheng nem járkált errefelé, akkor a karja biztosan felülről eshetett le.
Chu Shuzhi követte a tekintetét, aztán a térképre nézett. Azonnal összerakta a képet. Megütögette Zhao Yunlan vállát és felmutatott.
– Oda nézz! A lejtőn, alig három méterrel arrébb egy nagy barlang nyílt, amelyet már félig belepett a fű és a hó. Eredetileg rejtve maradt volna a fürkésző tekintetek elől, azonban a bejáratnál összegyűlt hóban léptek nyoma látszott. Ez annyira belerondított a látképbe, hogy egyből magára vonta Chu Shuzhi figyelmét.
[1] Bon: A tibeti bon egy sámánisztikus alapokon nyugvó, buddhista, hindu, perzsa és feltehetően keresztény elemeket is magába foglaló hitrendszer.