Zhao Yunlan habozott, aztán tekintete a magas épület tetején fújó heves szél ellenére is találkozott a professzoréval, és annak mélységeiben meglátta önmagát – önmagát és az éjszakai égboltot, valahogy furcsa módon összekeveredve. Miután felnézett azokba a szemekbe, A férfi valami oknál fogva ösztönösen elengedte az épület sarkát és Shen Wei kezébe helyezett mindent, beleértve saját, jelentéktelen kis életét is.

Amint megtette, egyből meg is bánta. Elrohasztotta volna a vágy az agyamat?!

A következő másodpercben a professzor puszta erővel felrángatta. Szokatlanul erős fogása rácáfolt jelentéktelen, tanári megjelenésére. Zhao Yunlan csuklója egy pillanat alatt elzsibbadt, ujjai belilultak. A súrlódás a könyökéig felnyomta az ingét és lehúzott egy réteg bőrt alkarjáról.

Miközben összeroskadtak a tetőn, Shen Wei szoros ölelésében találta magát. A professzor olyan erősen fogta körül, hogy csontjai felsírtak tiltakozásul… Olybá tűnt, mintha valami olyasmit szorított volna magához, amit már régen elveszített. Amikor a parancsnok a csuklójára pillantott és meglátta a másik férfi által okozott zúzódásokat, különös érzés kerítette hatalmába.

Némi könnyed viaskodás után úgy tűnt, hogy Shen Wei végre magához tért. Elengedte Zhao Yunlant és megigazította szemüvegét, mintha csak menedéket keresne mögötte.

Világi és tapasztalt emberként a parancsnok kivételesen tehetségesnek bizonyult abban, hogy a legfinomabb rezdüléseket is kiolvassa a másik arckifejezéséből. Szeme felcsillant. Shen Wei feszélyezett reakciója elárulta, hogy ő is érezte azt a bizonyos… húzást. Azt a bizonyos vonzódást…

Ááá… Tehát nem arról volt szó, hogy Shen Wei félt volna, amikor először találkoztak. A merev mozdulatai és a vonakodás, hogy a szemébe nézzen, most sokkal inkább tűnt félénkségben gyökerező nyugtalanságnak.

– Épp időben érkezett! Hála önnek nem végeztem úgy, mint egy inga az egyetemi óratoronyban. – Zhao Yunlan elővett egy csomag nedves törlőkendőt a zsebéből és átadott egyet a professzornak, miközben letörölte a vért és a koszt saját karjáról. – Tessék. A kezére.

Ujjbegyének gyengéd simítása akár a véletlen műve is lehetett volna. Shen Wei ujjai úgy húzódtak össze a legcsekélyebb érintésre, mint egy mimóza levelei.

Zhao Yunlan növekvő vágya szikrázó petárdává vált, majd látványosan felrobbanva vörös papírtengert hagyott maga után „románc” felirattal. Testének minden idegszála remegett az izgalomtól, de tudta jól, hogy a szerelem tánca a húzd meg, ereszd el művészete volt. A kényes nyitány után úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre.

A földön fekvő lányhoz fordult és megkérdezte:

– Mi történt, fiatal hölgy? Csak nem szakított? Vagy kiabált önnel az egyik professzor? Megbukott a szakdolgozata védésén vagy egy vizsgán? Micsoda kölykök… Miközben a családjuk mindent megad, amire csak szükségük lehet, ők annyira unatkoznak, hogy—

A lány zokogása szakította félbe, kinek szemeiből egyszerre könnyek záporoztak.

– Ez túl veszélyes volt – jegyezte meg Shen Wei gyöngéden, miközben végre magához tért.

– Pontosan! Hallotta a professzorát?! – vágta rá azonnal a másik. – Tudja egyáltalán, hogy mennyire nagyon veszélyes volt?! Ugyan, ne sírjon már! Odalent megtárgyaljuk. Majd az iskola orvosi szobájában megvizsgálják, aztán mindenképpen el kell beszélgetnünk a szüleivel is.

Shen Wei felállt és dühös pillantást vetett Zhao Yunlanra, majd elsötétült arccal a lány felé fordult. Jó fél percig egyetlen szót sem szólt, csak figyelmesen várakozott, amíg annak sírása szipogássá és csuklássá csillapodott.

A parancsnoknak eszébe jutott régen elhunyt nagyapja. Az öreg egy hagyománytisztelő, művelt ember volt, barátságos és szívélyes másokkal, ráadásul mindig előzékeny. Sosem veszekedett senkivel, vagy emelte fel a hangját, nemhogy ökleivel adjon nyomatékot mondandójának. De valahányszor úgy igazán dühös lett, sötét arckifejezése elég volt ahhoz, hogy a család éretlen kölykei rájöjjenek, hol a helyük.

– Képes lennél azzal a tudattal élni, hogy valaki megsérült miattad? – Shen Wei nem hagyta annyiban a dolgot.

– Én… Sajnálom – mondta habozva a lány.

– Nos, nem lett baj – dörzsölte meg az orrát feszélyezetten Zhao Yunlan. – De rágja át alaposan a történteket! Gondoljon magára és a szüleire! Mi lehet olyan nehéz, hogy képtelen túllépni rajta? Gyerünk, hagyja abba a sírást és keljen fel! Hadd vigyem le az orvosiba.

Shen Weire pillantott, hogy akar-e hozzáfűzni valamit, de a professzor nem reagált. A férfi odament a lányhoz, lehajolt, és segített neki felállni. Úgy tűnt, hogy alig képes megtartani magát, ezért menet közben támogatta őt, miközben lesétáltak.

A legfelső emeletre érve látta, hogy Guo Changcheng pontosan ott fekszik, ahol hagyták. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Daqing buzgón odarohant és hevesen a fiú arcára csapott mancsaival.

A lány öngyilkossági kísérlete sok embert megriasztott. A korábban kietlen folyosók mintha hirtelen élettel teltek volna meg, és a tanári kar tagjai közül is sokan kidugták a fejüket, hogy megkérdezzék, mi a baj.

A kíváncsi tekintetek kereszttüzében Guo Changcheng lassan magához tért és egy nem egészen emberi jajgatást hallatott. Arcát vér borította, és ahogy kinyitotta a szemét, a közelben meglátta a főnökét, aki egy rettenetesen megviselt fiatal hölgyet támogatott.

– A hozzád hasonló fiataloknak többet kell edzeni – közölte vele nyersen Zhao Yunlan. – Akkor nem zuhan majd le a vércukorszinted olyan könnyen munka során.

A tömeg figyelő tekintete alatt a fiú meg sem mert mukkanni. Szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Ehhez mit szólsz? – szólalt meg egy pillanatnyi mérlegelés után a férfi. – Van még egy kis dolgom, úgyhogy vidd magaddal Daqingot, és járj utána az áldozat hátterének. Minden rendben lesz, ha egyedüli emberként küldelek?

Az ember szót jó alaposan kihangsúlyozta, közben Daqing oldalra húzódva önelégülten nyalta meg a mancsát. A macska idegesítően felnyávogott, Guo Changcheng pedig megborzongott. Zhao Yunlan jóindulatúan megveregette a fiú fejét, majd megfordult, hogy távozzon.

Shen Wei arckifejezése még mindig komor volt, de nem szólt semmit. Valaki suttogva kérdezősködni kezdett, hogy mi történt, de ő csak szórakozottan megrázta a fejét. Miután mindenki eltűnt a látóköréből, ösztönösen a kulcscsontjához szorította az ujjait. Vékony ingén keresztül halványan egy függő körvonala rajzolódott ki. Lehunyt szemekkel mély lélegzetet vett, majd a többiek után sietett.

– Hogy hívják? – kérdezte menet közben Zhao Yunlan.

– Li Qian.

– Melyik tanszékhez tartozik? Hányadikos?

– Az Idegennyelvi Tanszékhez. Első éves posztgraduális hallgató vagyok.

– A környéken lakik?

A lány habozott, mielőtt némi késéssel bólintott volna.

– Mi volt ez az egész?

A kérdésre ezúttal nem érkezett válasz.

A férfi elgondolkodva pillantott rá. Ennek a Li Qian nevű lánynak egy tipikus sötét folt terült el a szeme alatt. Tekintete üres volt, szeme véreres, a homloka pedig hamuszürke, mintha a halál ajtaján kopogtatna. Tetőtől talpig szerencsétlenséget árasztott.

– Az idegennyelvi program kimagasló tanulmányi eredményeket kér azoktól a hallgatóktól, akik bölcsész tárgyakat szeretnének felvenni – szólalt meg Shen Wei hirtelen. – Jártál valamelyik órámra?

Li Qian vetett rá egy óvatos pillantást, majd bólintott.

A professzor úgy beszélt, mint egy született előadó. Hangja gyengéd volt és kellemes, a szavak könnyedén, egyenletesen törtek elő az ajkai közül. Felsóhajtott és ünnepélyesen így szólt:

– Az élet és a halál nagy jelentőséggel bír! Minden órámon elmondom a tanítványaimnak, hogy ezen a világon csak két dologért érdemes meghalni. Az otthonodért és a hazádért, mellyel hazafias kötelességednek teszel eleget. Vagy a lelki társadért, mellyel önmagadat teljesíted ki. Ezeken kívül minden más cselekedet pusztán gyávaság. Érted?

– Én… – Li Qian hangja megremegett, aztán erőt vett magán. – Sajnálom, Shen professzor. Csak felindulásból cselekedtem, nem gondolkoztam tisztán. Az agyamat ellepte a köd, kirohantam, és majdnem magammal rántottam—

Zhao Yunlanra nézett, majd ismét lehajtotta a fejét. A parancsnok hihetetlenül jóképű volt, arckifejezése nyájas, de a lány valahogy mégis félt tőle. Amikor tekintetük találkozott, öntudatlanul is Shen Wei oldalára húzódott.

Zhao Yunlan elővett egy cigarettát, meggyújtotta, majd egy halvány mosolyt villantott rá.

– Szóval fogalma sincs, hogy mi lelhette? Kisasszony, én eddig csak olyanról hallottam, hogy valaki mást gyilkolnak meg hirtelen felindulásból. Elég ritka, hogy valaki önmagát próbálja meg elpusztítani. Csak nem megszállta valami?

Amint Zhao Yunlan kiejtette a megszállta szót, Li Qian azonnal elsápadt. De a férfi nem kegyelmezett.

– Mitől félt? Mondja el nekünk az igazat! Mit látott pontosan a tetőn?

– Csak… csak a tetőt – nevetett fel szárazon a lány. – Tán van ott más is?

– Nos, én pedig… – Zhao Yunlan egyenesen maga elé nézett, és lustán kifújta a füstöt. – Én egy rakat embert láttam odafent, amikor leugrott. Mindannyian önt figyelték és nevettek.

Li Qian átkarolta magát, teste folyamatosan remegett. Annyira összeszorította fogait, hogy közelről még a csikorgást is hallani lehetett. Zhao Yunlan egy pillanatig figyelte, majd megpöccintette a cigijét és kinyújtotta a kezét, hogy a vállánál fogva megtaszítsa kissé. – Jól van, menjen be! Megérkeztünk.

Miután üdvözölte a klinika bejáratánál szolgálatot teljesítő tanárt, Zhao Yunlan átadta Li Qiant a professzornak, majd a bejárathoz lépett. A cigi még mindig ott lógott az ajkai között.

Egy mesterséges patak csordogált közvetlenül előtte, rajta egy kis híddal. Zhao Yunlan hanyagul a fakorlátnak dőlt, és lassan az órájára fújt egy kis füstöt. Az gyorsan eloszlott, vékony párát hagyva az óra számlapján. Egy idős nő arca tűnt fel majd halványult el, mintha csak az órán keresztül nézné őt.

– Az öreg macska nem tévedett. Egy nemrégiben formálódott új szellem, aki az elmúlt hét napban halt meg, hirtelen megjelenik a Tisztánlátás órájában… Mi a fene?! Általában még a szomszédfigyelő szolgálat tisztviselője sem lenne ilyen merész – vonta fel Zhao Yunlan a szemöldökét, miközben magában motyogott. – Szóval, nagyi, honnan jöttél?

A háta mögött felhangzó léptek zajára gyengéden megtörölte az óralapot, mire a benne lévő alak semmivé foszlott. Mindenféle kapkodás nélkül eregetett még néhány füstkarikát, aztán megfordult. Shen Wei közeledett felé egy kis tálcával, annak felületén pedig elsősegély-felszerelés sorakozott. Miután a professzor félretette azt, ellentmondást nem tűrően megragadta Zhao Yunlan sérült karját, majd lesütött szemekkel óvatosan feltűrte ruhájának ujját. Majd ezek után a desztillált vízért nyúlt.

– Meg tudom csinálni magamnak – mondta a parancsnok.

– Mégis hogyan? – hajtotta le a fejét Shen Wei. Miután leöntötte vízzel a horzsolást, vattával finoman megtisztogatta. Közben pedig mindvégig úgy tartotta a másik karját, mintha valami törékeny kincs lett volna. – Szóljon, ha nagyon ügyetlen vagyok!

– Elég lett volna csapvízzel gyorsan leöblíteni.

– Ebben a hőségben fennáll a fertőzés veszélye, ha nincs megfelelően kitisztítva – jegyezte meg a másik tekintetét továbbra is makacsul lefelé irányítva.

Szemhéjának formája olyan tökéletesen ívelt, mintha csak rajzolták volna. Fejét leszegve vonásai módfelett finomnak tűntek, szempillái rendkívül hosszúak voltak, és minden pislantással enyhén megremegtek. Zhao Yunlan szíve pedig velük remegett.

A férfi rendkívüli önbizalommal rendelkezett, ahhoz mégsem volt elég magabiztos, hogy azt gondolja, bárki szívét képes első látásra meghódítani. Emellett Shen Wei erényesnek látszott, csendes és nyugodt légkör lengte körül. Nem tűnt olyasfajta sekélyes embernek, kinek kegyeit pusztán külsőségekkel el lehet nyerni.

Akkor miért…?

A professzor kitisztította a sebet, majd kenőcsöt oszlatott el rajta, ám amikor megpróbálta bekötni, Zhao Yunlan a sarkára állt.

– Csak egy karcolás! Ki tekerne gézbe egy ilyen apróságot ebben a melegben? Mindenki faggatna, hogy mi lett velem! – A férfi eloltotta cigarettáját, majd magától értetődően Shen Wei köré fonta a karját. – Meglesem azt a lányt. Megyünk együtt?

A mozdulattól a professzor olyan merev lett, mint egy deszka. Egészen a füle hegyéig pirulva tántorgott néhány lépést Zhao Yunlan karjának ölelésében, aztán kiszabadította magát a szorításából és végigsimította az ingét, hogy higgadtnak mutassa magát.

– Miért viselkedik úgy, mint valami kisasszonyka? – mosolygott a parancsnok közömbösen, aztán gyorsan témát váltott, mielőtt még Shen Wei levegőhöz juthatott volna. – Shen prof, látott már engem korábban?

A másik egyenesen a szemébe pillantott a meglepetéstől, mire elméje egyből kiürült. Néhány másodpercig csak üresen bámulta Zhao Yunlant, képtelenül arra, hogy elfordítsa tekintetét.

– Én… Igen. Már láttam önt korábban – mondta végül kiszáradt torokkal.

Zhao Yunlan felvonta a szemöldökét és várta a befejezést.

– Én… – Shen Wei arcán ellentmondásos kifejezés suhant át. A férfi azt hitte, hogy majd előad egy fantasztikus történetet arról, hogy kettejük sorsa milyen hihetetlen módon összefonódott. Ehelyett a professzor hangszíne kissé könnyedebbé vált. – Valójában azt láttam, amikor a csapata egy ügyön dolgozott.

Zhao Yunlan hirtelen csalódottságot érzett, mintha kedvesen átejtették volna, és hirtelen minden reménye semmivé foszlott.

– Ó, igen? És mikor?

– Öt vagy hat évvel ezelőtt, amikor az a tizenkét öngyilkosság történt sorozatban a Wanqing híd közelében lévő ikertornyoknál. Diplomázás előtt álltam, éppen akkor költöztem el a kampuszról, és véletlenül pont azon a területen nézegettem lakásokat. A halálesetek miatt nem ment túl jól az épületnek, így olcsón megúsztam a bérleti díjat. Egyike voltam azon keveseknek, akik elég bátornak érezték magukat ahhoz, hogy ott éljenek.

– Az ügy megvan, de biztosan emlékeznék rá, ha önt is láttam volna – próbálta felidézni Zhao Yunlan.

– Nem látott. A legfelső emeleten laktam. Én viszont láttam önt, és azt is… – Shen Wei elhallgatott, és pont a megfelelő időben változott hitetlenkedőre az arckifejezése. – Azt is megfigyeltem odafentről, hogy az egyik szobában elkapott egy fekete árnyat. Üvegbe zárta, aztán odafordult valakihez és közölte: „Nyakon csíptük a gyanúsítottat. Mindenki összepakolhat.” Azonban… Egyértelműen ön volt ott az egyetlen ember.

– Nemcsak, hogy ott lakott, de ráadásul a legfelső emeleten? – kérdezte a férfi teljesen megdöbbenve. – Nem kis bátorságra vall.

– Akkoriban nem hittem az ilyesmiben. Csak egy szegény egyetemista voltam – hajtotta le a fejét a professzor. Aztán a másik gyanúját nem csökkentve még hozzátette: – Megnézheti a feljegyzéseket is. Igazat mondok!

Zhao Yunlan pillantásából nem derült ki, mennyire hisz neki.

– Ez hanyagság volt a részemről – viccelődött. – Az előírások szerint ki kellett volna törölnünk minden bámészkodó emlékét, de a siker a fejembe szállt és nem vettem észre önt. Őszintén sajnálom! Akkoriban biztosan úgy érezte, hogy az egész ateista világnézete teljesen összeomlott, ugye?

Shen Wei feszült, tartózkodó mosolyt villantott, de nem válaszolt.

Zhao Yunlan felemelte a kezét és bekopogott az ajtón. Li Qian riadtan kapta fel a fejét, ám amikor ráismert a parancsnokra, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

A férfi megnézte az óráját. Még mindig az öregasszony árnyékát tükrözte, de mutatói nem váltak pirosra. Furcsa módon az új szellem életereje egyre erősebbnek tűnt.

Ha egy élő emberen a halál jelei tűntek fel, az azt mutatta, hogy élete lassan gyertyaláng módjára kialszik. De vajon mit jelenthet, ha azt látjuk, hogy egy halottban virágzik az élet?

Reinkarnálódni készül?

Miközben Zhao Yunlan ezen töprengett, arcátlanul leült az ágyra a lánnyal szemben, és előbányászott egy jegyzetfüzetet.

– Oké, tongxue, kérdeznem kell még néhány dolgot.

Li Qian sápadt arccal nézett rá.

Mivel Shen professzor világossá tette, hogy tisztában van Zhao Yunlan munkájának természetével, nem volt szükség alakoskodásra. A férfi rögtön a tárgyra térve megkérdezte:

– Látott mostanában olyan dolgokat, amiket nem kellett volna?

A lány arcát elöntő rémület választ adott a kérdésre.

– Minden világos. – Zhao Yunlan a két szemöldöke közötti pontra meredt, majd kezét a térdére támasztva kissé előrehajolt. – Abban biztos vagyok, hogy a harmadik szeme még nem nyílt ki. Elméletileg nem kéne látnia semmit. Vajon azért tudták elérni ezek a dolgok, mert olyan csillagzat alatt született? Vagy olyasmibe keveredett, amibe nem kellett volna?

A lány az ajkába harapott. Addig szorította ujjait, míg ujjpercei kifehéredtek.

– Aha! Úgy tűnik, az utóbbi. Mondja, mibe tenyerelt? – a férfi továbbra is nyugodtan beszélt, ám mikor a lány nem válaszolt, hűvösen felnevetett. – Ha nem meséli el, élete végéig kísérteni fogja. Hát nem hallotta még azt a mondást, hogy a kíváncsiság ölte meg a macskát? Vannak olyan dolgok, amikkel nem szabad szórakozni.

– Egy napóra – törte meg végül a csendet Li Qian. – Családi örökség. Olyan régóta megvan, hogy már teljesen feketévé vált. A hátoldalán van egy kerek tányér, olyan kőberakással, amelyek halpikkelyeknek néznek ki. Valójában fekete kristályok – hasonlóak a wujing kőhöz, ahogy az öregek mondták.

Zhao Yunlan tolla megpihent.

– Egy napóra?

Li Qian bólintott.

– A napóra minden nap egyszer körbejár… A nap felkel keleten és lenyugszik nyugaton, újra és újra, az élet végtelen reinkarnációjának ciklusát jelképezve. – A parancsnok egy ideig gondolataiba merülve üldögélt, mielőtt folytatta volna. – De nézhetjük máshogy is. Vannak, akik úgy hiszik, hogy a reinkarnáció az öldöklés végtelen körforgása, ahogy a régit felváltja az új. Ami elveszett, az örökre odavész, és ami elmúlt, az sosem tér vissza. Az óra tekerésével vissza lehet ugyan nézni, de visszatérni nem. A reinkarnációs ciklus fordultával pedig már visszanézni is lehetetlenné válik.

Háta mögött Shen Wei testén titokban remegés futott át.

– Mire használta? – kérdezte a férfi, mire Li Qian ismét az ajkába harapott.

– Rendben, hadd fogalmazzam meg újra. Tett vele valami rosszat?

– Nem! – a lány szeme hatalmasra nyílt.

Zhao Yunlan némán meredt rá.

– Tényleg nem! – A lány összegömbölyödve védekezni próbált. – Hogyan használhatnám fel a családi örökségemet rosszra? Mi a francot beszél?! Maga… – Hirtelen felköhögött. Annyira felidegesítette magát, hogy szinte a fuldoklás határán állt. Újabb és újabb roham rázta meg.

Shen Wei összeráncolta homlokát. Odalépett, és Li Qian hátát megveregetve eltakarta őt Zhao Yunlan átható tekintete elől.

– Csak nyugodtan. Semmi ok a kapkodásra.

– Hatalmas sokk érte – mondta a férfinak. – Bármit is szeretne megtudni, kérem, bánjon vele finomabban!

– Oké, akkor maradok a legfontosabb dolgoknál, aztán már itt sem vagyok! – húzta fel a szemöldökét Zhao Yunlan, majd zsebéből előkotorta egy halott lány képét.

– Látta mostanában ezt a hallgatót?

Li Qian tekintete végigsiklott a fotón. Először szimplán megrázta a fejét. Aztán megragadta a fényképet, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, és alaposan vizslatni kezdte.

– Azt hiszem… – kezdte végül habozva. – Azt hiszem, láttam valakit tegnap, aki hasonlított rá.

– Tegnap mikor? Emlékszik, mit viselt? – komorodott el Zhao Yunlan.

– Este. – Li Qian eltöprengett. – Éppen visszafelé tartottam, miután a könyvtár bezárt. Valószínűleg 10 óra után lehetett. Kijöttem a kampuszról, hogy vegyek néhány dolgot. A bejáratnál láttam valakit, aki talán hasonlított rá, de nem igazán emlékszem, hogy mi volt rajta… Óóó! Nem is! Már megvan! Egy gólyaavatós póló! Felfigyeltem rá, mert nekem is van.

– Sokan viselték tegnap?

– Nagyjából csak a mi iskolánk diákjai – mondta Li Qian. – Nem mondanám, hogy sok ember. A legtöbb hallgató már az új kampuszra jár, nem sokan maradtak a régin.

– Egyforma felsőt hordtak?

– Az enyém még nem volt kimosva, ezért nem akartam rendesen felvenni. Csak a saját pólómra húztam rá. Később levettem és a táskámba gyűrtem, mikor meleg lett.

Zhao Yunlan végiggondolta a hallottakat.

– Volt még valaki a közelben, amikor észrevette őt?

– Igen, egy rakat ember járkált arrafelé, meg autók is dögivel. – Li Qian rádöbbent, hogy a férfi szeretne valamire kilyukadni, ezért megkérdezte: – Miért?

– Nem a főútról kérdeztem. Hanem arról a kis sikátorról az iskola oldalsó bejáratánál. Ott sétált, nem igaz? Volt még arrafelé valaki?

A lány kezdte magát kényelmetlenül érezni. Tekintete oldalra siklott, bólintott, majd zavartan megrázta a fejét.

– Én… Nem emlékszem. Lehet… Talán arra ment, de én nem követtem. Az a sikátor egy zsákutca. Csak azok vágnak át azon az úton, akik az egyetem keleti oldalán lévő kollégiumok egyikében élnek, így általában meglehetősen csendes…

– Ön nem arra ment? – vágott közbe Zhao Yunlan.

– Hogy? Ááá… Én nem…

– Miért nem? Hiszen a keleti oldalon lakik, nem?

– Én… – Li Qian nem tudta, mit mondjon. Motyogott magában, majd pánikba esve kinyögte: – A hosszabb úton mentem, hogy bevásároljak…

– Nem azt állította, hogy már befejezte a vásárlást és éppen visszafelé tartott? – vágott közbe ismét Zhao Yunlan. A hangja szigorúvá vált. – Tongxue, annyira szeretnék én lenni a kedves és barátságos szomszéd rendőrbácsi! Nem akarom megrémíteni. De ahhoz együtt kell működnie a nyomozásban, úgyhogy kérem, mondja el az igazat!

– Az igazat mondom! – markolta meg a felsője szélét Li Qian idegesen.

– Lu Ruomeinek hívták. Ő is a Sárkányvárosi Egyetem posztgraduális hallgatója volt. Azt kérdezte, hogy mi történt tegnap? Elárulom: az iskolatársát meggyilkolták. – Minden szó után szünetet tartva Li Qian arckifejezését figyelte, majd folytatta: – A halál becsült időpontja tegnap este 10 óra, tehát elég nagy a valószínűsége, hogy ön látta őt utoljára élve!

Li Qian pupillái összehúzódtak, miközben a kezében tartott pohár leesett és darabokra tört a padlón. Úgy tűnt, mintha transzban lenne. Szeme sarka idegesen rángatózott és ujjai remegtek, ajkai pedig egészen kéknek tűntek a sápadtságtól.

Zhao Yunlan hátradőlt és keresztbe tette a lábát. Ujjait a térdén összefűzve a lányra pillantott.

– Mitől rendült meg ennyire? Ha az áldozat halálának semmi köze önhöz és nem is ismerte őt, mitől fél? Miért választotta a hosszabb utat tegnap este, ahelyett, hogy áthaladt volna a sikátoron?

Li Qian röviden felsikoltott, majd összehúzta magát. Ujjai a hajába téptek, miközben próbálta eltakarni az arcát.

Zhao Yunlan határozottan megragadta az egyik csuklóját és elhúzta a kezét.

– Hiába próbál kitérni! Nézzen rám és mondja el, hogy pontosan mit is látott! – parancsolta ridegen.

A lány ellökte a kezét. Erőlködés közben a kórházi ágy megmozdult, fémlábai élesen csikorogva kaparták a padlót.

– Nem tudom! – kiabált hisztérikusan. – Nem tudom! Nem tudom! Ne kérdezzen! Nem tudom!

– A kampusza nem túl nagy – halkította le Zhao Yunlan a hangját. – Meglehet, hogy egyszer elment mellette reggelit majszolva. Vagy talán ugyanazt a tanulószobát használták, ugyanazt a könyvet kölcsönözték ki.

Akarja tudni, hogyan halt meg? Amikor megtaláltuk, a holtteste teljesen egyedül feküdt a sikátorban. Valami éles felszakította és kikaparta a szerveinek felét. Nem tudjuk biztosan, mi történt vele… De a beleinek egy részét fognyomok tarkították, így logikus arra következtetni, hogy a gyilkosa megette. Az a sok vér… Mindenfelé szétfolyt a földön, a foltok még mindig ott vannak. Egyébként tudta, hogy—

Li Qian egyetlen szó nélkül sikoltozni kezdett. A parancsnok érzéketlenül figyelte, mintha a szíve fémből vagy kőből lett volna. Nem könyörült.

– Még élt, amikor felhasították a hasát. Látnia kellett, ahogy a saját máját, veséjét és gyomrát kitépik a testéből. Biztosan hallotta a csámcsogást, amikor megették a szerveit. El tudja képzelni, milyen lehetett?

A sikoltozástól már rekedt Li Qian térdre rogyott a padlón és karját a feje köré húzva összegömbölyödött. Az ügyeletes orvos meghallotta a zűrzavart és odasietett.

– Mi történt? Mi folyik itt?

– Egy… Egy árnyék volt – válaszolt neki a lány ezúttal.

– Miféle árnyék? – Zhao Yunlan arckifejezése ünnepélyes lett. Hosszú léptekkel odasétált és leguggolt mellé.

Shen Wei úgy érezte, muszáj közbeszólnia.

– Vigyázzanak a pohárral! – mondta, azzal megragadott egy seprűt a sarokból és oldalra söpörte a szilánkokat. Aztán egy pillanatnyi habozás után megkérdezte: – Nem lenne jobb, ha kimennék? – Majd a tanítványához fordult. – Mi lenne, ha hoznék neked még egy kis vizet?

– Nem, jobb, ha itt van – hárította el az ajánlatot Zhao Yunlan. – Nincs velem női munkatárs, és szabálytalan lenne egyedül kikérdeznem őt. – Miközben beszélt, segített Li Qiannek kiegyenesedni és felülni, aztán átpasszolt egy csomag zsebkendőt. – Milyen árnyék? Nem kell kapkodni.

– Amikor a lány elhaladt mellettem és megláttam a pólóját, rájöttem, hogy az iskolatársam. Így hát üdvözöltem, habár nem ismertük egymást. Csak elnézést kért és elrohant mellettem. Ekkor… – Li Qian felnézett és hevesen megborzongott. A szeme véreres volt. – Ekkor láttam meg az árnyékát… Az árnyékait! Több is volt neki!

– Több fényforrás több árnyékot hoz létre. Talán— szólalt meg egészen lágyan Shen Wei.

– Nem arról volt szó! Egyáltalán nem! – szakította félbe remegő hangon Li Qian. – Nem az a fajta árnyék volt. A semmiből tűnt fel, holott nem is volt fény. Sokkal sötétebb volt, mint a többi és… És a legrosszabb, hogy… nem is a lánnyal együtt mozgott!

A szoba hirtelen kísértetiesen elcsendesedett. Li Qian úgy remegett, hogy a csontjai majdnem darabokra hullottak. A professzor egy kis idő után lehajolt és vigasztalóan megpaskolta a fejét.

– Tongxue, kérlek, próbálj nyugodt maradni!

– Láttam, Shen professzor! Esküszöm, hogy így volt! – A lány megragadta az inge szegélyét és sírva fakadt. – Folyamatosan követte őt! Láttam! Abban a pillanatban, ahogy besétált abba a sikátorba, az a valami hirtelen… hirtelen felállt, mint egy igazi ember! Annyira féltem! Az életemért futottam!

– Azt hittem, biztos álmodtam, vagy csak hallucináltam. De akkor önnek— Önnek rá kellett kérdeznie és el kellett mondania, hogy ő… ő már…

Ekkor mintha eszébe jutott volna Zhao Yunlan korábbi jellemzése. Felugrott, ellökte Shen Weit, és a sarokba rohanva elhányta magát.

A professzor szemrehányó pillantást vetett a parancsnokra.

– Ó… ne aggódjon – mondta a másik. – Nem is reagált túl vészesen. Nem volt kint a helyszínen ma reggel… Az egyik újoncunk akkorát okádott, hogy gyakorlatilag tengeri uborkává változott.

Shen Wei tekintete tehetetlenséget tükrözött. Megrázta a fejét és kiment a folyosóra, ahol szerzett egy üveg vizet a folyamatosan befelé tekintgető orvostól. Aztán megvárta, hogy Li Qian kiöblítse a száját és segített neki felegyenesedni. A lány képtelen volt teljesen egyedül állni, végül Shen Wei segítségével tántorgott vissza az ágyba.

– Már megölt valakit és engem is meg fog! Nem hagy majd békén, ugye? – nézett fénytelen szemekkel Zhao Yunlanra, a férfi azonban nem válaszolt a kérdésre.

– Körülírná nekem?

– Nem láttam tisztán, de… emberalakúnak látszott. Amikor felállt, nagyjából ekkora lehetett – mutatta kezével. – Teljesen fekete és kicsit alacsony volt, ezért picit kövérnek tűnt.

Zhao Yunlan tolla megpihent. Összeráncolta a szemöldökét és megismételte.

– Kicsit alacsony és picit kövér?

A lány bólintott.

– Lehetséges lenne, hogy valójában nem is volt alacsony? Mi van, ha azonnal elmenekült, ahogy meglátta, így nem tudott teljesen kiegyenesedni?

Li Qian elhallgatott, még a korábbinál is sokkal lassabban reagált. Aztán Zhao Yunlan tekintetét kerülve lesütötte a szemét és ismét bólintott.

– Igen… Lehetséges.

A férfi tekintetébe furcsa kifejezés költözött.

– És aztán?

– Aztán elfutottam – hajtotta le a fejét. Zhao Yunlan némán fürkészte a lányt, aki annyira összeszorította az ujjait, hogy azok vége egészen kifehéredett.

A férfi végre-valahára megkönyörült rajta. Kitépett egy lapot a füzetéből és felírt rá egy számsort.

– Ha bármi eszébe jut, kérem, lépjen velem kapcsolatba amilyen hamar csak lehetséges! A telefonom éjjel-nappal be van kapcsolva. Köszönöm a segítségét! – azzal Li Qian felé lökte a papírcetlit és felállt.

– Kikísérem – közölte Shen Wei.

– Semmi szükség rá – válaszolta a másik. – Először úgyis füstölök egyet odakint. Beszéljen vele! Egy kicsit durva voltam, előfordulhat, hogy megijesztettem. Elnézést kérek!

A professzor a lányra nézett, kinek gondolatait nem lehetett kifürkészni, és Zhao Yunlan szavaira sem reagált.

A parancsnok szájában már ott fityegett a cigi, miközben kilépett. A professzor Li Qian felé fordult.

– Nem vagy éhes? Hozhatok valamit a kávézóból – hangja ennél lágyabb nem is lehetett volna.

Zhao Yunlan távozásával az a nyomasztó érzés is szertefoszlott, ami körüllengte őt. A lány is könnyebben lélegzett, és végre utolérte a kimerültség. Erőtlenül megrázta a fejét.

– Akkor megkérem az orvost, hogy maradjon veled egy ideig – mondta Shen Wei. – Pihenj egy kicsit. Ha jobban érzed magad, menj haza nyugodtan, rendben?

A lány bólintott.

A professzor elindult, aztán két lépés után eszébe jutott valami. Visszafordult.

– Van nálad pénz? Mi lenne, ha hagynék itt valamennyit?

Egyértelmű volt, hogy csupán jót akart. Li Qian nagy nehezen elmosolyodott.

– Köszönöm, de tényleg semmi szükség rá.

Shen Wei felsóhajtott, mintha gondolkodna valamin.

– Néhány hazugság szándékosan hangzik el, tongxue, míg a többi nem. Az előbbi mások megtévesztését szolgálja, míg az utóbbi saját magunkét. Bármelyikről is legyen szó, elég szomorú dolog… – jegyezte meg végül.

Szavai elég általánosak voltak, de Li Qian megdermedt. Shen Wei lesütötte a tekintetét.

– Nem fontos. Vigyázz magadra!

Ezt követően a szomszédos gyógyszertárba ment, ahol beszerzett egy kis üveg gyógybalzsamot, aztán kisietett.

Zhao Yunlan még mindig a folyosón álldogált és éppen telefonált.

– Utánajártam. Ezúttal a másik oldal problémája, nem a miénk – mondta a női hang a vonalban, amely nem Wang Zhenghez tartozott. A nő sziszegve beszélt és halkan elhúzta az utolsó szótagokat, amitől kissé kacérnak tűnt. – Tegnap este, amint megnyílt az alvilág kapuja, egy tucat alvilágiként számontartott lélek tűnt el. Legtöbbjük nemrégiben halt meg, hét nap sem telt el. Egyrészt még mindig a halandó világba vágytak, másrészt pedig nem értették a szabályokat. De mindegy is – nem okozhatnak túl sok gondot. A valódi probléma inkább az, hogy egy préta is megszökött.

– Már megbocsáss, hogy mondtad? – a férfi azt hitte, rosszul hall.

– Egy préta.

– Ezek kiengedtek egy éhes szellemet a halandók világába?! Szeretnének búcsút mondani a munkájuknak?! – ha a düh égetni tudott volna, Zhao Yunlant tűzveszélyesnek nyilvánítják.

– Az alvilág jelenlegi vezetősége nem igazán áll a helyzet magaslatán. A másik oldal mindig is ilyen volt. Megjelennek, ha valamit hasznosnak vélnek, de a baj első jelére semmivé lesznek. Nem mintha ez újdonság lenne számodra. – A nő elhallgatott egy pillanatra. – Még egy dolog: üzenetet kaptunk tőle. Azt hiszem, valószínűleg be fog állítani személyesen, de nem merem kinyitni, hogy biztosra menjek. Siess és gyere vissza!

– Minek jönne? – a parancsnok homloka ráncba szaladt. – Oké, vettem! Addig is van néhány feladatom a számodra. Először is, a gyilkosság közvetlenül az Egyetemi úttal szemben történt, és van egy biztonsági kamera abban a kereszteződésben. Szerezd be onnan a videókat, talán sikerült felvennie valamit! Másodszor, nézz utána egy Li Qian nevű lánynak, aki a Sárkányvárosi Egyetem posztgraduális első éves hallgatója! Az Idegennyelvi Tanszékre jár. Harmadszor pedig, járj utána, hogy a másik oldal tud-e mesélni valamit egy régi, fekete kőből készült napóráról, amelybe halpikkelyeket véstek. Tudd meg, mi az pontosan!

A szeme sarkából felpillantva meglátta, hogy Shen Wei közeledik, mire lehalkította a hangját.

– Ez minden. Mennem kell, majd később beszélünk. Szólj, ha megtudsz valamit!

Zhao Yunlan arcáról egy szempillantás alatt eltűnt az ingerültség. Ahogy megfordult, az öreg gazfickóból seperc alatt egy fiatal úriemberré változott. Gyengéden és túlzó udvariassággal szólalt meg: – Ááá, Shen prof, ön túl kedves! Igazán semmi szükség rá, hogy kikísérjen.