A heves szél még agresszívabbá vált, felkapta a havat a földről, és az emberek arcába csapott. Az ég és a föld színe megváltozott, Zhao Yunlan zseblámpájának fénye pedig semmivel sem tűnt fényesebbnek egy szentjánosbogárnál, ahogy egykettőre eltűnt a kavargó hóban.
Mikor húsz perccel később még mindig nem tért vissza, Shen Wei nem tudott tovább várni.
– Maradjatok nyugton, és ne szálljatok ki a kocsiból! – utasította a hallgatókat. – Adjatok egy lámpát, megyek, és megkeresem. Mindjárt jövök.
– Professzor! – állította meg a férfit az osztályfelelős aggódva. – Előfordulhat, hogy történt vele valami?
Shen Wei egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, a félhomályban és szemüvege takarásában az arca semmi érzelmet nem tükrözött.
– Nem. Mégis hogyan történhetne vele bármi is, ha én vigyázok rá?!
Kabátját szorosan összehúzva kilökte az autó ajtaját, kikászálódott, és hosszú léptekkel útnak indult.
Egy varjú rekedt károgása hangzott fel a füle mellett. Shen Wei levette hóval borított szemüvegét, és felnézve egy madarat pillantott meg a végtelen fehérségben. Varjúnak tűnt, úgy is hangzott, de sokkal nagyobb volt közönséges társainál. Háta mögött fellebbent hosszú, kecses farka, miközben vérvörös szemekkel meredt rá. Nem mutatta jelét, hogy félne az emberektől, sőt, nagyon is élénken vizsgálgatta a férfit.
Shen Wei nehézkesen tett még néhány lépést. A méretes madár továbbra is őt figyelte, majd hátrahajtotta a fejét, és hirtelen felkárogott. A hosszú kiáltás után némán addig hajolt, míg a csőre már majdnem a földet érintette, mintha csak gyászolna.
A szél által felvert hó elhomályosította a férfi látását. Úgy érezte, mintha megfagyott volna. És ezalatt nem csak merevséget értett, hanem valódi zsibbadtságot. Mintha a vér többé már nem keringett volna az ereiben, vagy mintha az idegvégződései befagytak volna.
Aztán megdermedt szaglóidegei meglepő módon megéreztek valamit. Kissé kellemetlen volt, de nem elsöprően gusztustalan. Mintha valami gonosz rohadt volna a fehér hó mélyén. Megtorpant, hogy alaposabban szemügyre vegyen egy foltot. A felszín alól egy kisebb dudor türemkedett ki, és éppen a hegycsúcs felé tartott.
Valami volt a föld alatt!
Shen Wei egy időre majdnem megfeledkezett önmagáról. Kezei ösztönösen ökölbe szorultak, sötét szeméből pedig rettenetes könyörtelenség áradt. A havas talaj forrni kezdett pillantása alatt, a mélyben lappangó dolog pedig már majdnem a felszínre tört…
Amikor hirtelen egy hang hallatszott a háta mögött.
– Nem azt mondtam, hogy várj a kocsiban?! Miért vagy idekint?!
Shen Wei megrezzent. A gyilkos szándék azonnal elpárolgott a tekintetéből, annak hiányában pedig kissé elveszettnek tűnt. Még mielőtt megfordulhatott volna, valami körbefonta. Előfordulhat, hogy Zhao Yunlan tényleg magasról tett a hidegre, de az is lehet, hogy csak a fogait összeszorítva volt képes eltűrni a dermesztő fagyot… Mindenesetre a férfi szétnyitotta a kabátját, és magához húzta Shen Weit. Testének melege átsütött a kötött vékony pulóveren keresztül, és elérte a másikat.
Zhao Yunlan arca szinte kékült a hidegtől, de a rajta szétterülő mosoly – még ha kissé mereven is – lángolt.
– Engem kerestél? – kérdezte.
Ne válaszolj! Ne válaszolj! Visszhangzott a kétségbeesett sikoly Shen Wei szívében. De mintha a heves szél messzire fújta volna minden józanságát, akarata ellenére is megbabonázva bólintott.
Zhao Yunlan halkan felkuncogott. Vállait átkarolva szoros ölelésbe vonta a férfit. Hirtelen olyan közel álltak egymáshoz, hogy orrának hegye majdnem a másik arcát érintette. Miközben kifújta a levegőt, meleg lehelete csókként simította végig Shen Wei bőrét.
Shen Wei visszatartotta a lélegzetét, szíve a mennydörgés erejével dobogott. Ahogy a jeges szél hóval töltötte meg a levegőt, Zhao Yunlan volt az egyetlen valóságos dolog a határtalan föld és ég között.
– Menjünk! – Zhao Yunlan kibontakozott az ölelésből, csupán érintésének emléke kísértette továbbra is. Rekedtes hangja szétzúzta az őket körbevevő hangulatot, mintha csak egy mély álomból zökkentette volna ki őket. Shen Wei némán utána indult.
Nagyjából egymagasak voltak, és többször is majdnem elbotlottak egymásban menet közben, ezért aztán Zhao Yunlan a gallérjához csíptette a kis zseblámpáját, és megfogta Shen Wei kezét.
A másik automatikusan igyekezett kiszabadulni, de Zhao Yunlan csak még jobban megacélozta ujjainak szorítását.
– Maradj veszteg! – szólalt meg hangja közvetlenül a füle mellett. – És légy óvatos, piszkosul csúszik a hó!
Az út szélén álló hatalmas madár hirtelen kilőtt az ég felé, tett két kört, aztán a távolba veszett.
– Egy gyászmadár – követte Zhao Yunlan Shen Wei tekintetét. – Az öregek azt állítják, hogy így hívják ezeket a nagy faroktollal rendelkező böszme varjakat. Csak akkor tolják elő a pofájukat, amikor nagy katasztrófa közeleg. Szerencsétlenséget hoznak.
Nem várt Shen Wei válaszára, csak összeráncolta a homlokát, és zavarodottan felpillantott.
– Nincs semmi gikszer az asztrológiai képleteddel, ugye? – kérdezte. – Hogy lehet, hogy folyton ilyen dolgokba botlasz?
– Mi történt? – kérdezte Shen Wei, aki egyértelműen igyekezett kitérni a kérdések elől, és inkább témát váltott. Így hát Zhao Yunlan nem forszírozta.
– Szétnéztem egy darabon. Keresnünk kell egy helyet, ahol eltölthetjük az éjszakát. Azt hiszem, volt egy lavina kissé feljebb. Járhatatlanok az utak.
Beszéd közben elérték az autót. Zhao Yunlan megpróbálta kinyitni az ajtót, de kezei túlságosan le voltak fagyva ahhoz, hogy képes legyen erőt kifejteni. Újra próbálkozott, ismét sikertelenül. Shen Wei sietett a segítségére, majd megszólalt:
– Szállj be, és melegedj fel egy kicsit.
Amint beült, Zhao Yunlan megszédült kissé a melegtől. Megnyomkodta a halántékát, és átvett egy darabka csokoládét az osztályfelelőstől.
– Az út legalább hét-nyolc éves. Nem egy felkapott kiruccanási helyszín, de szerepelt egy utazási magazin címlapján. Emlékszem, hogy van néhány falu a hegy alján. Elég turista keresi fel ahhoz, hogy a sok falusi fogadóvá alakíttassa át az otthonát. Azonban az előttünk lévő úton nem tudunk átjutni, és a hegy aljában sem látok semmit. Még távcsővel is alig tudtam pár nagyobb fát kivenni a hó alatt. Csupán egy-két ág kandikált felfelé.
– Akkor az itt elhaladó emberek a falusiak voltak, akik meghaltak a lavina során? – kérdezte a szemüveges srác némi gondolkodás után. – Néhány idősebb beszámolt arról, hogy a nagy földrengések során szellemsereget lehet észlelni.
Zhao Yunlan megrázta a fejét, majd elővette a mobilját, és telefonálásba fogott. Néhány üdvözlő szó után kérdezősködni kezdett a közelben lezajlott geológiai eredetű katasztrófákról.
– Oké, oké. Köszi. Ne aggódj, egyetlen éjszakára jó lesz. Ühüm. Igen, tudom, mit kell csinálni – közölte a másikkal, majd letette. – Nos, csakugyan van egy kis bibi.
– Tehát tényleg lavina okozta?
– Épp most volt a hírekben – felelte. – Egy tragikus természeti katasztrófa idézte elő. Sokkal rosszabb, mint egy egyszerű földrengés. Úgy tűnik, hogy odalent több falut is maga alá temetett. A mentőszolgálat egyik csoportja épp most próbál kitalálni valamit, de elég reménytelen a szitu.
– Akkor velünk mi lesz? – kérdezte az osztályfelelős. – Az autóban maradunk? Bekapcsolva tudjuk tartani a fűtést egész éjszaka? Mi lesz, ha elfogy a benzin?
– A benzin nem probléma, de egy lavina után nem biztonságos itt időzni. Feljebb kell jutnunk. De nyugi, bízzátok csak rám magatokat! Van egy aprócska kunyhó a hegy tetején. Passzolom, hogy mire használják. De megnéztem távcsővel, és még ha lakatlan is, legalább lesz tető a fejünk felett.
Miután kissé felmelegedett, Zhao Yunlan begombolta a kabátját, és kiszállt az autóból. Kinyitotta a csomagtartót, aztán elővett egy hatalmas zacskó kaját, meg néhány meleg kabátot.
– Vegyétek fel ezeket, és kapjatok be néhány falatot! Ami nem fér belétek, azt hozzátok magatokkal. Szólok a mögöttünk lévőknek is, hogy csatlakozzanak. Nekiindulunk, visszük a hálózsákokat és a sátrakat is. Kishölgy, te csak a kaját hozd, majd én viszek helyetted minden mást.
Miután Zhao Yunlan beavatta a többieket is, azok gyorsan magukra kapták a kabátokat, összecsomagoltak, és sietve csatlakoztak. Shen Wei, aki mindig remekül odafigyelt a részletekre, egyből észrevette, hogy mintha eggyel többen lennének.
Az újonnan feltűnő illető a csoport végén haladt, és meg sem mukkant. Megjelenése alapján nőre tippelt, de vastag ruházata és fedett arca miatt nem volt benne egészen biztos. Rendkívüli módon furcsának tűnt. Lehet, hogy csak a hideg miatt, de nem igazán tudta irányítani a mozdulatait.
Zhu Hong időnként hátramaradt, és váltott vele néhány szót, amire válaszul csak egy bólintást vagy egy fejrázást kapott. A professzor azt is észrevette, hogy amikor a feje megmozdult, a lábai megálltak. Csak azután tudott újra lassan útnak indulni, hogy befejezte fejének mozgatását, mintha egyszerre csak egy testrészét tudná irányítani.
Miközben ezen töprengett, hirtelen egy kar tekeredett a vállai köré, és valaki megérintette az arcát.
A mozdulat túlságosan bizalmas volt. Shen Wei nem hagyhatta annyiban mindenki előtt, ugyanakkor nem is térhetett ki előle. Teste teljesen megmerevedett. Szerencsére Zhao Yunlan nem sokkal később elengedte.
– Hogy lehetsz ennyire érzékeny a hidegre?
– Nem vagyok a— kezdte Shen Wei feszélyezve.
– Ezt meg hogy érted? Hiszen tiszta kék a szád! – vágott közbe a férfi. Levette a kabátot, amibe nem sokkal korábban bújt bele, és egyetlen szó nélkül a másik köré csavarta.
– Mit csinálsz?! – ragadta meg a kezét döbbenten Shen Wei. – Te magad mondtad, hogy nem játék egy ilyen helyen megfázni!
– Thermo póló van rajtam – húzta le gallérját a férfi. – Akkor sem lett volna fűtésünk, ha a falusiakkal maradunk odalent. Veletek ellentétben én felkészülten jöttem. Igyekezz, és bújj bele rendesen!
Amikor Shen Wei még mindig hezitált, Zhao Yunlan meglágyította a hangját.
– Ugyan, ne aggódj már!
A professzor képtelen volt védekezni a hangja és a tekintete ellen, a parancsnok pedig ezt kihasználva pillanatok alatt ráadta a kabátot, majd a csoport hátulja felé indult.
– Nézzetek az orrotok elé, és kapaszkodjatok egymásba! – kiáltotta Zhao Yunlan. – Xiao-Guo, vedd át Zhu Hong-jie[1] csomagját. Odafigyelhetnél az ilyesmire! Csak dísznek van a szemed?!
Guo Changchengnek egyből eszébe jutott, hogy milyen őrült hangulatban volt a férfi korábban. Összehúzta magát, és egyetlen mukkanás nélkül a csoport végébe rohant, hogy elvegye Zhu Hong táskáját.
Shen Wei tekintete egy ideig Zhao Yunlan hátát fürkészte, keze pedig elidőzött a férfi testmelegének halványuló nyoma fölött. Finoman dörzsölgetni kezdte a másik érintésének helyét, egyszerűen képtelen volt elengedni az érzést. Aztán felhúzta a cipzárt, és a kulcscsontjához nyomta a nyakában lógó medált, amely enyhe melegséget bocsátott ki magából, kitűnve a végtelen hó és jég birodalmában. Borzasztóan haloványnak tűnt, mégis rengeteg vigaszt nyújtott.
***
A csoport körülbelül fél órát sétált, mire végre észrevették a kis házat, amelyet Zhao Yunlan említett. De meglátni valamit és odaérni két külön dolog – még plusz egy órába telt, mire megtették az előttük álló utat.
A házat kőből építették, és kívülről fával erősítették meg. A tető valamiféle tehénbőrrel volt befedve, hogy ellenálljon a szélnek és a hó súlyának. Egy kis kert vette körül az épületet, a körülötte tekergőző régi kerítést pedig betemette a hó.
Kopottnak és magányosnak tűnt, ahogy kísérteties némaságában elhagyatottan álldogált a hegy tetején.
Zhao Yunlan kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa a kis fakaput, mire a korábban Zhu Hong táskájában rejtőző Daqing hirtelen előugrott. Még mielőtt bárki is elgondolkodhatott volna azon, hogy vajon honnan került elő, élesen felnyávogott. A hátán minden egyes szőrszál nyugtalanul meredt felfelé.
– Mi az? – ragadta meg Zhao Yunlan a grabancát.
A macska tekintete a behavazott kertre szegeződött.
– Zhao parancsnok, Daqing csak azt jelzi, hogy valamit elástak az udvaron – közölte mögöttük Wang Zheng szinte csak lehelve a szavakat.
Hangja igazán kellemes lehetett életében, de mivel szellemé vált, hozzá hasonlóan annak is lejárt a szavatossága. Jellegzetes kísértetiesen lágy tónusával mindenki libabőrössé vált, aki meghallotta.
Egyszerre mindenki elhallgatott, ahogy váratlanul megszólalt.
Zhao Yunlan fázósan dörzsölte össze a kezeit, hogy felmelegítse őket.
– Várjatok itt, megyek és meglesem.
Határozottan lökte be a kaput, biztos volt benne, hogy képességei bármivel szemben megvédik. Ahogy belépett, Shen Wei azon nyomban szorosan követte.
A fagyott talaj valamiért rendkívül egyenetlen volt. A férfi lelassította lépteit, és tett egy kört az udvaron. A fekete macska szemei vörösen izzottak, mintha két kis lámpás világítana az éjszakában. Hirtelen kiszabadította magát Zhao Yunlan karjaiból, a kert egyik sarkába vágtatott, és kövér mancsaival túrni kezdett egy kitüremkedést.
Zhao Yunlan rögtön letérdelt mellé, megragadta a nyakánál fogva, és felemelte. Kabátjával mit sem törődve beletörölte Daqing mancsait a ruhája ujjába, majd a zseblámpájával megvilágította a helyet, ahol korábban ásott.
Alig észrevehetően egy elefántcsontszínű valami kandikált kifelé. A férfi csizmája rejtekéből előhúzott egy kis lapátot, és elkezdte vele kaparni a földet, egyre mélyebbre és mélyebbre jutva. Egészen addig, amíg egy lapos homlok, és egy üres szemgödör jött vele szembe. Megállapította, hogy sikerült kiásnia egy fél koponyát.
A korábban őket követő Shen Wei szemügyre vette a kis kertet. Beitta a talaj összes dudorát, és hirtelen egy dermesztő gondolat cikázott át az agyán. Valószínűleg a föld felszíne alá hantolt emberi csontokon állnak.
Visszafordult, hogy megnézze a kapuban reszkető diákokat, majd lehajolt, és megérintette Zhao Yunlan karját.
– Egyelőre temesd be – mondta halkan. – Ne csinálj belőle nagy felhajtást!
Zhao Yunlan visszatolta rá a fagyos földet, majd úgy állt fel, mintha mi sem történt volna. Intett a hallgatóknak és a beosztottainak, hogy menjenek utána.
– Minden okés. Csak törött tetőcserép hever szanaszét az udvaron. Nézzetek a lábatok elé, és ne törjétek ki a bokátokat! A talaj nem éppen egyenletes. Állítsátok fel a sátrakat, aztán ügyeljetek arra, hogy melegen tartsátok magatokat! – Eltette a kislapátot, aztán reszketve cigire gyújtott. Oldalra lépve megvárta, amíg mindenki besiet.
Wang Zheng hátramaradt, megállt Zhao Yunlan előtt, és suttogva megkérdezte:
– Láttad?
A férfi igenlően hümmögött.
– Valójában több szintje van – közölte a lány.
Zhao Yunlan ereiben egyszeriben megfagyott a vér.
– A fenébe! Sosem láttam olyan emeletes ágyat, amire még több emeletes ágyat halmoztak volna. Elég zsúfolt ez a szállás. Nem tesznek majd panaszt az ingatlankezelő cégnél, ha mi is bepofátlankodunk?
– Van néhány dolog, amire oda kell figyelnünk – jegyezte meg Wang Zheng, majd szünetet tartott. – Megyek, és elmondom a többieknek, amit tudniuk kell. Amíg elvégezzük a megfelelő szertartásokat, valószínűleg nem lesz baj abból, ha itt éjszakázunk.
– Akkor hajrá! – bólintott Zhao Yunlan.
Wang Zheng számolta a lépteit az ajtóig, aztán hátralépett, megfordult, és lassan letérdelt. Kezeit a feje fölé emelve leborult a kert irányába, és széles mozdulatokkal valamiféle szertartásba kezdett.
A kíváncsi diákok az ajtóhoz sereglettek. Shen Wei mindannyiukat lecsitította, majd betessékelte őket az épületbe, még mielőtt megfigyelhették volna, hogy mi történik. Wang Zheng ujjai kifejezetten műanyagnak tűntek, a hatalmas csuklyája alól kikandikáló rövid hajtincs pedig egyértelműen nejlon volt.
Zhao Yunlan a falnál állt, és a lányt nézte.
Wang Zheng az ajtónál térdelve halkan kántálni kezdett egy ismeretlen nép nyelvén. Senki sem értette őt, mégis olyan érzés volt… Olyan érzés volt, mintha a szavak vízként ömlöttek volna a szájából. Hangja messzire terjedt, mintha csak egy rég elfeledett lelkeket hívna életre, és egy pillanatra heves dobogást váltott ki az emberek szívében.
Mindenki érezte, még Shen Wei tanítványai is a házban. A fiatalok önkéntelenül is ünnepélyesen és tiszteletteljesen hajtották le a fejüket. Csak a cigiző Zhao Yunlan maradt teljesen közömbös és rezzenéstelen.
– E-Ez meg mi volt? – kérdezte Zhu Hong halkan.
– A halott őseim lelke – állt fel Wang Zheng mereven, és lesöpörte a koszt a nadrágjáról. – Üdvözöltem őket, úgyhogy most már mindennek rendben kell lennie. Ne álldogáljunk itt az ajtóban, üljünk le odabent. Ne felejtsétek el, hogy nem szabad kintre szemetelni, és hogy mindig köszöntsétek őket, ha kimentek! Ha pedig könnyítenetek kell magatokon, maradjatok távol a kerttől!
Valahogy megnyugtató volt ezt hallani. Mindenki meghajolt a kert felé, és bement az épületbe, hogy elmeneküljön a szél elől.
Wang Zheng megvárta, amíg eltűnnek, mielőtt Zhao Yunlanhoz fordult.
– Zhao parancsnok, te születésed óta látod a másvilágot. Mindig is olyan dolgokkal foglalkoztál, amikben mások nem hisznek, és egész idő alatt elismerted a szellemek és az istenek létezését. Ennek ellenére sosem mutatsz tiszteletet, amikor elhaladsz egy szentély vagy egy templom mellett. Ez nem helyes.
A férfi hanyagul lepöckölte a cigijét, majd mosolyogva bólintott.
– Totál igazad van! A viselkedésem tűrhetetlen! Senkinek sem szabad a példámat követnie! Még az alkotmány is elismeri a vallásszabadságot, és egy bizonyos szintig mindenkinek tiszteletben kell tartania mások hitét.
Wang Zheng tekintete még a műanyag szemek ellenére is metsző volt. Hangja alig volt több a suttogásnál.
– A három világban és a hat irányban[2] mindig lesznek olyan emberek és dolgok, amiket nem érthetsz meg. Talán rátermett vagy, de felülmúlhatja-e bármely ember – legyen akármilyen nagyszerű is – az eget és a földet?! Lehet-e egy halandó hatalmasabb a sorsnál?
– Nem jó, ha valaki túl öntelten él, Zhao parancsnok. Ha valaki túlságosan beképzelt és elbizakodott ahhoz, hogy tisztelje az isteneket és a buddhákat, egy napon elszenvedi annak következményét.
Zhao Yunlan mosolya kissé elhalványult. Kinyújtotta a kezét, majd megigazította Wang Zheng kapucniját és ruháit, ahol azok rendetlenül álltak. A mozdulat óvatos és gyengéd volt, de szavai hidegen csattantak.
– A lelkiismeretem tiszta, és nincs szükségem semmire. Istenek vagy buddhák, árnyak vagy szörnyek – ugyan ki merészelne ítélkezni felettem?! Lehetnek bármilyen magasztosak és nagyszerűek, mégis mi közöm az egészhez?!
Wang Zheng vetett rá egy pillantást majd felsóhajtott. Kinyújtotta műanyag kezét, tett néhány mozdulatot a levegőben, kántált valamit azon az érthetetlen nyelven, majd gyengéden megérintette Zhao Yunlan homlokát.
– Jó ember vagy, az istenek pedig jóindulatúak – lehelte kísérteties hangján. – Bocsássanak meg neked, és védelmezzenek életed során!
A férfi nem tért ki az érintése elől. Még a fejét is lehajtotta, hogy a lány könnyebben hozzáférjen. Azonban miután végzett, megjegyezte:
– Te is jó ember voltál, amíg éltél. Vajon az istenek megbocsátottak neked, és védelmeztek téged?
Szomorúság tükröződött a műanyag szemekben, ahogy a szellem feltekintett rá.
– Brutál nagy a szél idekint, úgyhogy húzzál befelé, gyermekem – taszajtotta meg a vállánál fogva Zhao Yunlan.
***
Odabent Zhu Hong és Chu Shuzhi gördülékenyen és hatékonyan dolgozott együtt. Seperc alatt felállítottak egy kis szabadtéri etanol égős tűzhelyet, és megtöltöttek egy nagyjából húsz centiméter széles edényt tiszta hóval. Aztán Zhu Hong összerakott egy kis állványt, és rátette a vákuumzacskós marhahúst, hogy a gőz felmelegítse. Amint az megpuhult kissé, felnyársalta, és a tűz fölött megsütötte annak tartalmát.
Néhány diák már előbányászta a füzetét. Amint látták Wang Zhenget bejönni, egyből felcsillant a szemük. Gyorsan körülvették, és egy bambuszrúd kinézetű fiú kissé idegesen megszólította.
– Jiejie, nem bánná, ha kérdeznénk néhány dolgot a ház népének szokásairól?
A kérdés után felpillantott Shen Weire. Ahogy meglátta, hogy a férfi kissé ráncolja a homlokát, aggodalmaskodva hozzátette.
– Sajnálom, mármint— Úgy értem, hogy ha nem okozunk vele problémát. Ha nem szabad beszélnie róla, akkor ne is törődjön velünk. Bocsásson meg, nem tudtuk.
– Semmi baj – felelte csendben a lány, és leült a kis tűzhely közelében.
Kezét ruhája ujjaiban tartva felkapott egy darabka csokoládét a mellette lévő halomból. Fogalma sem volt, hogy ki vette őket, de az apró csokigolyók egyesével voltak csomagolva, és egészen különlegesnek tűntek. Wang Zheng látszólag nagyon szeretett volna kipróbálni egyet. De hiába próbálkozott, ruhájában lévő ujjaival nem tudta kicsomagolni.
A vörösruhás osztályfelelős felvett egy másik darabot, aztán átadta neki.
– Ez finomabb, jiejie. Ezt kóstolja meg.
– Csak nézem – lehelte a lány halkan. – Nem ehetek… édességet!
Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta.
– Számtalan változás történt errefelé, a hegy lábánál élők sok-sok évnyi vándorláson, és megannyi törzs beolvadásán mentek keresztül. Legelőször a khampák[3] egy csoportja telepedett le ezen a helyen… Az égi temetés[4] elég népszerű a tibetiek körében. Ha valaki meghal, testét átadják a temetkezési mesternek, hogy feldarabolja azt. A nagyobb csontokat darabokra törik, majd összekeverik jakvajjal és árpaliszttel, hogy a madarak könnyedén megehessék őket. Ez biztosítja, hogy a testből semmi se maradjon hátra, mert az rossz előjelnek számít. Ezért tartották már akkor is olyan fontosnak a jó temetkezési mestert. Ez a hely, ahol megszállunk éjszakára, eredetileg a helyi mester lakhelye volt.
Az osztályfelelős megborzongott, de Wang Zheng észre sem vette.
– Habár a temetkezési mester nagy tiszteletnek örvendett, mivel rendszeresen került közvetlen érintkezésbe a halottakkal, mégis balszerencsésnek számított. Nagy tekintélye ellenére az emberek általában elkerülték.
Guo Changchengnek eszébe jutott valaki a hallottak alapján. A Lélekmetsző Küldött. Hiszen őt is mindenki tisztelte, de egyben féltek is tőle. Zhao Yunlanon kívül senki sem mert feleslegesen hozzászólni. Még a szellemek is elkerülték, mintha csak valami rettenetes szerencsétlenséget hordozna.
– A következő évszázadok során aztán más etnikai csoportok is megjelentek. A legtöbben pásztorok voltak, de akadtak közöttük földművesek is. Nem sok a termőföld errefelé, ezért számos nagyobb viszály robbant ki a különböző népcsoportok között. Egyszer békét kötöttek, aztán harcoltak, aztán megint békét kötöttek. A harcok után a törzsek tagjai együtt menekültek, és egy idő után elkezdtek egymás között házasodni. Vérvonaluk elkeveredett, és felvették az égi temetés szokását, bár a tibetitől kissé eltérő módon.
Wang Zheng olyan volt, mint egy történelemtanár. Egyszerűen és érthetően beszélt, de lágy hangjával úgy adta át az információt, hogy attól bármely diák könnyedén bealudhatott volna. Shen Wei tanítványainak volt egy előnyük – ez volt a kutatási területük. Mindannyian lelkesen jegyzeteltek.
Zhao Yunlan viszont néhány szelet marhahús elfogyasztása után Shen Wei mellé húzta a hálózsákját, és mivel megszerezte a lehető legjobb helyet, bekuckózott, és lehunyta a szemét, hogy pihenjen.
– Az idő előrehaladtával a terület éghajlata egyre rosszabbá vált. – A lány öntött még egy kis vizet az edénybe. – Egyre kevesebb és kevesebb ember maradt, a legtöbben más vidékekre vándoroltak. Később pedig… Hmmm… Nem is emlékszem pontosan, azt hiszem, talán a Song– vagy a Yuan–dinasztia környékén, történt egy hatalmas katasztrófa errefelé. Ezt követően a különféle nemzetiségek együttélése gyakorlatilag megszűnt. A barlangokban bujkáló hangákon kívül vagy mindenki meghalt, vagy pedig elmenekült, és később sosem tért vissza.
– Van ezekről valamiféle történelmi feljegyzés? – kérdezte az osztályfelelős, mire Wang Zheng megrázta a fejét.
– Akkoriban ez a terület még nem tartozott a Középsíksághoz, és nem keveredett a han[5] kultúrával. Sőt, nagyon is elzárkózott, és a lakossága sem volt számottevő. Ha megnézitek a történelemkönyveket, legfeljebb a helyi földrajzról vagy a csillagászatról találhattok információt. Az akkori kormány nem is tudta, hogy itt emberek élnek. A szájhagyományok útján terjedő helyi legendák szerint az egyik évben a hegyről származó hó agyaros, karmos szörnyeteggé változott. Fehér szörnyek nyúltak felfelé a talaj és a vízforrások repedéseiből, amelyek megragadták az embereket és a jószágokat, felhasították a hasukat, és letépték a fejüket.
Az osztályfelelős elgondolkodva bólintott, mint aki tisztában van vele, hogy mi történhetett.
– Úgy hangzik, mint egy földrengés okozta lavina, amelyet aztán egy sor természeti katasztrófa követett.
Wang Zheng nem bólintott, de nem is rázta a fejét.
– Később a hanga nemzettség úgy döntött, hogy elrejtőzik a hegyek mélyén, nem messze onnan, ahol Qingxi faluja található. A tibetiek elköltözése után az ősi égi temetkezés helye elnéptelenedett, ezért a hangák használatba vették. Azt vallották, hogy a közelgő katasztrófákat látni lehet a magasból, ezért minden hónapban küldtek egy erős fiatalembert, hogy szemmel tartsa a hegyet. A korábban bevett szokások lassan megváltoztak, és a hegy felett őrködő személy vált a törzs legtekintélyesebb tagjává. A kunyhó lett az otthona, később pedig szent helyként kezdték el tisztelni. Egy időben a törzs tagjai együtt másztak fel, amikor nagyobb áldozati szertartást mutattak be.
– Miért nem hallottam még a hanga törzsről? – kérdezte a szemüveges fiú.
– A törzs mindig is nagyon kicsi volt, és soha nem házasodtak más törzshöz tartozó emberekkel. Már régen eltűnt a föld színéről, és nem hagyott maga után semmilyen nyomot.
A hallgatók egyszerre megértették, hogy mi történhetett, a bambuszrúd kinézetű fiú pedig összefoglalta a tényeket.
– Minden tiszta! Amúgy sem voltak sokan, nem is házasodtak más törzsekkel, így a több száz éves beltenyészet okozta a kihalásukat.
Wang Zheng halkan felnevetett, mire a hozzá legközelebb ülő osztályfelelős megborzongott.
***
Amint kielégítették a kíváncsiságukat, Shen Wei minden diákot aludni küldött. Csak két ember maradt fent, Wang Zheng, akinek nem kellett pihennie, és a nappal rejtőzködő Daqing, aki az éjjeliőr szerepét vállalta.
Shen Wei volt a legutolsó, aki lefeküdt. Megnézte az ablakokat és az ajtót, majd valahonnan elővett egy szigetelőszalagot, és befedte az összes hézagot. Csendesen emlékeztette a diákokat, hogy igyekezzenek melegen tartani magukat, majd megkérdezte Wang Zhenget, hogy szüksége van-e még egy réteg ruhára. Még a lángot is lejjebb vette, hogy az edényben lévő víz nehogy felforrjon. Miután mindenről gondoskodott, elhelyezkedett a saját hálózsákjában.
Miközben a történelem-előadást hallgatta, Zhao Yunlan automatikusan blokkolta az unalmas szövegelést, és fülhallgatóját bedugva elszundított. Mostanra fejét előrehajtva labdába gömbölyödött, a füles egyik szára pedig kilazulva lógott a levegőben.
A férfi gyönyörű vonásokkal rendelkezett. Nyitott szemekkel arca élettel teli és erőteljes volt, de még így, a szemeit lehunyva is kifejezetten szépnek számított. Azonban jelenleg sápadt volt a hidegtől, és egy kicsit rosszabbul nézett ki a kimerültségtől.
Shen Wei tekintete az arcára siklott. Zhao Yunlan nyugodtan és békésen aludt, mintha az sem érdekelné, ha éppen leszakad az ég.
Egy ideig képtelen volt elfordítani a fejét, ellágyuló arckifejezéssel csendesen figyelte a másikat. Finoman megszabadította a fülhallgatójától, feltekerte annak szárait, majd félretette. Aztán fogta a kabátot, amit a férfi korábban félredobott, és ráterítette.
Guo Changcheng és egy másik fiatal diák nagy egyetértésben halkan horkolni kezdett, Wang Zheng felől pedig motozás hangja hallatszott, ahogy a kis kályha körül rendezkedett.
Shen Wei sóhajtott egy nagyot, majd a csapatnak hátat fordítva az oldalára feküdt. Nem sokkal később lélegzete lelassult és egyenletessé vált, mintha csak elaludt volna.
De testhelyzetének köszönhetően azt már senki sem láthatta, hogy szemei továbbra is nyitva maradtak. A félhomályban tekintete Zhao Yunlant fürkészte, mintha azt tervezné, hogy az egész éjszakát a férfi alvó arcának tanulmányozásával tölti.
Már túl régóta fogta vissza magát. A tökéletes csendben nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy legalább ez egyszer engedjen vágyainak. Annyira szívfájdítóan közel feküdt a férfihoz, hogy képtelen volt megálljt parancsolni gondolatainak, egyszerűen megfékezhetetlennek tűntek. Elképzelte, hogy magához húzza azt a meleg testet, csókokkal halmozza el a szemeit, a haját, az ajkait… Megkóstolja és magáévá teszi minden porcikáját.
Szinte látta maga előtt, ahogy teljesen birtokba veszi Zhao Yunlant.
Már önmagában az ábránd is elég volt ahhoz, hogy lélegzete nehézkessé és darabossá váljon. Kétségbeesetten vágyakozott, mint aki forró levesről álmodik, miközben halálra fagy. De nem mozdult. Megelégedett annyival, hogy magába igya Zhao Yunlan látványát, és szabadon szárnyaljon a képzelete.
***
Daqing összegömbölyödött Wang Zheng mellett, farka ide-oda himbálózott. Jóval később, amikor már azt gondolta, hogy mindenki alszik, megkérdezte:
– Mit temettek el a kertben pontosan? Hullákat? Emberi fejeket? Miféle emberek voltak?
A lány műanyag arca rejtve maradt a kapucni árnyékában.
– Fejeket. A lefejezés gyakori volt a hangák körében.
– És mitől halt ki a törzs?
– Nem azt mondta az a diák, hogy a beltenyészetnek köszönhetően? – kérdezte némi hallgatás után.
– Ne próbálj engem is ezzel a maszlaggal etetni! Még a lovak is megoldják ezt a problémát, nehogy már az idióta emberek ne tudjanak kitalálni valamit! – fújtatott Daqing türelmetlenül. – Ráadásul sok kisebb nemzetiségnél elfogadott a poligámia, hogy egy férjnek több felesége is lehet. A „nem házasodhattak a törzsön kívül” csak annyit jelent, hogy a nők nem mehettek hozzá más törzsek tagjaihoz, a férfiak pedig nem vehettek feleségül senkit, aki nem közéjük tartozott. Ez egyáltalán nem olyan vészes. Ráadásul egy törzs nem csak 2-3 családból áll, biztosan voltak olyanok, akik több mint ötödfokú rokonságban álltak. Nem lehetett mindenki szuper közeli családtag.
Wang Zheng lenézett rá, aztán megsimogatta a fejét.
– Te csak egy macska vagy – motyogta. – Nincs más dolgod, mint macskakaját és szárított halat enni. Minek vesztegeted az idődet emberi ügyekre?
Habár kinézete és hangja alapján fiatal lánynak tűnt, beszédmodorában nyoma sem volt a fiatalos lendületnek. Nagyon öregnek és fáradtnak hangzott.
Daqing kiterült a földön. Macskatermészetét nem meghazudtolva szemei mámorosan szűkültek össze Wang Zheng megnyugtató érintése alatt. De mégsem csukta be őket teljesen, csak meredten bámult egyetlen pontot. Ahogy egyre mélyült az éjszaka, nyugalom szállta meg a kis kunyhót a hegy tetején. Fokozatosan minden hang a semmivé lett, csak a lágy, vontatott légzés és horkolás hallatszott továbbra is.
[1] Jie (姐): tiszteleti utótag. Idősebb nők megszólítására használják.
[2] Hat irány (六合): észak, dél, kelet, nyugat, fent és lent. Általában a világmindenségre tett utalás.
[3] Khampa: Tibetben élő népcsoport.
[4] Égi temetés: egy létező tibeti buddhista szokás, amelyben a halottak testét a közeli hegyekbe szállítják, és felajánlják az ott élő keselyűk számára.
[5] Han nemzetiség: Kína legnagyobb népcsoportja, az ország lakosságának mintegy 92%-át alkotják.