Olyan volt, mintha az éjszaka békéjét semmi sem törte volna meg.
Shen Wei felszáguldott a hatodik emeletre, és pont akkor ért oda, mikor Chu Shuzhi lejött a tetőről.
Chu Shuzhi arroganciája a képességeibe vetett hitéből fakadt. Kellően udvarias volt azokkal, akiket ismert, de ritkán vesztegette az idejét az idegenekre. Most azonban meleg szavakkal fordult Shen Wei felé.
– Nagyszerűen tartotta a formáció kulcspontját!
A férfi azonban csak sietősen bólintott, arckifejezése még egy olyan emberénél is feszültebb volt, aki éppen vakbélgyulladás miatt készül kés alá feküdni. Kivett egy kis üveget, és átadta Chu Shuzhinak.
– Ebben van a lélek, vigyázzon rá! – mondta, aztán figyelmét Zhao Yunlan felé fordította. – Gyere velem! Beszélnünk kell!
Ezzel bevonszolta Zhao Yunlant a fürdőszobába, bezárta maguk mögött az ajtót, majd a félhomályban mérgesen rászegezte a tekintetét.
– A Szellemsereget láttam az előbb? – kérdezte csendesen.
– Ja.
– Te voltál?
– Ki más? – bólintott a férfi, még csak tagadni sem próbálta.
Shen Wei ajkai egy vékony, egyenes vonallá préselődtek.
– Ki tanította neked azt az idézést?
– A könyvtárban olvasgattam, amikor szembejött velem az egyik könyvben – válaszolt Zhao Yunlan ismét teljesen őszintén.
Shen Wei szótlanul felemelte a kezét, hogy lekeverjen egyet Zhao Yunlannak, de aztán mégsem volt rá képes. Tenyere veszélyesen közel állt meg a férfi füléhez.
– Shen Wei? – dermedt meg Zhao Yunlan.
– Ne szólj hozzám! – a férfi teljesen sápadt volt a dühtől, keze pedig megállás nélkül remegett a levegőben. – „Istenek vagy halandók az égen és földön, életétől egytől egyig mind elköszönjön?!” Hogy mondhatsz ilyesmit, pont te?! Micsoda önteltség! Hát… Hát kicsit sem félsz a mennyek büntetésétől?
Zhao Yunlan ritkán látta Shen Weit vagy a Lélekmetsző Küldöttet igazán mérgesnek. Azonnal megragadta jéghideg kezeit, és bocsánatot kért.
– Igen, teljesen igazad van! Hibáztam! Ha meg akarsz ütni, csak nyugodtan! De ne légy ilyen mérges, jó? Kérlek!
A másik azonban lerázta a kezét.
– Nem viccelek! Talán nem tudod, hogy a lelkek gyűjtése, és a Szellemsereg megidézése egy tiltott gonosz praktika?! Megérted egyáltalán, hogy mit jelent a gonosz praktika kifejezés?! Hát azt hiszed, hogy a három birodalom felett állsz?! Képtelen vagy addig nyugton maradni, amíg rád nem szakad az ég?! Te… Te…
Hirtelen elhallgatott. Aztán amikor végre újra meg tudott szólalni, hátrált egy fél lépést.
– Mit fogok csinálni, ha ez tényleg megtörténik? – kérdezte remegő hangon.
Zhao Yunlan szíve majd megszakadt. Kinyújtotta a kezét, hogy a karjaiba húzza Shen Weit.
– Hibáztam, bébi! Sajnálom!
Azt gondolta, hogy bocsánatkérése kellően őszinte volt, de szavaival inkább csak olajat öntött a tűzre. Shen Wei ellökte magától, az egyik kezével az ajtóhoz szorította, a másikkal pedig erőszakosan megragadta a gallérját.
– Ne próbálj meg velem is ugyanúgy játszadozni, ahogy előttem ki tudja mennyivel!
– Értem – sóhajtott fel Zhao Yunlan tehetetlenül. – Akkor inkább meg sem mukkanok.
Ezzel minden figyelmeztetés nélkül előrehajolt, hogy birtokba vegye a másik jeges ajkait.
A meglepett Shen Wei ösztönösen próbált visszahúzódni, de arcát meleg kezek fogták közre. Zhao Yunlan megragadta az alkalmat, hogy erővel a szájába hatoljon. A férfit elöntötte a menta frissítő illata. Haragja és józan esze egyszerre semmivé lett, csak kaotikus örvénylést látott. Észre sem vette, amikor a csók egyszer csak véget ért.
Zhao Yunlan nyugodtan lefejtette Shen Wei kezét a gallérjáról, még mielőtt a férfi egyáltalán visszanyerhette volna a józanságát.
– Te… – bámult rá Shen Wei értelmetlenül, pipacspiros arccal.
Zhao Yunlan összehúzott szemekkel rámosolygott. Aztán felnyúlt, és jelképesen becipzározta a száját, jelezve, hogy ő bizony meg sem szólal többet. Utána továbbra is a másikat stírölve végighúzta hüvelykujját az ajkain, és könnyedén megnyalta azt.
Shen Wei annyira zavarban volt, hogy azt sem tudta, hova nézzen. Azután Zhao Yunlan megrázta a kezét, amelynek köszönhetően figyelme a férfi tenyerén lévő sebre terelődött, amely már el is kezdett hegesedni. Megdöbbentően bíborvörös színétől szúrni kezdett a szeme. Óvatosan felemelte Zhao Yunlan kezét, kinek tenyerét egyszerre ragyogó, fehér fény borította be. Az beleivódott a sebbe, mire a vágás elkezdett bezáródni. A bőr egyetlen pillanat alatt tökéletes és sértetlen lett.
Shen Wei a mosdókagylóhoz húzta, hogy lemossa róla a vért.
– Fáj?
Zhao Yunlan nem válaszolt.
– Beszélj nyugodtan – mondta Shen Wei tehetetlenül.
– Igen, fáj! – felelte a másik.
Shen Wei összeráncolta a szemöldökét, miközben Zhao Yunlan folytatta.
– Fáj a hátam! Meg a szívem is! Te tényleg megharagudtál rám! Magad vagy az udvariasság mintaképe mindenkivel szemben, rám mégis mérges lettél! Még beszélni sem hagytál! Hogy tehettél ilyen szomorúvá? – sorolta látványosan duzzogva.
Shen Wei észre sem vette, hogy a férfi csupán cukiskodni próbál.
– Én… Öhm… Nem akartam – motyogta.
Zhao Yunlan kifejezéstelen tekintettel nézett fel rá. Amint Shen Wei kezdett kissé pánikba esni, felnyúlt, és megtapogatta az ajkát.
– Csókolj meg még egyszer! Próbálj megbocsátást nyerni urad és parancsolód ajkaitól!
Shen Wei arca elsötétült, füle pedig skarlátvörös lett.
– Micsoda szemérmetlenség! – fordult meg nyomban, hogy távozzon.
Az ajtóhoz érve azonban hátrafordult, és rájött, hogy Zhao Yunlan egyáltalán nem követte őt. Sőt, lényegében meg sem mozdult. Egy helyben álldogált ugyanott, ahol korábban hagyta őt, és a falnak dőlve valami mosolyszerűvel az arcán legeltette rajta a szemeit.
Shen Wei addigra már megérintette az ajtó zárját, de egy pillanatnyi habozás után úgy tűnt, hogy megadja magát a sorsának. Visszasétált, majd kezét a férfi derekára téve száját a másikéra szorította.
Zhao Yunlan már olyan alaposan a kisujja köré csavarta, hogy nem sok jóra számított a jövőre nézve.
***
Amikor a csapat visszatért a Fény sugárút 4. alá, Chu Shuzhi felállított egy menekülésbiztos hálót a kihallgatószobán kívül. Csak azután lépet be, zárta be maga után az ajtót, nyitotta ki az üveget, és engedte ki a haragvó lelket, amint a hely úgy hemzsegett a sárga papírtalizmánoktól, mintha mindenhová tibeti imazászlókat[1] akasztottak volna.
Zhao Yunlan szerzett egy széket Shen Weinek, majd rágyújtott egy cigire, mielőtt megszólította a szellemet.
– Jogodban áll hallgatni! Bármi, amit mondasz, felhasználható ellened bizonyítékként a bíróságon, úgyhogy kétszer gondold át, mielőtt kinyitod a szád!
Három lélektalizmán biztosította, hogy a lábatlan haragvó lélek ne hagyhassa el a földet.
– Bizonyítékként a bíróságon? Mégis miféle bíróságon?! És miféle bizonyítékról beszélsz?!
– Minden érdemedről és vétkedről tanúskodni fogsz Yanluo Ítélőszéke előtt, amely teljes mértékben tisztességes és igazságos! – csattant fel Chu Shuzhi. – Elég a hablatyolásból! Csak akkor beszélj, ha kérdeznek!
A szellem megvetően felnevetett.
Chu Shuzhi vetett egy oldalsó pillantást Guo Changchengre, aki azonnal felegyenesedett, és lenézett a tenyerére, amelyet puska gyanánt körmölt tele.
– N-Neve, életkora, az elhalálozás időpontja, és a halál oka? – kezdte, mintha csak könyvből szavalná.
A haragvó lélek pillantása a fiúra esett, újabb ijedt borzongást váltva ki belőle, mire Chu Shuzhi egyik kezét a vállára tette.
Lin Jing az asztalra csapott.
– Mit nézel?! – kérdezte nyersen. – Gyerünk, válaszolj!
– Wang Xiangyang, 62 éves. Tavaly a 12. holdhónap 29. napján hóttam meg, mikó’ elütött egy óutó.
Guo Changcheng óvatos pillantást vetett Chu Shuzhira, majd visszanézett a puskájára, amikor a férfi bólintott. A másik kíváncsian követte a pillantását. A kézre írott szöveg így folytatódott: „Ó, xxx (név), ha a halálod oka xxx (a halál oka), miért bántottál ártatlan embereket?”
A fiú dadogva beszélni kezdett.
– Ó, Wang Xiangyang, ha a halálod oka a 12. holdhónap 29. napja— M-Mármint egy autó, miért bántottál ártatlan embereket?
Chu Shuzhi alig tudta visszatartani a nevetését, elfordult és a kezébe köhintett.
– Ártatlan? – Wang Xiangyang hangja alig volt erősebb a suttogásnál. – Mégis ki ártatlan? Gyerünk, fiacskám, avass be! Ki ártatlan? Ők? Vagy te?
A vádlott is kérdezősködhet?! Guo Changcheng egyáltalán nem volt felkészülve, hogy a dolgok ilyetén fordulatot vesznek. Egyre csak üldögélt tanácstalanul.
Szerencsére Shen professzor volt olyan kedves és közbevágott, hogy kimenekítse szorult helyzetéből.
– Leírná a balesetet? – Amikor Wang Xiangyang válasz helyett csak bámult rá, folytatta. – Miképpen kapcsolódnak az ügyhöz az emberek, akiket megátkozott? Mi köze az egésznek ahhoz, hogy narancsokat árul?
– Csak egy kofa vótam, mielőtt meghóttam – válaszolta végül a másik. – Egy faluban étem Sárkányváros határán. Minden nap olyan gyümölcsöt hoztam a városba eladni, aminek épp szezonja vót. Az egész családom tőlem függött. A feleségemnek baja vót a veséjével, nem tudott dógozni. A fiunk majdnem 30 éves vót, de nem talált magának feleséget, én pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy házat vegyek neki a városban. Ha má’ ennyire tudni akartad, há’ mesélek kicsit.
Wang Xiangyang szája gúnyos mosolyra húzódott. Amikor lehajtotta a fejét, első pillantásra semmiben sem különbözött egy átlagos embertől.
– Imádom a holdújév előtti pár napot. A városban élők mind visszatérnek a szülőhelyükre az ünnepek alatt, ezí’ minden csendes és szép lesz. A legtöbb bót zárva van, és mivel az embereknek nincs hol vásárolniuk, mindent drágábban adhatok, úgyhogy az üzlet is jobban megy a szokásosnál. Ó, a 12. holdhónap 29. napja mindig olyan tündérszép!
– Múlt évben az utolsó holdhónap mindössze huszonkilenc napos vót, így a holdújév pont ugyanarra a napra esett. A város feloldotta a petárdák és a tűzijátékok használatának tilalmát. Ott vót az a két fiúcska… tán tízévesek lehettek. Pfúj… Burzsuj kölkök drága ruhákban és nulla önfegyelemmel. A zsebük töméntelen petárdától duzzadt, amit aztán szakadatlanul az emberek lába alá dobátak az útra. Majdnem sikerült felrobbantaniok a kocsim egyik kerekét. Annyira fáztam, hogy gondókodni sem tudtam rendesen, de meg nem álhattam, hogy lekapjam őket a tíz körmükrő’. Az egyik kölök megdobott egy petárdával, mialatt a másik mögém lopakodott, és felborította a gyümölcsös kocsimat. Az összes narancsom és almám szétgurult.
– Azok segítettek vóna átvészelni a családomnak az újévi időszakot. Pánikba estem, és megpróbáltam felszedni őket. Alaposan benne jártunk a napban, és számtalan ember ment el mellettem, én pedig folyamatosan segítségért könyörögtem. Az egyik fickó aztán felkapott egy narancsot és meghámozta anélkű’, hogy akár csak egyetlen pillantást is vetett vóna rám. Miután megtette, így szót: „Tiszta kosz minden cuccod, mégis ki fogja így megvenni? Mi a fenének szedegeted fel? Inkább osztogasd szét!”
– Nem ő vót az egyetlen. Tömérdek ember látta a dolgot, és csak elvette, amit akart. Néhányan még a szatyrukat is elővették. Közöltem, hogy ezt nem tehetik, hogy fizetniük kő. De egytől egyig figyelmen kívül hagytak, és egyszerűen továbbálltak. Próbáltam utánuk menni, de elütött egy taxi.
– Erősen havazott aznap, az utat jég borította, ezért nem tudott időben megállni. A sofőr beletaposott a fékbe, de az outó több métert csúszott és átszaladt rajtam. A felsőtestem a kerekekkel együtt továbbgurult, de a lábaim hátramarattak. Életem utolsó pillanataiban pedig egy eltévedt narancs csapódott a képembe.
– Na? Ugye, hogy igazságtalanul hóttam meg?!
A kihallgatószobára hallotti csend ereszkedett.
– Hát nincs jogomban bosszút állni? – kérdezte Wang Xiangyang. – Helyénvaló-é, hogy letartóztattatok? Még ha le is megyek az alvilágba, vajon hogyan ítél majd Yanluo Ítélőszéke?
Nem is csoda, hogy az áldozatok karmikus vonala annyira halvány volt.
Wang Xiangyang elég ijesztően nézett ki, ahogy hátradőlt a székében.
– Sosenem vót tudomásom, hogy léteznek hozzátok hasonlók, kik felügyelik az ilyetén dolgokat. Ha az a feladatotok, hogy az igazságtalanság ellen harcoljatok, akkó mé’ én vagyok itt, és nem ők?!
Guo Changcheng rápillantott a puskára, amit magának írt: család, barátok.
– Miért nem gondol legalább a leszármazottaira? – fakadt ki. – Nem akar érdemeket gyűjteni a fia, az unokája, és a beteg felesége érdekében?
– A fiom nem nősült meg, úgyhogy nem lesznek unokáim – közölte Wang Xiangyang közömbösen. – Egyébként is meghóttak már mindketten. A Wang családnak annyi. Mégis mire fő gyűjtögessem azokat az érdemeket?
– Halottak? Hogy haltak meg? – kérdezte Guo Changcheng levegő után kapkodva.
– Megőtem őket. Vidéken van a házam, nincs központi fűtés, úgyhogy egy kis kályhával kölletett meleget csinálni. Az egyik éjszaka hazalebegtem, és letakartam a tüzet a szénkályhában, hogy ne tudjon rendesen égni. Álmukban hóttak meg füstmérgezésben – a szellem egy kis szünetet tartott, majd folytatta. – Fájdalommentes vót. Most pedig úton vannak egy boldogabb élet felé. Jobb ez így.
– H-Hogy tehette?
– Szerintem az élet fájdalmasabb a halálnál. Nem-e? – vetett rá egy nyugodt pillantást Wang Xiangyang.
Szóval ezért nem tudott Lin Jing segíteni, hogy Wang Xiangyang megszabadulhasson a neheztelésétől. Mert a férfi sosem tett semmi rosszat. Fél életében keményen dolgozott, hogy aztán tragikus és abszurd véget érjen.
Ha valakit teljesen eltöltött a gyűlölet, szívében nem maradt hely semmiféle gyengédségnek. Miután saját kezűleg megszakította egyetlen kapcsolatát ezzel a világgal, nem maradt semmi, ami a vágyakozásnak vagy a kedvességnek akár a legapróbb morzsáját is kiválthatta volna belőle.
Ha még mindig élne, az idő múlásával és az út során szerzett bölcsességgel talán csökkenhetett volna a szívében égő gyűlölet. Netán vígaszra lelt volna, hogy békében élje le hátralévő napjait. De már halott volt, és miután elhalálozott, nem törődött semmivel. A lelke örökre megragadt abban a pillanatban, amikor életét vesztette a kerekek alatt, és megadta magát a megszállottságának.
Zhao Yunlan elég nehéz helyzetben találta magát. Tényleg erkölcstelen volt gyümölcsöket zsebre tenni az út szélén, de vajon halált érdemeltek-e érte a tettesek? Még egy pénztárca ellopásáért is maximum elzárás jár, nem pedig golyó a fejbe.
Másrészt ezeknek az embereknek a kapzsisága okozta egy derék és becsületes személy halálát, aki már alig várta, hogy hazamehessen az újévre. Miért is ne utálná őket? Miért is ne akarna bosszút állni?
Shen Wei szólalt meg először.
– Tolvajok azok, kik engedély nélkül bármit eltulajdonítanak! Legyen szó akár aranyról és ezüstről, akár egy marék gyümölcsről, a lopás az lopás! És ha közben egy másik ember életének elvesztését is okozzák, akkor szerintem ugyanolyan bűnösek, mint azok, akik személyes haszonszerzés céljából gyilkosságot követnek el!
Amint kinyitotta a száját, Zhao Yunlan egyből tudta, hogy már túl késő megállítani. Bármilyen alakban is legyen jelen, ő akkor is a Lélekmetsző Küldött személyesen. A legendák szerint a Lélekmetsző Penge már az újjászületés örök körforgásának felállítása előtt létezett. Miután ítéletet hozott, még Yanluo Ítélőszéke sem tudta felülbírálni őt. Ezzel a néhány szóval Shen Wei lényegében szentesítette Wang Xiangyang bosszúját.
Miközben Shen Wei beszélt, Wang Xiangyang érezte, hogy az őt visszatartó erő semmivé lesz.
– Gonosz tetteik következménye azonban mindenképpen utolérné őket – folytatta a férfi. – Ha pedig még előtte meghalnak, valószínűleg a következő életükben kell szenvedniük miatta. Egykoron egyszerű halandó lélek volt, de miután átadta magát a gyűlöletnek, haragvóvá vált. Szörnyű bűnöket követett el, megölte a feleségét és a fiát. Még ha engedélyt is adok a bosszúra, akkor is a pokol tizennyolcadik szintjén fog sínylődni. Biztos benne, hogy nem fogja megbánni?
Wang Xiangyang volt az első Zhao Yunlanon kívül, aki felismerte, hogy Shen Wei különbözött a többiektől.
– Nem fogom! – jelentette ki, miután alaposan szemügyre vette a férfit.
– Akkor hogyan szeretnéd intézni az ügyet? – fordult Shen Wei Zhao Yunlanhoz komolyságot színlelve.
Te már mindent elintéztél, akkor miért engem kérdezel? – bámult rá kissé ingerülten Zhao Yunlan, aztán köhintett egyet. Továbbra is segítenie kellett fenntartani a látszatot, úgyhogy kivett egy Lélekőrző Dekrétumot a zsebéből, az asztalra csapta és Wang Xiangyang elé tolta.
– Még napkelte előtt érted jön egy kaszás. Add ezt oda neki, és mondd meg, hogy vigyen Yanluo Ítélőszéke elé egy beutazási engedélyért!
Wang Xiangyang két kézzel vette át a dekrétumot.
– Hadd erősítsem meg, amit ő mondott – tette hozzá Zhao Yunlan. – A beutazási engedéllyel egy ideig kiélheted a gyűlöletedet, de sokszorosan leszel megbüntetve érte. Gondold át alaposan, mielőtt cselekszel!
– Nem kell emlékeztetned. Már több mint tíz embert megőtem, innen nincs visszaút – rázta meg a fejét Wang Xiangyang, aztán keserűen elmosolyodott. – Sosem gondoltam vóna, hogy halálom után találok egy olyan helyt, ahol meghallgatnak engem! Köszönöm!
A szobában mindenki teljesen megdöbbent.
– Várj – szólt közbe Zhu Hong. – Tíz embernél többet? Biztos vagy benne? És mindannyian halottak?
– Hát persze – válaszolt Wang Xiangyang őszintén. – Mindannyian szörnyű halált haltak, és soha többé nem lesznek képesek újjászületni.
Zhu Hong vetett egy meghökkent és bizonytalan pillantást Zhao Yunlanra. A robbanásszerűen növekvő népességnek és a társadalom nyughatatlan tempójának köszönhetően nem lenne meglepő egy-egy felfedezetlen haláleset, ha gonosz szellemek garázdálkodnak a halandók birodalmában. De ha ennél többről van szó, már nem csupán a Lélekőrző Dekrétumnak, hanem a város egyes részein élő kisebb kultiválócsoportoknak is észre kellett volna venniük a növekvő gonoszt.
De nem így történt.
Ha Wang Xiangyang nem árulja el nekik, egyikük sem tudta volna, hogy már több mint tíz ember vére szárad a kezén.
Shen Weinek azonnal az Érdem Ecsetje jutott eszébe.
– Használt valamilyen módszert az érdemei megváltoztatására?
– Hát persze – ismerte be a szellem habozás nélkül. – A feleségem és a fiom megmérgezése után már ippen készültem az első célpontom után indulni, amikor egy fickó keresett fel egy alkuval.
– Miféle alkuval?
– Aszonta, ha csak úgy nekiállok gyilkolászni, hamar felfigyelnek rám a halandó világ és az alvilág rendtartói. Úgyhogy eladott nekem egy talizmánt. Aszonta, hogy ha a nyakamban hordom, képtelenek lesztek megtalálni. Cserébe azoknak a lelkeit akarta, akiket elteszek láb alól – magyarázta Wang Xiangyang. – Úgysem tuttam vóna mit kezdeni velük, én meg már amúgy is halott vagyok, semmi haszna nem származott vóna abból, ha becsap. Így hát beleegyeztem, és tényleg igazat mondott. Senki sem foglakozott velem. Mindenki azt gondóta, hogy csak valami furcsa betegségben szenvedtek.
– Volt bármi is írva vagy rajzolva arra a talizmánra? – kérdezte Zhao Yunlan.
– Igen – felelte a lélek. – A nevem és az asztrológiai képletem. Eleinte fekete vót az ecset tintája, majd vörössé lett. A szavakat még feketével írta belülre, majd vörössel karikázta be őket.
Miközben beszélt, felemelt egy kis nyolcszögletű sárga papírtalizmánt, amely a nyakában lógott.
– Ez az. Nézzétek meg nyugodtan.
Chu Shuzhi elvette és kinyitotta. Ahogy Wang Xiangyang mondta, egy sor szöveget tartalmazott, amelyet pirossal bekarikáztak. Ám még mielőtt közelebbről is szemügyre vehették volna, a talizmán lángra lobbant, és hamuvá égett.
Shen Wei egyetlen gyors pillantása kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megállapítsa, kinek a kézírása volt. De a leírás alapján majdnem biztosra vette, hogy az Érdem Ecsetjével készült. Feketével jegyezték fel az emberek vétségeit, míg pirossal a jócselekedetet. Nem számít, hogy rendkívül kedves voltál vagy végletekig gonosz, korrupt áruló vagy rendíthetetlenül hűséges, egyetlen ecsetvonással mindent el lehetett törölni.
A legenda úgy tartotta, hogy az Érdem Ecsetjének nyelét a Sárga-forrásból eredő fa gyökereiből faragták. Anyaga hihetetlenül kemény volt, még acélkéssel is nehezen vágható. A fának nem voltak ágai, levelei vagy gyümölcsei, és Ősi Érdemfa néven emlegették.
***
Shen Wei néha azt gondolta, hogy ez a „halott, de még meg nem született” fa kigúnyolja a három világ érdemrendszerét, ahol az emberek csak azért tesznek jót, hogy érdemeket szerezzenek, és csak azért nem vétkeznek, hogy elkerüljék a büntetést. Ha mindenkit az önérdek vezérel, mégis mi értelme különbséget tenni a jó és rossz között?
– Hogy nézett ki ez a személy? – kérdezte Zhao Yunlan. – Hol találkoztál vele?
Wang Xiangyang elgondolkodott.
– Olyan… közönségesen. Furcsa. Ha mán kérded, hirtelen nem emlékszem. És hogy hol… – szünetet tartva ujjaival összecsippentette a homlokát, aztán folytatta. – Nem rémlik pontosan, de valahol a házam közelében. A Nyugati Szilvafaluban laktam, tíz kilométerre nyugatra a várostól. Megnézheted, ha akarod.
– Hálás vagyok – bólintott Shen Wei, miközben felállt.
– Inkább én köszönöm – mondta nyugodtan Wang Xiangyang. – Nincs okom titkolózni a gyilkosságokkal kapcsolatban, bármit szívesen elmondok. Kérdezzetek csak, amit akartok.
Shen Wei mindenki más előtt elhagyta a kihallgatószobát.
Zhao Yunlan finoman megveregette Lin Jing vállát.
– Hívj ide egy kaszást, és magyarázd el neki a helyzetet. Az alvilág tudni fogja, mit kell tennie – adta ki az ukázt, majd követte Shen Weit.
A férfi a folyosó végén várt rá. Bementek Zhao Yunlan irodájába, aki becsukta maguk mögött az ajtót, majd megkérdezte:
– Szerinted az Érdem Ecsetjéről van szó?
– Nem lehetek teljesen biztos benne – válaszolta Shen Wei –, de nagyon valószínű. Még ha hamisítványnak is bizonyul, akkor is olyasvalaki készítette, aki úgy ismeri a négy szent ereklyét, mint a tenyerét.
Zhao Yunlan felhümmögött, és megdörzsölte az állát.
– Mire gondolsz? – kérdezte a másik.
A férfi éppen válaszolni készült, amikor egy csontváz-báb árnyéka villant meg az ablakon kívül. Odasétált és kinyitotta, hogy beengedje. A báb esetlenül meghajolt előtte, aztán egyenesen Shen Weihez sétált, és üzenetté változva megpihent a kezében.
Zhao Yunlan az áthatolhatatlan és távoli éjszakai égboltra pillantott az üvegen keresztül. Az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a sötétben valaki figyeli őket.
Shen Wei arckifejezése elkomorult, ahogy tekintete végigsöpört a papíron.
– Közbejött valami? – kérdezte Zhao Yunlan.
– Igen. Halaszthatatlan ügyről van szó!
A kifinomult egyetemi professzor egyetlen szívdobbanás alatt dermesztő hidegséget árasztó Lélekmetsző Küldötté változott. Ahogy az ablak felé sietett, nem feledkezett meg arról sem, hogy megjegyezze Zhao Yunlannak:
– Semmiképpen sem mehetsz el egyedül abba a Nyugati Szilvafaluba! Bármi is történjen, várd meg, amíg visszatérek!
Amikor a férfi nem válaszolt, a Shen Wei visszafordult, és ránézett. Zhao Yunlan lustán a falnak támaszkodva álldogált, és félig komolyan zsörtölődni kezdett.
– Hát ez szörnyű! Végre sikerült némi haladást elérnem nagyurammal, azt hittem, hogy ma este végre áldozhatunk a szerelem oltárán. Erre tessék, magányosan és kielégítetlenül töltöm ezt az éjszakát is – sóhajtott, majd hozzátette: – Holnap tiszta karikásak lesznek a szemeim, mikor dolgozni megyek.
Shen Wei egyetlen szó nélkül távozott az ablakon keresztül, és tűnt el egy fekete ködfelhőben.
Zhao Yunlan az ajkai közé nyomott egy cigarettát, és rágyújtott. Egy darabig mélyen a gondolataiba merülve csendben üldögélt a kavargó füstben, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy Shen Wei tényleg jó messze van, kinyitotta az íróasztalának fiókját. Először megtöltötte a nadrágszára alá rejtett fegyvert, aztán elővette a sárga papírtalizmánokkal teli pénztárcáját.
– Még hogy egy halaszthatatlan ügy… – nyomta el a cigijét egyetlen mozdulattal, majd fújtatni kezdett. – Ha a seggemen maradok, hiábavalóvá válik minden erőfeszítésük, hogy elcsábítsanak téged.
Felvette a kabátját, majd autójával elindult kifelé a városból, egyenesen a Nyugati Szilvafaluba.
***
Az éjszaka közepén szinte egyáltalán nem is volt forgalom. Kevesebb mint két óra alatt el is érte a Wang Xiangyang által említett helyet. Ilyen messzire a várostól, az időnként felhangzó kutyaugatástól eltekintve szinte teljes némaság uralkodott. Zhao Yunlan megkerülte a falut, és végül egy csoportnyi nagy pagodafára bukkant a nyugati oldalon. A törzseik olyan vastagok voltak, hogy még egy felnőtt ember sem tudta volna átkarolni őket.
Zhao Yunlan leparkolta az autót, kiszállt, majd néhányszor megkerülte az óriási pagodafákat. Közöttük sétálgatva valami különös ragadta meg a figyelmét.
Amikor évekkel ezelőtt nagy megpróbáltatás érte az alakváltókat, hasonló trükköt alkalmaztak: pagodafákat ültettek a Nagy Göncöl csillagképének alakjában. A „szekér” belsejében összegyűlt a yin energia, míg a „rúdjának” nyele nyugat felé nyúlt, hidat képezve a yin és a yang, az élők és a holtak birodalma között. Amikor a yin energia elért egy bizonyos szintet, megtalálhatóvá vált a formáció bejárata.
A nagy pagodafákkal szemközti hegyen egészen véletlenül éppen egy elhagyatott temető állt. A hegyoldal kopár és zord volt, mindenütt sírhalmokkal borítva.
[1] Imazászló (经幡): színes, négyszögletű szövetdarabok, amelyekre buddhista szimbólumokat, imákat és mantrákat nyomtatnak. Hagyományosan magaslatokra és spirituális helyekre függesztik őket, mivel úgy tartják, hogy a széllel érintkezve széthordják az rajtuk lévő áldásokat és jótékony energiákat a világba.